Észak-Magyarország, 1994. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-19 / 168. szám
14 ESZAKtMágyarország Szólástér 1994. Július 19», Kedd Villamospálya-építés magyar módra Az Üjgyőri Főtér és a villamos-végállomás közötti munka kapcsán előre tudatta úgy az MKV, mint az ADEPTUS Kft., hogy számolni kell kellemetlenségekkel. Arról azonban nem volt szó, hogy az ADEPTUS úgy végzi ezt a munkát, hogy attól a legnyugodtabb ember is ideggörcsöt kap. A munkához úgy szólok hozzá, mint gyakorlott fővállalkozó, aki tudja, hogy a vállalkozási szerződés előtt illik felmérni azt, hogy mivel jár együtt a kivitelezés, de úgy is teszek észrevételeket, mint abszolút magánember. 1. / A villamossínek felbontása és a sínek nyomvonalát keresztező és a megfordulásra szolgáló szakaszok felbontása példás gyorsasággal lezajlottak. Ez könnyen ment, és jól fizetett, mint minden bontás. A munka végett kirakták a 40 km/ó és előzni tilos táblákat és itt már más az ábra. Az „előzni tilos” tábla ugyanis párhuzamos közlekedés mellett ezen a szakaszon nem egyértelmű, de a 40 km/ó-s sebességkorlátozás elrendelése csakis a tényleges munkavégzés időszakára lenne minden normális vállalkozásnál indokolható és közlekedés-biztonsági szempontból megengedhető. Ha ui. nincs semmiféle munkavégzés, a, 40 km-es tábla csak arra jó, hogy a rendőrök be- álljanak majdnem az én házammal szemben lévő bokor árnyékába és nagy bátorsággal bemérjék azokat, akik pl. a stadion és a Főtér közötti szakaszon gyorsabban közlekednek. Én magam igen jól szórakozom a látványon, de az is eszembe jut, hogy ennek a költségeit nem az adófizető-közlekedőkkel, hanem a kft.-vel kellene megfizettetni, mert értelmetlen és indokolatlan intézkedésükkel okoznak más embereknek kárt és bosszúságot. A lyukói elágazásnál szedik a bátor rendőrök a büntetést, aminek emberi és állampolgári jogon való értékelésétől én most eltekintsek. Talán még annyit ehhez, hogy a napokban 7 (hét) rendőrnek nem volt más dolga a városban, mert ennyit számoltam meg az ablakommal szemben. 2. / A sínek közé a T. Fővállalkozó nem épített gyalogos- és gépkocsiátkelő, illetve megforduló helyeket. Ennek következtében a gyalogosok a felbontott sínpárokban artistamutatványokkal kelnek át az Andrássy u. egyik oldaláról a másikra, de ami végül is jelen sorok megírására késztetett a következő: Aki a lyukói elágazástól nyugatra, azaz a Bükk felé közlekedik, csak a perecesi kereszteződésben tud úgy miskolci irányba fordulni, hogy bemegy Pereces felé, majd kétszer balra manőverrel, a posta mellett besorol a balra nagy ívbeni fordulás sávjába, esetleg elmegy a kiliáni kereszteződésig, és már be is állhat a kb. egy kilométeres sorba. Ez viszont már nem tűrhető, és kényszeríteni kell a vállalkozót, hogy ha ideiglenesen is, de építsen ki megfor- dulási helyeket. Kényszeríteni kellene a Kft. vezetőjét, hogy naponta többször tartson szemlét és ítélje meg saját munkájukat. Nem ismeretes előttem a közlekedésrendészet, az MKV és a kft. közötti megállapodás, de azt javasolnám, hogy valaki illetékes nézze meg közelebbről a helyszínt, és állapítsa meg, hogy a hátralévő hónapokban miként lehetne enyhíteni a villamos-síncserével együttjáró bosszúságokat. A napokban volt egy osztrák vendégem, aki szintén részese volt a rendőri intézkedéseknek. A hasonló szakmában dolgozó osztrák úr véleménye az volt, hogy náluk egy ilyen munkára maximum 4 hetet kap az, aki megnyeri a kiírást, mert aki ennyi idő alatt nem tudja elvégezni, az vagy túl van fizetve, vagy nem ért hozzá. Nem tudom, hogy nincs-e valami igazság abban amit mondott. Ja és még azt tette hozzá, hogy egy értelmes vállalkozótól az osztrák hatóságok nem a táblák kirakását követelik meg elsősorban, hanem a provizórikus közlekedést, illetve annak biztonságát garantáló megoldásokat kérik be még tervezeti megoldásban, amit jóváhagyás után keményen megkövetelnek a vállalkozótól, aki végül is az adófizetők pénzét kapja. Lehet, hogy ez csak Ausztriában van így, nálunk a számlát más valaki állja? Most, amikor ezeket a sorokat írom, szintén mérnek a rendőrök és szedik a büntetést. Teszik ezt olyan helyen, ahol csak az elhagyott üres munkaárok árulkodik arról, hogy itt munkának kellene folynia. Munka azonban csak a volt Marx téren és a kiliáni szakaszon megy. Erős László Miskolc Olvasóink és levelezőink figyelmébe! Kedves Olvasóink tájékoztatására közöl- *’ • jük, hogy a Szólástér rovatban megjelent '; : írásók nem a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött' leveleiket viszont terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. Itt is jelezzük: a személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normá- : kát sértő írások c helyütt sem jelenhetnek meg. ■ ; ' ' ' Egy kormányprogram évfordulójára 1953. július 4-én szombaton délelőtt 11 órakor az akkori Országgyűlés elnöke a neves miskolci szociáldemokrata (ekkor már MDP tag) Rónai Sándor a következőket mondotta: „Tisztelt Országgyűlés! Az ülést újból megnyitom. A minisztertanács elnöke Nagy Imre elvtárs kíván szólni: (nagy taps). A híressé vált máig emlegetett Nagy Imre kormányprogram ismertetése egy óra hosszat tartott. Hat sorral hátrább egy másik szektorban, jó rálátással hallgattam Nagy Imrét. Hogyan kerültem oda? 1939. Péter- Pál napján alakult meg a Nemzeti Parasztpárt. Augusztusban Kovács Imre főtitkár egy hozzám intézett levelében a parasztpárt tagjának nyilvánított. A népi írók könyveit olvastam, 1937. március 15-én ott voltam a Márciusi Front alakulásánál. 1945-ben Dél-Borsodból, Abaú- jon át a Bodrogközig szerveztem, látogattam a Parasztpárt szervezeteit. Szervező, kerületi, majd Borsod- Gömör-Miskolc vármegyei titkár voltam. 1949-ig. ’53-ig beosztottként több munkahelyen dolgoztam. 1953. április elejei napon telefonon hívtak a megye pártbizottságára. Az előző napokban vitám volt a városi tanács elnökével. Nem voltam hajlandó feljelenteni a vasgyári „kétlakiakat”, a tavaszi árpa vetésének elmulasztása miatt. Egy mázsa vetőmag az '52-es aszály után majdnem annyi volt, mint a havi fizetésünk. A feleségemmel mondattam, hogy hova hívattak, ha estére nem jövök haza, keressen. Kovács István - aki korábban Rákosi, káderese volt - a megyei pártbizottság első titkára hogylétem felől érdeklődött, a tavaszi munkákról is beszélgettünk. Majd a dolgok közepébe vágott. Közölte miért hívatott. „Önt képviselőnek akarjuk jelölni.” Meglepődtem, rosszabbra számítottam. Elmondtam, hogy édesapám 1923- tól 1944. március 19-ig rendőr volt Budapesten. Megvonták a nyugdíját. Az építőiparban segédmunkás. Én pedig a Horthy-hadseregben tartalékos hadnagy voltam. Nem akarom, hogy egy idő után befurakodottnak nyilvánítsanak. Mellőzze ezeket, mondta Kovács István. Én vezérkari tiszteket hoztam ki a börtönből, mert kiváló szakemberek voltak. Önt itt éveken át mellőzték. Most ilyen típusú parasztpolitikusokra van szükség. Eszembe jutott boldog emlékű Horváth János barátom, aki a Parasztpárt központjába megsúgta: Imre változás lesz, szerepünk lehet. Édesanyám Bogács hangulatát hozta azzal, hogy jobb világ lesz. Elvállaltam a jelölést. Negyedszer lettem pótképviselő. Rákosi Mátyás a csepeli mandátumot fogadta el, így én rukkoltam elő képviselővé. Zalában pedig a kisgazdapárti Milei István. Az országház főbejáratán a piros szőnyegen felfelé haladva eszembe jutottak őseim, akik a helyi politikában szerepet vittek. Amikor Nagy Imrét hallgattam, akkor értettem meg, miért ülök én itt az Országházban, ahol 1956. augusztus 1-jén mondtam el a „szűzbeszédemet”, a helyi szabálysértési bizottságok alakításáról szóló törvényjavaslat vitájában. Nagy Imre beszédéből néhány főbb gondolatot idézek: „Biztosan mondhatjuk, hogy a most összeült országgyűléssel fejlődésünkben új szakasz veszi kezdetét, amelyben fokozottabban kifejezésre kell jutni a nép szuverenitásának, a parlament nagyobb szerepének, az állami élet törvényes irányításában, a felelős kormányzás alapelveinek és célkitűzéseinek meghatározásában, valamint az országgyűlés alkotmányos jogainak gyakorlásában.- A kormány feladatai ellátásában fokozottabban az országgyűlésre kíván támaszkodni... -... népgazdaságunk fejlesztése terén feltétlenül számol az ország gazdasági erőforrásaival, így nem tűz maga elé olyan feladatokat, amelyeknek megvalósításához hiányoznak a szükséges feltételek, akár nyersanyagbázisról, akár az ország erejét és teljesítőképességét meghaladó, vagy túlzottan igénybe vevő beruházásokról, akár a lakosság élet- színvonalának rovására menő egyéb túlzott gazdasági feladatokról van szó. A kormány a gazdaság- politika terén azt a közmondást tartja szem előtt’, hogy addig nyújtózkodjunk, ameddig a takaró ér. - Engem különösen a mezőgazdasággal kapcsolatos bírálatai és elképzelései kaptak meg. ,A kormány minden eszközzel meg kívánja szilárdítani a paraszti termelés és tulajdon biztonságát. Ennek érdekében már az idén megtiltja a szokásos őszi tagosítást, amely az önkényes fóldbirtokcserével akadályozza a föld gondos művelését és csökkentette a gazdák termelési kedvét. - Szólt a tsz-ek elsietett fejlesztéséről, az önkéntesség megsértéséről, a túlkapásokról és ennek súlyos következményeiről. A kulá- kok elleni túlzó rendszabályok folytán nagy területű tartalékfóldek nagy része műveletlenül maradt. A kormány a termelés biztonságát elsőrendű és sürgős feladatának tartja. Engedélyezi a földek szabad bérbeadását és bérbevételét. Az államnak felajánlott földet vissza lehet kérni. Vetőmagkölcsönt is kapunk. A kormány a termelés felvirágoztatására törekszik. Számít a parasztság helyeslésére és támogatására is. A begyűjtési rendszert egyszerűsítik. Aki a parasztságra a törvényes kötelezettségein túlmenően terheket ró, a legszigorúbban büntetni fogják.” Az értelmiséggel szembeni bizalmatlanság felszámolását erős kézzel számolja fel a kormány. Képzettségnek tudásnak nagyobb megbecsülés jár, mint bármikor az úri világban. Az értelmiségi képzés terén a túlzás ellen szólt. Ne építsünk légvárakat. Szívet melengető volt, ahogy a népiskolákról és a jövő reménységéről a kis magyarok elemi oktatásáról szólt. Türelmet követelt a vallási kérdésekben. Tudja, hogy a feladatok megvalósítása nem lesz könnyű, még kevésbé megy önmagától. A siker legfőbb biztosítéka a széles néptömegek aktív részvételében van. Tisztában volt azzal, hogy lesznek, akik nem akarják felszámolni az önkényeskedés, a túlkapások, népellenes szellemét és módszereit. A kormány résen áll az ilyenfajta törekvések felszámolására. A beszéd után a folyosón találkoztam ilyen „nemakarunkkal”. Egy hét múlva Rákosi Mátyás már ellentámadást indított: „A kulák listával vagy lista nélkül is kulák.” Hegyi Imre Miskolc Hallgattassák meg a másik fél is! Tisztelt Főszerkesztő úr! Szeretném előrebocsátani, hogy tisztelője és lelkes olvasója vagyok az Észak-Magyarország napilapnak. Ezért kiváltképp sajnálom, hogy Önök úgy jelentettek meg az 1994. június 20-i lapszámban egy olvasói levelet, hogy az annak tárgyát képező történet valós tényei előzőleg nem lettek feltárva. Konkrétabban megfogalmazva: a Tóth Sándomé emődi lakos által írt, és „Lövés dörrent az emődi bányató- nál” címmel közreadott olvasói levél olyan valótlan tényeket, illetve olyan hamis színben feltüntetett való tényeket is tartalmaz, melyek sértik a jó hírnévhez fűződő személyiségi jogaimat. A „Húsos” Üzemi Horgászegyesület elnöke vagyok, ezen túl több éve megyei társadalmi halőr. Ez utóbbi minőségemben — mint közfeladatot ellátó személy - egyik halőr társammal ellenőrzést hajtottunk végre 1994. április 30-án a késő esti órákban az Émőd határában lévő bányatavaknál. Munkánkat a Il-es tónál kezdtük, majd az I-el folytattuk, a két tavat elválasztó dombnál. A dombtetőről látszott, hogy a vízparton fény van, és beszédet is hallottunk, ezért odaköszöntem és kértem, hogy készítsék elő a horgászengedélyeket. Ezzel egyidejűleg megindultunk a dombon lefelé a vízpartra, amikor egy idősebb férfi durván visszaszólt, hogy „Majd megmutatom én neked, ha az oldaladba nyomom a bicskát”. Erre megálltunk és ismét közöltem határozottan, hogy a horgászengedélyt kérem. A férfi erre azt kérdezte, hogy „Mi a ku...anyádat zavarsz itt éjszaka, mindjárt összeszurkállak!”, és dühösen elindult felénk. Én a sötétben nem láttam, hogy van-e nála kés, vagy nincs, s így azt sem tudtam felmérni, hogy fenyegetése mennyire komoly. Azt viszont tudom, hogy a közfeladatot ellátó személy elleni erőszak a Btk. szerint súlyos bűncselekmény, ezért azt mindenképpen szerettem volna megelőzni. Ebből a célból elővettem a nálam jogszerűen lévő riasztó fegyveremet, és azzal egy figyelmeztető lövést adtam a levegőbe. A lövés hatására az idősebb úr megtorpant, én viszont úgy döntöttem, hogy nem megyünk le a vízpartra hozzájuk, mert nem tudtam felmérni, hogy az ott tartózkodó személyek hányán vannak és milyen szándékkal viseltetnek irántunk. Határozottan felszólítottam a parton lévőket, hogy a horgászengedélyt hozzák fel, mire az idős férfi durván azt mondta, hogy „Gyere le, ha akarsz valamit!” Ezzel egyidőben egy idősebb hölgy jelent meg, aki igyekezett visszafogni a férjét, s vissza is kísérte a sátorhoz. Nekünk pedig azt mondta, hogy nyugodtan menjünk le, nem lesz semmi baj, mert a férje egyébként jó ember, csak most többet ivott a kelleténél. Az idős hölgy szavai megnyugtattak és lementünk a vízpartra. Ott tartózkodott még egy fiatalabb házaspár is - mint később kiderült, Tóth Sándor és felesége -, akik horgásztak, s akiknek most már be tudtuk mutatni az ellenőri igazolványt, s elkértük az engedélyt is. Míg a társam az engedélyt vizsgálta, én körülnéztem a vízparton. Amikor visszamentem, már folyt a vita, ugyanis a társam bevonta az engedélyt arra hivatkozva, hogy a felháborító viselkedés miatt indokolt a fegyelmi eljárás megindítása. Én viszont úgy ítéltem meg, hogy Tóth Sándor nem tehet apósa agresszív magatartásáról és ezért vele szemben nem indokolt semmilyen szankció alkalmazása. Kértem társamat, hogy az engedélyt adja visz- sza, amit ő meg is tett. (Megjegyzem, hogy Tóth Sándomé a levelében a történetnek ezt a részét éppen ellentétes értelemben adta elő.) Eközben az idős úr folyamatosan szidalmazott és fenyegetett bennünket, de akkor ez már nem aggasztott minket. A fiatalabb hölgy (Tóth Sándorné) megkérdezte, hogy miért lőttem az apjára. Ez a kérdés is éppen azt bizonyítja, hogy az idős úr fenyegetőleg lépett fel velünk szemben, mert ha nem így lett volna, akkor a lánya a kérdést sem így tette volna fel. Én természetesen elmondtam, hogy senkire sem lőttem, hanem figyelmeztető lövést adtam le azért, hogy megelőzzem a tettleges konfliktust, s ez sikerült is. Ezt követően folytattuk az ellenőrzést a tónál, s még azon az éjszakán tájékoztattam a történtekről az ott járőröző helyi körzeti megbízottat, aki rendőri intézkedést nem tartott indokoltnak. Nos ezek a valós és bizonyítható tények, s ezekhez képest az újságban megjelent olvasói levélben valótlanok, illetve a valóságot hamis színben tüntetik fel az alábbi állítások: „...minden köszönés és bemutatkozás nélkül felszólt: Papa, hozza fel az engedélyét...” „...még mindig inkognitóban, felszólították férjemet horgászengedélye átadására, melyért cserébe egy cetlit adtak...” „...Arra pedig, hogy miért volt szükség a lövésre, csak annyit felelt: így hívta magához a kollégáját...” „...az elnök úr...visszaélt jogkörével (hatalmával), és megsértette a legelemibb emberi és erkölcsi normákat.” Megjegyzem még, hogy a Tóthné által is hivatkozott további intézkedések (feljelentés, rendőri segítség kérés, stb.) lehetőségével azért nem éltem, mert a tettlegessé- get sikerült elhárítani, a munkánkat is elvégeztük, s felismertem azt is, hogy Tóth Sándomé édesapjának agresszív magatartását nem bűnös szándéka, hanem ittassága motiválta. Megjegyzem még, hogy amikor később megkeresett engem a munkahelyemen Tóth Sándorné és elpanaszolta az édesapja körüli falubeli híreszteléseket (késelés), akkor én azt mondtam neki, hogy sajnálom a dolgot, de a határozottabb fellépést igénylő alapszituációt az édesapja idézte elő. Pataky Endre „Húsos” Üzemi Horgászegyesület elnöke, megyei társadalmi halőr Utcára kerül a Széchenyi-emlékmű Ahogy találóan írta a cikk szerzője nemrég (ÉM. 1994.07.07. 8.p.) „Egy szobor nem csinál teret”, mégha az a bizonyos szobor éppenséggel nem is nevezhető szobornak azok ízlése szerint, akik aláírásaikkal is tiltakoztak a meloccoi-mű felállítása ellen. A nyolcszögű alaprajzzal nyolc méter magasra tervezett emlékmű legkisebb hányada a „szobor”, amely az ötezres bankókról nemzetközileg is ismert Széchenyi helyett - Isten bocsássa meg - inkább hasonlít a Piatnik kártyákon lévő, kucsma nélküli makk ászra. Annyit azonban elértünk az akciónkkal, hogy a mozgássérültek kerekes székeikkel, a kismamák meg a babakocsijaikkal a Hunyadi utcai sarok és a Városház tér szembeni járdája között zavartalanul közlekedhetnek. Ahogy ígérték a városházáról, „a jelenlegi ötszög alakú emelvény a szobor építése során megszűnik, az új burkolat az utca jelenlegi síkjában kerül kiépítésre.” No meg a gyalogosoknak sem kell majd két lépcsőre felmenni, hogy pár lépés után lelépjenek az emelvényről. Az utca akkor is utca marad, ha burkolatát díszkövekből, „faltól falig” rakják ki, mint a megyeháza és városháza közötti utcán tették 1990-ben. Itt haladt a város írásos emlékei szerint 1376-ban a Fábián utca, amelynek a szóban forgó Hunyadi utcai tölcséres szakaszát csaknem két évszázada „Városház térnek” hívják. Az elnevezés koronként változott, ám a házsorok közötti „közterület” utcai közlekedési funkciója maradt. Nem kell sokat várakozni annak, aki e helyen ki-behajtó autókat akarja napközben megszámolni: főleg hivatali idő alatt. Ahogy a mintegy 70 köbméternyi, nyolcszögletűre adjusztált, balda- chinos kőalkotás sem válik szoborrá, akként a helye sem minősül térnek, mert annak nevezzük. Nagy kár, hogy a „lila ház” melletti parkocskát nem engedte a közgyűlés a meloccoi-mű részére felhasználni. Amikor majd avatják, előre látom a helyhez való ragaszkodás következményét: a villamos közlekedés szünetelni fog, hogy az avatok elférjenek az emlékmű villamossín felé kialakuló előterén. A „tér-terület” teoretikusok számára javasolom, hogy nézzék meg hol áll Miskolcon Kandó Kálmán, Szemere Bertalan, Lé- vay József szobra! Azok sem „terek”, de legalább szobrok! Sokak javaslatát nem teljesítette a közgyűlés, mert ha már szobrot nem is, legalább teret kaphatott volna városunkban gróf Széchenyi István. Iglói Gyula egyesületi elnök Végakarat Vissza a falumba! Bizonyára a kedves Olvasó is tud olyan eset(ek)ről, amikor a szülőfaluból elkerült idős embert messziről hoztak haza, hogy aztán holta után ott, az öreg temetőben hántolják el. Mert, ha már úgy hozta ez a kegyetlen sors, hogy valamilyen oknál fogva, vénségére mégsem lakhatott ott, ahol az életét megszokta, akkor legalább pihenhessen meg békében a régi jó ismerősök és rokonok közelében... Jómagam is tudok ilyen esetekről, olyanokról, amikor az öregeknek nem a saját önszántukból, hanem kényszerűségből meg kellett válni a szülőházától, a falujától. Mert amíg magatehetősek voltak, gyökeresen ragaszkodtak az ősi falakhoz, igazándiból még csak hallani sem akartak arról, hogy a városra került gyerekek magukhoz vegyék. Utolsó erejükkel tették a dolgukat, mint az öregek, a várva várt hétvégeken inkább ő várta haza az övéit, a nyakába csimpaszkodó unokákat. Aztán, amikor már végképp leestek a lábukról, tehetetlenül be kellett látniuk, hogy ez így, itt, egyedül nem mehet tovább. Bármilyen szívbe markoló is volt a költözködés, mindenképpen ott kellett hagyni a begyepesedett portát, a szúette régi bútorokat. Könnyes szemmel simogatták meg kedvenc tárgyaikat, a lakat alá került kapufát és egyre csak azt követelték, még az indulás előtt: - Ha már el kell mennem, legalább akkor hozzatok vissza, ha majd meghalok. Ezt még most ígérjétek meg nekem. Csak ennyi lenne a kívánságom... A gyerekek megígérték és teljesítették utolsó végakaratát. Paranai János