Észak-Magyarország, 1994. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-16 / 166. szám
Július 16., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII „S ha ezt látom, megmozdul bennem valami” Beszélgetés Mezey Istvánnal, a barcikai grafikusművésszel Fotó: Farkas Maya Hajdú Imre Nevével évek óta rendszeresen találkoznak olvasóink. Lapunk régi munkatársa. Persze nem főállásban, és nem újságíróként. Mezey István ugyanis grafikusművész. Újságrajzait keresik, kedvelik az Eszak-Magyarország olvasói. Ezúttal interjúalanyként szerepel lapunkban a Kazincbarcikán éló művész, s életéről, hivatásáról, közérzetéről - rendhagyó módon - szóban tesz vallomást. □ Az ország hosszú ideje tartó mélyrepülése oka a kultúra -így a képzőművészet - terén tapasztalt apálynak. Kicsi a kereslet a. képző- művészeti termékek iránt, következésképp úgy tűnik: Magyarországon sok az eszkimó, kevés a fóka. A szakmán belül is nagy a tülekedés, a. könyöklés. E helyzetből adódóan a kérdés: mit ér a művész, a grafikus, ha vidéki? • Ha az embernek csupán ebből a hivatásból kellene megélnie, akkor is két alternatíva lehetséges. Vagy prostituálttá válik, vagy nem. Ha nem adja el magát, akkor valóban nagy harcot kell vívnia azért, hogy életben tudjon maradni. Sok oka van ennek. Például, hogy megszűntek a zsűrizések, ugyanakkor létrejöttek az úgynevezett „alkotóközösségek”. Ezek színvonala erősen megkérdőjelezhető. Elárasztják a „piacot”, hordják, viszik, árulják portékáikat. Egy művész nem fogja a hóna alá a műveit, s nem házal lépcsőházról lépcsőházra Én csak úgy tudom elképzelni ezt az átmeneti állapotot, hogy több lábra kell állni. Nekem ebből a szempontból szerencsés a helyzetem, mert soha nem voltam szabadúszó. Miután van egy főállásom, nem vagyok rákényszerítve arra, hogy prostituálttá váljak. Nálam a több lábon állás persze többirányú munkát jelent, de a feladatoktól nem esem kétségbe. □ Vannak művészek, akik bizonyos megbízatásokat már nem fogadnak el, mert rangon alulinak érzik. De hol az a határ, amikor nemet kell mondani? Elnézést kérek, de véleményem szerint vannak hazánkban olyan művészek, akik nem éreznék művészetükhöz méltónak, hogy például címereket tervezzenek... • A heraldika tudomány. Aki címert tervez, annak e tudomány minden titkát, minden csínját-bínját meg kell tanulnia. Lehet, hogy erre nincs szüksége egy alkotóművésznek, vagy arra sincs, hogy megtanuljon könyvet illusztrálni. De akkor felvetődik egy nonszensz kérdés. Azzal mit érek, hogy kétezer grafikát összegyűjtők a műtermemben, de nem tudok kilépni velük a közönség elé? Nincs arra lehetőség, hogy havonta kiállítsak. Egyébként is tudomásul kell vennünk, hogy ma Magyarországon nagyon kevés ember vásárol grafikát. □ A pénzszűkén túl mi ennek az oka? • A grafika sokkal intimebb, és nagyobb szellemi azonosulást kíván a nézőtől, mint egy színes kép. Az „alkotóközösségek” százasával kínálják a különböző együgyű témákat - színesen. Ezeket az emberek megveszik. A grafika meditativ műfaj, nem áll olyan közel az emberekhez, mint egy színes csendélet. Azt is mondhatom, hogy grafikával nem tudnak lakást díszíteni. Ha valaki felépített egy lakást, egy szobát, s feltesz egy festményt a falra, ezzel a kép már le van tudva. De ha csak egy grafikát tesz ki, azzal még nem csinált semmit. Sajnos, itt tart az esztétikai kultúránk. □ A részletekben vitatkoznom kell, mert én igenis láttam már több olyan lakást, amelyet a grafika „díszített”. Azzal viszont egyetértek, hogy nem ezek vannak többségben. Viszont összehasonlítva a Mezey-grafikákat más grafikuséval, azt kell mondanom, hogy ezek a rajzok „eladhatóak” - például nálunk a lapban -, mert érthetőek. • Ha megértik, az nekem jó érzés. Grafikán belül is sok a handabandázás. Ha egy rajzoló nem tudja, hogy melyik a mű teteje, és melyik az alja, én ezt nem tudom elfogadni grafikai munkának. Én a dolognak az értelmét akarom lerajzolni, természetesen nem a fotó hűségével. Nem másolom, hanem kigondolom a dolgot, és úgy rajzolom le. Viszont ha valaki nem tud valamit megrajzolni, az szívesen handabandázik a grafika címszó alatt. □ A vidékiségre már rákérdeztem, de igazából nem kaptam választ. Talán azért, mert ez a vidékiség, ez a barcikaiság egy sajátos és pozitívnak mondható állapot. Nekem úgy tűnik, Mezey Istvánt elismeri a város. • Univerzális embernek gondolnak, olyannak, aki mindent meg tud csinálni. Erre én büszke vagyok. Régen, ha volt egy jeles ünnepség, akkor például díszleteket kellett csinálnom a színpadra, vagy meghívókat kellett terveznem. Ezeket meg tudom csinálni, s meg tudom úgy csinálni, hogy azok az én grafikai, alkotói munkámnak a részei. Bármikor vállalom őket, mert soha nem tettem le az asztalra olyan grafikát, amelyet úgymond, a kisujjamból ráztam ki. Én tényleg elismert embernek érzem magam a városban. S ezért a város mindent megtesz. Nagyon kevés külső művészt hívtak meg ide, bíztak meg valamilyen munkával. Valószínűleg azért, mert el tudtam látni e feladatokat, meg tudtam felelni a megbízatásoknak. Minden évben vásárolnak tőlem egy-két művet, vagy olyan feladattal bíznak meg, amelyért külön tiszteletdíj jár. Vagyis az „anyagi odafigyelés” sem hiányzik. Az, hogy Habsburg Ottó barcikai látogatásakor Mezey-festményt kapott a várostól, nekem nagy elismerés. Szóval a kérdésre tömören azt tudom válaszolni: jól érzem magam Kazincbarcikán. □ Ha a művésznek önmagát kellene jellemeznie, mit emelne ki, mit tartana fontosnak elmondani? Én például azt, hogy értem, amit csinál, hogy felismerhető, hogy van sajátos, de állandósult arca, stílusa. • Szerintem a művész ott kezdődik, amikor alkotásait meg lehet ismerni a stílusjegyeiről. Amíg valaki három rajzot háromféleképpen tud lerajzolni, addig nincs arca, nincs stílusa. Ettől még lehet jó grafikus. Amiről engem fel lehet ismerni, hogy mindig naprakész szeretnék lenni a rajzaimban. Tehát nem kalandozom el a témáimban se nagyon előre, se nagyon vissza, hanem a mindennapokat szeretném és akarom is rajzolni, és ehhez hozzájárul a nem tudom miből kialakult stílusom. Amint már az előbb is említettem, hogy a nevén akarom nevezni azt, amit rajzolok. Valószínűleg ebből adódik, hogy „mezeysek” a rajzaim. □ Feltűnt, hogy a rajzokon sok a természetábrázolás, a folyóparttól kezdve a lugasokig. Sok az idős ember, azon belül is a kalapos férfiember. Ezeken a képeken gyakran az alkotóra ismerek. Valahogy ott van ezekben a magány, meg az idős emberek tisztelete, szeretete. • Én úgy nevelkedtem fel két testvéremmel együtt, hogy nem ismertem az édesapámat. Ha egy gyerek úgy nő fel, hogy nincs férfi a családban, ez meghatározó. Gyerekkoromban én ennek nem éreztem hiányát, hátrányát. Nem volt, kész. Viszont felnőttkorban szépen visszajött annak a hatása, hogy soha nem volt kalapos ember a családunkban. De nem voltunk falusiak sem a szó igazi értelmében, tisztviselő volt az édesanyám. Most itt élek Barcikán, de a városról nem szoktam rajzolni. Viszont ha azt látom, hogy valamelyik emeleti ablakból kikönyököl egy idős néni - nem tud lejönni, a falusi házát a csemeték eladták, abból vették a Toyotát, a néni meg kapott egy 2x2 méteres egérlyukat -, ilyenkor megmozdul bennem valami. Nálam egy lugas is - mégha nincs a figura a képen - mindig annak az embernek a lugasa, aki azt ültette, aki azt gondozta. Mindig az embert keresem mögötte. Vagy esetleg azt, aki onnan hiányzik. Amikor én a nénit meglátom az ablakban, akkor nekem teljesen mindegy, hogy reluxás-e az ablak vagy csipkefüggönyös, engem az idős asszony sorsa érdekel. Ha nekem a várost kellene rajzolnom, már rég nem lennék. Mezey István grafikái Elhagyott ház Pergola Árus Mikor Törnek Vince - minden ceremónia nélkül - belépett a tanterembe, fiatal osztályfőnökünk krétás kezét gyorsan megtörölte a cingulusába. Reflexszerű mozdulat volt, a paptanár pici zavara talán csak a római rendfőnök nyomában érkező Sík Sándornak tűnt. föl. Mi - 13 évesen - nem. fogtuk fel a látogatás jelentőségét. Az államosítás előtt néhány hónappal még egyszer - utoljára - meglátogatta a rend szegedi gimnáziumát a két híres piarista. Akkor még nem tudtam, hogy milyen régi, s meghitt barátok. De most - ezt és még mást is bizonyítandó - idézek egy verses üdvözletét Sík Sándor tollából, melyet még 1927- ben írt rendtársának Marmolá- dából. íme: „Kedves Vince / ki előtt kaptákban áll Múzsám gerince I s ki bizonyára áhítattal mormolád / a felséges Mormoláda / nevét / amikor lapomat kezedbe vevéd, s ki meghatva látod, / hogy öreg barátod, / mily gyönyörű világból köszönt, és képzeled, milyen vers-özönt / fog itt magából árasztani, I a jámbor füleket fárasztani, I vedd tudomásul esengek / hogy lelkemben most is odahaza kerengek / s feléd, kinek kezében Házunk sceptru- ma, / balanszíroz szívemnek barumetruma. / Tréfán kívül pedig: jól vagyok felséges helyeken járok, eddig 10 verset írtam, / és szeretettel ölellek. Hogy vagytok! Sanyi...” Úgy vélem, ez az anzix nemcsak a költő Sík Sándor személyiségéről, hanem a piaristák szellemiségéről is • sok mindent elárul. Szerettek utazni, szívesen évődtek -„szabadmellű” diákokat neveltek. Na már most, mit mondhatott nekünk Törnek Vince ama történelminek is nevezhető pillanatban Calasanzi Szent József és Ortutay Gyula (cu utóbbi vallás és közoktatásügyi miniszter, akinek csak később jutott eszébe, hogy maga is piarista diák volt) képe alatt? Csak ennyit mondott: Tanuljatok nyelveket fiúk! S hozzátette: Majd mesélek rólatok a Kanári szigeteken... Különben onnan még küldhetek is nektek valamit... - Egy kis kanárit! - dobta be valamelyik osztálytársam. Nevetés. Hát ennyit arról a „tckuúáydcű” iskoláról. De térjünk vissza a nyelvekre. Én akkoriban mentem át a haladó latinosok közül a kezdő németesekhez - furfangos módon, még szegény anyám beleegyezését is megszerezve. Első, de korántsem utolsó szélhámosságom volt ez a nyelvtanulás terén. Két évvel később már „orosz kezdő” voltam egy másik iskolában, s tulajdonképpen mindig - minden új nyelvben - kezdő is maradtam. Késő bánat... De hát nem rólam van szó, hanem rólunk; EGY EGESZ ORSZÁG LAKOSSÁGÁRÓL, arról a népről, melynek csupán 1, azaz egy százaléka beszél idegen nyelveket. Rokontalan nép vagyunk Európában? Hát persze, de talán Gyarmati Béla hagyjuk ezt. Hagyjuk a szláv, meg a germán nyelvi tengert, melyben elvész kis szigetünk. Istenem, a kis sziget, ahonnan nem tudunk életjelt küldeni, mert ki érti körünkön kívül Arany János nyelvét... Érdekes dolog ez, mert például megérkezik hozzánk egy kínai, s pár hónap múlva már megérteti magát velünk, de Stendhal zseniális magyar fordítója nem mer Párizsban franciául megszólalni, mondván: gyatra a kiejtése. És a neves filmrendező sután hallgat Londonban, kiváló Shakespeare színészeink nemkülönben. Egressy Gábornak még fontos volt az idegen nyelvek ismerete, Jászai - Shakespeare kedvéért - még megtanult angolul. Az elmúlt évtizedekben talán csak Sulyok Mária aratott német nyelven, s nyelvterületen - igazán emlékezetes - színházi sikert, s Szabó Sándoron kívül vajmi kevesen próbálták meghódítani . az angol nyelvű színházak közönségét. Persze, negy ven évig éltünk vasfüggöny mögött, s tulajdonképpen már jóval előbb megkezdődött elszigeteltségünk. Móráinak 1940 tavaszán lát napvilágot ,A lekésett nemzedék” című esszéje, melyben arról ír, hogy már harmincéves kortársai is le- késték a nagy, a meghatározó európai élményt, ami a századfordulógyermekének még megadatott. Mert nem elég néhány - s csak pár napos - társasutazás A HAZÁK HAZÁJÁBAN. Európát - ami nemcsak kövekből épült - nem elég látni; MEG KELL ÉLNI! Márai - és nemzedékének társai - nem utaztak, hanem csavarogtak. Az író a művészetek egyik válfajámk tekinti a csavaragást. Na, ezt az 1940-ben született Szó szólóban írást böngészve még inkább elszomorodom. Csavargás Európában? Ugyan már... Rögvest eszembe jut, hogy a hat nyelvet beszélő Tamás Gáspár Miklós csak 38 éves korában nézhetett először szét Európában. Vajon pótolhatók-e az ifjan elmulasztott élmények? Szerves részévé válhat-e gondolkodásunknak, személyiségünknek az az Európa, mely nemcsak kövekből épült? (Különösen a ránk erőszakolt ázsiai minták után, és a balkanizálódás stigmáinak viselése közben.) Ennyi évtized történelmi inter- náltsága után vajon ki tudunk-e még lépni ebből a nyelvi, s nemcsak nyelvi, karanténból? A határok megnyitása nagy dolog, a határok spiritualizálása (hol vagyunk még ettől is) még nagyobb. És mindez kevés. Márai ezt vallja: Európa számára néma nyelv a magyar. Az indoklás így szól: „A magyar sors történelmi feltételein múlott, hogy ez a zsenikkel és nagy tehetségekkel zsúfolt irodalom, a maga egységességében, nem tudott európai hatóerővé átalakulni.” Szerinte a néma nyelv csak akkor kezd szólni a világhoz, ha a nemzet visszakapta történelmi öntudatát... Mi a helyzet most -jó fél évszázaddal később? Hát először is remélem, hogy mindenhová megfelelő szellemiségű követeket küldünk. Bízom benne, hogy, mondjuk, a római ösztöndíjat élvező magyar lányok nemcsak napoznak majd az örök városban: DE! Nem várok csodát attól, ha klasszikusaink, vagy kortárs íróink némely műve megjelenik idegen nyelven. Nem várok csodát, sem a turizmus fellendülésétől, sem a gazdasági kapcsolatoktól. Vagyis nem hiszem, hogy ebből születne meg azaspi- ritualitás - lelki beállítottság - mely feltétele az európaiságnak, a szellemi integrációnak... Mi a lekésett - a mindörökre lekésett - nemzedékek tagjai nosztalgiával gondolunk Sík Sándo- rékra, Máraiékra. Ez megengedhető, csak kevés. Nem tudom, miként fejeztem volna be ezeket a sorokat, ha közben nem villan fel előttem valami halvány re- . ménysugár. Olvasom, hogy Ausztriába, Angliába, Olasz-, Német- és Franciaországba, de még a tengerentúlra is, „cseregyerekeket" várnak tőlünk. Igen, most már tőlünk is. Ezek a gyerekek éppen olyan korúak, éppen olyan jó kedélyű- ek és öntudatlanok, mint mi voltunk ott a szegedi piaris- táknál, mikor belépett az osztályunkba a rend két főnöke. „Csak” a történelmi körülmények változtak. Bár - azt hiszem - Törnek Vince most is azt . mondaná, amit akkor: Tanuljatok nyelveket fiúk!
