Észak-Magyarország, 1994. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-04 / 130. szám

ÉM-emléltexés ____________ r A legnagyobb Ur szolgálatában embertársait szolgálta. Tudós ember volt, ugyanakkor aszkéta. Mint példaképe P. Kelemen Didák. (II. oldal) ÉM-iriport____________ E gy gyerek nemrég megkérdezte, miért a fejedelemről és miért nem az ükapjáról, Rákóczi Zsigmondról nevezték el iskolájukat. (III. oldal) Évforduló A normandiai partraszállás, a D-nap, a világtörténelem egyik legnagyobb és a II. világháború szempontjából sorsdöntő csatája 1944. június 6-án kezdődött. (VII. oldal) Éhes vagyok... Fotó: Laczó József A hét embere Rozgonyi Jánosné pedagógus Fnjp Gabriella- Soha sem szerettem a pedagó­gusnapokat - próbálja elháríta­ni a beszélgetést Rozgonyi Já­nosné, a sátoraljaújhelyi Kos­suth Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola igazgatónője. — Mindig is mes­terkéltnek éreztem az ilyenfajta ünneplést. Ráadásul az volt a szokás, hogy ezen a napon jutal­mat osztottak. Ezek az egészen kis pénzek nemhogy lelkesítet­ték volna az embert, hanem in­kább megosztották, elkeserítet­ték a tantestületeket. Igaz, sen­ki sem az anyagiak miatt vá­lasztja ezt a pályát, de az már a pedagógusok megcsúfolása, amit a közalkalmazotti tör­vénnyel csináltak. Persze egy- egy szál virág, egy kedves szó mindenkinek jólesik. De ezt nem lehet, és nem is szabad naphoz kötni, vagy hivatalos ünneppé tenni... Ezzel ki is merítettük a pedagó­gusnap témáját. De igazán nem is ezért kerestem fel az igazga­tónőt. Itt volt az ideje, hogy megismerkedjünk. Számtalan­szor találkoztunk mái" iskolai ünnepségeken, az Édesanya- nyelvünk országos nyelvhasz­nálati vetélkedőkön, egy-egy nagyobb rendezvényen, de be­szélgettünk már az iskolai munkáról, a hatosztályos kép­zés bevezetéséről, épp’ csak róla nem esett szó soha. Pedig az érettségiző diákokkal ö is bú­csúzik az iskolától, július 1-jé- vel nyugalomba vonul. Még most sem tud csak önma­gáról beszélni. Sorolja életének főbb állomásait, jelentősebb eseményeit, de ezek mindegyi­ke az iskoláról szól. Annak idején ő is az újhelyi gimnáziumban kezdte meg kö­zépiskolai tanulmányait. Akkor még szülővárosában, Patakon a református egyházé volt a gim­názium, így mint katolikus szü­lők gyermeke egy évig ide járt át iskolába, és csak a pataki is­kola államosítása után került újra haza.- Átgázolt rajtunk a történe­lem... - mondja csak úgy maga elé. - Gyerekfejjel átéltem a há­borút, aztán jött az államosítás. Ötvenhatban egyetemista vol­tam. Micsoda napokat éltünk át?! Beszélnek most már min­denfélét, de mi tudjuk, hogy mi is történt akkor. Egyébként en­nek köszönhetően vehettem fel az angol szakot is, hiszen előtte csak az oroszt választhattam a magyar mellé. Első munkahelyén nem sok hasznát vehette az angolnak. Ráadásul messze kerültek Zempléntől, a férjével együtt Ózdon kaptak állást.- Ózd akkoriban fejlődő város­nak számított. Házak nőttek ki a földből, dolgozott a gyár. Lel­kesedtünk. Mindent csinál­tunk, a szülőkkel együtt még utat is építettünk. Hatalmas kulturális rendezvényeket szer­veztünk, közösségek alakultak. Fiatalok voltunk! Akkor szüle­tett a kislányunk. Nekem a Bé­ketelepi Általános Iskolában töltött évtized mindig is kedves marad... Innen a Városi Ta­nácsra kerültem, előbb felügye­lő voltam, majd a művelődési osztály vezetője. Tulajdonkép­pen itt is az iskolával, az okta­tásügy szervezésével foglalkoz­tam. Abban az időben még min­dig fejlődött a város. Szinte minden évben felépült egy új is­kola vagy óvoda. Rendkívül ter­mékeny időszak volt. Elismer­ték a munkámat, még kitünte­téseket is kaptam, a legkedve­sebb számomra az Erdélyi Já- nos-díj, mert ezt tudom, hogy valóban a szakmai munkám­mal érdemeltem ki. Viszont, amikor tanácselnök-helyettes lettem, elszakadtam az iskolá­tól, légüres térbe kerültem, ez már kényszerpálya volt. Mindig is szerettünk volna visszake­rülni Zemplénbe, így amikor er­re lehetőség adódott, azonnal jöttünk. Tudta ő, hogy a messziről .jött embert gyanakvással figyelik a többiek Nem ismerték, nem tudhatták milyen vezető lesz. Viszont a munka közben min­den kiderült.- Az első öt év itt is olyan szép volt, mint az ózdi pályakezdés - derül fel újra az arca. - Pedig meglehetősen lepusztult álla­potban vettem át az iskolát. Az iskola fennállásának 200. évfor­dulójára, 1989-re sikerült telje­sen felújítani az épületet, ren­deztük a környezetet. Kint dol­goztak a kőművesek, bent pedig folyt az összegző látogatás. Va­lahogy mindenki bizonyítani akart, a legjobbat szerette volna nyújtani. Es tudta is! Úgy ér­zem, nem csak külsejében, de tartalmilag is megújult az isko­la. Amikor ’89-ben újra válasz­tottak, a negyvenhat fős tantes­tületből harminckilencen mondtak igent. így kezdhettük el a megyében elsőként a ha­tosztályos gimnáziumi oktatás tantervének kidolgozását. Egyetlen fillér költségvetési tá­mogatás nélkül sikerült kiala­kítani egy többmillós értékű számítógépparkot. Tizedik al­kalommal adtunk helyet a me­gyei számítástechnikai ver­senynek. A nyelvoktatás terén igyekszünk mindent megadni a diákoknak, évek óta anyanyelvi tanárok is tanítanak az iskolá­ban, sikerült kiépítenünk kü­lönböző cserekapcsolatokat. Ezek persze nem csak az én eredményeim. Mindig is nagy segítségemre volt a helyette­sem: Daragó Ferenc, de mond­hatom, hogy a tantestület is. Azt hiszem, eredményes tíz esz­tendő volt... De ez még nem a búcsú ideje. A folyosón vájják az érettségiző diakok. Tudni szeretnék, hogy sikerült az angol írásbeli. Még hátra van néhány óra, egy-két nagy feleltetés, aztán le kell zárni a tanévet, aláírni a bizo­nyítványokat, átadni az iskolát. Talán ha legközelebb találko­zunk, már arra is lesz ideje, hogy meséljen kicsit Eszterről, az unokájáról. A Gutenberg-galaxis Fecske Csaba íS*ok szép könyved van - mondja Gábor, s szinte egyszer­re futtatjuk végig tekintetünket a görnyedező könyvespol­cokon. Mi tagadás, gyönyörűségem telik bennük, jólesik pillantásommal simogatni gerincüket. Ott sorakoznak titkokat, szépséget őrizve a Magyar Remekírók, a Világi­rodalom Klasszikusai és a Világirodalom Remekei, ez utóbbiak, szinte megbotránkoztató leírni, darabonként potom huszonhat forintért. Fél kiló kenyérára. Igaz, an­nak idején négy és fél kiló barna kenyeret vehettem vol­na érte. De hol van mára tavalyi hó? Az átellenes polcon, igaz sokkal pompázatosabb kivitel­ben a szinte monumentális Laorusse-k 2500 forint / kötet áron, s a Guiness enciklopédia, négyezerért. A Magyar Nagylexikon impozáns első kötete háromezer-nyolcszá- zat kóstál, de nekem, mint előfizetőnek a kiadó egy mo­solygós fiatalember révén háromezerért személyesen hoz­ta el. Úgy látszik keresik a kegyeimet. Hát csak keressék is! Manapság olyan drágák már a könyvek. Bizony sok­ba kerül a lélek fényűzése. Sokba kerül a virág. A kenyér az élet, a rózsa az élet értelme, mondja a japán. Első ránézésre is látni kik a kedvencek, melyik könyvet emelték le a legtöbbször a polcról, a megkopott köntös elárulja Eliotot, Esterházyt, Aranyt, Pilinszkyt, Vargas Llosát. Persze, van alsóbb szint is: néhány év alatt ronggyá olvastam a zsidóviccek két kötetét. Rilke immár spiritualizálódott, a minap egy órán ke­resztül kerestem hiába, noha már hunyott szemmel is rá­találtam azelőtt. „Hát nem emlékszel, hogy kölcsönad­tad X-nek?!”- mondta a feleségem. Kár, most olyan Rilkézhetnékem van, gondoltam bosszúsan. S pótolható-e Rilke Apollinaire-rel?Van-e köl­tőm, aki az összes többi is? Weöres? Ki tudja, Sokszor megfogadtam már, könyvet többé nem adok köl­csön, Sógor, koma le a cseresznyefáról! Hogy jön ahhoz egy idegen, hogy az én Mikszáthomat, az én Rilkémet csak úgy összefogdossa, összeujjlenyomatozza, össze- szamárfülezze?! Meg egyáltalár Könyvet kölcsön kérni szemtelenség szerintem. Indiszkrét dolog. Szépnek szépek valóban, de hogy sok volna? Ahhoz ké­pest, amennyit szeretnék, nagyon is kevés, az átlagos há­zikönyvtárakhoz viszonyítva talán sok. Nem tudom mi­lyen és mennyi az átlag. Nem végeztem ilyen irányú fel­mérést. Az ismerősöknél, rokonoknál szerzett tapaszta­lataimra kell hagyatkoznom. Mindenütt van könyv, több­kevesebb, úgy pár tucattal több százig. Akad igényesebb, koncepciózus válogatás, és van igénytelen, véletlenszerű­en összehordott. Néhol pusztán szobadíszként fuiikcio- nálnak. Persze, a könyv belbecsén, irodalmi értékein túl vizuális kultúra, ami aligha volna baj. A műfaj önmagában nem minősít, de azért jelez valamit. Én - szakmai ártalom - könyvpárti vagyok. Korán „megfertőződtem” a könyvek által, noha otthon nem na­gyon voltak saját könyveink, legföljebb egy-egy kalendá­rium, ócska ponyva a padláson. Édesanyám viszont na­gyon szeretett olvasni, hozta a könyvtárból sorban a köny­veket, esténként sokszor hangosan olvastunk a petróle­umlámpa pislákoló világánál. Szerettem ezeket a han­gos olvasásokat, máig igéző, kedves emlékeim közé tar­toznak. Olvastam persze magamban is. Mint kukac a sajtba, fúrtam magam az éjszakákba könyvvel a kezem­ben. Verne, Cooper, és persze Móra, Mikszáth, Mqricz, életre szóló élményeim. Nemecsek Ernő voltam, Nyilas Misi és még annyi más. Az időt könyvekkel mértem, a könyvek voltak a viszonyítási pontok. Ez a dolog Az aranyember idején történt, az a Vadölő táján. Valahogy így helyeztem el életem eseményeit, történéseit a könyvek köré. Voltak és vannak vissza-visszatérő könyveim, vol­tak, és bizonyára lesznek is elmaradt könyveim, amelyek­ről ilyen-olyan oknál fogva lemaradtam. Több könyvemnek „története” van. A Nemo kapitányt azért kaptam a szüleimtől, mert lemondtam arról, hogy unokanővérem esküvőjére menjek Miskolcra. Az volt a fájdalomdíj, így kárpótoltak. Az Isteni színjáték gyönyö­rűen illusztrált példánya bevallom, zugáru. Diákkorom­ban a legjobb barátom emelte el az egyik könyvtárból, ép­pen akkor jelen t meg, a szívem akart meghasadni érte, de barátom nem engedte, hogy ez a csúfság megessen ve­lem. Jószívűsége mindössze két sörbe került a sarki kis­kocsmában. Könyveim zömét könyvesbolti böngészések során hirtelen felindulásból vásároltam, manapság a Magyar Könyvklubon keresztül szerzem be őket. A többi magányos vadászatok trófeája. Hódolok az új, kényszerűség diktálta divatnak is, amely a bálásruha-akciók mintájára, a hulladékpapír árát alig meghaladó egységáron árusít ki könyveket: ve­hettem már 90 százalékos kedvezménnyel, harminc fo­rintos, sőt tíz forintos egységáron is. Hát igen, a kultúra mint áru. Mint leértékelt áru. Kalmárok nyálától fény­lik a Gu tenberg-galaxis.

Next

/
Oldalképek
Tartalom