Észak-Magyarország, 1994. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-09 / 160. szám
Július 9., Szombat Látókör ÉM-itótvége VII A szépség forrásai kristálytiszták Cs. Varga István Az igaz, a jó és a szép a létrend hármas oszlopa. Az ógörög kalokagatija az esztétikai szépnek és az erkölcsi jónak, mint eszménynek a megnevezése. Költők, gondolkodók újuló formában hirdetik mindmáig a szépség és igazság egységét, összhangját. Csupán Keats: Óda egy görög vázához című versének híres öt szavára utalunk, „Beauty is truth, truth beauty”, amely Tóth Árpád fordításában így hangzik: „A szép: igaz, s az igaz: szép!” Goethe idős korában talán utolsóként érzékelte a világegész egyensúlyát, az erkölcsi jó és az esztétikai szép dimenziójában: „az er- kölcsiség nem az emberi gondolkodás terméke, hanem a világgal együtt teremtett és született szépséges természet. Többé-kevés- bé velejárója, adottsága általában az embereknek, de fokozott mértékben egyes egészen kiváló szellemeknek... Az erkölcsi szép és jó értéke azután tapasztalás és bölcsesség útján tudatosulhatott, amennyiben a rossz olyasvalaminek bizonyult következményeiben, ami tönkreteszi mind az egyén, mind az összesség üdvét, a nemes és igaz viszont olyasvalaminek, ami az egyes és általános üdvét váltja ki és szilárdítja meg. így válhatott az erkölcsi szép tanítássá és kimondott szóként így teijedhetett egész népek körében”. A Dunánál című ódában József Attila egyénien folytatja ezt az örökséget: .Anyám szájából édes volt. az étel, / apám szájából szép volt az igaz”. Nagy László a Mindenségiéi induló, a Semmibe zuhanó, de másoknak mindvégig tűzhelyet, családot remélő költőelőd életigenlését így kéri: „Hogy el ne jussak soha ama síkra:/ elém te állj, / Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív / szép szóval a száj!”( József Attila). Irodalomoktatásunk négy évtizeden át Ady istenes verseit mellékesnek tekintette. Babits mélységes humanizmusát pacifizmusra redukálták, csupán érintették. Katolicizmusát, patriotizmusát megtagadták. József Attila istenkeresó verseit kihagyták, majd cseppenként adagolták. Radnóti valláshoz fűződő viszonyát mellőzték... írók, költők világképét, műveit értelmezték és tanították egyoldalúan, sokszor torzítva, meghamisítva. Minderre csupán néhány példát hozok bizonyságként. Adytól a „Hiszek hitetlenül istenben” vallomást gyakran idézték, a középiskolai tankönyvekben is így tanították. A szövegösszefüggésből kiragadva a „hitetlenül”-t hangsúlyoztak, nem pedig a vallomás egészét, gondolati teljességét, pedig a modem ember vívódó, kételyek közt hányódó, de hinni akaró, eíemi őszinteségű vágyáról kevesen tudtak Adyhoz hasonlóan írni, amint ezt az önmagáért beszélő teljesebb citátum is bizonyítja: „Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sohse volt úgy rászorulva/ Sem élő, sem halott.” A 20. századi, a feloldhatatlannak érzett egzisztenciális magányt kifejező József Attila Reménytelenül című versének csodálatos strófája: „a semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalanul vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” Julow Viktor mutatott rá Csokonai-könyvében arra, hogy a „semmi ágán” motívumnak előzménye Csokonainál található, aki Doktor Földiről egy töredék című művében úja: „Látod-e, mely kicsiny itt a föld, félrésze vizekkel Béfoglalva setét zöldes, félrésze világos, S mint félérésű citrom hintáivá tulajdon Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán,” De csak kevesen tudják és tanítják, hogy ennek a csodálatos, mélyről sugárzó szépségű képnek a forrása a Biblia, Jób könyvének 26/7. része amelyben Jób elismeri Istennek kikutathatatlan felségét... „Ő terjeszti ki északot az üresség fölé és függeszti föl a földet a semmiség fölé. ” A Mama című versét József Attila csodálatos képpel záija: „...most látom, milyen óriás ő -/ szürke haja lebbcn az égen, / békítőt old az ég vizében”. Inkább csak magyarázatokat, mintsem hiteles értelmezést hallhattunk, olvashattunk erről a verszárásról. Pedig nyilvánvaló, hogy irodalmunk egyik legszebb anyaképét József Attila szakrális magasba emeli: édesanyját olyannak láttatja a költői vízióban, mint egy oltárképen Mária mennybemenetelét. Radnóti A szózat helytállását, reményhitét sugalló művét, a magyar patriotizmus egyik legszebb versét így záija: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg”. Erről is írtak, tanítottak sokfélét, de kevesen értelmezték a költő szellemi-lelki habitusának megfelelően. Az Ószövetségben az Úr ugyanis lángoszlopban, égő csipkebokorban, felhőben szokott megjelenni. A „virrasztó éji felleg”-hez, a Teremtő és Gondviselő istenhez fohászkodik a költő. (A Syxti- na mennyezetén, Michelangelo freskóján az Úr felhőből nyúl ki, hogy teremtő érintéssel saját arcára és hasonlatosságára megteremtse az első embert: Ádámot.) 1945 után a magyarságot vádolok elgondolkodhattak volna Radnóti igazán. Ő ugyanis ezt írta: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép...” Az idézet első felét hangoztatok elfeledkeztek a citátum második feléről, és ezzel Radnóti teljes igazságáról, költészete szépségének legfőbb forrásairól. Nem véletlenül használ német szavakat az 1944. október 31-én Szentkirályszabadján írt negyedik, vagyis utolsó Razglednica textusában: „mellézuhantam, átfordult a teste/ ... / Der springt noch auf- hangzott fölöttem...” Tudjuk, ekkor már magyar katonák kísérték a halálosan kimerült munkaszolgálatos foglyokat. A költő mégis németül idéz szavakat, ezzel is jelezni akarta, hogy a fasizmus zoológiái fajórülete a mi tájainkon sem magyarul, hanem németül beszélt. A tehetségesnek indult költő a kor iszonyú szorításában válik klasszikussá, végigszenvedve a mysterium passionist és poéta mar- tíricussá vált. Örökül hagyta emberi példáját, az emberfeletti szenvedés közösséget erősítő testamentumát: a létrend hármas oszlopának, az igaznak, az erkölcsi jónak és az esztétikai szépnek sugárzó eszményét és életműve mennél teljesebb és igazabb értelmezésének kötelességét. A gyökeres állat hosszan figyel Körmendi Lajos szolnoki költő legújabb verseskötetéről Vass Tibor Körmendi Lajos 1981-ben kiadott első verseskötete (Barbaricum) ufón tizenegy évvel később jelent meg a második, A gyökeres állat. Időközben két prózai munkája látott napvilágot, a Boldog emberek (1985) riportokat, a Művész Pista huszonegye (1988) két kisregényt tartalmaz. Rossz szokásom szerint előbb a kötet kiadóját keresem, ebből tájékozódom, hisz ahány könyvkiadó, annyi színvonal, még ha egyes kiadók kötetei közt is előfordulnak iszonyú esztétikai szélsőségek. Körmendi Lajos kötetének nincs kiadója, vagyis felelős kiadója van, de ebből az intézmény felől mit sem sejthetünk. Van illusztrátora (Tóth Sándor erről, később), népes (anyagi) támogatói, két lektora (Zalán Tibor és Lezsák Sándor), szerkesztője (Nagy Gáspár). Ez utóbbi három név biztosít arról, hogy nem elkapkodott magánkiadásról van szó. Zalán hatása kétséget kizárhatóan érezhető e három verset (középen egy versciklust) tartalmazó köteten. Az írásjelek rejtettebb dimenziójú, mélyebb verseszközként való alkalmazása, a töredékesség azonban nem plágium; tisztelgés, főhajtás: elemeiből sajátos líra épül. Nietzsche szavaival indít, ami adalék (úgy-k rossz-mond: mankó) Körmendi egyéniségéhez: egyik pillanatban a nihil jegyese, máskor kiélvezve a felbontott jegyességet, az alkotó ember szabadságában való hit meggyőződésében, fanyar, groteszk humorával ol- doz fel pesszimizmusából. Az első „ciklus” egyetlen vére, az Idill. „Miért nem fedeztem fel / az idillt? - / kérdezik. / Nagyon szeretném végre/ felfedezni, / és ilyeneket írni: / „Dézsmós méhek a távoli kertek virágai ormán / bátran gyűjtik a port, szállnak is egyre tovább.” „De kit érdekelnek a méhek” - teszi fel a kérdést rögvest, s valóban kit érdekelnek ezek a méhek? Talán már az idill is unja a maga nyugalmát... Ló a mecsetben. Második ciklus, következetes, logikus vereépítkezés, amit folyton megzavar a tenger illusztráció. Tóth Sándor rajzai, azontúl, hogy szegényesek e kötet egészéhez képest (is), olyan sokan vannak, hogy majd eltiporják a szöveget. Akár a Ló a mecsetben, elég, ha egy van, mit keres ott, ne kopogjon kérem, zavarja az előadást. Olzsasz Szulejmen mecsetbe tévedt lováról van szó, aki szívesen kivinné onnan a hátán Allahot, csak hát ő testetlen és súlytalan, s ezen jót kaca- rász az imám, a fellahok, s a Ló is felröhög. Na már most, Körmendi Lajosra úgy néz a város, mint erre a lóra a mohamedánok. Képzelhetik, hogyan érzi magát ebben a városban. Áll ez a ló a sarokban, bámészkodik, meghúzza magát, s közben csak történnek a város hétköznapjai, a mindenestefőzöl-una- lom, egy-két bikahomlokú női nemi szerv (szenzációs hasonlat!), itt az álmos park, ahol gyökeret ereszthet ember, állat, a puszta, ahol „szalmazsákok füstölögnek a sza- lonnás mellkasokban”, s beáll a tél, hirtelen, a kályha még lenn a pincében, mikor nekem már „a tüdőmben ropog a hó”, itt az ágy, ahol minden megszokott, ahol végre megpihenhetnénk - s erre valaki megkérdezi: hová mégy?, csak bosszantásképp... Ha abban a városban „a felcsinált lányok öléig csap a tengerek epileptikus habja”, én is elmegyek oda, persze csak néhány napra, unnám a banánt, tiszta lányokat és fehér habot egyre kevesebbet találnék. A kötet befejező része, a Körúti béke, esetleges rímei ellenére meggyőző erejű vers. „A lámpa nem vált, / sárgát / mutat. / Sárgát. / Állunk. Csak az idő szalad. / Mennénk. Nem tilos. De nem szabad.” Az ilyen és ehhez hasonló sorok nem hagyják, hogy a szótagszámolásban eltévedt vándort az erdő közepén érje az éjszaka. Ha mégis, megjelenik Idill bácsi, s kis mécsesének imbolygó táncát követve egyenes útra visz. Kalandozások és stációk 1945. január 20-án születtem Miskolcon. Egész életem a városhoz kötődik. Szabadsagnyi távolléteim, kóborlásaim a nagyvilágban, új tájak és emberek megismerését jelentik. Kalandozásaim a vers és a próza területén minden átmenet nélkül történnek, sokszor úgy érzem: a próza is vers - és fordítva is. Van mikor évekig érlelődik bennem az élmény, és csak akkor íródik ki belőlem, mikor már végigment a belső fejlődés minden stációján. Az emberi lét szenvedései, a magány, a meg nem értés, a szerete- téhség és a jó szándék fel nem ismerése - saját életem is komor- lik tőlük - ihletói legtöbb írásomnak. Somossy Katalin Somossy Katalin Városi hajnal A város szemét dörgölve ocsúdva rian a pacsirta-torkú hajnalra, hömpölyögni kezd a varjakkal pettyes felhő alatt a sötét kürtőjű kémények füstje, ébred ezernyi utca egymást keresztezve. Frissen csörren acél hangon a tejeskanna az aszfalton. Nappallá aránylik a csillagok ezüstlése, kialszik lassan az óriás meteor lámpa, s halódó fényében ébredeznek a vágyak. Este Siető fényű nappalok zuhannak fáradt lázú alkonyok karjába, sa távozó, sötétben utolsót villan fehéren örök esti nászába, feledve mindennapi gyászába a reggeli önfeledt kacajt, az ébredő, gőzölgő talajt az álom illatú hegyhátat, tavirózsa-álmú tavat. Feled, temet ____ ____ _________ a lkonyba, pirosló hajnalba, másba: újra szülő önmagába, törtszárnyú, szürke fénybe. Körmendi Lajos Körúti béke A közlekedési lámpa sárgát mutat. Állok. A zöldet lesem: hátha. Míg a járdaszélen váltogatom lábamat, kirakatban nézem pihésedő államat, s homlokom felett-alatt, akár egy glória, tündöklik a Nap. A lámpa nem piros, nem zöld. Szemem elvettem, hisz zöldszemű lányok mellettem a sárgá t lesik, s a napot, az eget már nem süt, nem esik. Állok. A lányokat bámulom, a szebbeket, a körtekemény melleket, s az éjszakára várni támad száz okom. Csemegézni szoknya-mélyi málnabokrokon... Amíg képzeletem ott alant kutat, a lámpa még mindig sárgát mutat, és járdára rogynak a fáradt vének, az elhasznált asszonyok már hazamennének. Fázik a kezem, ám egyre a lányokat lesem, de hiába blúzuk alatt a két duzzadó halom., ha előttünk ez a sárga, e béna borzalom. Állnak, már nem értik a pajzán hecceket, csak számolgatják a vézna perceket, mosolyukat szétdúlták a fagyok. Azt hiszik, ők még ők, s én még én vagyok. Mióta állok? Ez még a mai nap? Vagy csak a tegnapi visszatolat? Ahogy egykor a sok csini kollégista lány, úgy a körénk dermedt sárga is talány... Jön a tél, megy a nyár, akár egy vonat, erős szőrök dárdái ütik át arcomat, mély repedések hasadnak a házak falán, már havat látok a lottyadt lányok haján... állunk a járdán, várunk szülést, halált, várunk pirosat, zöldet... A lámpa nem vált, sárgát mutat. Sárgát. Állunk. Csak az idő szalad. Mennénk. Nem tilos. De nem szabad. Szerkeszti: Cseh Károly A mindenségen túl Urbán Tibor grafikája n
