Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-01 / 179. szám

4 ÉSZAK-Magyarország Levelezés 1994- Augusztus L, Hétfő Egy rókáról minél több bőrt... Az ember ahogy öregszik, hovatovább úgy bu- tul, mondhatnám: paralel, esetleg némileg, de nem ex chatedra. Vannak ugyanis szellemi képességeik teljében lévők, meg olyanok, akiknek épp akkortájt jön meg, s úgy kama­toztatják, hogy az MNB csak irul-pirul, netán sopánkodik, meg szívja fogát a cech miatt. Már egyértelmű, úgy kellett volna monda­nom: én, ahogy öregszem, de én-nel kezdeni mondatot olyan slampos. Maradjunk tehát annyiban, hogy mások. No, ezt üsse kavics, el­viselem, de hogy engem nézzenek ügyefo- gyottnak, aki ügytúltengése miatti ügybuzga­lomban él nap mint nap, sőt több nap - mint mondjuk - kolbász. Ez kerítésfonásra ugyan­csak költséges lenne, olyannyira mint például egy automata mosógép, már csak az árát te­kintve is. Azután jöhetne szóba a haddelhadd. Mondják ugyan, energiatakarékos, de azt nem, hogy milyen finnyás. Minek neki a 16 amperos biztosíték, mikor a villanybojlerem beéri tízzel? Az ÉMÁSZ is így vélekedik egyéb­ként, pedig ő már csak ért hozzá, ad egy 10-est és slussz, legfeljebb hozzátoldja, hogy régi épí­tésű házba ennyi dukál. Az lehet, hogy 1974 régen vala, de 91-ben volt óracsere. Az min­degy, eszi, nem eszi! Illetve - túlozzunk - kap­hat mást, 16-osat, csakhogy mindennek ára van, még a koporsóőrzésnek is. Az előbbinek - spéciéi - 2180 forint, meg a kecmec, mert ez nem csak afféle ukmukkfukk. Kérni kell, írás­ban, azután majd meglátják. Egyszer már kértem - írásban - és nem láttam belőle sem­mit. Igaziakkor másért esedeztem, 1992janu- árjában. Éberségemnek köszönhetően felvilla­nyozott az az észlelésem, hogy a villanyórám átment perpetum mobile-be. Rögvest intéz­kedtem, s szerencsémre az ÉMÁSZ is, de hiá­ba óbégattam, hogy nem csak elemlámpa-iz- zóim vannak. Tudom, erre a válasz: ne túloz­zak, majd ők megmagyarázzák, mi mindenre elég az a 10 A-os. Jó, én meg utána bekapcso­lom a porszívómat, az ultraszupermodemet, ami úgy kirúgja az óraautomatát, hogy bere- zonál tőle még a lépcsőházi korlát is. Kérel­memhez visszakanyarodva, sebtiben papírra róttam, évenként 1984-től, hogy s mint „emésztettem” a kWh-t.'Mondhatnám, eléggé kiegyensúlyozottan, egészen 1988 őszéig. Ak­kor valamiért bepörgött, s 2 éven át rávert olyan 70 %-ot. Óracsere után ismét a régi ke­rékvágás. Ezt ugyebár beszoroztam az akkori egységárakkal, mert az is nőttön-nőtt, s azóta várom a jóváírást. Erre nincs rendelet, csak a 10 A-re, meg a 2180 forintos csereberére? No, e levélmásolat most ad acta, de dafke, reserva- tis reservandis (jogfenntartással). Utána írom a memorandumot, aminek - bízvást - lesz fo­ganatja, ha alkalmasint bemutatom a befize­tési feladóvevényt, mert ugyebár: biztos, ami fix. Mindezt személyesen is elmondhattam volna 2 ízben, ha az a házonkívüliség nem len­ne. így, magánkívüli állapotomban rebegem: mindennek van határa, mint például ennek a mosógépnek is. A hat ár egyikeként említem az ÉMASZ-t, a többi ötön mások osztozkod­nak. Mi meg annak is örülhetünk, ha egy helyről kapunk kis fizetséget (vö.: munkabér), s azt megtizedelve egy 16 A-os automata biz­tosítékba invesztálhatjuk. Antal Ferenc Sajóbábony 50 éves találkozó 50 éves találkozóra jöttek össze a volt abaúj- szántói Szent Imre római katolikus polgári is­kola fiú és lány tanulói. Az iskola 1927-ben alakult, igazgatója Horváth Géza pápai kama­rás plébános volt. Első évben még csak 87, 1944-ben már 476 fő volt a létszám. Sokat gondolkodtam, meijem-e elkezdeni a találkozó szervezését. A hosszan tartó levele­zéseknek, érdeklődéseknek lett eredménye. Sikerült majdnem mindenkiről hírt kapni, 3 leány és 3 fiú kivételével. Sajnos tanáraink nagy része, osztálytársaink közül pedig 12 fiú és 8 leány már nem lehettek itt... A találkozó csodálatos volt. Ismerkedés újból. Előkerültek a már megsárgult fényké­pek, emlékkönyvek. Az egész napos ünnepség az abaújszántói te­metőben történő sétával kezdődött, elhunyt igazgatóra, tanárokra, tanulókra emlékezve. A szokásos osztályfőnöki óra a Himnusz elé- neklésével indult. Tanáraink közül itt volt Móré Józsefné tanárnő, a szeretett Erna néni és Bakonyi Béla tanár úr, aki emlékezett az iskola életére tanáraira, diákjaira. Minden résztvevő beszámolt az eltelt 50 évé­ről. Hálaadó szentmisén vettünk részt a róm. kát. templomban, ahol volt iskolatársunk, Makranczi Géza esperes úr szolgál. Köszönjük szolgálatát, úgyszintén Varga Gábor plébános úr meleg szavait. A templomból a H. világháborús emlékműhöz mentünk, ahol elhelyeztük virágainkat. A Szózat eléneklése után közös ebéden vettünk részt az abaújszántói vendéglőben. Hórász Lajosné Abaújszántó A MÁV Fúvószenekar térzenéi Ezelőtt ötvennyolc evvel ebben a zenekarban kezdtem én is Immár több mint másfél évtizedes hagyománya Miskolcnak a Nyári Fesztivál. Az ünnepi események színhelyei: a Diósgyőri vár, az Er­zsébet tér, a hajdani Korona Szállo­da udvara és a tapolcai park Bar­langfürdő felé vezető sétánya, ahol június 21-től augusztus 12-ig a mű­vészetet kedvelő miskolciak és az idelátogató vendégek kielégíthetik kul túrigényeiket. A „Zene Napján”, június 21-én volt a Nyári Fesztivál megnyitója a Di­ósgyőri várban, ahol a Miskolci Szimfonikus Zenekar nyújtott nagysikerű, ünnepi hangversenyt. Ezt követően délután, az Erzsébet téren a MÁV Fúvószenekar adott nagysikerű térzenét. Szerencsém volt, mert még időben tudomást sze­reztem róla, ott lehettem és hallgat­hattam a hajdani zenekarom művé­szi nívójú, nagysikerű térzenéjét, az általam is ismert és játszott induló­kat, fülbe mászó polkákat és kerin- gőket. Ezelőtt 58 évvel ebben a zenekar­ban kezdtem én is zenei pályafutá­somat, s bizony az akkori muzsiku­sokból már csak Dargai Gyuri, a cintányéros él és zenél. A köny- nyeimmel küszködtem, amikor az általam is ismert és játszott melódi­ák a szívemig hatottak. A 28 tagú zenekart Kalmár Péter karmester úr vezényelte igen nagy hozzáértéssel, s szinte szuggesztív erővel. A mintegy kétszáz főből álló hallgatóságnak nagyon megnyerte a tetszését a zenekar jól összeszo­kott, művészi játéka, Kalmár Péter karnagy úr mesteri vezénylése. Szinte bámulatos a vezénylési tak­tikája, ahogy partitúra nélkül, szuggesztív tekintetével hívja szóló­ba az egyes hangszercsoportokat. A vezényléssel járó kéz, kar és test­mozgása pedig felér egy kiadós tor­namutatvánnyal. A zenekar játékát egyetlen jelzővel lehet minősítem: művészi. Ezt a nagyszámú közönség is szűn­ni nem akaró, ütemes tapssal jutal­mazta. Ugyancsak ez a fúvószene­kar adott július 17-én térzenét a ta­polcai parkban, a Barlangfürdőhöz vezető, gyönyörű virágágyakkal szegélyezett sétányon. Itt még na­gyobb közönség élvezte produkció­jukat. Az utolsó számokat a közön­ség fergeteges ütemes tapsa kísérte, kifejezve a hálát és elismerést a ka­pott művészeti élményért. Turcsi Lajos volt eufonista Kereskedők kerestetnek!... Ha a kereskedő elveszti a becsületét, lehúzhatja a rolót Ami elromolhat - nyugodjunk bele- az egyszer el is romlik! - hirdeti Murphy törvénye! Ekképpen véle­kedhetett a haza Bölcse is, mivel kedvenc szava járása volt: „Az Élet- meg minden - olyan, mint a ga­tyamadzag: az is akkor szakad be, amikor nem kéne!” Ennyi okos mondás ismerete ellenére, mégis kissé megrökönyödve konstatál­tam, hogy a kis „szoba-helikopte­rünk”, az asztali ventilátorunk kö­zel tízévi szolgálat után kikérte az „obsitot”, azaz: egyik napról a má­sikra, nyugállományba vonult, még a „felmondási időt” sem volt hajlan­dó leszolgálni. Zúgni-zümmögni tu­dott ugyan, csak a „rotor” nem moz­dult. Éz történt: pontosan június 29-én, Péter-Pál napján. (Úgy lát­szik, a Lackó, és a Szent Heverdel napját ettől a naptól akarta folya­matosan ünnepelni!). Ám, mivel másik ventilátorunk leltárban nincs (zümmögő „dalosszúnyog” még könnyebben akadna!), még e hó 3Ö-án nekivágtam a Vadvilág­nak, új hűtő-szerszámot vásárolni. Derűs kedvvel indultam útnak, ab­ban bízva: sok elektromos szaküzlet van városunkban, nem lesz nehéz dolog hozzájutni egy ilyen kis jó­szághoz! Hát igen. Ahogy azt Móric­ka elképzeli!... Utam legelején, már a Szentpáli ut­cában azzal vigasztaltak: igen, volt, valóban volt ventilátoijuk, hajda­nán, de már rég elfogyott a készlet. Nos, sebaj, irány Miskolc legna­gyobb áruháza. Itt, a kérésemre én is egyenes, kertelés nélküli választ kaptam: nincs!!! Télen lesz? - kér­deztem nagy alázatosan. Értse meg: nincs, kaptam a rendreutasítást. Értem uram, értem - válaszoltam -, csak azt nem értem, hogy akkor miért vannak maguk itt?! Hogy erre mi volt a válasz, azt mindenkinek a fantáziájára bízom. Ezután, kicsit lelombozódva, de fia­talos szíwel-bizakodással vettem a direkciót a polihisztorok „krájzlerá- ja”, az Ezermester bolt felé. Itt kissé csökkent a reménységem, amikor láttam, hogy a pultnál két feltűnően kedves és vidám hölgy keménypa­pír-darabbal legyezi magát. Venti­látor iránti tudakozódásomra ne­vetve mutatták, hogy ők is milyen „elektromos géppel” hűtögetik ma­gukat, ilyet tudnak adni, ha köll! Hát, nem köllött! A következő üzletben még jobban „ráfáztam”. Van ventilátoijuk? - kérdeztem. - Van hát, hogyne len­ne! - mondta vidáman az udvarias, középkorú úr, és rámutatott az asz­talon pörgő micsodára. Mibe kerül? - kérdeztem. - Hát, mondta kissé bizonytalanul - tavasszal 2200 fo­rint volt, most nem tudom, utána kellene nézni. - Miért? - van valami problémája? - Igen - mondta még mindig mosolyogva - van egy kis hi­bája: az, hogy nem eladó. Na, ne le­gyen már olyan mérges! - kért mo­solyogva, mert látta: olyat akarok mondani erre, ami nincs benne a lo- rettói litániában. így hát nem lehe­tett rája megharagudni! Mehettem haza, dicsőségesen, üres kézzel. Közben elmélázhattam azon, hogy ötven-egynéhány évvel ezelőtt, gyermekkoromban, de sokszor elug- rasztottak kedves szüleim a közeli vegyeskereskedésbe! Az üzlet tulaj­donosa, egy középkorú hölgy, Bier- mann Ilonka, gyakran eljött hoz­zánk, már családtagnak számított. Ottlétekor szinte mindig emlegette, hogy új árukat kell rendelnie, mert a készlete rohamosan fogy. „Ejnye, Ilonka - mondta jó Anyám -, hát miért nem akkor rendelsz újat, ha már a régi készlet elfogyott, hiszen addig az új áruk fölöslegesen foglal­ják a helyet a raktáradban. „Jaj, Magdi néni, nem úgy van az!” - ne­vetett Boltos Ili. (Mi, gyerekek, ma­gunk között így neveztük.) - „Ha én nem tudom jól kiszolgálni a kun­csaftot, az a vásárlót elkeseríti. Emiatt esetleg összevész a feleségé­vel, vagy elveri a gyerekét, s ez se neki, se a családjának nem jó. De nekem se jó! Nemcsak azért, mert a pénzét máshová viszi, hanem főleg azért, mert ezt mondja róm: vacak boltos, rossz, nem becsületes keres­kedő! És ezentúl se ő, se a család­tagjai, többé be nem teszik hozzám a lábukat! pedig: ha a kereskedő el­veszti a becsületét, lehúzhatja a ro­lót, bezárhatja a boltot!” Hol van most ilyen kereskedő? Ta­lán még Diogenes se találna egyet sem, még ha lámpával bogarászna is utána. De nem akarom én a jelenlegi bolti eladók (nem kereskedők) kedvét szegni, jó pár évvel ezelőtt megtör­tént ennél még faramucibb eset is. Úgy volt, hogy kellett volna nekem egy pár 50 milliméteres csuklós­pánt, magyarul: zsanér. Be is men­tem egy (azóta már megszűnt) vas­kereskedésbe, ahol a pult mögötti polcokon kellették magukat a kü­lönböző vas-alkatrészek. „Kérek 10 db ötvenes zsanért” - szóltam az elárusító hölgyhöz. O, méla undor­ral rám nézett, és haláli unott arc­cal csak ennyit vakkantott: ,Áz mi?”... Ilyenkor, mint a fenti esetekben is, ha „kitör a béke” köztem, és a bolti alkalmazottak között, mindig eszembe jut Bugyi Sándor, debrece­ni taligás híres mondása, aki így kö- tözködött az egyik pappal: „Hát, tisztelendúr, pap, az mindenki le­het! De debrecenyi taligásnak! Uram, erre születni kell!” Bizony, ez határozottan kell (kellene), hogy vo­natkozzon a kereskedelemre, a ke­reskedőkre is. Mert a kereskedelem is egyfajta szolgáltatás. S ha ez ki­szolgáltatássá válik, akkor félő, hogy rosszul tanították-készítették fel őket a tisztességes, becsületes, lelkiismeretes munkára! Csak „eladók” lettek, nem pedig: KERES­KEDŐK! Akkor pedig legjobban tennék, ha - Karinthy szavaival él­ve -, visszakérnék az iskolapénzt. Csörnök Jenő Miskolc Sikeres véradónap Lácacsékén Lácacsékén sok-sok évvel ezelőtt rendeztünk utoljára véradónapot. Ezért is vártuk nagy izgalommal, hogy most mennyien jelennek meg, ajánlják fel önként mások gyógyítá­sára vérüket. Nos, nem kellett csa­lódnunk, hiszen huszonötén össze­sen 8,4 liter vért adtunk. Ezért a szervezők nevében szeretnénk min­denkinek köszönetét mondani. Kö­szönjük a Polgármesteri Hivatal közreműködését is, akiktől a véra­dók az ilyenkor szokásoson felül to­vábbi üdítőket és csokoládét kap­tak. Már most bizonyosak vagyunk abban, hogy egy év múlva még több lácacsékei ad majd vért a következő véradó napon. Lácacséke Dr. Salamonná, dr. Angyal Angéla, Iiarnócsi Zoltánná Nem fogy... ...Mármint a választási hadjá­rat plakáterdeje a megyeszék­hely egyes részein. Amint azt a hirdetőtábla is bizonyítja... Fotó: Laczó József Három — az ellenőr Július 21-én este 7 órakor utaztunk terhes feleségemmel az 1-es busz vonalán. Felszállás után érvényesí­tettük jegyünket, majd lepakoltuk csomagjainkat. Éppen a Tiszai pá­lyaudvarra mentünk, mert 19.29- kor indult a vonatunk Debrecenbe. A Búza téren felszállt 3 ellenőr, mindegyik másik ajtónál. Mi a busz utolsó ajtajánál ültünk. Mivel felis­mertem az ellenőrt, ezért kérés nél­kül is odanyújtottam érvényes je­gyeinket. Mosolyogtam, mert azt vártam, hogy meglepődik. Meglepődés he­lyett rámförmedt, hogy ne vigyorog­jak, biztosan most lyukasztottam- Mondtam neki, hogy mái- régen le­kezeltük a jegyeket. Ó tovább erős- ködött a saját feltételezése mellett, majd hívta a társait. Hárman egye­sült erővel támadtak minket és fize­tésre szólítottak fel. Természetesen nem voltunk hajlandóak kifizetni a jogtalan bírságot. Ezután le akar­tak szállítani minket a buszról a Ti­szai pályaudvar előtt egy megálló­val. Érre sem voltunk hajlandóak. Közben én egyfolytában azt hangoz­tattam, hogy ehhez nincs joguk. Ők agresszíven támadtak minket és az egyikük burkolt fenyegetéssel is élt: „Majd én megmutatom, hogy még mihez van jogunk.” Közben megérkeztünk a pályaud­varra, ahol nem engedtek leszállni minket, a sofőrrel becsukatták az ajtókat. így mentünk a parkolóba, ahol megelégelve a dolgot, kinyitot­tam az ajtót és leszálltunk. Elmen­tünk a jegypénztárhoz, hogy pa­naszt tegyünk valakinél az ellenő­rök viselkedése miatt. A pénztáros­nő azt mondta, hogy most legfeljebb a forgalomirányítónál tehetünk pa­naszt. Miközben azon gondolkoz­tunk, hogy próbáljunk meg panaszt tenni, vagy induljunk a perceken belül induló vonathoz - megérke­zett három rendőr. Felszólításukra átadtuk a személyi igazolványain­kat, és ők egyből továbbadták azo­kat az ellenőröknek. Az ellenőrök felírták az adatainkat, majd utunk- ra engedtek. Hiába mutattuk meg a jegyeinket a rendőröknek is, ők azt mondták, hogy csak az igazoltatás­ra van joguk és forduljunk az MVK- hoz a panasszal. Az illetékes cso­portvezető helyettes azt mondta, hogy majd megkérdezi az ellenőrt az esetről, mert a leadott munkala­pon az áll, hogy mi akkor lyukasz­tottuk ki a jegyet, amikor ő felszállt a buszra. A helyzet tehát a következő: az el­lenőr először feltételezésekre ala­pozva, később magát védve bliccelő­ként tüntet fel minket, agresszíven viselkedik a tárásaival együtt, visszaél a hatalmával. A feleségem és én tudjuk, hogy nem vagyunk vétkesek. A kérdés az: va­jon két utas szava és az érvényesí­tett jegyek elegendőek-e az ellenőr szavával szemben!!! Handarai Zoltán Miskolc, Budai N. A. 7.1/2.

Next

/
Oldalképek
Tartalom