Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-20 / 196. szám

AiSßSUS'rfo« 9tfV ^vnmknl Miikolu ÉM-liíituAna VIS Saját magából kell adnia a művésznek valamit Látogatás Mazsaroff Miklós Munkácsy-díjas festőművész műhelyében Filip Gabriella Miskolc (ÉM) - Mintha kicsit lassabban szólna, óvatosabban lépkedne, megfontol­tabban válaszolgatna a mester. Amíg a szűk csigalépcsőn feljutunk a Soltész Nagy Kálmán utcai lakás padlásterében kialakí­tott műterembe, addig el is mondja, hogy bi­zony beteg volt. Nagy beteg. De nem pa­naszkodik, csak tényként közli. Ez volt te­hát az oka, hogy az utóbbi időben nem talál­koztunk Mazsaroff Miklóssal. Persze a lábadozás idején már fel-fel jött a műterembe, elővette régi vázlatait, befe­jezte félbemaradt munkáit. Aztán szép las­san űjabbakba kezdett. Mert muszáj dolgoz­ni. Sok-sok téma, hangulat maradt megfes- tetlenül a kényszerű szünet miatt.- Most hozattam ezeket a festékeket, mert már nagyon kifogytam mindenből — mutatja a műhely falánál sorakozó edénye­ket. Talán húsz-huszonöt különböző szín is lehet, s ha hozzávennénk az összes variáci­ót, azt mondhatnánk, ahogyan a kőtömbben rejtőzik a szobor, ezekben is hatalmas lehe­tőségek szunnyadnak. Már csak némi ada­lékanyag, ecset és persze leginkább a te­remtő elme szükséges ahhoz, hogy a porok­ból megszülessék a mű.- Nagyon ritkán festettem a természet­ben, így most sem akadályoz a munkában, hogy kevesebbet mozoghattam - mondja a mester. - Vannak tájképfestők, akik ra­gaszkodnak minden apró részlethez, én in­kább arra törekedtem, hogy minél egysze­rűbben, a kevéssel ragadjam meg a lénye­get. Egy fa, egy bokor ma itt van, holnap el­szárad, kivágják. Nem attól lesz teljes a kép, hogy odafestettük-e azt a bizonyos fát vagy sem. Egy irodalmi mű értékét sem az adja, hogy pontosan tükrözi-e a valóságot. A festőnek is önmagából kell valamit hozzá­adni a képhez. Csak azt tudom megfesteni, ami megragad... Mutatja is mindjárt a műhely falához tá­masztott képeket: mediterrán tájak, csend­életek, viharos tenger, hatalmas hegyek, végtelen vizek... De a művész segítsége nél­kül nem tudnánk beazonosítani, pontosan hol is lehetnek ezek a helyek. A táj tulajdonképpen csak eszköz arra, hogy nagyobb összefüggéseket, szavakkal nehezen elmondható gondolatokat, hangu­latokat ábrázoljon.- Mindig is olyan témákat, olyan kifeje­zési módokat kerestem, amelyben a lelkem legjobban megnyilatkozik... - fogalmazza meg tömören a témaválasztás indokát. Nagymarosi pincék Csak azt tudom megfesteni, ami megragad Persze, tudjuk, volt olyan időszak az éle­tében, amikor nem teljesen egyedül döntött arról, hogy mi legyen a következő festmé­nyének témája. A ’60-as években több üzemmel, termelőszövetkezettel is kapcso­latban állt. Rendszeresen dolgozott Mú- csonyban, Edelényben, Borsodszirákon, Borsodnádasdon. A különböző termelőüze­mek, szövetkezetek ösztöndíjakkal, vásárlá­sokkal, szocialista szerződésekkel támogat­ták. A művész hatvanadik születésnapja tiszteletére - 1989 novemberében a Miskol­ci Galériában - rendezett tárlaton is láthat­tuk ennek az időszaknak a termékeit. Bor- sodnádasdi gyárudvar, Kurityáni külszíni fejtés, Szentistváni határ, Talajmunka ósz- szel, Szántóföld télen - hogy csak néhány beszédes címet említsünk a sok közül.- Ezek a megrendelők soha nem kötötték meg a kezemet, nem szóltak bele a részle­tekbe, nem szabták meg, hogy mi legyen a képen, szabadon dolgozhattam. Amit elvál­laltam, kivétel nélkül kedvvel csináltam. Még mindig szívesen emlékszem vissza azokra a kiállításokra, amikor falusi embe­rek, kétkezi munkások számára mutathat­tam meg a képeimet. Azt hiszem, a gyere­kek tudják ugyanilyen érzékenységgel, őszinte lélekkel befogadni a képzőművésze­tet. De visszatérve a „megrendelésekre”, minden alkotónak szembe kell néznie azzal a dilemmával, hogy csak magának, az önki­Mazsaroff Miklós linómetszete Fotó: Dobos Klára fejezés, az önmegvalósítás kényszere miatt fest, vagy elvállalja ezeket a megbízatáso­kat is. Nézzen végig a művészet évszázada­in! Hatalmas képzőművészeti alkotások születtek megrendelésre. Nem feltétlenül kell meghazudtolnia önmagát a művész­nek, nem biztos, hogy fel kell adni saját egyéniségét, célkitűzéseit. És hát ahhoz, hogy megfesthessük azokat a képeket, ame­lyek már igazán a sajátjaink, szükség van a megélhetésre. Valamiből meg kell venni a festékeket! Sokkal veszélyesebbnek tartom, ami ma az úgynevezett „alkotó közösségek­ben” történik. Nincs annál lélekölőbb, ami­kor sorozatban kell gyártani az eladható ké­peket. Nem lehet egy hónapban megfesteni tíz-tizenkét képet... Mazsaroff Miklóst elsősorban tájfestő­ként szokták emlegetni, szúkebb környeze­te, a borsodi iparvidék ábrázolójaként tart­ják számon. Pedig ha összeszámolnánk, ta­lán kiderülne: több kép született megyén­kén, sőt országunkon kívül szerzett élmé­nyekből. Az alsózsolcai születésű művész termé­szetesen vonzódott ehhez a vidékhez. Ma­gyarországra települt bolgárkertész szülei­től kapta örökül a föld szeretetét, a munka tiszteletét. Maga is kertészkedett, sőt, most is örömmel gondozza fáit, virágait. Ragasz­kodik Miskolchoz, viszont legalább ennyire vonzódik a mediterrán tájhoz. A főiskola be­fejezése után sokáig nem lépett a közönség elé. Bulgáriába kellett utaznia ahhoz, hogy önmagára találjon. A kettős kötődés miatt ugyanolyan otthonosan mozog itt a Sajó-vi- dékén, mint a tengerparton. De szívesen in­dult más irányba is. Némi túlzással azt mondhatjuk, bejárta a világot. Ezeknek az utazásoknak köszönhetjük, hogy elhozta, megfestette nekünk a Niagara zúgását, a hollandiai tulipánok színorgiáját, a viharos tenger hatalmát, a taorminai öböl titkát, Syrava fényeit és persze Szozopolt. Mazsaroff Miklós — mint a legtöbb mű­vész - nehezen válik meg a képeitől. Mind­egyiknek története van, mindegyik kedves gyermeke. Persze nem őrizheti valamennyit a műterembe zárva, így ha valaki kéri, út­jukra engedi őket. De van néhány, amelyek­től semmiképpen sem tudna elszakadni. Ilyen az egyik szozopoli kép is. Ezt már a feleségével együtt mutatja meg.- Itt ismerkedtünk meg, és az esküvő után itt töltöttük a nászutunkat is.-A fiatalságunk... - mondják szinte egy­szerre és inkább már csak egymásnak a félj és a feleség. Füzes László Esti korzó A főutcán így estetájt ha szemlét tart az új divat, • s ha volt már ügy, hogy fájt szived, az esti korzó rá kihat. Pasztellkék finom kardigán csókolni való kebleken, a vágyad sem tart addig ám, míg siker néked ott terem. Siet, kopog a köveken egy pár lángszínű tűsarok, most véled együtt követem, ne fuss utána. Itthagyott. Oly ingerlők, lenyűgözők a szőke-barna frizurák, mit számít az, hogy itt az ősz, lm egy kék szempár néz le rád. Hogy belesajg’ a szíved is úgy mint azon a tavaszon, fütyülve mész, és nem törődsz, merre sodor a forgalom. Érzel egy édes illatot ami valamit felidéz, ne bándd, hogy akkor itthagyott Nem néked érett az a méz. Figyeld most Éva lányait. Szépek, mosolygók, kedvesek, kígyóinak hulló álmaik, selymek, szerelmek, s mind neked. Szemed előtt hogy átoson fortélyos fodrok halmaza, erről álmodsz hús vánkoson, hullik a levél. Menj haza. Pető Margit Nyár derekán Búza bomló borulása döngő dongó-dobolás lapos lapú-lepedő bársonyló bábakalács, rezgőfű ringása siska-surrogás, indáknak ingása kacs-kapaszkodás, zsálya, zsúrló zsibongása, takácsmácsonyának tüskés tamburája, szamártüske szúrós szege, szöcske szökő szökkenése, katáng-kóró kábult kékje — nyár derekán füzér éke. nádassy józsef X X X csókcsavar villanylány , zöld szemedben barna patyolat őszi bokor erdőszemed rozsdabarna zöld üveg cserebogár zöld borzongató foszfor mézarcú csodacsók szép eperszájú ne menj el szemeddel szememből Priska Tibor A szegedi templom, a Parla­ment, a Mátyás-templom... Va­jon hol robban a következő bom­bái Mit jelöltek ki a lánc újabb szemének? A családirtások. Be­mennek valakik egy családhoz az otthonukba, és mindenkit le­gyilkolnak. A gyerek átlőtt keze. Aki föltehetően az arca elé emel­te, hogy védekezzen a szörnyűség ellen. Hiába. És a hihetetlenül elszaporodott betörés, rablás, erőszakoskodás. És a felbukka­nó, sok idegen név, más nemzet- béliség... Igaz, nagyon is igaz István évezreddel korábban megfogalmazott, ránk hagyott intelme: „A vendégek s a jövevé­nyek akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén... Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a ven­dégek, úgy különb-különb nyel­vet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak ma­gukkal, s mindez az országot dí­szíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől el­rettenti. Mert az egynyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom, neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratban gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szí­vesebben tartózkodjanak, mint­sem másutt lakjanak." Hogyne lenne mindez igaz, ma is meg­szívlelendő, betartandó! Aki jó szándékkal érkezik ide: legyen itt helye! Akit rossz sorsa üldö­zött el földjéről, és úgy véli, itt, a mi országunkban, a mi törvé­nyeink szerint tudja életét jobb­ra fordítani: legyen itt helye! De szembe kell néznünk azzal is, hogy a sokasodó bűnözők nagy része (vajon hány része?) külföl­di állampolgár. Tudomásul kell vennünk azt a tényt is, hogy nem mindenki a mi országunk gya­rapításának kedvéért kér bebo­csátást hozzánk. Jönnek sokan, kik úgy vélik, hogy majd itt ügyeskedéssel, mások becsapá­sával is eltölthetik szépen napja­ikat, gyűjtenek maguknak ezt-azt, és jön nek kifejezetten bű­nözők, akik nem sokat töpreng­nek a kés, a pisztoly használa­tán, ha úgy adódik. Gyakorta úgy adódik. Szembe kell néz­nünk azzal a ténnyel is, hogy ha­zánkban megjelent a terroriz­mus, itt van a kábítószer, már termelik a megfelelő kendert, már árulják a különböző drogo­kat, lopják a műkincseket, a kegytárgyakat, a festményeket, jelen vannak azok az emberek és nagyon gyorsan megtalálják a kapcsolatot hazai társaikkal, akik pénzért bármire képesek. A gyilkolás, rablás, zsarolás sem­mi gondot nem okoz nekik. Jön­nek ezek az emberek hozzánk is, miként más országokba. Más országok. Anglia. Mi­előtt a kontinensen beszállnánk a komphajóba, már ki kell tölte- nünk kérdőívet, angol hivatalos ember szedi el, mire átértünk, föltehetően a lényeges dolgokat már tudják rólunk. Dower sokak által megénekelt szikláinál a ki­kötőben a megérkező besorako­zik valamely pulpitus elé, ahol a hivatalnok elkéri az útlevelet, belenéz, fellapoz egy nagy köny­vet (nem köröz-e az Interpol, nem vétettem-e valaha akarva, vagy akaratlanul az angol törvé­nyek ellen), megkérdi minek jött a kedves vendég, van-e pénze, és főként mikor megy vissza. Ha mindent rendben talál, int, hogy beléphet, ha aprócska gyanúja, kételye támad, felrak a vissza­induló kompra. Nincs az a hata­lom, nincs az az Isten, aki ennek a hivatalnoknak a döntését meg­másíthatná! Szó szerint fessenek érteni. Azért is visszaküldte egyik útitársunkat, mert valami mód rájött, hogy ez a fiatal em­ber dolgozni akar egy farmon. No-no, barátom! Szeretnénk, ha a saját munkanélkülieink vál­lalnának munkát és nem a se­gélyre számítgatnának. Később pedig, mielőtt a Towerbe belép­tünk volna, mindegyikünk kis táskáját, szatyrát elektromos fémkeresővel vizsgálták meg az őrök, nem viszünk-e be nem oda való tárgyat. Pisztolyt, plaszti­kot, ilyesmit. A hivatalos szer­vek, igazából pár nap múl­tán örültek nekünk, amikor meggyőződtek róla, hogy tényleg felmentünk a kompra és indu­lunk haza. Lehet persze ezek miatt fa­nyalogni, valahogy mégis in­kább szimpatikus a jelenség. Mindenképp érződik, hogy óv­ják, vigyázzák országukat és megpróbálják kiszűrni azokat az embereket, akik kárt okozhat­nak. Akik a rend ellen véthetnek. Nálunk (egy kis, de nem nagy túlzással): Isten hozta! Mi baj van testvér? Rosszul bántak ma­gával? Veled? Gyere, ülj az asz­talomhoz! Töltök egy pohárká­val, asszony, hozd a tányért! Vágd le a csirkét! Addig is itt a szalonna, kenyér, bor, ugyan, meg ne sérts már azzal, hogy nem fogadod el... Nem szoktuk mi meg, hogy nálunk templomo­kat robbantgcissanak, kegytár­gyakat raboljanak, kábítószerrel kínálgassák a gyerekeket, rátör­jék az ajtót valakire és erősza­koskodjanak, raboljanak, gyil­koljanak. Hallottunk valamit ezekről, mintha valahol, a világ másik végén lenne ilyesmi, de nálunk! Ugyan már! Nincs fel­készülve ilyesmire sem a rendőr­ségünk, sem a társadalmunk, tBevált mottónk a magunk elal- tatására: A közrend és a közbiz­tonság szilárd! Összehasonlítva bármely országgal, nálunk a legjobb! Akkor meg miért változ­tassunk rajta?) Emberrablás! Még mindig csak hüledezünk. Hát tényleg létezik? A tények makacs dolgok. És kemények, kegyetlenek. Valami­fajta szűrőt mégiscsak ki kel­lene találni, alkalmazni, hogy mégsem jöhessen be ide bárki. A magunk önbecsülése is meg­kívánná, A Towerbe, ahol a belépés előtt a táskánkat korszerű mű­szerrel vizsgálták, az egyik te­rem közepén elkerített részen kis tábla adja tudtul: itt, ekkor és ekkor bomba robbant. Nyilván­való, hogy a mi szűrőnk sem lesz tökéletes. De a jelenleginél csak jobb lehet. Isten hozta!

Next

/
Oldalképek
Tartalom