Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-20 / 196. szám
AiSßSUS'rfo« 9tfV ^vnmknl Miikolu ÉM-liíituAna VIS Saját magából kell adnia a művésznek valamit Látogatás Mazsaroff Miklós Munkácsy-díjas festőművész műhelyében Filip Gabriella Miskolc (ÉM) - Mintha kicsit lassabban szólna, óvatosabban lépkedne, megfontoltabban válaszolgatna a mester. Amíg a szűk csigalépcsőn feljutunk a Soltész Nagy Kálmán utcai lakás padlásterében kialakított műterembe, addig el is mondja, hogy bizony beteg volt. Nagy beteg. De nem panaszkodik, csak tényként közli. Ez volt tehát az oka, hogy az utóbbi időben nem találkoztunk Mazsaroff Miklóssal. Persze a lábadozás idején már fel-fel jött a műterembe, elővette régi vázlatait, befejezte félbemaradt munkáit. Aztán szép lassan űjabbakba kezdett. Mert muszáj dolgozni. Sok-sok téma, hangulat maradt megfes- tetlenül a kényszerű szünet miatt.- Most hozattam ezeket a festékeket, mert már nagyon kifogytam mindenből — mutatja a műhely falánál sorakozó edényeket. Talán húsz-huszonöt különböző szín is lehet, s ha hozzávennénk az összes variációt, azt mondhatnánk, ahogyan a kőtömbben rejtőzik a szobor, ezekben is hatalmas lehetőségek szunnyadnak. Már csak némi adalékanyag, ecset és persze leginkább a teremtő elme szükséges ahhoz, hogy a porokból megszülessék a mű.- Nagyon ritkán festettem a természetben, így most sem akadályoz a munkában, hogy kevesebbet mozoghattam - mondja a mester. - Vannak tájképfestők, akik ragaszkodnak minden apró részlethez, én inkább arra törekedtem, hogy minél egyszerűbben, a kevéssel ragadjam meg a lényeget. Egy fa, egy bokor ma itt van, holnap elszárad, kivágják. Nem attól lesz teljes a kép, hogy odafestettük-e azt a bizonyos fát vagy sem. Egy irodalmi mű értékét sem az adja, hogy pontosan tükrözi-e a valóságot. A festőnek is önmagából kell valamit hozzáadni a képhez. Csak azt tudom megfesteni, ami megragad... Mutatja is mindjárt a műhely falához támasztott képeket: mediterrán tájak, csendéletek, viharos tenger, hatalmas hegyek, végtelen vizek... De a művész segítsége nélkül nem tudnánk beazonosítani, pontosan hol is lehetnek ezek a helyek. A táj tulajdonképpen csak eszköz arra, hogy nagyobb összefüggéseket, szavakkal nehezen elmondható gondolatokat, hangulatokat ábrázoljon.- Mindig is olyan témákat, olyan kifejezési módokat kerestem, amelyben a lelkem legjobban megnyilatkozik... - fogalmazza meg tömören a témaválasztás indokát. Nagymarosi pincék Csak azt tudom megfesteni, ami megragad Persze, tudjuk, volt olyan időszak az életében, amikor nem teljesen egyedül döntött arról, hogy mi legyen a következő festményének témája. A ’60-as években több üzemmel, termelőszövetkezettel is kapcsolatban állt. Rendszeresen dolgozott Mú- csonyban, Edelényben, Borsodszirákon, Borsodnádasdon. A különböző termelőüzemek, szövetkezetek ösztöndíjakkal, vásárlásokkal, szocialista szerződésekkel támogatták. A művész hatvanadik születésnapja tiszteletére - 1989 novemberében a Miskolci Galériában - rendezett tárlaton is láthattuk ennek az időszaknak a termékeit. Bor- sodnádasdi gyárudvar, Kurityáni külszíni fejtés, Szentistváni határ, Talajmunka ósz- szel, Szántóföld télen - hogy csak néhány beszédes címet említsünk a sok közül.- Ezek a megrendelők soha nem kötötték meg a kezemet, nem szóltak bele a részletekbe, nem szabták meg, hogy mi legyen a képen, szabadon dolgozhattam. Amit elvállaltam, kivétel nélkül kedvvel csináltam. Még mindig szívesen emlékszem vissza azokra a kiállításokra, amikor falusi emberek, kétkezi munkások számára mutathattam meg a képeimet. Azt hiszem, a gyerekek tudják ugyanilyen érzékenységgel, őszinte lélekkel befogadni a képzőművészetet. De visszatérve a „megrendelésekre”, minden alkotónak szembe kell néznie azzal a dilemmával, hogy csak magának, az önkiMazsaroff Miklós linómetszete Fotó: Dobos Klára fejezés, az önmegvalósítás kényszere miatt fest, vagy elvállalja ezeket a megbízatásokat is. Nézzen végig a művészet évszázadain! Hatalmas képzőművészeti alkotások születtek megrendelésre. Nem feltétlenül kell meghazudtolnia önmagát a művésznek, nem biztos, hogy fel kell adni saját egyéniségét, célkitűzéseit. És hát ahhoz, hogy megfesthessük azokat a képeket, amelyek már igazán a sajátjaink, szükség van a megélhetésre. Valamiből meg kell venni a festékeket! Sokkal veszélyesebbnek tartom, ami ma az úgynevezett „alkotó közösségekben” történik. Nincs annál lélekölőbb, amikor sorozatban kell gyártani az eladható képeket. Nem lehet egy hónapban megfesteni tíz-tizenkét képet... Mazsaroff Miklóst elsősorban tájfestőként szokták emlegetni, szúkebb környezete, a borsodi iparvidék ábrázolójaként tartják számon. Pedig ha összeszámolnánk, talán kiderülne: több kép született megyénkén, sőt országunkon kívül szerzett élményekből. Az alsózsolcai születésű művész természetesen vonzódott ehhez a vidékhez. Magyarországra települt bolgárkertész szüleitől kapta örökül a föld szeretetét, a munka tiszteletét. Maga is kertészkedett, sőt, most is örömmel gondozza fáit, virágait. Ragaszkodik Miskolchoz, viszont legalább ennyire vonzódik a mediterrán tájhoz. A főiskola befejezése után sokáig nem lépett a közönség elé. Bulgáriába kellett utaznia ahhoz, hogy önmagára találjon. A kettős kötődés miatt ugyanolyan otthonosan mozog itt a Sajó-vi- dékén, mint a tengerparton. De szívesen indult más irányba is. Némi túlzással azt mondhatjuk, bejárta a világot. Ezeknek az utazásoknak köszönhetjük, hogy elhozta, megfestette nekünk a Niagara zúgását, a hollandiai tulipánok színorgiáját, a viharos tenger hatalmát, a taorminai öböl titkát, Syrava fényeit és persze Szozopolt. Mazsaroff Miklós — mint a legtöbb művész - nehezen válik meg a képeitől. Mindegyiknek története van, mindegyik kedves gyermeke. Persze nem őrizheti valamennyit a műterembe zárva, így ha valaki kéri, útjukra engedi őket. De van néhány, amelyektől semmiképpen sem tudna elszakadni. Ilyen az egyik szozopoli kép is. Ezt már a feleségével együtt mutatja meg.- Itt ismerkedtünk meg, és az esküvő után itt töltöttük a nászutunkat is.-A fiatalságunk... - mondják szinte egyszerre és inkább már csak egymásnak a félj és a feleség. Füzes László Esti korzó A főutcán így estetájt ha szemlét tart az új divat, • s ha volt már ügy, hogy fájt szived, az esti korzó rá kihat. Pasztellkék finom kardigán csókolni való kebleken, a vágyad sem tart addig ám, míg siker néked ott terem. Siet, kopog a köveken egy pár lángszínű tűsarok, most véled együtt követem, ne fuss utána. Itthagyott. Oly ingerlők, lenyűgözők a szőke-barna frizurák, mit számít az, hogy itt az ősz, lm egy kék szempár néz le rád. Hogy belesajg’ a szíved is úgy mint azon a tavaszon, fütyülve mész, és nem törődsz, merre sodor a forgalom. Érzel egy édes illatot ami valamit felidéz, ne bándd, hogy akkor itthagyott Nem néked érett az a méz. Figyeld most Éva lányait. Szépek, mosolygók, kedvesek, kígyóinak hulló álmaik, selymek, szerelmek, s mind neked. Szemed előtt hogy átoson fortélyos fodrok halmaza, erről álmodsz hús vánkoson, hullik a levél. Menj haza. Pető Margit Nyár derekán Búza bomló borulása döngő dongó-dobolás lapos lapú-lepedő bársonyló bábakalács, rezgőfű ringása siska-surrogás, indáknak ingása kacs-kapaszkodás, zsálya, zsúrló zsibongása, takácsmácsonyának tüskés tamburája, szamártüske szúrós szege, szöcske szökő szökkenése, katáng-kóró kábult kékje — nyár derekán füzér éke. nádassy józsef X X X csókcsavar villanylány , zöld szemedben barna patyolat őszi bokor erdőszemed rozsdabarna zöld üveg cserebogár zöld borzongató foszfor mézarcú csodacsók szép eperszájú ne menj el szemeddel szememből Priska Tibor A szegedi templom, a Parlament, a Mátyás-templom... Vajon hol robban a következő bombái Mit jelöltek ki a lánc újabb szemének? A családirtások. Bemennek valakik egy családhoz az otthonukba, és mindenkit legyilkolnak. A gyerek átlőtt keze. Aki föltehetően az arca elé emelte, hogy védekezzen a szörnyűség ellen. Hiába. És a hihetetlenül elszaporodott betörés, rablás, erőszakoskodás. És a felbukkanó, sok idegen név, más nemzet- béliség... Igaz, nagyon is igaz István évezreddel korábban megfogalmazott, ránk hagyott intelme: „A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén... Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom, neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratban gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak." Hogyne lenne mindez igaz, ma is megszívlelendő, betartandó! Aki jó szándékkal érkezik ide: legyen itt helye! Akit rossz sorsa üldözött el földjéről, és úgy véli, itt, a mi országunkban, a mi törvényeink szerint tudja életét jobbra fordítani: legyen itt helye! De szembe kell néznünk azzal is, hogy a sokasodó bűnözők nagy része (vajon hány része?) külföldi állampolgár. Tudomásul kell vennünk azt a tényt is, hogy nem mindenki a mi országunk gyarapításának kedvéért kér bebocsátást hozzánk. Jönnek sokan, kik úgy vélik, hogy majd itt ügyeskedéssel, mások becsapásával is eltölthetik szépen napjaikat, gyűjtenek maguknak ezt-azt, és jön nek kifejezetten bűnözők, akik nem sokat töprengnek a kés, a pisztoly használatán, ha úgy adódik. Gyakorta úgy adódik. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy hazánkban megjelent a terrorizmus, itt van a kábítószer, már termelik a megfelelő kendert, már árulják a különböző drogokat, lopják a műkincseket, a kegytárgyakat, a festményeket, jelen vannak azok az emberek és nagyon gyorsan megtalálják a kapcsolatot hazai társaikkal, akik pénzért bármire képesek. A gyilkolás, rablás, zsarolás semmi gondot nem okoz nekik. Jönnek ezek az emberek hozzánk is, miként más országokba. Más országok. Anglia. Mielőtt a kontinensen beszállnánk a komphajóba, már ki kell tölte- nünk kérdőívet, angol hivatalos ember szedi el, mire átértünk, föltehetően a lényeges dolgokat már tudják rólunk. Dower sokak által megénekelt szikláinál a kikötőben a megérkező besorakozik valamely pulpitus elé, ahol a hivatalnok elkéri az útlevelet, belenéz, fellapoz egy nagy könyvet (nem köröz-e az Interpol, nem vétettem-e valaha akarva, vagy akaratlanul az angol törvények ellen), megkérdi minek jött a kedves vendég, van-e pénze, és főként mikor megy vissza. Ha mindent rendben talál, int, hogy beléphet, ha aprócska gyanúja, kételye támad, felrak a visszainduló kompra. Nincs az a hatalom, nincs az az Isten, aki ennek a hivatalnoknak a döntését megmásíthatná! Szó szerint fessenek érteni. Azért is visszaküldte egyik útitársunkat, mert valami mód rájött, hogy ez a fiatal ember dolgozni akar egy farmon. No-no, barátom! Szeretnénk, ha a saját munkanélkülieink vállalnának munkát és nem a segélyre számítgatnának. Később pedig, mielőtt a Towerbe beléptünk volna, mindegyikünk kis táskáját, szatyrát elektromos fémkeresővel vizsgálták meg az őrök, nem viszünk-e be nem oda való tárgyat. Pisztolyt, plasztikot, ilyesmit. A hivatalos szervek, igazából pár nap múltán örültek nekünk, amikor meggyőződtek róla, hogy tényleg felmentünk a kompra és indulunk haza. Lehet persze ezek miatt fanyalogni, valahogy mégis inkább szimpatikus a jelenség. Mindenképp érződik, hogy óvják, vigyázzák országukat és megpróbálják kiszűrni azokat az embereket, akik kárt okozhatnak. Akik a rend ellen véthetnek. Nálunk (egy kis, de nem nagy túlzással): Isten hozta! Mi baj van testvér? Rosszul bántak magával? Veled? Gyere, ülj az asztalomhoz! Töltök egy pohárkával, asszony, hozd a tányért! Vágd le a csirkét! Addig is itt a szalonna, kenyér, bor, ugyan, meg ne sérts már azzal, hogy nem fogadod el... Nem szoktuk mi meg, hogy nálunk templomokat robbantgcissanak, kegytárgyakat raboljanak, kábítószerrel kínálgassák a gyerekeket, rátörjék az ajtót valakire és erőszakoskodjanak, raboljanak, gyilkoljanak. Hallottunk valamit ezekről, mintha valahol, a világ másik végén lenne ilyesmi, de nálunk! Ugyan már! Nincs felkészülve ilyesmire sem a rendőrségünk, sem a társadalmunk, tBevált mottónk a magunk elal- tatására: A közrend és a közbiztonság szilárd! Összehasonlítva bármely országgal, nálunk a legjobb! Akkor meg miért változtassunk rajta?) Emberrablás! Még mindig csak hüledezünk. Hát tényleg létezik? A tények makacs dolgok. És kemények, kegyetlenek. Valamifajta szűrőt mégiscsak ki kellene találni, alkalmazni, hogy mégsem jöhessen be ide bárki. A magunk önbecsülése is megkívánná, A Towerbe, ahol a belépés előtt a táskánkat korszerű műszerrel vizsgálták, az egyik terem közepén elkerített részen kis tábla adja tudtul: itt, ekkor és ekkor bomba robbant. Nyilvánvaló, hogy a mi szűrőnk sem lesz tökéletes. De a jelenleginél csak jobb lehet. Isten hozta!