Észak-Magyarország, 1994. március (50. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-19 / 66. szám
Március 19., Szombat Látókör ÉM-hétvége VII Nem eszmékre, eszményekre van szükség Györgyei Géza Negyedik emeleti bérházi lakás. A zsúfolt könyvespolc egyik elkülönített sarkában saját kötetei: Arcok holdudvara (versek) 1978, Se fiile, se farka (gyerekversek) 1980, Vakfolt (versek) 1987, Holdfényben (versek) 1992, Tücsökmesék (mesék) 1993. A könyvek szerzője: Fecske Csaba.- Az egyszerűség kedvéért kezdjük közhelyekkel. Hol, hová születtél, honnan indultán ~ Szögligeten születtem, ott erednek gyökereim, valójában máig nem sikerült latépni azokat. Miskolcon élek, és ez az ambivalencia eredményezte azt, hogy igazából sem ott, sem itt nem vagyok. Azt kell tehát mondanom, ha őszinte akarok lenni; épp hogy ott voltam, ahol voltam, „mutáló” volt a jelenlétem.- Meséid, gyerekverseid azt sugallják, játékosgyerek voltál. Kivel, mivel játszottál?- Ez, sajnos nem így van. Édesanyám szerint jó gyerek voltam, afféle utálatos mintagyerek, híjával minden csibészségnek. Nem szaggattam szét a ruháimat, nem léptem bele a pocsolyába a tiszta cipővel, nem beszéltem csúnyán, egyszóval koravén, befelé forduló kis könyvmoly voltam. Mindaz hiányzott belőlem, amit oly nagyon szeretek a gyermekekben. Játszani természetesen szerettem. Bigéztünk, fociztunk, fára másztunk. Nyulaim voltak, galambjaim. És volt persze a versírás, mint játék, mint munka, mint önmagam megvalósításának és szerepjátszásaimnak legideálisabb terepe. A gyerekkori fényképek tanúsága szerint tejfelhajú voltam, mint egy őszhajú kis öregember révedek tétován és szomorúan a lencsébe. Kamaszkoromban aztán kitört belőlem minden rosszaság.- Mikor fordult komolyra életedben a versírás?- Egészen kicsi koromtól verselgettem. Ez fontos volt akkor számomra. Fontosnak tartottam, hogy megtanuljam a szakmát, megismerjem a versformákat, hogy otthon legyek a nyelvben. Lekottáztam Arany János, Weöres Sándor verseit, verstani- lag az ő költeményeiket tanulmányoztam leginkább. Kezdetben ez nyilván rímes hajlamaim kiélése volt csupán, utánoztam az általam, ismert költőket. Egy magányos gyermekjátéka volt mindez. Komolyra akkor fordult a dolog, amikor már tudatosan írtam, amikor úgy éreztem, valami fontos üzenetet hozok, ki tudja honnan. Mire célba értem, persze rendre elfeledtem, mi az üzenet, de a gesztus, a szándék megmaradt. Ekkoriban, 20-24 éves korom között kezdtek megjelenni verseim. Úgy éreztem, most már nem babra megy a játék. A versírás mindazonáltal játék - is! Minden művész, költő infantilis, úgy gondolom.- Márciusban, a Halak jegyében születtél. Milyen horoszkópot írnál magadról?- Noha távol áll tőlem az asztrológia, azért megpróbálom: ön túlérzékeny ember, mi- mózalélek. Hallgasson időnként az eszére is, ne csak az érzelmeire. Higgye el, hogy a pénz is boldogít. Ne legyen örökös kívülálló, aki nem mert teljes szívvel beszállni a játékba, áld mindig készen áll arra, hogy csöndben, szótlanul visszavonuljon. Meijen boldog lenni, bátran tépje le minden pillanatnak a virágát. Higgye el, sokan szeretik. Néha meijen kockáztatni is. - Nem tudom, mennyire „tudományos” horoszkóp ez, de van némi igazságtartalma. Persze, egy horoszkóp aligha szentírás.- A beszéd, a szó titokzatos dolog. A költő számára birodalom. Ha van mondanivalója, mindent el tud mondani. Jézus csak eny- nyit mond: Boldogok, akik sírnak - és ez mégis kimeríthetetlen. Mit jelent számodra a szó, a nyelv?- A nyelv a nyersanyagom. A szobrásznak a kővel, a márvánnyal, nekem a nyelvvel kell megküzdenem. A nyelv ellenállását kell legyőznöm, és sohasem szabad elmenni a könnyebb ellenállás hányába. Igényesség szükségeltetik. Erre törekszem. Másrészt a nyelv olyan közeg, amelyben lubickolhatok. A nyelv a maga meghatározottságában is határtalan birodalom.- írásaidat a szenvedély íve köti össze. Úgy érzem, ha. a verseket nem is, de a publicisztikákat politikus költő írta.- Lehetséges, hogy kiérződik valami politikum az írásaimból, ám én eredendően apo- litikus alkat vagyok, sohasem érdekelt komolyabban a politika, csak olyan konyhai szinten űztem, mint mindenki minálunk. Focihoz, politikához mindenki ért kisha- zánkban, holott a hivatásosok is kontárok. Verseimben mindig is ódzkodtam az aktualitástól, féltettem a törékeny verset a közhasznúság különceitől, nem is igen terheltem őket ilyesmivel. Aligha félelemből, gyávaságból: nem tudtam, nem tudok érvényeset mondani ezen a téren. A vers trombózist kap a valóság vérrögeitől. A publicisztika nyilván más. Az direkt műfaj, az szorosabb kapcsolatban áll, kell, hogy álljon a hétköznapi élettel. A politikum egyértelműbb. Pártoskodni cikkeimben sem akarok. Pártatlanságra törekszem, nem akarom feladni szuverenitásomat, ettől függetlenül nem állítanám, hogy elfogulatlan volnék. Olyan nincs.- A ’80-as években inkább ellenzékinek tartottak, mint dicsérő bekódoltnak. Manapság hová sorolod magad?- Hogy én ellenzéki lettem volna? Ez talán túlzás, noha lélekben mindenképpen. Ám gyakorlatilag semmit sem tettem a fennálló rend ellen, sőt az az igazság, nem is hittem a megdönthetőségében, csak sóvárogtam utána meddő módon. Az én magatartásom sokkal inkább volt a béketűrő birkáé, mintsem a felbőszült oroszláné. Igen rosszul esett, hogy Utiy Attila A megtűrt Kelet c. könyvében a konformisták közé sorol. Soha semmi közöm nem volt a hatalomhoz, én „saját erőből lettem senkivé”. Nem vagyok egy forradalmár típus. Ab ovo rühellek mindenféle ideológiát. Nem eszmékre, hanem eszményekre van szükségünk. Meggyőződésem, hogy a művész attitűdje csak ellenzéki lehet. Nem politikailag, hanem erkölcsileg. A hatalom bármilyen jó szándékú is eredetileg, jellegéből adódóan otromba. Olyan, mint az elefánt a porcelánboltban. A legjobb szándéka ellem-e tör-zúz maga körül. Nemhogy jogom, egyenesen kötelességem föl- sziSszenni, szóvá tenni a kárt a magam szelíd módján, a saját habitusomhoz illően. Ilyen módon tehát ellenzéki vagyok most is. -Barátaid, szellemi rokonaid?- Mindig sok barátom volt. A gyerekkori barátok máig megvannak, noha keveset találkozunk, szétszóródtunk a világban, viszont minden találkozás ünnep. A puszta tény, hogy vannak, erőt ad, biztonságérzetet. Talán nosztalgia ez, plátói barátság. Pilinszky, Weöres régi kedvenceim. És József Attila. A maiak: Tandori, Mészöly M., Kertész, Eszterházy, Nádas, Hrabal, Marquez, Vargas Llosa, Úmbero Eco, és itt csak abbahagyom, nem befejezem. Szellemi rokonaim-e ők, nem tudom, mindenesetre magas hegycsúcsok, ahová ha nem is jut föl az ember, olyan jólesik fölnézni rájuk. Tudni, hogy vannak.- A költő ír, kifejezi gondolatait, de ott van egy mellőzhetetlen szereplő, az olvasó. Olvasnak manapság az emberek verset?- Hát igen, az olvasó, akiért történik ez az egész. Akinek tetszelgünk, riszáljuk magunkat. Régi problémám, szinte a kezdetektől küszködöm vele, meddig szabad, meddig kell elmenni az olvasónak történő kedvezésben. Minden áron közérthetőnek kell-e lennem? Eddig azt hiszem többé-kevésbé eleget tettem ennek a „kívánalomnak”. Ám a művészet nem lehet pusztán igénykielégítő, igénykeltésre is kell a művésznek törekednie, és legjobb hajlamait követnie, a lehető legmagasabb szinten kifejeznie magát. Én inkább jó költő akarok lenni, mint sikeres, népszerű, noha természetesen áhítozom a sikerre. Amikor az üres papír fölé görnyedek, nincs olvasó, az csak a mű elkészülte után születik.- Nehéz eldönteni az embernek, különösen ha fiatal, hogy az életből mit nézzen távolabbról, és mihez adja oda testestül-lelkestül magát. A Kerub c. vers írójaként tudsz-e ez ügyben tanácsot adni?-A szeretet az, amit minden életkorban testestül-lelkestül lehet, sőt kell vállalnunk. Nem a szép szavakban megnyilvánuló sze- retetre gondolok, hanem a „gyakorlati” sze- retetre, amelyben mindennapi kenyere tudunk lenni a másiknak, ugyanakkor elfogadjuk „eledelül” a másikat, aki hajlandó megosztani magát velünk. Erről szól a művészet, az életünk. „Vagyok, mert szeretek”- mondta Zoszima sztarec. Ez szép. Ilyen szépségekre törekszem. Kettőspont — és ami ntana következik Halmainé Fehér Margit Viszonylag ritka az olyan művészi igénnyel készült kiadvány, amelyben a szöveg nem magyarázója a képnek, a kép pedig nem illusztrációja a szövegnek, hanem a saját formanyelvén szólva egyenrangú társként - egymás gondolatait kiegészítve, néhol egymásnak feszülve építik azt a közös tartalmát, amelyért végül is a mű létrejön. Az Új Bekezdés Könyvek 12. tagjáként megjelent Kettőspont ilyen párbeszéd-kötet (Vass Tibor, Urbán Tibor), melyben a fiatal alkotók életérzésük, művészi hitvallásuk pillanatnyi állapotát rögzítették. Vass Tibor 6 éve publikál az ország különféle lapjaiban rendszeresen, ez most a harmadik önálló kötete (Hó, ima, virág; Forgószél). Az Új Bekezdés Irodalmi és Művészeti Egyesület alapítójaként, elnökeként szervezi a fiatalok alkotói tevékenységét. Szerzőtársa, Urbán Tibor szintén jelentős művészi múltat tudhat magáénak, képei végigjárták Közép-Kelet-Európa valamennyi országát, ezen kívül Jugoszláviában, Németországban, Olasz-, Francia- és Finnországban is szerepelt. Az Új Bekezdés „háziszerző- jeként” több kötetet illusztrált már, de ez a mostani vállalkozás a kettőjük viszonyában egészen új: itt hitet, szemléletet, életérzést és gondolatokat kellett egészen» nyitottá tenniük, a közös vonatkozási pontokat összeillesztem azért, hogy a Kettőspont (amelyet pont ez a kettős alkothatott meg) megszülethessék. A közös műben egészen komolyan kell vennünk a tartalom és forma egységét, sőt éppen az segíti a megértést, ha a tartalmat a formanyelv oldaláról közelítjük meg. Mert itt semmi sem esetleges: a grafikák, az üresen (feketén) hagyott oldalak, a negatívban megjelenő és a kézzel írott szöveg, ezék arányai, ritmusa és helye, valamint a kötet vége felé beillesztett egyetlen sárga lap; a forma váltóíutása a tartalmak kibontása céljából. Maga a cím is sugalmaz: Kettőspont, amely felkínálja az olvasó számára a szerzői kettős gondolatmenetének folytatását. Urbán Tibor grafikái a lélekból, a kollektív tudattalanból kiszabaduló lények, az emberiség archeotípiái, a népi kultúra és az individuum szorongató meg- és ráérzései. Amorf, feketén szivacsos lények, hegyesre kinyújtott nyelvű fej-emberkék álló, fekvő helyzetben, majd egyikük hirtelen negatívban. Igaz is: mi a szorongatóbb valóság; az, ami van, vagy annak a hiánya? Az állatok, szörnyek világa démoni, titokzatos, köztük egy lógó, törött szárnyú madár repül... Különösek Urbán Tibor „szemei” is: iszonyodók, fenyegetőek, kétségbeesetten rimánkodóak. A mozdulatok, gesztusok szélsőségesek, magukba roskadóak, földre tapadtak, eszükvesztetten hadonászók. Vagy éppen beszorul tali egy szűk keretbe... Azért a lélek természete olyan, hogy nem adja meg egykönnyen magát. Ezeken a grafikákon átsüt egyfajta kedves derű; alkotójuk úrrá lesz a rászabaduló félelmeken azzal, hogy megmosolyogja, megragadja, kimondja azokat. A kimondani és visszafojtani feszültsége húzódik végig Vass Tibor „szövegelésem” is. (Ó maga nevezi így a kötetben megjelent írásait.) Az ő költészete most a rejtőzködés korszakát éli. Amolyan „elbújtam, de elvárom tőled, hogy megke- ress”-játék ez, benne a sebbel-lobbal eldug- dosott félelem: „Mi lesz, ha mégsem talál meg soha senki engem?” A kockázat nagy... A saját írásait „szövegelésnek” minősítő magatartás is a rejtőzködés egyfajta módja: a számára súlyos közölnivalókat könnyebb a paravánok mögül felmutatni... Meg talán a felületesebb olvasó nem is veszi így olyan komolyan azokat. Az írások (versek, prózák) tartalma a létezés, az enyészet, a megpróbáltatások és kudarcok köré rendeződik. Tűnődő világ ez, amelyen átleng valamiféle távolságtartás, a lemondás bánata. A képek befelé építkeznek („...talán befelé virágzunk/talán lefelé...”), a lélek mélyebb rétegeit kutatják és szűk mozgástérnek. Erős motívumuk a kiábrándultság, mely több ponton is előbukkan („...pont az a fénykép gyúródott meg, amin csak mi ketten/voltunk, teljesen úgy nézett ki, mintha átölelne/nem kell több cipó sem tépőzáras, sem légtalpas, se/ön- magabefűzős/búvárórát kérek”). Az állóképekből azért kilendül egy-egy mozgás, de az iránya megnevezhetetlen, szorongató félelem felé mutat: „...fonjatok koszorút - nyögte a szomszédom és eltűntünk/az éjszakában pedig nem ígértek jó időt.” Vagy: „...ahogy kifelé a képből/...átörökíthetően csontsoványan az alkonyat/tüdőig szúró némaságában.” Ez utóbbi idézet formai megoldása szokatlan, a nyitott könyv jobb oldalán indul, majd a bal oldalra hátrálnak vissza a sorok. Néhol a mozdulatlanság talajvesztett lebegésbe vált át: „nincs/föld/ami visszahullana” A visszafojtott indulatok látszólagos nyugalma időnként hevesen robban: „(,)a gyúlölet/törésvonalánál álltunk éppen/, közepén nyílt meg az ég...”, „simogatni szép testét simogatni/mielóbb a falra emlékszik utoljára a borospohár”. Vass Tibornak ebben a ciklusában a pont, a kettőspont és a többi „elfelejtik”, hogy ók írásjelek, s önálló életet kezdenek élni. A számára fontos gondolatok két pont közé zárva - mintegy körülbástyázva a személyiség egy-egy szeletét - jelennek meg. Máshol a sor elejére leszúrt pont zászlórúdként lengeti bele a világba a sort, lezáratlanul. Az írásjeleknek ezzel a szándékkal alkalmazott rendjét verbálisán is megfogalmazza: „...megérthetted volna abból ahogy két gondolatjel közé bezártalak nyitva hagyva az utat az utánad indulóknak...” A színnel kiemelt sárga lap egyik oldalán Urbán Tibor szömyecskéje menetel harciasán hadonászva, fenyegető szemekkel. A lábaival azonban mulatságosan csámpázik... A hátoldalon Vass Tibor ír az adható és elnyerhető szeretet, kín és öröm befejezett egyensúlyáról a végső következtetéssel: „egyszerre térdepelünk”. A könyv a következő szavakkal zárul: „...kapcsok /sebzik/a végtelent”. Kapcsok. Összetartanak, de zárnak is. A sorrend megfordítható, a súlypont áthelyezhető: kapcsok, amelyek zárnak, de összetartanak. Távoli világok - lélekközelben 1977-ben születtem Egerben. Gyermekkoromat, világra eszmélésem idejét, egy bükk- ajjai kis faluban, Borsodgesz- ten és a „rózsák városában”, Mezőkövesen töltöttem, s ez utóbbi helyen élek most is. Jelenleg a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumának harmadéves tanulója vagyok, kéttannyelvú tagozaton. Szinte már a betűk megtanulása után szenvedélyemmé vált az olvasás, az idegen nyelvek szeretető és az irodalom. Néhány éve próbálkozom fordítással, de versek átültetésére csak az utóbbi időben vettem bátorságot. E fordításokban is távoli világokat igyekeztem lélekközelbe hozni - adni vele és gazdagodni általa. Oláh Péter Charles Simic (amerikai) Lépteket hallva Léptek gázolnak a hóban: Ősi hangok. Talán a mongolok törnek ránk ismét? Talán itt az idő, hogy szüzeket akasszunk? S feldúljuk kis templomok kincsét? Özvegyeket becstelenítsünk meg a mély hóban? Talán tényleg eljött az idő, hogy Visszatérjünk az erdőbe, a zord havas földre, Magányosan élni, puszta kézzel farkasokat ölve. Mígnem feledésbe merül az utolsó szava és hangja is E nyelvnek, amelyen beszélek. ■ Oláh Péter fordítása • • ... • i Charles Simic Rettegés Tudatlan száll lélekről lélekre A rettegés. Ahogy levélről levélre ragad A reszketés. S egyszerre az egész fa megremeg, Pedig szél sem sejlik. Oláh Péter fordítása Fecske Csaba A remény Szép volt nagyon, túlságosan is szép talán. Mint mikor vetkőzni kezd a lány, s te bekukkantasz az ablakon. Tűzvész fényével világít az a pillanat, halálig ígérget, ámít. Őrült rögeszme csak. Juhász József Pohár A szájak, melyek sokszor érintették fecsegők voltak vagy konokok. Hallgatagon és keserűn a gyász óráit érezték elviselhetetlennek, de ujjongtak az öröm pillanatnyi mámorában szolgálva a csengős koccintás bánatát avagy a ködlő reményeket. Kakukkszó Kakukk szól s kései fehérben. Most szököm el végleg életedből. Yeti nyommá nő a hóban léptem. Szerkeszti: Cseh Károly
