Észak-Magyarország, 1994. augusztus (50. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-13 / 190. szám
ÉM-interju _______________ A z állampolgár személyesen interpellál a parlamentben. Elmondja panaszát, véleményét. Sokan élnek e lehetőséggel. II. oldal ÉM-riport________________ M agyar Péter három óra tizenötkor még élt, öt óra ötvenötkor vették észre, hogy elszállt belőle az élet. Hogy szenvedett-e, nem tudni. III. oldal íréfábor_________________ A költő abnormálisait eltúlzott jelentősége, kitüntetett szerepe a XX. században kimondottan keleteurópai jelenség. IV-V. oldal Szénagyűjtők Fotó: Laczó lózsef A hét embere Martos Mátyás vállalkozó Marczin Eszter A Mixpo nyári vásárának megnyitóján, több más elismerés niellett, átadták a Borsod-Aba- új-Zemplén Megyei Vállalkozói Sikerdíjat is. Az önkormányzatok és különböző cégek által alapított díjat most először ítélte oda a bírálóbizottság, és mindjárt három vállalkozót találtak érdemesnek a plakett elnyerésére; a Sajó-Hús ügyvezető igazgatóját Fazekas Józsefet, a Fux Ipari, Szolgáltató és Kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatóját Barkóczi Istvánt, valamint Martos Mátyást, az MM Automatika tulajdonosát. A hét emberének ezúttal Martos Mátyást választottuk. □ A névjegykártyáján egyszerűen csak annyi áll, vállalkozó. Pedig bőven válogathatna címekből, hiszen, akár feltalálónak, cégtulajdonosnak vagy igazgatónak is titulálhatná magát. • Persze megtehetném, de soha nem érdekeltek az effajta rangok. A vállalkozó - úgy érzem - pontosan tükrözi mindazt amivel foglalkozom. Egyébként, van még néhány dolog ami egyáltalán nem érdekel és nem is értek hozzá, például a pénzügyi kérdések, az adminisztráció és a dátumok. Ja és a számítógép! Annak ellenére, hogy hozzánk is „betört” ez az okos masina, a kisunokám játékprogramjai nagyobb helyet foglalnak le a gép memóriájából, mint a cég ügyei. Egyébként szerencsés vagyok, mert ezeket a „nemszeretem” teendőket elvégzi a kétszemélyes vállalkozás másik tagja Zimonyi Géza. □ Nagyot tévedek, amikor azt mondom, hogy a vállalkozói sikerdíjra nem ön adta be a pályázatot, hanem valaki a környezetéből? • Nem, nem téved. Pontosan így történt. Ági lányom barátnője figyelt fel a pályázati kiírásra, és ezek után a lányom összeszedte a szükséges papírokat, benevezett. Mert tudja, az adminisztrációt, azt módfelett utálom. □ Meglepődött amikor kiderült, nyert? Egyáltalán, hogyan fogadta? • Telefonon értesítettek, jelenjek meg a vásár megnyitóján. Bevallom, akkor elsírtam magam. Mégiscsak negyvenhárom év munkájának az elismeréséről van szó. Abban a pillanatban eszembe jutott az is, milyen szép lett volna, ha édesanyám - aki két hónappal ezelőtt halt meg, 94 éves korában - velem együtt ünnepelhetne. □ Szokatlan, hogy egy férfi elárulja, az élet nagy pillanataiban bizony könnyekre fakad... • Nem hiszem, hogy ez szégyellni való lenne. Én ilyen elér- zékenyülős fajta vagyok. □ Negyvenhárom év munkáját említette, mivel kezdődött ? • Világ életemben az elektronikával, automatikával foglalkoztam. Mióta az eszemet tudom, ez érdekel. Első munkahelyem a járműjavító volt, majd a leszerelés után, a Malév miskolci repülőterén helyezkedtem el. Igazi, nagy feladatként tartom számon a következő állomást, a Miskolci Egyetemet. Itt - látja a dátumokkal baj van -, ha jól számolom a hatvanas évek elején, dr. Schultz Ferenc professzor irányításával megépítettük az intézet automatika tanszékét. Szívesen emlékszem erre az időszakra. De amikor minden elkészült, beindult, úgy döntöttem tovább kell lépnem. Csak akkor érzem ugyanis jól magam, ha újabb és újabb problémák, kérdések megoldásán dolgozhatom. Az egyetemen ezeken már túl voltunk. A Tüzeléstechnikai Kutatóintézet következett, harminc évet töltöttem ott. Ez alatt az idő alatt fejlesztettem ki - hazánkban elsőként - a vezeték nélküli, betörésjelzó riasztót. Ez kapcsolta össze többek között, az encsi nagy ABC-t a helyi rendőrséggel. Aztán volt egy súlyos ballépésem, kitaláltam az alkoholos mikrofonszondát, amelyet a rendőrség ma is alkalmaz. Az autósok pedig azóta is folyamatosan átkoznak miatta. Emlékszem egy feldühödött „áldozat”, nem sajnálva a fáradságot, még a lakásom ablakait is betörte. □ A gázérzékelő készülékek ki- fejlesztéséért, viszont inkább hálát érdemel... • Az tény, hogy az élet- és vagyonvédelem szempontjából nélkülözhetetlenek a készülékeim. Érzékelik, jelzik a különféle mérgező, robbanásveszélyes gázok szivárgását, és képesek a folyamat megakadályozására is. Kezdetben a Tüki mellett, másodállású kisiparosként gyártottam, szállítottam a robbanásbiztos érzékelöfejeket, de nem igazán nézték jó szemmel a „magánzást”, tehát úgy határoztam, hivatásos magánzó leszek. Öt évvel ezelőtt alapítottam meg az MM Automatikát - nem tréfa - a székhelyünk kezdetben a nyári konyhában volt. Azóta, ahogy az anyagi keret engedi, folyamatosan fejlesztünk. Mára, az udvar egyik részében új műhelyt építettem, talán nem túlzás; ez már európai színvonalú. □ Gyakran mutatja be termékeit kiállításokon, vásárokon ? • Ahhoz, hogy az ember partnereket szerezzen ez ma már nélkülözhetetlen. Nem panaszkodhatott!, egymást érik a vásári meghívások, itthonról és külföldről egyaránt. Tavaly Ungvá- ron, Görögországban, és Békéscsabán mutattam be a termékeimet. Meghívtak Londonba is, de félmillió forint kellett volna hozzá, amit pályázat útján meg is kaptam volna, az azóta megszűnt NGKM-tól -. csak sajnos utólag. így a dolog füstbe ment. Legközelebb Miskolcon a Technika Házában állítok ki, utána Egerben és ha minden jól megy februárban Bécs következik. Milyen a magyar ember... Gyöngyösi Gábor Ha a címet úgy fogjuk fel mint egy kérdést, akkor én nem vagyok illetékes, meg nem is akarok válaszolni rá. Már csak azért sem, mert nekem eszembe se jutna ilyet kérdezni sem magamtól, sem másoktól. Szerintem a magyar pontosan olyan mint én, te, ő, meg mi együttesen, s elegendő egyetlen pillantást vetni a tükörbe, hogy ha valamilyen személyes oknál fogva nem szembeköpni való akit látunk, olyan mint aki tükörképünkként szembe néz velünk. Ha viszont, mint mostanában ismét divat lett, valaki mást kérdünk meg, akkor számíthatunk arra, hogy az illető nem tudja, (ennyit azért már elértünk az utóbbi évtizedekben,) de azért hosszú fejtegetésekbe fog bocsátkozni, kiteregeti lelki szennyesét, hangot ad örökös lelkifurdalásának, ami mások segítségével valamiért egyfolytában azt furdalja neki, hogy ő igazából nem is magyar ember. Aztán összehord hetet havat, hogy neki ilyen a képe, meg olyan. Nagyapja, nagyanyja, meg más felmenői okán, vagy éppen szegény - önakaratából, vagy akaratán kívül ilyen-olyan hadseregeknek, illetve hát hadseregek katonáinak, vagy csak egynek, áldozatul esett-édesanyja sorsa miatt, aki még csak pontos felvilágosítást sem tud adni neki lehetséges vérvonaláról. Az ilyen szegény magyar embert, én ettől még százszázalékos magyarnak tekintem, s egyáltalán nem sorscsapásként emlegetem vele kapcsolatban a szegény jelzőt, hanem mert tapasztalataim szerint az ily módon születettek többnyire vagyoni állapotuk szerint is szegények. Szegény édesanyjuk is az volt, különben nem esett volna meg vele ilyesmi, s maguk is azok, hacsak az idegen vérvonal nem vezetett valamely kiváló egyéni tulajdonsághoz amit a későbbiek folyamán jól lehetett a személyi gyarapodás, gazdagodás érdekében kamatoztatni. Mert ha így történt és lehetett, akkor az a bizonyos vérvonal keveredés egyáltalán nem volt hátrány, hanem egyenesen előny, amire joggal lehetne büszke az a sikeres magyar ember. Ha pedig nem büszke rá, hanem éppen emiatt nem tartja magát egyenrangú, egyenértékű magyar embernek - hát mit mondjak , a saját lelke rajta, de ne vonja kétségbe, hogy én, te, ő, meg mi mindannyian akiknek ilyen skrupulusa nincsen, magyaroknak tartjuk magunkat. Még akkor sem ha valóban nem tudhatjuk, hol, mikor s mi módon kerülhetett génjeink közé valamilyen tatár, besenyő, török, germán, orosz, vagy más hadseregek katonáinak a génbankjából. Ezt ugyanis, csak épp úgy feltételezni lehet, mint ennek az ellenkezőjét, s ha én, vagy mi emiatt nem látnánk tökéletesen magyarnak magunkat a tükörben, akkor hát bizony nem a tükörben lenne a hiba. Viszont, ha a magyarságukban kételkedők nem ilyen szélsőséges sorspillanatokat vonultatnak fel kétségeik alátámasztására, hanem valóban nem tudják eldönteni néphez, nemzethez tartozásukat, akkor nekik csak azt tudom mondani, hogy engem sem ők, sem kétségbe vont magyarságuk nem is érdekel. Mint ahogy nem érdekel sok százmillió más nem magyar Európában mert én sem nagyon érdeklem őket. Mert kérem, milyen is a magyar? Ha én most itt, Magyarországon azt mondom, hogy magyar vagyok, akkor előáll egy másik és jó esetben azt mondja, hogy nem vagyok az. Rossz esetben viszont azt mondja, hogy nacionalista vagyok, vagy annál is rosszabb, mert azt állítom magamról magyar létemre, hogy magyar vagyok. Holott nem vagyok az, mert ilyen talán már nincs is, meg ilyen, vagy olyan a képem. Ezért én csak annyit mondok, hogy pn pontosan tudom, hogy mi vagyok és az illetőnek semmi köze ahhoz, hogy mi vagyok. Ha pedig az illető mégis azt mondja, hogy nem vagyok magyar, mert nem is látszom annak, meg a tükörképem sem olyan, akkor csak azt tudom mondani, nem a képemben van a hiba, hanem abban aki csalhatatlanul tudni véli, milyen kellene legyen pontosan az a kép. Persze, ez a különös állat, az ember, ha elég sokáig sulykolnak valamit a fejébe, azért elgondolkodik, s ha nem tud megnyugtató eredményre jutni esetleg feltesz magának is a tárggyal kapcsolatban néhány kérdést. Nos, mit tagadjam, én is feltettem. A tárggyal kapcsolatban nagyjából és lényegében a fenti következtetésre jutottam, s íme le is írtam. A szándékosan torzított, elrontott kép viszont nem hagy nyugodni. Megpróbáltam elképzelni egy tökéletes magyar ember képét is, ami viszont már nem volt ilyen könnyű és logikusan felépíthető, de ha pamflettnek szánnám mások derültségére, valahogy így írnám le. Szerintem egy tökéletes magyar ember széken ül, (már nem lovon), farmerben, vagy menedzseröltönyben (már nem kacagányban), éles arcélét bajusz és szakáll díszíti, roppant okosnak képzeli magát, anélkül, hogy magyar szempontból is meggondolná mit ejt ki a száján.
