Észak-Magyarország, 1994. május (50. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-24 / 120. szám

1994» Május 24», Kedd Vadászat ÉSZAK-Magyarország 15 Amikor Tanzániában vadásztam, a Kilomberói mocsarakban (II.) Dr. Szigethy Jenó Előző írásomat víziló kalandunkkal hagytam abba. Néhány tulajdonsá­gáról már tettem említést. Elneve­zése a történetírás szerint Herodos- tól származik, szerinte a víziló nye­rít, az utókor nem kis élccel jegyzi meg, hogy ezt ő hallotta utoljára, és nem ez volt az utolsó hallucinációja. Nehéz, ormótlan, kövér állat és Somssich Pongárccal egyetértésben sokan íiják, hogy inkább illene rá a vízidisznó elnevezés. Az egyiptomi­ak rer-nek hívják, azaz vízben, sár­ban fetrengő állatnak. Brehm egy kicsit túlértékeli, szerinte a vadá­szata legnagyobb fokú ügyességet, bátorságot és erőt igényel. Az 1875- ös Erdészeti Egylet Közlönye sze­rint a bennszülöttek csónakból (pi­rogból) hosszú nyelű szúró fegyver­rel (szigonnyal) vadásszák, és azt hatalmas erővel, annak szíve tájába döfik. Ha a csónakot felborítja, a csónakvesztesek azonnal a víz alá merülnek és a víz alatt a partra úsz­nak, míg a feldühödött állat a víz felszínén hiába keresi megsebesítő- it. Véleményük szerint az indiai tig­ris vadászata után a vízilóé a legve­szedelmesebb. Húsa igen ízletes, fo­gai (agyarai) értékes trófeák. Ebben a nyugalmas ősmocsárban viselkedésük egészen más. A reggel derengésben hagyják el a folyót és fekszenek el a partmenti mocsár­ban. Az esti szürkületben csúsznak vissza az általuk kikoptatott csapán(csúzdán). Fehér vadászunk mindezekre idejében figyelmezte­tett bennünket, de valójában elkép­zelni sem tudtuk - hogyan viselked­nek - talán nem is vettük komolyan intő szavait. A feketék is mondták, hogy a védett és „szelíd” vízilovak minden második-harmadik csóna­kot felborítják. Szárazon sem lebe­csülendő ellenfél a víziló, megtá­madja még a gépkocsit is. Az egyik „büntető expedíció”-ból három em­bert öltek meg, támadásuknál nincs sérülés, mert a csónakból kiborult, csapkodó embert egyetlen harapás­sal Toppantják ketté. Nem egy víziló valóságos rémévé válik a lakosság­nak (mint annak idején az embere- vóvé vált tigrisek vagy oroszlánok), különösen a sebzettek támadnak vehemesen. Megvallom, indulásom előtt a kí­gyóktól és a krokodiloktól tartottam leginkább, valójában más aggályom nem is volt. Aki a veszélyektől fél, ne menjen Afrikába. Kísérőim meg­nyugtattak, hogy úticélunktól 30-40 kilométerrel délebbre, a homokos partot kedvelik a krokodilok, ahol szívesen sütkéreznek a parton, ide csak egy-egy példány vetődik fel a halászó kenukat követve. A kígyók pedig csak éjjel közlekednek, nap­pal a bokrokban, bozótokban elte­rülve töltik fel magukat a nap ener­giájával, hogy éjjel vadászni indul­hassanak. Mi éjszaka sohasem köz­lekedtünk, kígyót csak az országu­takon láttunk szétlapítva, halálra gázolva. Nappali balesetek csak úgy következnek be, ha véletlenül rálé­pünk, igaz kiváló radarjuk van és messziről elkerülik az embert, szin­te sohasem támadnak. A továbbiakban több kilométeres szakaszon „alagutak alatt” hala­dunk, ugyanis a szőkébb szakaszo­kon a nád a két partról áthajlik a fe­jünk felett. Kaptam is nem egyszer a fejemre jókora öklömnyi bugáik­tól, amelyek fájdalmas dudorokat okoztak. Otórás, 60 kilométeres ke­nuzás után érkeztünk a campingbe, ahol éppen egy halászó 30-40-es fe­kete csoport tartózkodott. Füstölték és szárították napon a kifogott ízle­tes halakat. A feketék este csak cso­portosan járnak, egyik feltevés sze­rint, mert egyedül félnek, mások azt mondják, mert szeretik a társa­ságot. Egész éjjel beszélgetnek, ne­vetgélnek, „színészkednek”, hogy mikor alusznak, az rejtély. Nagy feladat elé állítanak bennünket, hogy hová verjük fel sátrainkat, hogy az,állatok” miatt megfelelő le­gyen a szélirány és ugyanakkor el­kerüljük a víziló csapát. Ezeket a behemótokat minden ingerli, ami számukra idegen, mocsárba tipor­nák az embert. Két sátrat állítot­tunk fel, a csomagokat ketté osztot­tuk és külön-külön alszunk, puska mellettünk, kéznél. Később kide­rült, hogy óvatosságunk felesleges volt, mert az itteni őslakosság köré­ben a lopás szinte ismeretlen foga­lom. Elaludni csak akkor tudtunk, amikor zajongásuk alább hagyott. Igaz, volt időnk pihenni, mert a napkelte csak hat óra után köszön­tött ránk. Amikor a sátorból mégis rájuk szóltunk, vízilóhangon ijeszt­gettek bennünket. Augusztus 7-én hat órakor nagy zajjal ébred a tábor, magam kitar­tok a szokásos ízletes gyümölcs reg­geli mellett (papaja és banán). Rög­vest indulunk a kafferbivaly vadá­szatra, hat feketénk közül egyet visza hagyunk sátraink őrzésére. Megállapodtunk abban, hogy az el­ső napon csak bivalyt lövünk, két bikára volt engedélyünk, de a fekete kerületi vadász - saját gyér szakál­lára - négyet engedélyezett. Úgy látszik, hatott az ajándék (cigaret­ta, ital, ruhanemű), azontúl felzen- dült az örök refrén, hogy kell a hús a Missionak. Szívesen éltünk az al­kalommal, mert a hússal segítet­tünk a lakosságon, trófeát pedig a licecünk értelmében úgyis csak ket­tőt hozhatunk haza. Barátságunk, szeretetünk egyre növekedett kísé­rőinkkel szemben, de úgy éreztem, ez kölcsönös. Ezen a napon akkor is csak bivalyt lövünk, ha netalán a szerencse pukuval, azaz sárgalábú mocsári antiloppal hozna össze ben­nünket. Megítélésem szerint a biva­lyok nem nagyon zavartatták volna magukat a puskalövésektől. A ke­nukkal való cserkészésünket 20-30 kilométeres távolságra terveztük. A koradélutáni órákban értük el a bi­valyos területet. Feketéink először a fehérseregély rajokat veszik észre a bivalyok felett (a bivalyok bőréből szedegetik a férgeket). A seregélyek árulkodnak a bivalyok tartózkodási helyéről, ugyanakkor nyugtalan röpködésükkel figyelmeztetik is őket a veszélyre. Feketéink a csóna­kok orrából, annak szélén egyensú­lyozva figyelik a vadont, ha féllábra állnak, azt jelenti, hogy már látják a bivalyt. Rövidesen jelzik is a körül­belül 100 tagból áilló csordát. Fel­húzzuk csizmáinkat, ugyanis a csó­nakba szállás után azonnal levetet­ték velünk, nehogy felborulás ese­tén az vízzel megtelve a mélybe húzzon bennünket. A távolságot 400 méterre becsüljük, a szavan- nás, tocsogós területen előbb hajol­va, majd guggolva, később kúszva haladunk, közben számos patakon jutunk át. Kedves feketéink átgá­zolva rajta, a mélységét is jelzik. Az első csupán lábszárközépig ér, de az én csizmámat több mint 100 kilog­ramm nyomta, azonnal megmerült. Most már felavatódva, túlestem a bilharziától való félelmen, noha ez egy életet veszélyeztető fertőzés, a féreg köztigazdája az éticsiga. Első­sorban a zsigereket támadja meg, gyógyítása csak az utóbbi időben vált lehetővé. Folytatjuk a hason csúszást, majd újabb patak, a feke­ték és Steven szökell ve átugoiják, fegyverhordómmal utolsónak fu­tunk neki, de az alattunk besüll­yedt partról hanyatt esünk a pocso­lyában. A következő patak már szé­lesebb, mélyebb, két fekete visszamegy a csónakokért, és 1-2 ki­lométeres vargabetűvel bejutunk az előttünk álló folyóba. Partra lé­pünk, a bivalyok állnak, de mere­ven figyelnek ránk, 5-6 előálló te­hén már támadásra készen felveti a fejét. Harminc méteres kúszás után fegyveremet fél méter magas termi- tadombra támasztom. A csorda iz­gatott, a fehérvadász rámutat az egyik őrt álló tehénre, hogy azt én célozzam meg, a másikat majd ő, és ha nekünk indulnak, 40 méterre be­várva, egyszerre lövünk. Izzik a lég­kör, félelemérzés nincs bennem (er­re nincs is idő), csak feszülten kon­centrálok. Ezek a belzebúbok meg­gondolják magukat és eliramodnak, de 400 méter után mintha mi sem történt volna, ismét megállnak. A tortúra kezdődik elölről. A követke­ző patak mellig érő, a fehérvadász elővarázsolja overállos gumicsizmá­ját és 190 centiméteres magasságá­val átgázol a patakon, majd leveti és visszadobja nekem. Mondani sem kell, hogy engem a feketék nagy derültségére csak nagy ne­hézségek árán gyűrnek bele. Térdig süllyedek az iszapban, és körülbelül 20 kilogrammos súlytöbblettel át­vergődöm a patakon. Magam is ne­vetnék, ha a helyzet megengedné, de újabb keserves kúszás és - 150 méterre vagyunk a bivalyoktól - megismétlődik az előző jelenet, lőtá- volon kívülre iramodnak. Feladni nem szabad* pedig egyre nagyobb a hőség és a páratartalom, még sze­rencse, hogy nappal moszkitók nin­csenek, ez a terület pedig cecelégy- mentes. Sokadjára gyakoroljuk a tomagyakorlatainkat, végre a tá­volság ismét 100 méter, kifújjuk magunkat, oxigénhiányunkat pó­toljuk, a bivalyok végre megnyug­szanak, keressük köztük az „enyémet”. Az ott balszélen..., nem a harmadik, most már az ötödik. Le nem veszem róla a szemem, mégis elkeveredett. Újabb keresgélés, az „enyém” újra feltűnik, de most már a kilencedik, majd a nagy bikák le- feküsznek. Húsz perces feszült vá­rakozás után - legalább két órának tűnt - ismét felkel a fekete ördög. Gyönyörűen, mintha parancsra ten­né, keresztbe áll, a hivatásos vadász szuggerál, vegyél három mély léleg­zetet, koncentrálj, szorítsd be a pus­kát (nincs rajta gyorsító), nagyon pontosan váll-lapon lődd. Célke­reszt a váll-lapon, kezem nem re­meg, elhúzom a ravaszt és 100 mé­teres távolságból jól hal(juk a becsa­pódást, a bika is jelzi a találatot. Steven távcsövön figyeli az ese­ményt, majdnem felugrik örömé­ben, gyönyörű lapockalövés - ismé­telj, lőjj mégegyszer. Igen, de melyi­ket, hová lett? Elkeveredik a többi között, majd ismét előbukkan, köz­ben a csorda dübörögve távozik. Steven hirtelen lefogja a kezemet, ezt ne lődd, ez nem a mi bikánk (majdnem rálőttem). Tőlünk körül­belül 180 méterre látjuk, hogy a meglőtt bika kiválik, lemarad a töb­bitől, lefekszik. Fekete fegyverhor­dóm, mint aki eszét vesztette, biva­lyom felé rohan, egyszerűen nem tudjuk megállítani. Rettegünk, hogy a bivaly rátámad és a földbe döngöli, de a bolondnak van szeren­cséje, a bivaly feláll és eltűnik az öt­méteres elefantfűben. A fehérva­dász jól beszéli a szuahéli nyelvet, én szerencsére nem értettem, de a nyomdafesték biztosan nem tűmé el, amit emberünk kapott. A fehér­vadász a fegyvertelen feketékért kettős felelősséggel tartozik. Körül­járjuk a kb. 10 hektárnyi területet, a fehérvadász és a területvezető fe­kete senkit sem enged be az ötméte­res fűbe. Az önérzetes feketém jóvá akarja tenni bűnét és észrevétlenül bemerészkedik a bivaly után, és su­gárzó arccal jelenti, hogy hallja a bi­valy nyögését. Együtt megyünk a jelzett helyre, de már csak egy eltű­nő fekete árnyat látunk. Steven le­mondóan legyint, menjünk újabb bikát lőni, ebben a fűben utána menni egyenlő az öngyilkossággal. Látja letört arcomat, megnyugtat, hogy a mai napon akár két bikát is lőhetek még - de ezzel nem tudott megvigasztalni. Feketéink nem akartak indulni, valamiben törik a fejüket, vezetőjük közli, hogy a sza­vannák felégetése egy-két héten be­lül esedékes. Ez a fű ugyan még nem eléggé száraz, de két órán belül így is leég, U-alakban csóvákkal már gyújtják is a füvet. A szél erejé­től és forgásától függően négy-öt méter magasra csapnak a lángok, ahol még zöldebb a fii, fojtó füst ter­jeng. Mi két puskával elánjuk az U nyitott száját, feketéink fejszével, pangával sorakoznak mögöttünk, nehezen tudjuk visszatartani őket. A tűz egyre terjed, de bivalyunkat nem észleljük. Tíz méterrel jobbra megyek, ahonnan egy mély ár-ok ve­zet ki a szavannából, Stevennek fel­vetem, hogy a beteg bika itt fog ki­jönni, de ó nem hiszi, hogy átjön a tűzön. Maradok az árokban, erre el­veszi tőlem a 19 grammos töltényű öreg, nagyöblű amerikai fegyvert és a 30-06-ost nyomja a kezembe 14 grammos tölténnyel és visszaballag a helyére. Röviddel ezután megpil­lantom az árokban a bikát. Mere­ven figyel és betegen megindul felém. 30 méterre megáll és néhány pillanatra oldalt a tűzbe bámul, azonnal nyakon lövöm, összeesik. Mielőtt örömkiáltásban törnék ki, Steven odarohan, kezembe nyomja a bivalyölőt és lövésre biztat, hogy a bika még felállhat. Alighogy ki­mondja, feláll, fejét felemeli, ami a közvetlen támadás jele. A fegyver eldördül, a bika utoljára esik össze, álla alá lőttem. Vadászok tüntetése Bordeaux-ban Párizs (MTI) - Legalább hetvenezer vadász vonult végig nemrégiben a franciaországi Bor­deaux utcáin, a vadászati hagyományok meg­őrzését követelve. A tüntetők - szinte mindannyian férfiak - el­sősorban az ország délnyugati részéből érkez­tek, ahol a vadászatnak különösen nagy ha­gyományai vannak. Haragjukat a brüsszeli és strasbourgi „eurotechnokraták”, az Európai Unió parlamenterei, tisztségviselői keltették fel, akik a közösségi rendeletek egységesítésé­re hivatkozva a vadászatot is szabályozni akaiják. így például a vándorló madarakra vonatkozó brüsszeli intézkedés két hónappal lerövidíti a franciaországi vadászati idényt, míg a strasbourgi Európai Parlament tagjai a vadon élő madarak védelme miatt a hagyomá­nyos - például hálóval történő - vadászat sza­bályait szigorították meg. A bordeaux-i megmozdulás három órán át tar­tott, s incidensek nélkül ért véget. A tüntetők pontos számát illetően - szokás szerint - most is eltért a rendőrség és a szervezők adata, pe­dig ez utóbbiak maguk is teljesen tudományos módszert alkalmaztak, s a vándorló madarak becslésére vonatkozó eljárás alapján számítok ták ki a felvonuló tömeg nagyságát. Barnamedve Csehországban Prága (MTI) - Több mint 125 esztendő eltel­tével ismét megjelent a szabad természetben egy bamamedve Csehországban. A Lidove noviny című prágai lap jelentése sze­rint a medve a kelet-csehországi Nachod köze­lében megdézsmált két kaptárt. A közelben kétségtelenül azonosítható lábnyomokat ta­láltak. Ezenkívül egy ismeretlen férfi telefo­non felhívta a rendőrséget és izgatott hangon számolt be találkozásával a bundással. Csehországban az utolsó szabadon élő bama­medve 1868-ban került puskavégre. A vadász és kutyája A vadászat békés pillanatai Orosz vodka és szőrmemonopólium Moszkva (MTI) - Az orosz külgazdasági mi­nisztérium olyan kormányhatározat-terveze­tet készít elő, amely gyakorlatilag állami mo­nopóliummá rendeli a vodka és a szőrmeféle­ségek külkereskedelmét - írta csütörtökön az ITAR-TASZSZ hmigynökség gazdasági hír- szolgálata meg nem nevezett forrásokat idéz­ve. A szórmeexport szabályozásának tervei között szerepel egyebek mellett a szentpétervári szőnneaukciók gyakorlatának helyreállítása - áll a jelentésben. Kevesebb kötelező felszerelés Budapest, (MTI) - Saját hatáskörében enge­délyezte a horgász- és sportcsónakok hajózási szabályzatban előírt kötelező felszerelésének csökkentését a Közlekedési Főfelügyelet Hajó­zási Felügyelete. Az intézkedés, mint arról a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztéri­um szóvivője az MTI-t kedden tájékoztatta, a Balatoni Szövetséggel egyetértésben történt. Mostantól a horgászcsónakokban nem kötele­ző csáklyát és mentőgyűrút tartani, a sport- csónakok esetében pedig csak evező, továbbá - éjszakai hajózásnál - a fehér jelzőlámpa hasz­nálata a kötelező. A KHVM felhívja az összes érdekelt figyelmét arra, hogy a vonatkozó ha­tósági körlevél valamennyi megyei közlekedé­si felügyeleten, illetve a Balatoni és Dunai Vízrendészeti Rendőrkapitányságon megta­lálható. A vad megtalálása után az elszállítás a legnagyobb gond. Sok- L 2or szabályos tanácskozás előzi meg. Egy-egy veszélyes nagyvad leterítése után, fénykép is készül a fe­hér vadászról a szerző felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom