Észak-Magyarország, 1994. július (50. évfolyam, 153-178. szám)

1994-07-02 / 154. szám

Július 2., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Aki vasból „fest” csendéletet T. Nagy József- Két szülőföldem, igazán átélt kettős kötő­désem van. Bár Hajdúböszörményben csak születtem, gyerekként oda mentem nyaran­ta vissza a rokonok közé. Dunaharasztin laktunk, ott nőttem fel és éltem huszonvala- hány éves koromig. Érdekes volt ez az ide is, oda is tartozás - így emlékezik most Varga Éva Miskolcon; abban a városban, ahová felnőttként tartozik hosszú ideje. Azt mond­ja, egészen prózai a történet, ahogy 14 éve­sen elindult: • Rajztanárom mondta az általános iskolá­ban, hogy van Pesten egy képző- és iparmű­vészeti gimnázium, oda menjek, ott sokat lehet rajzolni. Felvételiztem és felvettek. Szobrásznak, mert a rajzom olyan plaszti­kus volt. Kétségbe voltam esve, hogy ennek nem tudok megfelelni, nem tudok mintáz­ni... szóval tele szorongással kezdtem az is­kolát, az első hetet, amikor is mondtam, hogy én festő szeretnék lenni. Tanáraim nem így látták jónak, de „ha a szobrászat nem tetszik, félévkor jelentkezzek és átme­hetek a rajzosokhoz”. Amikor eljött az idő, osztályfőnököm megkérdezte mi legyen, de akkorra már eszembe se volt váltani. Ponto­san látták a tanáraim mifelé indulnék job­ban és arra is indítottak el. Mai napig hálás vagyok ezért. Lehet, sőt valószínű, hogy há­rom kanyar után ugyanide jutottam volna el. De, hogy ilyen egyértelműen és simán in­dultam, az az ő jó szemüknek köszönhető. □ Ez a „prózciiság”, mint kitetszik szavaid­ból, mégiscsak meghatározóan fontos. A jó tanítók, a jó tanárok jelenlétére gondolok... • Fiatal szobrászok - Borbás Tibor és Csík- szentmihályi Róbert - voltak a tanáraim a gimnáziumban. Olyan feladatot adtak, ami­ben az ember örömét találta, meg amivel jó sokat kellett dolgozni. Partnernek tekintet­tek bennünket. Jól éreztük magunkat az is­kolában, sokszor a portás „rugdosott” ki a műteremből, menjünk már haza. Nem min­tagyerekek voltunk, csak azt csinálhattuk, amit szerettünk. Ebből az iskolából egyér­telmű volt, hová megyek tovább. Az első év­ben nem vettek fel a főiskolára. Nagy meg­rendülés volt, de ma már azt mondom, nagy- szükségem volt rá, kellett az az egy év. így néztek ki akkor a napjaim: Dunaharasztiról indultam reggel dolgozni Ferencváros köze­lébe, munka után irány Angyalföld, a műte­rem... este tíz órára értem haza. Egy évig se mozi, se színház, elhárítottam a barátaim hívásait is... □ Az a 18 éves lány nem lehetett köny- nyű eset... • Igen, ez a helyes kifejezés. Csak mentem szemellenzősen előre; szakkörbe kellett jár­ni, mintázni kellett menni... □ Az elszántság megtermetté gyümölcsét. Az egykor festészettel kacérkodó kislányból szobrász lett. Kacskaringók nélküli a két év­tizedes pálya; mégis, furcsa egy törékeny, lí­rai alkatú nőre rámutatni: szobrászművész. • Rögtön az elején el kell mondanom, hogy a szobrászok között sok a nő. Egyfelől van va­lami kihívás ebben, másfelől nem nehéz szakma, ha az embernek van egy természe­tes vonzódása a fizikai munkához is. Már­pedig azt gondolom, hogy így igazán harmo­nikus; nekem legalább is így kerek a világ, ha a munkám fizikai is és szellemi is. Ebben az esetben a mintázás nem nagy teher. Nem kell egyszerre tonnákat emelgetni, folyama­tosan végzem a munkát és nem arról van Varga Éva szobrászművész szó, hogy valami rettenetesen erős ember­nek kell lennem. Hanem inkább kitartónak. Kiszedem az agyagot, megcsinálom az ala­kot, szeretek bronzot cizellálni... de ezek nem nagyobb erőfeszítések adott pillanat­ban, mint a normális háztartási munka. Csak, ha sokáig csinálom - kész lesz belőle egy bronzszobor. A kettő így harmonikus: miközben hajtogatom a drótot, rettentően kell koncentrálnom arra, hogy olyan legyen a váz, amilyennek elképzeltem. □ Az emberek képzeletében azért csak kőke­mény munka társul ehhez a műfajhoz. Hogy nem leányálom... • Persze, persze. Csak az menjen szobrász­nak, aki párhuzamosan tudja a két dolgot egyszerre, azonkívül pedig nem bánja, hogy ez egy koszos munka, folyamatosan sokféle anyaggal kell dolgozni. Időnként veszélyes is - amikor túl nagy darabokkal kell bánni - és hát a kudarc lehetősége minden nagy munka végén ott van. □ A kudarcot szívesen hagytam volna ké­sőbbre, de ha már itt tartunk: hogyan kell jól elviselni? És a sikert? • A munkában engem nem szokott megren­díteni sem a nagy elismerés, se a kudarc. Ki az, aki elért már 45 éves koráig és nem ér­ték nagy kudarcok!? Nem tudom ezeket ne­vesíteni, elég furcsán élem meg mindkettőt. Nekem más - pontosabban nem mindig esik egybe - a siker meg a deklarált siker. A ku­darccal is így vagyok. Van véleményem a munkáról, mikor milyen, és - ha ellenszen­vesnek tűnik ez a magatartás, akkor is be kell valljam - azon nem sokat változtat a külvilág véleménye. Én mindig ahhoz ké­pest tudom megítélni a dolgaimat, hogy mit akartam csinálni. □ Most éppen mi, foglalkoztat? Min dolgozol? • Nagyon sok olyan témám van, amit sze­retnék megcsinálni. Pályázatok, megbízá­sok után most jött el a „magánügyeim” ide­je. Jelenleg éppen csendéletet mintázok, az anyaga vas lesz. Gipszből komponálom és naponta valamennyit csak előrejutok vele. Persze előfordul, hogy nem tetszik, akkor összetöröm. A szokásos... Aki valaha is el­kezdett már mintázni, ismeri ezt.<$z egy olyan hosszú viaskodás, amiben sok-sok pi­henő van. Meg kell állni mindig, megnézem újra és újra, azzal hasonlítom össze, amit eredetileg akartam. Ha következetes va­gyok, nagyon sokat kell dolgozni, hogy az jöjjön létre, amit kigondoltam. □ Valójában nem is az anyaggal való vias- kodásról van szó? • Viaskodni igazából senkivel nem tudok, csak magammal. A szakmában minden jó és rossz érzésemnek ez a lényege. Az ember saját magával küszködik; a képességeivel, a megalkuvó készségével - mert mindig jelen van hogy ,jó lesz ez mái- így”, de „mégse” - de ez a viaskodás tényleg abszolút magá­nyos. Addig tart, amíg el nem készül a mun­ka. Mert utána már semmi közöm hozzá. Szégyellem magam - vagy se. UNem szégyellem megmondani, ez a vasból való csendélet még mindig motoszkál ben­nem... • Ó, a vas olyan gyönyörű anyag! Nem kell félni tőle. Szeretem a bronzot is, nagyon szép, egyszerre kemény és lágy. Biztos ezen is meglepődsz, de nekem a lágysága impo­nál; könnyen alakul a kezemhez, azt csiná­lok vele, amit akarok. Viszont amit formáz­tam, azt meg is tartja. Tehát ha arra vá­gyom, hogy az ujjlenyomatomat lássam vi­szont, azt is képes megtartani. Újabban a kövek foglalkoztatnak. Nem nagyokat, ki­csiket szeretnék faragni, kíváncsi vagyok, hogy tudom vagy nem tudom. Készülök egy nagy európai találkozóra, remélem olyan örömteli és igazi szakmai lesz, amilyenre én vágyom. Közel kétszáz szobrász lesz együtt egy hétig Franciaországban, Bretagne-ban. Az eszmecserék mellett dolgozhatunk is, megmutathatjuk egymásnak a munkánkat. Azt gondoltam, amit elkezdek most - követ - faragni, azt ott fejezem be. □ Addig nem - és majd utána - ott a műte­rem magánya; a szobrász műhelye. Szavak­kal hogy „mintáznád” meg, amit számodra jelent? • Nekem menedék is, terápia is, a legna­gyobb kudarcok és örömök színhelye. Felte­hetően nem tudnék erős lenni mindig, ha nem* lenne egy olyan hely, ahol magamban gyenge is lehetek. □ „Varga Éva személyiségével, eddigi alko­tói életútjával, a város szellemi életében való építő jelenlétével méltán érdemli ki az elis­merést”- írták az ajánlásban ez év tavaszán. Varga Éva Miskolc ünnepén vette át a Kon­dor Béla-díjat: • Tudod mi az érdekes, visszatekintve négy és fél évtizedre? A nagy örömök mindig a hétköznapokhoz kötődtek: soha nem az ün­nepek, hanem a szép hétköznapok sorozata maradt meg bennem. Az ember mindig igyekszik kikerekíteni az életét. Természetesen mindig van valami híja, de a nagy igyekezetben odáig eljutot­tam, hogy a szakmámat szívesen csinálom és van két gyerekem, családom. Ha bárme­lyik hiányozna, biztos nagyon keserű ember lennék. Horvátit Gyula versei Hétezer év múlva Istenem, mióta időzik arcomon ez a zokogás- hétezer év múlva is ráismernék mosolyodra... tiszta szél törli arcomról a könnyeket; estére puha, selymes kezed helyett betakar Hétezer év múlva is ráismernék mosolyodra... napok óta sűrűn zuhog a hallgatás... csak az emléked csap be hozzám villámként, hogy voltál, hogy fázó ujjaid nem menekülnek zsebem óvóhelyére, ha viharokkal támad Miskolcra a tél, és nem leszel napokon át szomorú az út mentén holtan fekvő fiatal fákért, édes, olyan súlyos mély sebei vannak a magánynak... Szívemben napokon át századokba sorakoznak a kegyetlen, erős fájdalmak, sate arcodon milyen vastag a földkötés... édes, párnánk alól kih úzták sírhelynyi hazánkat, senkink . nem maradt, csak a szomorú ősz, a kegyetlen tél, nem maradt senkink, édes, csak örökkön-örökké elnémult szájak földön, égen, és embertelen árvaságot hánytak az élők arcára, embertelen árvaságot hánytak a gyönyörű holtak arcára, és sebes az élők arca, sebes a holtak arca, súlyos sírástól sebes anyám arca, és fegyverektől sebes a Föld szomorú arca. Édes, Budapesten sírni láttam a Dunát, két vállát átölelve hiába vigasztalta a SZABADSÁG híd, csak sírt a Duna... s futüa, rohanva végig zokogta Közép-Európát éhünk. égen és földön elárvultokért, kiknek meglábalhatatlan mélységes mély vizű sorsán ringó szabadságot megtorpedózzák a törvények, s a süllyedő élet fedélzetén könyörgünk egymás karjáért, mint mentőötletért, könyörgünk egymás ágyáért, mint utolsó mentőcsónakért, hogy menekülve kijussunk valahová, mindegy, hogy hová, csak valahová, s partot érve zöldelljen a szabadság, a szeretet, s árnyékában megpihenjünk, én is, te is, édes, hétezer év múlva is ráismernék mosolyodra... napokon át sűrűn zuhog a hallgatás, csak az emléked csap be hozzám villámként, hogy voltál. Gyönyörű halál szép születés Felesleges ily súlyosan sírnod éveken át, én megszoktam naponta a gyönyörű halált, és megszoktam naponta a szép születést. _____________________________;_________________ Gy armati Béla Diófát unokáinak ültet az em­ber, hiszen tudja; a termést csak a következő nemzedékek élvezhe­tik. De, hogy vagyunk a köny­vekkel? Most nem az alkalmi ajándékokra gondolok, hanem a maradandó értékekre. De mi marad meg? Vajon az én déd­nagyapám - mikor szerény taní­tói jövedelméből előfizetett a Pal­las Lexikonra -gondolt-e az örö­kösökre? Én mindenesetre sokat gondolok az öreg úrra-akit nem is ismerhettem. Mindannyiszor eszembe jut, mikor leemelem a polcról a Pallas valamelyik vas­kos kötetét. Ennélfogva lehetne írni az öreg­ről, hogy miként tanított évtize­deken át abban az osztatlan is­kolában - több mint száz gyere­ket, egyetlen teremben. De tálán még érdekesebb lenne a házassá­ga. Vagyis a feleség. Igen, az én dédanyám! Az esküvői meghívót becses em­lékként őrzöm. Ősöm 1882-ben kötött, házasságot - „a csanáda- pácai szentegyházban” - Urbán Ágacskával. Őt - Ágnes téns- asszonyt - még ismertem. '943- ban halt meg. Szikár, kemény öregasszony volt; abszolút tekin­tély a családban. Nagyanyám ha tározottan félt tőle. Semmiben nem hasonlítottak egymásra. Urbán Ágnes nagyasszonyos tartózkodásának, kimértségének mindenben ellent mondott nagyanyám derűs lénye, vajszí­ve. De sokszor megvédett engem ! Mellesleg, amit egy kisgyerek megtanulhat, azt tőle tanultam. Pedig Ágnes asszony volt a mű­veltebb, olvasottabb. Persze nem mindig ez számít. Nem okvetle­nül a tudós tanárok a legjobb nevelők. Amíg élt Ágnes asszony, nemi- ( gén nyúlhattunk dédnagyapám ' könyvkincseihez. Még apám is ritkán, akit pedig - a maga módján - becsült az öregasz- szony. Mintha most is látnám, ahogy helyet mutat neki a kana­pén - amit, a kis fotelekkel együtt, emberemlékezet óta védő­huzat borított -, s politizálni kezd. Rooseveltről, Churchillról, Sztálinról úgy beszélt, mint sze­mélyes ismerősökről. Az ameri­kai elnököt kedvelte, míg apám inkább az angol miniszterelnök kvalitásait dicsérte. Vitára persze nem kerülhetett sor. - Szóval maga azt hiszi - vonta fel dédnagyanyám a sze­möldökét - s apám rögtön visszakozott. Kora este volt, de tél - hirtelen sötétedett. Anyám engedélyt kapott a nagy függő- lámpa meggyújtására, s nagya­nyám behozta a teát, majd né­mán távozott. Az öregasszony ezüst kontyán megcsillant a fény, s sziporkázott a 16 Pallas kötet aranygerince is az üveg mögött. Én nem tudtam, hogy háború van már a nagyvilág­ban... Az otthontól távol - Szatmárban - vakációztam, ott ért a hír: meg­halt a ténsasszony. (Még a roko­nok is így szólították.) Hetekkel később értem haza. Az öreg­asszony szobájában minden megváltozott. A bútorokról le­szedte nagyanyám a védőhuza­tot, a spaletták kinyitva, s a könyvszekrény... A könyvszek­rény - gazdag terhével együtt - átcamrnogott hozzánk. S hogy egy kisgyerek is érzékelje a válto­zásokat, csupaszív nagyanyám előszedte szekrényéből a kis ébenfa ládikát, s feltárta előttem kincseit. Egy ezüst zsebórát, s egy gyöngyháznyelű bicskát vá­lasztottam.- Irén, te mindent elherdálsz - mondtam nagyanyámnak, Ág­nes asszony hangját utánozva. Nevettünk - mi mindig értettük egymást. Hát ez a százéves Pallosunk elő­története. A következő fejezetet tulajdonképpen már korábban megírtam ezeken a hasábokon: Cirill betűk a Pallosban címmel. Azt meséltem el, hogy mikor be­jöttek az oroszok, milyen elősze­retettel nézegették az enciklopé­dia köteteit. Na meg dohányt is vágtak a keményfedelű könyve­ken, s cigarettát sodortak a szí­nes képeket védő kártyalapokba. És hát - ez jelenti a szellemi iz­galmat - többen is tettek (év­számmal, pontos dátummal) ce­ruzasoros bejegyzéseket a köte­tekbe. Sokáig azt hittem, hogy már minden ilyesféle titkát felfedtem a Pallosnak, a minap azonban új - Sajnos számomra olvasha­tatlan - cirillbetűs sorokra akadtam. Mégpedig nem akár­hol, hanem annak a karton ol­dalpárnak a hátlapján, mely a „BERLINI ÉPÜLETEK” címet viseli. Persze, hogy ilyenkor meglódul az ember fantáziája. De egyelőre maradjunk a realitásoknál. A lapozgató nem véletlenül kereste ki a kötetből a Berlin címszót. Legalábbis így gondolom. Mert a kitűzött cél - „a fasiszta fene­vad saját barlangja” - Berlin volt. De a német főváros még messze van, sőt Budapest és Bécs sincs éppen közel. 1944. ok­tóber 6-át írunk, írt a katona a lexikon lapjára. Soha nem derül ki, hogy eljutott-e valaha Berli­nig. S ha igen, mi lett vele ké­sőbb? Mert több mint húsz milli­óan pusztultak el a vöröscsilla­gos katonák közül a háborúban, s utána hány ezren, tízezren ke­rültek táborokba, s hányán nem tértek soha haza. De akik, an­nak rendje és módja szerint le­szereltek, azok közül is sokan fennakadtak a KGB szűrőjén. (Mint ahogyan a mi hazatérő hadifoglyaink közül is sokan es­tek egyik fogságból a másikba,..) De még csak 1944 októbere van. Szinte ebben a pillanatban lép­tek magyar földre a szovjet csa­patok. A katona kinyújtózik a padlóra szórt szalmán (ha túszt volt, tán ágy is jutott neki), s ke­zébe veszi a lexikont. Világos, hogy nem a regények, versesköte­tek között keresgél. A nyelvet csak többé, kevésbé bírhatja, vagy egyáltalán nem. A kézi­könyv azonban, a maga termi- nusz technikuszaival, földrajzi neveivel, kitűnő térképeivel, s rengeteg egyéb illusztrációjával, érdekes lehet. Egy értelmiségi számára különösen. Mert a katona -ezt látom az írá­sáról - az intellektuelek közé tar­tozott. Az íráskép tudniillik nem egy szépen író altiszt, vagy ilyes- valaki keze nyomáról árulkodik, hanem inkább rendszeresen jegyzetelő, szövegekkel dolgozó filoszról. Nem hiszem, hogy téve­dek. Ennek a kötetnek a borítóján nincs dohányvágás nyoma, a la­pok nincsenek összerondítva; a hat híres berlini épület rajza sér­tetlen, Mi ismerősöknél húzódtunk meg azokban a napokban - egy ta­nyán, De nem tudtuk kivárni, míg elmennek a katonák. Nem mondom, elég sokáig kellett vár­ni... Aztán mégiscsak-eljött en­nek a napja is. Ha legközelebb Berlinbe megyek, már ott sem fo­gok találkozni a szövetségesek­kel. Persze a nyomok, a nyomok nem tűnnek el olyan könnyen, A potsdami palota baluszterébe vésett ötágú csillagok, s mi min­den még... Köztük az én lexikon- örökségembe írt ceruzasorok sem. Nem baj, emlékezzünk csak! Azt hiszem mégiscsak megren­delem az Akadémia új lexikon- sorozatát. Ámbár lehet, hogy mi­re az utolsó kötetek megjelennek én már... Na, csak semmi önsaj­nálat. Dédnagyapám nem gon­dolt ilyesmire - most már egész biztosan tudom, hogy nem ma­gára gondolt - mikor megren­delte a Pallost. A lexikon is dió­fa, s azt még tudós szerkesztői sem sejtik, hogy - száz eszten­dő alatt - mi minden terem­het ágain... A lexikon is diófa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom