Észak-Magyarország, 1994. április (50. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-07 / 81. szám
10 SZABADIDŐ Idegenvezető 1994» Április 7♦, Csütörtök Nem térkép e táj: Szögliget V Legalább tíz esztendeje már annak, hogy a 37-es főúton, a sárospataki elágazásnál két, tizennyolc év körüli, „stoppoló” lány állította meg a gépkocsinkat.-Elvinnének bennünket Miskolcra? -kérdezték, s mi nem mondtunk nekik nemet. Útközben kiderült, hogy pataki főiskolások, s éppen egy sikeres vizsga után igyekeznek hazafelé. - S merre van az a hazafelé? -kérdeztem tőlük. Az egyikük Miskolcot nevezte meg, ám a másikuk csak ennyit mondottmeg-.nekemsajnosmégtovábbkell utaznom vonattal.- Hová? - firtattam. - Edelény felé - válaszolta ő szűkszavúan.- Edelényi? - erőszakoskodtam. - Nem, nem - tiltakozott, - attól is messzebb lakom. Egy kis faluban.-Ha nem titok, elárulná annak a falunak a nevét!- Elárulni elárulhatom, de nem igen hiszem, hogy ismeri. Én Szögligeten lakom. Ugye, hogy nem hallott róla még soha!? Úgy tettem mintha az utolsó mondatát nem hallottam volna, egy ideig nem szóltam semmit. De aztán nagy váratlanul nekiszegeztem a kérdést: -S mondja csak kislány, ott a maga falujában, ugye hogy Miliczki Józsi a postás? Hát kérem azt az elképedt, csodálkozó áb- rázatot, amellyel a kislány rám tekintett, látniuk kellett volna!- Tudja, kislány, nem csak hogy hallottam már a maga falujáról, de nagyon sokszor meg is fordultam ott. Talánazért, mert számomra a legszebb, legkedvesebb falvak egyike. Mindig vonzott az a fenséges táj, az a sok kedves ismerős, jó barát... Izsó Vili, az iskolaigazgató, Horgonyi Sándor tanár úr, Kovács Samu bácsi, az öreg Zemlényi Mihály, Greczmajer Józsefné, akinél egykor a köcsögfát csodáltuk meg, Ésik And- rásné, Kocsis Lászlóné, Fancsalszki Istvánná, Haraszti Feri bácsi, özvegy Duder Istvánné... Szóval, kislány nem szégyellni való falu az, amely ott áll a Ménes-patak partján. Sőt legyen rá nagyon büszke! E tíz évvel ezelőtti beszélgetés jutott eszembe most. No meg egy kis szégyenérzet. Mikor is jártam Szögligeten utoljára? Pirulok, mert az elmúlt öt évben biztos hogy nem. Pedig a vonzódást, a „szerelmet” illetően azóta sem változott semmi. Most is őszintén, büszkén vállalomamitmég 1977- ben leírtam Szögligetről. „Nem szülőföldem e táj, mégis, ha olykor-olykor partján ballagva elbámulom a tiszta vizű Ménespatak csendes tovasiklását a sekély meder önmagát mutogató sötétszürke kövei között, vagy éppen a kertek aljába szaladó domboldalak gyümölcsfáinak őszi illatából csenek el egy-egy muskotályosnák vélt szippantást, büszkén vállalt szülőfalumban sem érzem igazabbul hajdan volt gyermekkoromat.” Vállalom, s lám mégsem megyek! Utóbbiért persze, hogy pirulok, de mentségem legyen az elfoglaltság, a kevés idő. Sajnos, most semjut rá még egy félnap sem. Úgy hogy kedves Olvasó a Nem térkép e táj eme, szögligeti fejezete ezúttal sajátos módon, emlékezetből született. Sok-sok régi látogatás, találkozás emlékéből. Én azért hiszem azt, hogy ily módon is lehet kedvet teremteni egy utazáshoz. Nem csak Önöknek, saját magamnak is! Szögliget vár, Szögliget visszavár! Szádvár romjai Hajdú Imre' Már erősen szürkült azon az 1977- es decemberi délutánon, amikor a szögligeti, akkori tanácsháza előtt összetalálkoztam az akkor 73 esztendős Haraszti Feri bácsival. Egy egész napos riportgyűjtő-út végén tőle, ott, akkor csupán annyit kérdeztem: Mondja Feri bácsi, mikor szebb Szögliget, télen-e, vagy nyáron? Az öreg végigmért kissé sértődötten, majd nem kis önérzettel így válaszolt:- Jegyezd meg fiam, Szögliget mindig szép, akár tél van, akár nyár. Igen, ezt a falut, ezt a vidéket elsősorban a táj nyújtotta pazar élményekért érdemes felkeresni. Kopár- és erdőüstökű hegyek, köztük hol szoruló, hol táguló völgyek, kanyargó patak, tó, várrom - dióhéjban ezek a Ménes patak kísérte táj jellemzői. Nekem persze sok más is. Például a mondák, legendák világa! Sőt, Szögliget kapcsán nekem elsőként ezek jutnak eszembe, no meg a falu nagy mesemondója, az azóta sajnos elhunyt öreg barátom Bobaly Pista bátyám. Mi tagadás hallgattam órákon át. Mesélt. ízesen, szépen formálta a szót. Mintha csak a népköltészet fatomyos, kopjafás, mézeskalácsos, tulipános-ládás világából csöppent volna közénk. Túl a hetvenen is többször megmászta velem a Várhegyet. Bujkált a Szádvár bozóttal sűrűn benőtt várfalai között. Kalauzolt a halott falu De- renk romjain. Szögliget környékének minden természeti, és történelmi emlékéről regék, legendák tucatját mesélte. így például a falutól északra fekvő, meredek hegy tetején álló, romjaiban is fenséges Szádvárról. Miközben arra buzdítom Önöket jöjjenek el ide, másszák meg a meredek hegyoldalt, ismerjék meg a vár néhány legendáját. A honfoglalás előtt, a jelenlegi Várheggyel szemben, az Ovártetőn állt egy hatalmas kővár. A vár ura, egy rablólovag szövetséget kötött az ördöggel, aki mindig győzelemre segítette, bárhová is ment csatázni. A segítségért cserébe csupán egyet kért: a rablott kincsek felét. Ahogy múltak az évek, föld alatti barlangjában egyre több értéket gyűjtött össze az ördög. A pénzét elpazarló várúr irigyelte is ezért, s méregből, vagy más okból nem tudjuk, az egyik győztes csatája után megszegte az egyezséget, s a rablott kincseket teljes egészében magának tartotta meg. Megtudván ezt,az ördög éktelen haragra gerjedt. Úgy megrázta a hegyet, hogy a hatalmas vár köveire hullott szét. A várúr ezután már hiába próbálta újjáépíteni. Amit felrakott nappal, azt az ördög éjszaka áthordta a másik hegyre, így ment ez hónapokon át, a vár újjáépítéséből azonban nem lett semmi. A hagyomány azt tartja, hogy az áthordott kövekből emelték később Szádvárát. Az ördög aranyai pedig kádakban ma is ott vannak a föld alatti üregekben. Régen; amikor az emberek is tudták, hol van ezeknek az üregeknek a bejárata, az ördög maga vigyázott a kincsre. Ma már nem őrzi senki, de nem is tudja egyetlen emberfia sem, hol találhatók ezek az üregek. * Élt Pelsőc környékén egy szegény pásztorfiú, aki hosszú éveken át juhokat legeltetett. Történt egy alkalommal, hogy a fiú kutyája egy parányi üreg előtt ugatni kezdett. Odament a pásztor, s botjával megpiszkálta a nyílást. Mélyült, szélesedett az üreg, majd hirtelen beszakadt a föld, s a pásztor kutyástól egy mély üregbe esett. Ahogy ott szétnézett, szeme-szája elállt az ámulattól. Az üreg arannyal, ezüsttel volt tele. Örömében levetette a kabátját, s teletöltötte a kinccsel. Később sokszor visszajárt ide, de szerencséjét senkinek nem árulta el. Felhagyott a pásztorkodással, egyre több birtokot vásárolt. Felvette a Bebek nevet, ami a juhok bége- tésére emlékeztette. Ó építette fel Szádvárát, amit ezért neveznek a környéken Bebek várnak is. * Német támadta Szádvárát. Mivel a vár úrnője Patócsy Zsófia Zápolya- párti volt, I. Ferdinánd egyik hadvezére, a magyar származású For- gách Simon vezette az ostromot. Forgách az Óvár tetőről lövette a Szögiigei mindig szép, akár tél van, akár nyár Fotók: Fojtán László várat, éjjel-nappal, 40 napon át. A vár védői azonban vitézül helytálltak. Forgách segítségére elekor Schwendi tábornok is sereget hozott és így még nagyobb erővel ostromolták a már teljesen romokban heverő erődítményt. Az egyik ágyúgolyó olyan kárt tett a bástyában, hogy félő volt az ingadozó várfal maga alá temeti a yár egyik fontos ágyúját. Szádvár leghíresebb katonája, Susa Ferenc magament, oda, hogy kiemelje az ágyút a veszélyeztetett helyről, amikor megtörtént a katasztrófa. Ledőlt a várfal, maga alá temette a vitézt. A romok alól már csak élettelen testét húzták ki. Ezt látva Patócsy Zsófia úgy döntött, reménytelen a védelem, feladja a várat. De előtte kincseit biztos helyre elrejtette. Utoljára meghú- zatta a vár harangját, aztán leszereltette, s az erőd kútjába dobatta. Végül Forgáchnak, aki szabad elvonulást ígért nekik, egy csomagot küldött. Ebben egy zászló volt, egy nemzetiszínű lobogó, rajta a következő felirat: Ez ellen magyar sohasem harcolhat! Megdöbbent Forgách, amikor a feliratot elolvasta. — Te győztél le minket, Patócsy Zsófia - mondotta, és seregével elvonult Szádvár falai alól. * A legendákon túl a várról nem árt tudni, hogy az első okleveles említése 1264-ből ered. Valószínűleg IV. Béla építette a tatárjárás után. A XIV. században Drugeth Vilmos volt a várnagya, a XV. században pedig a Bebek családé lett. Később birtokolta Szapolyai család, Werbőczy István, majd ismét egy Bebek, Bebek Ferenc. 1567-ben Bebek György felesége Patócsy Zsófia védte a várat, s csak hosszú ostrom után adta át a császáriaknak. Aztán volt a tulajdonosa Csáky István erdélyi főkapitány, Rákóczi Zsig- mond, Esterházy Pál, Thököly Imre. A várat végül az 1680-as évek végén Lipót császár leromboltatta. S ha már a történelemnél, a régmúltnál tartunk említsük meg Szögliget másik építészeti látnivalóját is a római katolikus templomot. A XIII. századi román stílusú templomot 1790 körül copf stílusban átépítették. Főhomlokzata elé ekkor emeltek tornyot. A templom helyreállítása során feltárták a román részleteit: az egyenes záródású szentély végfalán két, a hajó déli falán egy román kori ablakot és a befalazott, kőkeretes déli bejáratot. A templom előtti téren még ma is gyakori látvány (télen is!) a Tapioca vízében ruhaneműiket mosó asszonyok. Ez a víz télen sem fagy. A sulykoló asszonyok a hajdani falusi életet idézik, akár a község középső és felső részében megmaradt hosszúgangú (nevezik ezt falaljának is) házak, melyek sajátos arculatot, bájt adnak Szögligetnek. Annak idején megkérdeztem a falut legjobban ismerő embert, a postást Miliczki Józsefet: jellemezze a szögligetieket. Ó így vélekedett: - barátságosak, vendégszeretőek, alapjában véve jó emberek... Én is így tapasztaltam. Legfeljebb még annyit tennék hozzá, hogy víg- kedélyű, furfangos emberek. Bizonyságképp íme két anekdota:- 1911-ben, amikor a szomszédos Derenk iskoláját építették, mint segédmunkás, ott dolgozott a szögligeti Dienes Józsi bácsi is. Róla tudni kell, hogy nagy örömét lelte az italok élvezésében, főleg a pálinkát szerette fenemód. Ezt azonban az építkezésen dolgozó, más vidékről érkező mesterek nem tudták róla. Emiatt eshetett meg az alábbi eset. Amikor először került sor az építkezésen pálinkaosztásra (a mestereknek fél liter, a segédeknek két és fél deci járt), Dienes Józsi bácsi odaszólt a munkálatokat irányító mérnökhöz:- Mérnök úr, aztán milyen az a pálinka?- Hogy, hogy milyen? - ámult el a mérnök. - Dienes bácsi még nem ivott pálinkát?- Nem én - ingatta a fejét nagy komolyan az öreg. Ezt hallva a más faluba való mesterek, jó heccet remélve, odasúgták a mérnöknek:- Fogassa le mérnök úr, majd mi megkóstoltatjuk vele a pálinkát! Úgy is lett. Hirtelen négyen fogták le az öreget egy pedig beletöltötte az italt. Volt nagy nevetés, hahotázás, hiszen az öreg úgy tett, mintha ellenére volna a dolog, prüszkölt, ka- pálódzott.- No, Dienes bácsi - kérdezte kacagva a mérnök - hogy ízlett a pálinka?- Meglehetősen - válaszolta a kérdezett bajszát törölgetve. - De legközelebb mégse így csinálják mérnök úr.- Hát hogyan, Dienes bácsi?- Csak egy ember fogjon le, és négy töltse belém a pálinkát - válaszolt most már az öreg nevetve. *- Ha a kőművesek nem is, a szögligetiek jól ismerték Dienes Józsi bácsi italszeretetét. Az egyik alkalommal április 24-én, György napján a rozsnyói vásárra indultak a szögligeti asszonyok, csirkét, tejet, tejfölt vittek eladni. Velük ment a szóban forgó öreg is. Akkoriban szokás volt, hogy az asszonyok is vittek magukkal pálinkát a hosszú útra. Amikor a hárskúti tetőre felértek, a Szent György kápolna mellett pihenőre, étkezésre ültek le a vásárra menők. Ahogy ott ülnek, s falatoznak, egyszer csak megszólalt az öreg.- Egész úton azon gondolkodtam, hogy milyen sokat is iszom én. Most elhatároztam, hogy fogadalmat teszek.- Aztán mi lesz az a fogadalom Józsi bácsi? - kíváncsiskodtak az asszonyok.- Hát én megfogadom, hogy Szent Györgytől Szent Jánosig egy korty italt nem veszek a számba. Az asszonyok nevettek, mert nemigen hittek abban, amit az öreg mond:- Nem tudja azt megállni Józsi bácsi!- De bizony megállóm én! Most azonban arra kérlek benneteket, utoljára még adjatok a pálinkátokból. Az asszonyok adtak neki, hogyne adtak volna, mégsem tesz az ember mindennap ilyen fogadalmat. Az öreg jól meghúzta valamennyi üveget, s aztán tovább indultak. Már bent Hárskút községben az útjuk a kocsma előtt vitt el. Mindenki kíváncsi volt az első próbatételre, hiszen korábbi útjuk alkalmával Józsi bácsi mindig előszeretettel betért ide. De most nem! Az öreg úgy ment el a kocsma előtt, mintha ott sem lett volna.- Lám, mégis rendes ember ez a Józsi - mondogatták többen is. - Úgy látszik tényleg komolyan gondolta azt a fogadalmat. Amikor azonban Hárskútról kiértek, s a falu túlsó szélén levő kápolnánál újabb pihenőt tartottak, Józsi bácsi hirtelen könyörgésben tört ki:- Jaj, asszonyok. Adjatok gyorsan egy kis pálinkát, mert mindjárt szomjan veszek!- Hát csak eddig tartott a kend híres fogadalma?! - ripakodtak rá az asszonyok. - Magának csak ennyit ér az adott szó. Elcsodálkozott Dienes Józsi bácsi.- Miért háborogtok, én betartottam a fogadalmat!- Be, majd mindjárt megmondjuk, mit tartott be - szidták mérgesen az asszonyok. - Hát nem azt fogadta, hogy Szent Györgytől, Szent Jánosig egy korty italt sem vesz a szájába?- Ezt, ezt persze, hogy ezt fogadtam, és be is tartottam - válaszolt huncut mosollyal az öreg. - A fogadalmat a Szent György kápolnánál tettem a hárskúti tetőn, ott ittam utoljára. Azóta egy kortyot sem. És most nézzéték meg, hol vagyunk - mutatott a hátuk mögött levő kápolnára. Az asszonyok odanéztek s kitört belőlük a nevetés. A Szent János kápolnánál ültek. Máig élő hagyomány: ruhamosás a Tapioca vízében X
