Észak-Magyarország, 1994. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-13 / 137. szám

1994. Iúnius 13., Hétfő Szólástér ÉSZAK^Magyarország 15 Ott mindent lehet, csak gyógyulni nem Tisztelt Szerkesztőség! Április 28-án a „Szólástér” rovatuk­ban megjelent egy cikk „Ünnep előtt - a Csanyik védelmében”, melyhez magam részéről is csatlakozom, mert f. év 03. 7-tól ott töltöttem kö­zel 1 hónapot a „G” épületben, mint légzőszervi beteg, de ott mindent le­het, csak gyógyulni nem. Olyan gép­kocsiforgalom van a Vadasparkhoz történő kirándulások miatt, hogy az ott lévő betegek nemhogy tiszta le­vegőt szívnának, hanem közel olyan szennyezettet, mint a városban. Aki arra jár, meggyőződhet róla, hogy a szanatórium területe alacso­nyabban van mint az odavezető ún. portalanított út - ami nem felel meg a valóságnak -, és így minden por és a gépkocsiból kiáramló bűz lefelé száll a szanatórium terü­letére. Javaslom, tiltsák meg a gépkocsi- forgalmat, és bizonyos időközön­ként autóbusszal szállítsák fel a ki­rándulókat, betegeket. Meggyőződtem arról is, aki gyerme­keivel sétaképpen felgyalogol a Ma­jálisparktól, mint az őz ugrál egyik oldalról a másikra, hogy a porfelhőt elkerülje. A gépkocsiknak jelöljenek parkoló­helyet, de az ún. „Légzőszanatóri­um” felé szüntessék meg a közleke­dést, mert így annak a funkciónak amiért azt létrehozták, ilyen formá­ban egyáltalán nem felel meg. Pozsgai Imréné Miskolc Miskolci emlék, fizetési felszólítással Tisztelt Polgármester Asszony! Múlt év utolsó és ez év első napjait Lillafüreden töltöttem feleségem­mel. Január 8-án szombaton (!) egy óra tájt bementünk Miskolcra és a belvárosi nagy parkolóban leáll­tunk. Amikor néhány év előtte utol­jára Miskolcon jártam, ezen a kör­nyéken már volt fizető parkoló. A je­gyeket az ott szolgálatot teljesítő őr árusította. Amikor már fáztunk az őrre várni, arra gondoltunk, hogy talán szom­baton délután nem szednek - ami néhol előfordul - díjat, elmentünk ebédelni. A mai postával, 122 nap elteltével a csatolt „Fizetési felszólítást” kap­tam. A kért összeget befizettem, „3 munkanapon belül”. (!) Az esetet azért írom meg Önnek - bizalommal és jószándékkal -, mert vannak dolgok, amik annál rosszabbul mennek, minél keveseb­bet beszélünk róluk. Amiket nem értek:- Honnan kellett volna tudnom, hogy Miskolcon milyen parkolási rend van? Ez akkor is etikai kérdés, ha köztudott, hogy a törvény nem tudása nem mentesít alóla.- Ma sem tudom, lehet-e Miskolcon szombat délután „parkoló szel­vényt” „előre megváltani” és hol?- Milyen erkölcsi alapot érez a mis­kolci városgondnokság 3 napi ha­táridő be nem tartása esetére bíró­sággal fenyegetőzni, ha 3 sor felszó­lítás megírásához pontosan négy hónapra van szüksége. Ha a dolog csak vélet'en, Polgár- mester Asszony szíves elnézését ké­rem, és még egyszer biztosítani sze­retném segítő szándékomról. Dr. Szabó Tamás főiskolai tanár Olvasóink figyelmébe! Kedves Olvasóink tájé­koztatására közöljük, hogy a Szólástér rovat­ban megjelent írások nem a szerkesztőség ál­láspontját tükrözik. A rovatba beküldött leve­leiket viszont terjedel­mi lehetőségeinket fi­gyelembe véve eseten­ként kénytelenek va­gyunk szerkeszteni, tö­möríteni. Rendszerváltás kellene a fejekben és a lelkekben Mottó: „A demokráciát nem lehet el­tűrni, azt működtetni kell.” (Bihari Mihály politológus) Amit hónapok óta vártunk, amibe oly sok ember különböző módon be­kapcsolódott, s aminek kimenetelét mindannyian jósként latolgattuk, immár lezajlott. Az országgyűlési választások végeredménye ismert, a kormányt alakító párt(ok) adott(ak), a győztes erők és szava­zók örülhetnek és tervezhetnek, a vesztesek pedig készülhetnek az el­lenzéki szerepre és/vagy az őszi ön- kormányzati megmérettetésre. A közeljövő feladata a kormány sze­mélyi összetételének, programjá­nak megalkotása, majd az új elkép­zeléseknek megfelelően az ország­építés megkezdése-folytatása. Ezen írás célja nem a választás poli­tikai értékelése, a megalakuló kor­mány tevékenységének előzetes prognózisa - erről majd a remélhe­tőleg négy év múlva sorra kerülő kö­vetkező választáson mondhatunk utólagosan ítéletet. A választásról való vélekedéskor (is) a demokrácia egyik legfontosabb alapelvére kell hivatkoznunk: a többség akaratát el kell ismernünk, ugyanakkor ha eh­hez a többséghez tartoztunk-tarto- zunk (akár mint szavazók, akár mint elkötelezett politikai szerep­lők), figyelembe kell vennünk a ki­sebbség létét, élni akarását, véle­ményét is. A rendszerváltást követő második többpárti, demokratikus parlamen­ti választás ténye mindenképp a de­mokrácia magyarországi megerősö­dését jelzi. Bár a választási kam­pány során fel-feltűntek olyan han­gok is, amelyek az egyes pártok, ve­zető személyiségek közéletből való kizárását célozták meg, a politikai élet szereplői a „tolerancia” - tan­tárgyból összességében jól vizsgáz­tak. A „politikai üzem” működött- működik, a „nagypolitikai” demok­ratizmusát a jogállamiság alkot­mányban rögzített elvei-intézmé- nyei, és a konstruktív (építő szándé­kú) ellenzék együttesen biztosítják. Ha a politikai kultúra jelenlegi ma­gyarországi állapotáról készítünk látleletet, mégsem lehetünk elége­dettek. Annak ellenére sem, hogy a viszonylag magas részvételi arány megcáfolta azt az elmúlt években gyakran és sokak által hangoztatott feltevést, miszerint a lakosság több­sége kiábrándult a politikából. De vajon csak abból áll-e a demokrácia, hogy négyévente leadjuk a voksun- kat, amely egy tudatos választópol­gár sajátja, s vajon a zsigereinkben vannak-e azok a készségek, ame­lyek a mindennapok életét (család, munkahely, stb.) is demokratizál­ják??? Az elmúlt évtizedek ideológiai kor­látái miatt nemzedékek egész sora nem találkozhatott (vagy ha igen, eltorzított jelentéssel) az egyes esz­mei-politikai irányzatok lényegével, hiteles történetével, a demokrati­kus választás, hatalomgyakorlás mechanizmusával. A polgárosodás útjára lépett társa­dalmakban a vállalkozási, pénzügyi kultúra létrejötte szintén alapköve­telmény. De nemcsak a konkrét tár­gyi tudás pótlására van szükség, az egyén közéleti aktivitását befolyá­soló szubjektív adottságok is több­nyire hiányosak, torzak. Márpedig egészséges lokálpatriotizmus, fele­lősségteljes állampolgári és válasz­tói öntudat, a másság iránti toleran­cia, az önszerveződés igénye és ké­pessége nélkül elképzelhetetlen a demokratikus közélet kialakulása. Az igaz, hogy a demokráciát nem le­het tanítani, azt megélni kell, de egy átfogó közéleti oktatás és neve­lés a fenti értékek elteijedéséhez közvetve igenis hozzájárulhat. Itt az ideje, hogy a politikai intézmény- rendszerben immár megszilárdult rendszerváltást kövesse a fejekben és a lelkekben végbemenő „rend­szerváltás” is. Az utóbbi négy évben jelentős lépé­sek történtek a politikai kultúra terjesztése területén. Az egyeteme­ken beindult a politológusképzés, a pártsemleges Századvég Politikai Iskola „profi” politikusok képzésé­nek szándékával már 1991-ben megnyitotta kapuit, a nagyobb pár­tok - javarészt nyugati segítséggel - szintén létrehozták oktatási rend­szerüket, néhány öntevékeny, ala­pítványi szervezet is alakult. El kell ismernünk ezen kezdeményezések fontosságát, ugyanakkor rá kell vi­lágítanunk: ezek nem a lakosság széles rétegeit, nem a többnyire lai­kus polgárokat célozták meg, nem az ó „nyelvükön íródtak”, inkább egy-egy szőkébb értelmiségi közeg elvárásainak feleltek meg. Szintén hiányos a most felnövő, választópol­gárrá érő új generáció politikai-köz­életi képzése. A kötelezően előírt tananyag minimális (gimnázium­ban például csak néhány óra jut e szférára a társadalomismeret tan­tárgy keretében), a tanárok érdek­lődésén és pártsemlegességén mú­lik a jövő új választópolgárainak ob­jektív felkészítése. A neves német politológus, Dharen- dorf szerint egy ország alkotmá­nyos-politikai berendezkedésének megváltoztatásához elegendő hat hónap, gazdasági szerkezetének átalakítása megközelítőleg hat évet vesz igénybe, ám a génünkben hor­dozott mentalitások, közéleti moti­vációink, a „fejek és a lelkek rend­szerváltásához” hatvan év is szük­ségeltethetik. Eme emberöltőnyi idő olvastán sen­ki ne kedvetlenedjen el - közéle­tünk további demokratizálódása csakis a politikai kultúra színvona­lának javítása által remélhető. Üveges István Amót-Budapest „Röndnek muszáj lönnyi!” Mihaszna Andris biztos úrnak ma is akadnak követői Tisztelt Szerkesztőség! A századforduló előtti - sőt, utáni - élclapok felkapott figurája volt Mi­haszna Andris biztos úr, akinek kedvenc szavajárása volt a fenti idé­zet. Miért? Talán rendet akart ő tenni? Frászt! Csak a hatalmát akarta fitogtatni, ha „muszáj” volt, ha nem. Elrettentő példája volt a buta embernek, aki, - ha egy csöpp­nyi hatalmat kap - azzal igyekszik maximálisan visszaélni. Randa, de kiirthatatlan emberfajta! Rosszabb, mint a krumplibogár! De még ráadásul: olyan, mint a monda­beli főnix: hamvaiból mindig újraé­led! Csak egy pár példa: jöttek ezek az urak, árpádsávos karszalaggal, el- hamvadásuk után jött a „micisap- ka”-módi, a „davajgitárral”, és ezek után már mi jöhet? Elmondom én azt, biztatás nélkül is! Állok a buszmegállóban, a Vörös­marty út egyik kereszteződésénél, elgyönyörködve azon a 10-12 főnyi úri társaságon, amelynek tagjai az Angol Kisasszonyoknál gyéren használatos szavakkal illetve egy­mást, már egy kazalra való napra­forgó magot köpködtek szanaszét. Oldalt meg egyik „sorstársuk” lifte­zett. (Gyengébbek kedvéért: a sok sört, amit eddig lefelé küldött, most felfelé „utaztatta”.) Undoromat le­győzve, inkább azt a „rettenetes vadállatot” (alig másfél kilós törpe uszkárt) kezdtem figyelni, amelyik félelmetes fogait csattogtatva, min­denkihez odaszaladt, aki szólt hoz­zá egy kedves szót; hogy „Ugyan, si­mogass már meg!” Gazdája, egy csi­nos, karcsú, nyugdíjas hölgy, egy kis gumikarikát dobált neki, és ezt a macskányi jószág mindig vissza is vitte. Egészen addig, amíg meg nem jelent egy férfi. Az Úr, a goromba­sággal határos módon felelősségre vonta a hölgyet, azzal érvelve: mivel ő a város rendjére és tisztaságára vigyáz, szigorúan meg fogja torolni, hogy ezt a vérengző fenevadat le merte kapcsolni a pórázról! De Uram! - mondta a hölgy -, itt ez a nagy, füves rész, a közelben nincs se óvoda, se játszótér, se italbolt, ez a csöppnyi kis jószág pedig, ha akar­ná sem bírna megenni senkit, hi­szen, ha nem vigyázok rá, egy varjú is elviheti! Meg aztán: itt a kislapát, kisseprő, ha kell: eltakarítok utána! Mindez ót nem érdekli! - mondta a nagymellényú Úr! („Úr” az ilyen? Hm!) Erre a hölgy udvariasan fel­kérte: hogy ha már itt van, és úgyis a város rendjére és tisztaságára vi­gyáz: nem lenne kedve inkább azzal a napraforgót köpködő kompániá­val törődni? Esetleg feltakaríthatná - ha a vétkes erre nem hajlandó - azt a „rókabőrt”, amit az egyik „kol­légája” ott hagyott! Meg aztán: ott vannak azok a boíjú-nagyságú, ko­szos, oltatlan, ápolatlan, feltehető­leg bélférges kutyák (meg is mond­ta, hol lehet őket megtalálni!), nem foglalkoznának inkább azokkal? Er­re az Úr, valami gorombaságot mondhatott, mert a hölgy, „sintér”- nek titulálva őt, sírva vette fel ölébe a csöpp kis kutyáját! Persze ez óriási felháborodást vál­tott ki a várakozó utastársak kö­zött. Az egyik mesélte: néhány nap­pal előtte egy „áldott” állapotban lé­vő fiatal asszonnyal történt hasonló eset. A kis asszonykának már több­ször sikerült „úgy” maradni, de - akárhogy is szerette volna - nem bírta kihordani a gyereket, most is állandó orvosi kezelés alatt áll! Nos, ezt a szegény asszonyt — mivel el merte engedni a bárány-szelíd ku­tyáját - közönséges, durva szavak­kal illették! Többek között: kijelen­tették, ha ők lennének a polgármes­terek, minden kutyát kiirtanának a környékről! (Pont ilyen ember kell oda!) Szegény fiatal asszony, rosz- szul lett a sírástól! Ketten vitték fel a lakására. Szép! Még szebb: mind a két hölgy egész nap otthon van, egyedül, egyetlen társuk a kutyá­juk, „akihez” szólhatnak pár kedves szót, „aki” szeretettel, hűséggel, ra­gaszkodással megkönnyíti a ma­gány elviselését! De Uraim! Gondolkozzanak már egy kicsit! (Csak meg ne ártson!) Gerlét se a városban, sem a határ­ban megölni nem szabad: szigorúan büntetik! Galambot sem, pedig azok aztán tudnak szemetelni! Vagy, mondok egy jobbat: Viperának a megölése - lakott területtől ezer méterre, vagy azon túl - súlyos bün­tetést von maga után! Csak a ku­tyát - ezt a tízezer éve jó barátot -, ezt nem védi törvény? Vele már mindent szabad?! Miért nem lehet megvalósítani azt a javaslatot, ame­lyik egyik, kutyatörvénnyel foglal­kozó összejövetelen, dr. Gy. Péter Úr, és dr. Sz. László Úr jelenlété­ben, a Zrínyi Gimnáziumban el­hangzott: „bilétát” minden oltott, te­hát ápolt kutya nyakába! A gondo­zott kutyák - téljünk már észre! -, azok nem harapnak! (Hacsak nem ingerük, kínozzák őket!) Viszont: a gondozatlan, ápolatlan, oltatlan — tehát veszélyes - kutyákat; „Vigye el a sintér!” (17/1968. (IV. k.4.) Korm. számú rendelet 87. paragra­fus.) Több, egyedül élő férfitől - és nőtől - hallottam már, (sőt, én is vallom!) ,A kutyámért ölni tudnék!” Nem érdemes kiengedni a szellemet a palackból, mert a végén nem tud­juk majd visszaparancsolni!!! Mondják meg őszintén: ha mellet­tem jön a kutyám, viszem a kis sep­rőt, lapátot, műanyagzacskót: kinek ártok vele, kit irritál ez? Vagy csak jön a Mihaszna Andris, a fafejú, a „hatalmi tébollyal”: „Röndnek mu­száj lönnyi!” Meg aztán: az állandó­an „rabláncon” tartott kutya válhat ám igazán veszedelmessé! Tudom: egyesek azt mondják, nagy flegmán: Áz egész csak kutyakomé­dia! Lehet. Csak Ágyazzunk: Nehogy a végén még tragédia le­gyen belőle! Csörnök Jenő Mi történt Moszkvában 1953. június 13-l6-án? (Sztálin halála és temetése után) Ezen a címen tart előadást Földvári Rudolf, az akkor Moszkvában tárgyaló magyar delegáció résztvevője, ma a Nagy Imre Társaság Ügyvi­vő Testületének tagja, 1994. június 15-én (szerdán) délelőtt 10 órakor Miskolcon a Szé­chenyi utca 35. szám alatt a Megyei Pedagógi­ai Intézet helyiségében. Az 1956-os forradalom és szabadságharc már­tír miniszterelnökének emlékére, történelmi szerepének megörökítésére és tudatosítására, szellemi örökségének ápolására, harcostársai­nak, családtagjainak, személyének és életmű­ve tisztelőinek egy csoportja 1992. november 11-én létrehozta a Nagy Imre Társaságot. A társaság alapvető céljának tekinti az emberi és demokratikus szabadságjogok megvédését, az 1956-os forradalom és szabadságharc szel­lemében, hazánk nemes hagyományainak ápolását, tisztes jelenének és szabad, az egye­temes jólétet szolgáló jövőjének társadalmi méretű elősegítése érdekében. A társaság a Nagy Imre Alapítvánnyal együttműködésben fejti ki tevékenységét. Ä Nagy Imre Társaság Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szervezete 1993. november 27-én alakult meg. Nemes hagyományaink közül az 1996-os év többnek is jeles évfordulója lesz. A honalapí­tás 1100. évfordulója, az 1956-os népfelkelés, forradalom és szabadságharc 40. évfordulója, és Nagy Imre mártírhalált halt miniszterel­nök születésének 100. évfordulója. Társaságunk Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szervezete a 100. és a 40. évforduló méltó meg­ünneplésére előadássorozattal készül. Az első előadást dr. Kopácsi Sándor rendőr-vezérőr­nagy tartotta: „Ki volt Nagy Imre a nemzet számára?” Litván György történész előadásá­nak címe volt: „1956 és Nagy Imre helye és je­lentősége a magyar történelemben”. (Gondola­tok a közelmúlt történelmének tanításához.) Az előadásokon az 1956-os forradalom és sza­badságharc, valamint Nagy Imre miniszterel­nök életútjának hiteles történetét kívánjuk bemutatni, közreadni az eddigi tudományos kutatások tükrében. Célunk, hogy a magyar társadalom minél szélesebb köreiben váljon ismertté a XX. századi történelmünk legjele­sebb napja és személyisége. Történelemtaná­rok megjelenését váijuk, hogy rajtuk keresz­tül az ifjúság is megismeije forradalmunk va­lóságát és annak kiváló harcosait. A helyi hon­ismereti körök számára szép és nemes feladat, hogy 1996. június 6-a (Nagy Imre születés­napja, 1896) és október 23-a közötti időben az országos rendezvényekkel összhangban, azok­hoz kapcsolódóan a helyi történéseket feldol­gozva emléket állítson az arra méltóknak. Mindezek nemzeti öntudatunkat és hazafisá- gunkat emelő tényezők. Megyei szervezetünk negyedévenként rendez a nagy nyilvánosság számára előadásokat. Időközben egy-egy év­forduló kapcsán az Észak-Magyarországban egy-egy cikkben emlékezünk. így volt ez az 1945-ös földreform kapcsán is, amikor Nagy Imrére, a foldosztó miniszterre emlékeztünk. Júfius 4-én pedig majd az emlékezetes Nagy Imre-kormányprogram meghirdetésére és a reformer Nagy Imrére emlékezünk. Az ősz fo­lyamán megtartandó előadásunk címe: „A fia­tal Nagy Imre élete és munkássága”. Hegyi Imre Vandálok a temetőben Évek óta égető problémája Rimaszombat vá­rosának, megoldatlan kérdése a tamásfalai városrésznek a temető sorsa. Tamásfala 1960- ig egy önálló, javarészt magyarok lakta tele­pülés volt Rimaszombat közvetlen közelében. A Rima túloldalán található községben termé­szetesen temető is volt, majd később a városi­asodás, féktelen panelházépítés miatt a teme­tőt is be akarták kebelezni. A házgyári laká­sok jelenleg afig kőhajitásnyira vannak a te­metőtől. Már öt éve, hogy temetkezési zárlatot rendeltek el és jószerivel halálra ítélték az itt található sírokat. Pedig mintegy ötszázan aludj ák örök álmukat a szép síremlékekkel dí­szített sírokban. A magyar városatyák hang­súlyos kérelmére végül a temetőt meghagy­ták, de mai napig nem megoldott őrzése és gondozása. A szomszédságban található, mintegy nyolcezer lakosú lakónegyed randalí­rozó gyermekei, részeg vandáljai és naciona­lista hazafiai bizony gyakran itt „passzióz­nak”. Legutóbb május 5-én a Város Napján (Tompa és Daxner szobrának leleplezése nap­ján) történt nagyméretű garázdálkodás a te­metőben. 16 sírhelyet rongáltak meg és dön­tötték le a sírköveket. Ebből 14 volt magyar feliratú és kettő szlovák, (kb. ilyen az arány a temetőben-a szerk. megjegyzése) Sajnos azóta is jártak hívatlan vendégek a tamásfalai te­metőben. A rendőrség - annak ellenére, hogy minden esetben értesítést kapnak - viszont vagy csak komótosan, vagy egyáltalán nem folytat nyomozást. Mintha senkinek sem szá­mítana, hogy nemzetgyalázásról, a múlt erek­lyéinek megszentségtelenítéséról van szó. Polgári László Rimaszombat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom