Észak-Magyarország, 1994. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-20 / 169. szám
14 ÉSZAK-Magyarország Magyar Múlt 1994- Túlius 20»« Szerda Kiássák a bazilika maradványait Székesfehérvár (MTI) - Folytatódik a Szent István által alapított középkori királyi bazilika feltárása Székesfehérvárott. A munkálatokat - az ásatást korábban három évtizeden keresztül irányító Kralovánszky Alán halálát követően - Biczó Piroska, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze folytatja. A feltárást a műemlékvédelmi hatóság, a Közoktatási és Művelődési Minisztérium, valamint a városi önkormányzat anyagi támogatásával végzik. Befejezésével várhatóan ismertté válik majd minden olyan építészettörténeti, műszaki adat, amely lehetővé teszi a feltárt emlékek időt álló bemutatásának a megtervezését, s egy, a szükséges dokumentumokkal alátámasztott országos pályázat kiírását a Nemzeti Emlékhely megtervezésére. A bazilika egyébként kora Európájának legimpozánsabb építménye volt. A leírások és az eddigi feltárások bizonyítéka szerint 80 méter hosszú, 35 méter széles, és 55 méter magas, 8000 ember befogadására alkalmas épület volt. Falai között őrizték a hatalom jelképeit, a koronázási jelvényeket, a legértékesebb ereklyéket. Ott volt a helye a királyavató trónszéknek, amelytől a város neve is származik. A hajdani krónikákban felmagasztalt épület feltárása a múlt század óta folyamatosan tart. Felszínre hozott maradványait először 1938- ban mutatták be, majd 1972-ben újabb részletekkel egészítették ki a romkertnek nevezett területet. Végleges bemutatásához elengedhetetlenül szükség van a déli oldalhajó, s a még ismeretlen területek feltárására Az épületnek eddig mintegy öthatoda ismert, egyhatoda az egykori maradványok fölé épült barokk kori püspöki palota alatt gyakorlatilag hozzáférhetetlen. A magyar holocaust emlékparkja Ungvár (MTI)) - Régóta vajúdó kérdés Kárpátalján a sztálinizmus-áldozatai szolyvai emlékparkjának az építése. Az 1944 őszén lágerekbe elhurcolt - főként magyar nemzetiségű - több ezer áldozat földi maradványait rejtő területen már néhány éve lerakták a leendő emlékmű alapkövét, de azóta sem jutottak tovább a földmunkálatok elvégzésénél, a területrendezésnél, a parkot övező kerítés építésénél. A kelló anyagi fedezet híján ugyanis a kivitelező vállalat időről időre kénytelen leállni a munkálatokkal. n. József, a kalapos Benedek Elek Negyven esztendeig volt Magyarország királya Mária Terézia, s ebből huszonöt esztendőn át országgyűlés nélkül, rendeletekkel kormányozta az országot. Fia, II. József császár, ki legszebb férfikorában (1780-1799) lépett örökébe, meg sem koronáztatta magát, s egyetlen országgyűlést sem tartott. Míg Mária Terézia asszonyi simasággal próbálta elaltatni a nemzetet, II. József nyíltan üzen hadat a régi, szerinte elavult rend ellen, s gyökeréig újra akaija formálni a „magyar tartományt”. Eszében sincs, hogy megkoronáztassa magát. El is nevezik kalapos királynak. Népboldogító terveit egyszerre akarja megvalósítani. Ha simán nem lehet, erőszakkal. Szívét meghatja a föld népének szomorú állapota, s már mint trónörökös, majd mint császár gyakran beutazza tartományait. Második Mátyás király ő - német kiadásban, s gyakran mondja: „Kiveszem Mátyás királyt a magyarok szájából”. Csakhogy Mátyás magyar volt, ő meg német, s azzá akarta tenni az országot is. Itt követte el a súlyos, nagy hibát, s ezért a népboldogító császárnak keserűen meg kellett lakolnia. Tartománynak tekinti Magyarországot, s egyforma kormányzást, egyforma közigazgatást akar az összes tartományokban, s ennek a közigazgatásnak a nyelve is csak egy lehet szerinte: német. Jogot és terhet egyformán akar megosztani az egész birodalomban, de hogy ezt alkotmányos úton tegye, arra nem is gondol. Mindössze három esztendőt enged az eddigi hivatalos nyelvnek, a latinnak, azontúl az ország összes hatóságai, törvényszékei, az ügyvédek is csak a német nyelvet használhatják. Vármegyei tisztviselő is csak németül tudó ember lehet. Latin iskolába csak oly gyermeket lehet felvenni, aki ír és olvas németül. A nemességet a német nyelvi rendelet korántsem háborítja fel annyira, mint az, amely az országos népszámlálást, s a házak összeírását és számozását rendeli el. Világosan látni vélik a császár szándékát, mely nem lehet egyéb, mint a nemesség megadóztatása és katonáskodásra való kényszerítése. A császár lejő az országba, személyesen érintkezik a nemességgel, igyekszik megnyugtatni írásban és szóban, hogy az összeírással nem akarja bántani a nemesség jogait. De amikor látja, hogy nem képes megnyugtatni a felizgatott kedélyeket, a fegyveres erőszaktól sem riad vissza. Az összeírás adott alkalmat a hírhe- dett Horea-féle lázadásra is, Erdélyben. Ismétlem: alkalmat, mert a népszámlálás nem nyugtalanította a román parasztot, sőt ettől remélte a szolgaságtól való megváltását. A román nép, mely különben is sóvárgott a székelyekéhez hasonló ha- táróri katonáskodásért, abban a hitben, hogy ezáltal felszabadul a terhes jobbágyi állapot alól, a rendelet hírére azonnal megmozdult, s önként jelentkezett a fegyverletételre a katonai hatóságoknál, melyek, elég meggondolatlanul, a jelentkezést el is fogadták. Nem csoda, hogy a román jobbágy is szabadulni igyekezett a keserves állapotból, mert a földesurak nagyon mostohán bántak vele, de a lázadás mégsem magános fóldesurak birtokán tört ki, hanem egy kincstári uradalomban, a zalatnaiban. E kincstári uradalom tisztviselői lelketlenül zsarolták, sanyargatták a jobbágyokat, akik végre is felzen- dültek. Egy Horea nevű írástudatlan ember volt a vezetőjük, aki a sanyargatott jobbágyok ügyében háromszor is járt Bécsben a császárnál, gyalogszerrel. A császár fogadta is egyszer Koreát, s amikor kitört a lázadás, általános volt a hit, hogy a császár biztatta fel Horeát a lázadásra, ám fel sem tételezhető József császárról, hogy népeinek egyik osztályát a másik ellen felbiztassa. Ezrével tódult a nép a katonai hatósághoz, azok meg csak írták össze a fegyverletételre jelentkezőket. Ennek pedig az lett a következése, hogy a nép nemcsak megtagadta az engedelmességet a földesuraknak, de meg is kezdette a rablást, gyújtogatást, gyilkolást. Ismétlődnek a Dózsa-féle lázadás szörnyűségei. A századokon át elnyomott nép vért szagolt, s vadállati kegyetlenséggel torolta meg a százados sérelmeket. Faluról falura mentek, s a kínzásoknak, a kivégzéseknek nincs az a fajtája, mit meg ne próbáljanak. Szabad a rablás, a gyújtogatás, romokban hevernek a nemesi udvarházak, gazdasági épületek. Végre a lázadást leverik, a vezetőket elfogják, kerékbe törik, holttestüket négyfelé darabolják, azokban a községekben, ahol a legtöbb kegyetlenséget követték el, kifüggesztik. Megszűnt a lázadás, de nem szűnt meg a nemesség elkeseredése. Nyilvánvaló volt a nemesség szemében, hogy a császár, ha nemes szívének fájdalmat okozott is a vérontás, céljai elérésére kitűnő segítséget talált a lázadásban. Még le sem csillapodott a lázadás szülte izgalom, megjelent a császár rendelete a földesurak és jobbágyok közti viszony rendezéséről. Ez a rendelet egészen eltörli a jobbágyok földhöz kötöttségét, s ebben az értelemben megszünteti a jobbágy nevet. A nemesség, természetesen az ősi jogok újabb sérelmét látta e rendeletben, s amennyire csak tehette, megakadályozta a végrehajtását. De a császár halálos csapást mér a megyei önkormányzatra is. Eltörli a megyei törvényszékeket, s helyökbe harmincnyolc alsó törvényszéket áhított, melyektől a királyi táblához mentek a fellebbezések. Az úri székek illetékességét csupán a jobbágyok polgári és úrbéri ügyeikben hagyta meg, s innét úrbéri ügyekben az alispánhoz, polgáriakban a királyi táblához lehetett fellebbezni. De hátravan még a legnagyobb újítás: a közteherviselés, a legnehezebb kérdés valamennyi közt. A célt, hogy nemes és paraszt egyformán viselje a közterheket, s egyforma jogot élvezzen: pillanatig sem téveszti szem elől a császár, s csak kedvező alkalomra vár, hogy nyíltan előállhasson tervével. Egyforma adórendszert akar meghonosítani a magyar és német tartományokban, s ennek főéivé: a földbirtok arányos megadóztatása. Szerinte csak a föld lehet az adó állandó alapja Ám időközben a törökkel háborúba sodrókirály dik, a császár az orosszal szövetségben Törökország felosztásáról álmodozott), s e háború egyelőre eltereli figyelmét népboldogító terveitől. Az ingerültség általános, s néhol komoly lázongásban tör ki. Közben a császár egészségét erősen megviseli a táborozás, s a testét sorvasztó betegséghez járul lelkének keserűsége is: bármerre néz, mindenütt ellenszenvvel találkoznak nép- és országboldogító újításai. Végre megígéri az országgyűlést. A nemesség ellenszegül az erőszakos újoncozásnak és gabonaszedésnek. Számos megyében elcsapják a kinevezett tisztviselőket, megszüntetik a német nyelven való közigazgatást, s bátor hangon írnak fel a császárhoz, hogy sohasem mondanak le alkotmányos jogaikról, s kiváltságaikról. A császár későn látja be, hogy az erőszakos népboldogítá- son nincs, nem lehet áldás; hogy néhány év alatt nem lehet eltörülni többszázados hagyományt, szokást, törvényeket. Nagy hibákat követett el, s nemes szívét, valóban fejedelmi jellemét dicséri az a tény, hogy érezvén halála közelségét, a súlyos sérelmeket egy tollvonással megsem- misíté. Az ország összes megyéihez 1790. január 28-án intézett rendeletben megígéri, hogy 1791-ben okvetlen megtartja az országgyűlést, addig is azonban, hogy vége legyen a nyugtalankodásnak, május 1-jétól kezdve visszaállítja az országot abba az állapotba, melyben 1780-ban, Mária Terézia halála után volt. Végezetül értesíti a megyéket., hogy az ország szent koronáját, s többi ékszereit Budára, a királyi várba átviteti. Az egész ország ünnepelt, amikor a drága kincset visszaszállították. Az utat, melyen a koronát hozták, ellepték a ünneplő ruhás népek: urak és parasztok, s országszerte nagy ünnepségeket rendeztek. Legszebb férfikorában, életének 45. évében halt meg a népboldogító császár, a kalapos király. Meghalt szívében végtelen keserűséggel, mert nem érte meg eszményeinek diadalát, sőt ellenkezően: kudarcot vallott minden törekvése, jó és rossz egyaránt. Ezzel a szörnyű gondolattal hunyta szemét örök álomra... Kárpáti Béla A miskolci Arany Korona „szála” fényes-pompázatos termeiben farsangol a város színe- java. Lejtik a francia menüettet, ropják a lengyel mazurkát, rázzák a magyar csárdást. Most épp nagy csoport karolkózott körbe, és járják a karikás rácot mindenféle maszkába bújt táncosok- Vannak itt gatyás betyárok, parókás márkik, galléros hidalgók, takaros pórmenyecskék, seprős boszorkányok, vasorrú bábák, fekete ördögök piros szarvakkal, no, és ki tudja felsorolni mind a leleményt, amely a mulatók viseletében megvalósult. A jelmez kötelező, de ki tud maszkában mulatni, így csak a szemtájékot fedik némi álorcával. A talpalávcdót a híres cigányprímás, Bihari János és bandája húzza. Aranysújtásos, fekete díszmagyarban muzsikálnak a hangászok. A világhíres prímás cigányosan fekete arcát tömör bajusz ékesíti, alatta zsíros mosoly kínálja a pörge ritmust, amit csodálatos Stradivárijából varázsol elő. Csak ők vannak álarc nélkül. Azazhogy : ők, és még valaki Aki csapzott, fekete bajuszával, cigányos, barna képével, és bortól olajos fényű, ködös-homályos tehénszemekkel csámborog-téve- lyeg az asztalok között. Erősen ittas, mondhatni részeg állapotban dülöngél-tántorog egyik asztaltól a másikig, s a táncolók által el- és otthagyott poharakat ürtígeti magába. Közben úgy érzi, dobhártyáját veri a cimbalmos, üterén hegedül a prímás vonója, s a szála egy nagy fazék, melynek rotyogó levében rángatóznak a tarka fejek, mint fövő babszemek.-Ki ez az alak? - kérdi undorodva egy Pompadour markíznak öltözött hölgy, amint a táncból visszatérve, asztaluktól téblábolni látta a részegen magában motyogó csavargót. - És hogy engedhették be? Hát már minden jöttmentet befogadnak itt?- Hagyja, kedvesem - csitítja le párja, egy malomkerékgalléros spanyol grand -, ez a prímás barátja, a Magyar Orfeusz!- Hát az meg kicsoda?- Hát Lavotta! Nem hallott még róla?- Ez Lavotta? - néz utána, lepődik, döbben, botránkozik meg a markíz, -ez a részeges csavargó?- Pszt! Csendesebben, ma chere, mert úgy hallottam, itt van a költő-barátjuk, Csokonai is!... Már csak az a féleszű Csermák hiányzik... Hja, barátnőm - higgyed el, legyint-nagyot a markíz hőköletére grandiózus fölénnyel a hidalgó. - Ez már így van. A művészet a sárból virágzik... Lavotta, mert. valóban ő volt az a tántorgó-tévelygő lump, odébb most zajongó botrányt kavart. Egy pirospozsgás, húsos-bögyös pórmenyecske kerülvén útjába, afféle bohém kujonsággal belecsípett annak dúsan domborodó szoknyaráncába.- Híjj, de domború vagy, szentem!- Ejnye mán! - fordul rá hátra a menyecske, s visszakézből képen teremti a támadót. - Maga csintalan kupcihér! És Lavotta, a sértett, a tudata mélyén rejtekező nemesi gőg - mely nem kis művészi gőggel hatványozódott - mintegy reflexszerű mozdulatával, kiadós pofont válaszolt. Ettől a menyecske már feladta jelmeze pórias szerepét, s baroneszhez illő hisztériába csapott.- Dobják ki! - sikította lovagja felé. - Takarítsák ki! Megütött, das Scwein! Megütött! És hogy elérte dühe-gőgje csúcsát, amit már fokozni nem, csak elhalni lehet, kómába hullva dőlt kísérője tehetetlen karjai közé. Szerencséjükre, a társaságban volt egy gascogne-i testőr is, egy echt lovag, oldalán egy igazi repier (Ugyan, mely kúria falán rozsdásodott?), és előáll a részeg Lavottának.- Uram... Vagy micsoda! - mert a részeg pipogyát már embernek se nézte. - Ezért féléimé kell! ... Nevezze meg a segédeit! - és hogy formát is adjon a kihívásnak, szattyán kesztyűjét a hegedűs képébe vágta. Az meg - mint aki kijózanodott, hajtván vehemens ifjúkori temperamentumától, melytől is űzetve (emlékszik), még mostohaanyjára is kést ragadott, miőrt is az apai háztól menekülnie kellett, most erőre, s eszére kapva, replikázott emi- gyen:-Állok elébe! - és körbefordulva, teret vág magának a táncolók között. Azok ijedten, mások feszes izgalomban nyitottak neki tőrt, s hagyták, várták mire megy a mutatvány. Mert mulatság volt nézni az eddig tántorgótévelygő lumpot, amint egyszerre kard után kap(na), ha éppen volna más fegyveres a bálban. De nem volt. Ekkor egy rókaprémes maszka fogja a karját, s csillapítja a dühöngőt.-Ne, te, amice!- No, ez a Csokonai! - mutat, a beavatkozóra a malomkőgalléros spanyol grand, s nyomán vé- gighullámzik a suttogás: „Csokonai!... Ez Csokonai!”- Poéta, coki! - rántja el magát a girhes költő elől Lavotta úgy, hogy Csokonai a környülállók zömébe huppan. Aztán a vehemens Bihari ugrik oda, s hátulról öleli le karjait a hadonászó barátnak.-Na, gyerünk uram!... Nekem ez a kardom! -s miközben mint vi- tőrrel a lovag orra előtt piszkál, mint Cyrano a versét, ő is mondja a magáét. - Én nem félek a haláltóti Na, döfj csak!... Szúrj meg!... Én úgyis halhatatlan vagyok! Ego Lavotta, qui regibus ludo... Közben Csokonai - ki az ongai Puky kúria vendégeként mellbaját és reumáját kúráim a tapolcai hőfürdőben időzött akkoron, s baráti társasággal itt mulatott a farsangon - a lovagot vette köridőre, miközben Lavottát Bihari cipelte el a küzdőtérről.- Ne vegye zokon tőle, báró úr - ül le a lovag társaságába a költő -, Lavotta egy virtuóz! Egy zseni! Művész szegény, hát meg kell néki bocsátania...- Hallottam én... tudom én - mondta enyhültén mellé ereszkedve a duellista -, de há,t megért az úr. A nemesi virtus, ugye...- Csokonai! A Lilla költője! - suttogja körül a társaságot a sértett pórmenyecske, bizonyos Dőry Katinka kisasszony, aki a diósgyőri uradalom prefektusával volt hivatalos a bálba, s úgy ölelte-karolta a költő köré a párokat, hogy hallják, amit az mond. Merthogy közben a hangászok rákezdtek, s a társaságban az izgalom görcse is kiengedett. A botrány elhalt, a látvány elmaradt, s a bál visszatért önmagába. Bihari kapacitálni kezdte barátját, nyomva álla alá saját hegedűjét.-Ezzel vágd ki a rezet! Most mutasd meg, hogy vagy te!- Nemes izsépfalvi Lavotta... - hőbörgött a zseniális lump, hagyj te engem ! - tolja el a hegedűt is magától. - Most nincs hozzá kedvem... S míg Bihari csak unszolja, barátját, Csokonai nagy asztaltársaság közepében meséli Lavottát.- Még József császár is hallgattai őt! Egyszer, inkognitóban, az egyik pozsonyi diétán, amikor Biharival koncertezett éppen, a császár megjelenik, hallgatja egy ideig, aztán elveszi a bőgőstől a brúgót, és egy egész kvartetten át kísérte. Aztán hat aranynyal gratulálta meg.-A császár? - hűlt el a csodálkozásban a megenyhült viador.- Éppen! Lavottának - azt mondta egy ánglus lord - az a baja, hogy magyar! Ha osztrák vagy tálján lenne, már világhíres is lehetne.- Az meglehet! Szegény! - sajnálkozik már a sértett pórmenyecske is.- Egyszer meg - folytatja a költő- Lázár napon Dekócon, mesélték nekem... Hegedülnek egy házban. Lavotta bemegy, leül hallgat. Kérdik, ki ő. Azt mondja Attova Laze, cigányvajda. Hál befogadták, mulatott velük. Csak később mondtam meg, mikor lerészegedett, hogy Attova Laze nem tesz mást, mint „Ez a Lavotta” - fordítva... Hát ilyen ő!-Juj, de jó pofa!-kacag, vihán- col, mindent feledve a menyecske.- Egyszer meg - kap szemet a mesére Csokonai -Kőszegen egy Hanyicskába volt szerelmes Lavotta. Egy kancellista meg szerenádot adott a lánynak, és tudják mit tett Lavotta? Odament, a muzsikáló prímás kezéből kivette a hegedűt, és az udvarló kancellista fején törte szét.- Ilyen rabiátus? - hőköl a hölgykoszorú.- Szegények az a baja, mint nekem - fejezi be sóhajjal a költő. Hogy szegény és elhagyatott. Az apja kiverte, az asszonyokat meg nem állja. Csak a hegedű meg a bor... Ez a múzsája...-O, a szegény! - oldódik iránta a görcs a hallgatókban. Közben Biharinak sikerült. Lavotta elfogadta a hegedűt, aztán pár húrpróba után felsír a rózsafa hangja, hogy: „Cserebogár, sárga cserebogár...” A számot nagy taps, a tapsot meg új számok, Csokonai-versek követték. S a lump, a részeg csavargó ott, a pódium fénykőrében megtisztul, megszépül, sötét vonásai meglágyulnak, a szeme, az olajoszöld szeme ég, barna bajsza megszállottan gerjedő ajkakat takar, s a szála farsangi maszkáiról lehull az álság. Mindenki megfeledkezik magáról, jelmezéről, szerepéről, párjáról, csak a Violetta hajladozó sirámait hallja, annak a dallamára hullámzanak a keblek. A brácsás földhöz vágja a hegedűjét, hogy többé nem veszi kézibe, mert nem méltó arra... A hidalgó, a duelláló grand, a. kazai báró meg odamegy Lavot- táhaz, és elérzékenyülten, köny- nyes szemmel vonja mellére szegény zeneköltőt.- Uram, megbocsásson! Ön valóban halhatatlan! Aztán a. sértett pórmenyecske, nemes Dőry Katinka odafogja kezép a lump csavargónak, és megemelinti a szoknyáját felé.- Belém csíphet, ha kedve tartja... Es hajnalban, az éj túlsó felén a három barát, a költő, a prímás meg a hegedűs -ez utóbbi kívánságára - megáll a Forgóhídan, a Szinva tovafutó patakja felett. Azt mondja Lavotta:-A víz engem nem szenvedhet- A víz engem kivet magából Inkább a borba, mint vízbe fulladjak bele.. Borsodi legendárium Magyar Orfeusz
