Észak-Magyarország, 1994. március (50. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-15 / 62. szám
A hét embere % Szervét Tibor Jászai-díjas színművész Filip Gabriella Mi fér meg eqy emberben?! Hányszor változik meg az arca?! Mosolyog, sír, nevet, dühöng, álmodozik. Tudunk jók lenni, rosz- szak, engedékenyek vagy szigorúak, néha könnyedek, máskor meg görcsösek. De ki tudná megmondani, hogy milyenek vagyunk?! Ennél mar csak az lehet nehezebb kérdés, hpgy melyik a színész igazi arca. És a sok szerep között mikor „játssza" önmagát. Szervét Tibor, a Miskolci Nemzeti Színház művésze március 15. alkalmából megkapta a Jászai Mari-díjat. Jó alkalom ez a köszöntésre, a beszélgetésre. Ilyenkor szokás nagy interjúkat kérni a művészektől. De ez most elmarad. Szervét Tibor esküszik rá, hogy ő erre nem alkalmas. „Valahogy nincs halottibb műfaj, mint a színész-in- teíjú. Az a sok mondat leírva nélkülem a világon semmit sem mond. Nincs hatóereje. Azt sem hiszem, hogy egyáltalán érdekli az embereket.” No, ez utóbbiban téved. Viszont abban lehet valami, hogy ilyenkor meglehetősen sablonos kérdés-feleletek születnek. Persze, hogy örül a Jászai-díjnak! Igen, ez eddigi pályájának legnagyobb elismerése. (Csak nem mondhatja azt, hogy annak idején a szegedi egyetemisták közönségdíjának legalább ennyire örült, vagy a tavaly kapott Greguss-díj is kedves számára. Ezeket egyébként meg sem említené.) Annál sokkal szerényebb, hogy hivalkodjon a kitüntetéseivel. Múltjáról egyébként sem nagyon beszél. Nem, nem titkolózik, csak nem tartja fontosnak, hogy újra és újra elmondja az életrajzi adatait. Amikor az 1991-es évad elején Miskolcra szerződött így mutatkozott be a Színházi Esték című kiadványban: „Születtem, s tanulmányokat folytattam Magyarországon. A főiskolai diplomát 1988-ban vettem át, nagy reményekkel...” Aztán még néhány adat következett addigi szerepeiről, és több szó nem is esett Szervét Tiborról. Felment a függöny és ott állt előttünk Jago. Nem az ördög, hanem az ember, akiben önmagunkra ismerhetünk, de megismerni mégsem tudjuk. „Nem az vagyok, aki vagyok...” Akkor még nem tudtuk, észre sem vettük: cincsizmában jár- kel a színpadon. Azt sem sejtettük, hogy kettős életet él. Este a velencei mór udvarában katonáskodott, de délelőttönként az Orfeumban múlatta az időt. A premieren új táncos-komikust ünnepelt a közönség. Béni grófként úgy énekelte a Jajcicát, mintha az lenne a testamentuma, hogy halála után beüzenjenek érte a mennybe a cicák. Szervét Tibor első miskolci évadja során kiderült az is, hogy benne lakozik Ödön von Horváth „örök kispolgárja” is. Ő volt a Mesél a bécsi erdő Alfréd- ja, és a főszerep után szavak nélkül, a „néma” papként mondta el Mascagni Parasztbecsület című operájában, hogy benne van a sóvárgás a tisztaság, a bűntelenség, az isteni tökéletesség iránt. Akkor még nem látszott, hogy milyen hatalmas orra van... Csak a következő évad elején derült ki, hogy ő Cyrano is. A bátor, a rettenthetetlen, az éles elméjű, a sziporkázó humorú - magányos hős. De nem sokáig küszködhetünk a könnyeinkkel. Leicesterként már egyáltalán nem tűnt olyan nagyon szép léleknek. Ráadásul nem holmi kisstílű karrieristaként jelenik meg a Schiller-drá- mában, hanem igazi nagymenő, aki minden helyzetben tutija, hogy „milyenre kell venni a figurát”. Ekkor látszik igazán, hogy mennyire „ügyel a nüan- szokra”. Mindig ott van a kezében egy pici óralánc: hol az ujja köré csavarja, hol hirtelen maikába záija, majd unottan egyik tenyeréből a másikba pergeti... Játszik, ahogy Leicester is Stuart Máriával és Erzsébettel. Játszik Miss Mabel Gibsonnal is, mert megint ő az egyik táncos-komikus. Név szerint Tóni, származását tekintve Slukk úr és Slukkné, az „István főherceg” szálloda tulajdonosnőjének a fia. Mindezek után pedig már azt sem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk. Mert az történt, hogy az elmúlt esztendőben Estragonnal betértek a kocsmába, hogy itt várjanak Godot-ra. Aki - ahogy ezt Samuel Beckett megírta - azóta sem érkezett meg. De nem csak a szerző, sokkal inkább a közönség akarata miatt. Mert akkora az érdeklődés, hogy még mindig nem tudják levenni a műsorról. A Játékszínben tehát Vladimir, a nagyszínpadon pedig már Hamlet. Abszolút főszerep. Nagyon sokunknak ó marad örökre a dán királyfi. De még mindig nem találjuk a választ az eredeti kérdésünkre. Ki is Szervét Tibor?! Ismerjük-e ót? A választ Babits Mihály adja meg éppen a Hamlet elemzése kapcsán. „Lehet-e valaha a végét érni a mélységnek? Shakespeare nem éri el, hanem felkavarja. Művéből nem az a benyomásunk, mint a modem regényből: hogy megértettük ezt a lelket. Nem. Nem értjük. Éppoly kevéssé, mint magunkat vagy a legközelebbi hozzátartozóinkat... Senkit sem értünk meg, akit nagyon ismerünk. A megértés mindig csak konvencionális rövidítés.” Új márciusokat Görömbölyi László ÍVapók óta halogatom az írást, s napok óta nő bennem a félelem: mit lehet mondani, mit szabad mondani kilencvennégy március idusán olyat, ami nem üres fecsegés, nem közhelyek gyűjteménye? Olyas valamit tehát, ami illik e naphoz, az ünnep napjához, de nem untat, nem vált ki indulatot, bosszankodást, mégis hordoz magában néhány tovább gondolható gondolatot. Az országot elborítja a politika, pontosabban mondva a politikai számítás, a kegyetlen manipulálás. Kegyetlen, mert a nyilatkozatok, tiltakozások, állásfoglalások és hamis értékelések özöne szemernyi időt sem hagy a célbavett polgárnak a meditálásra, mérlegelésre. S kegyetlen azért is, mert kimaradni ebből egyet jelent a verseny feladásával. Hangosabbnak és még hangosabbnak kell lennie annak, aki hallatni akarja hangját, s nincs esély, ha valaki nem képes túlharsogni a közéleti koncert száz meg száz decibeljét. Túl vagyunk régen a fájdalomküszöbön, s bár a dobhártyánk nem szakadt be, mind nehezebben fordulnak agyunk kerekei, mind nehezebben választjuk el a fontosat a kevésbé fontostól, a kiragadott tények látszatigazságát az összefüggések valóságától. iS/Liről szólhat hát nekünk most az ünnep, a nemzet ünnepe? A tavaszról talán, a zord telet végképp elbúcsúztató, az újrakezdést jelképező márciusról; az újjáéledő természet alkotmánybíróság által kétségbe nem vonható törvényének, s a forradalmak történelmi újrakezdésének csodaszép összefonódásáról? Van-e jogunk a magasztos, felemelő szavakra csaknem másfél évszázad távolából, miközben mondatainkkal, tetteinkkel tiporjuk, értéktelenítjük saját, alig ötesztendős forradalmunkat? Van-e jogunk elődök példáit emlegetni, a Duna menti köztársaságról álmodó Kossuthot megidézni egy darabjaira hullott nemzet egymást marcangoló tagjaiként? Emlékezhetnénk e napon a cenzúra eltörlésére, beszélhetnénk most a szabad sajtó ünnepéről. Igen, beszélhetnénk, ha lenne, még erőnk a különbségtételre, a fogalmaktisztázására, halennetürelmünk, időnkegy- más meghallgatására. De van-e jogunk beszélni erről, miközben egymás szinonimájává válik a gazdasági racionalizálás és a politikai tisztogatás; miközben harsányan tiltakoznak, akik korábban sose, a tiltakoztak; miközben mások egyszer tiltakoznak, mert újságírókba fojtják a szót, máskor meg nem tiltakoznak, mikor újságírókba fojtják a szót? Hol van már itt a szavak hitele -s a hiteltelen szavak özönében lehet-e egyáltalán szabad a sajtó? Nem a jog értelmében, persze, hanem a vélemény kimondásának szabadsága szerint. Itt most már táborok vannak, a táborok között cselszövésekkel terhes, kíméletlen háborúság. A táborokhoz pedig csatlakozni kell, mert ha kívül maradsz, mindkét oldalról lőhetnek rád. Itt olyan nincs, hogy te másként gondolod, mint az egyik, s másként, mint a másik. Mert vagy feltűzöd a kék szalagot, s akkor velünk tartasz (vagy velük), vagy nem tűzöd fel, s akkor ellenünk vagy (vagy ellenük). v agy beszéljünk inkább a jövőről, minden forradalom örök üzenetéről, a megújulásba vetett hitről? A mi mostani új lehetőségünkről, a választásról, az új programokról, koalíciókról, a „holnap minden másként lesz” reményéről? Igen, minden másként lesz, hamarosan. Új kormány új miniszterekkel, új névtáblák a parlamenti székeken, új elképzelések és új jelszavak. Csak épp a nehezen befogadni akaró Európa nem lesz más, a szomszédaink nem lesznek mások, nem lesz más egycsapásra a diósgyőri és ózdi kohászat helyzete, s mi magunk se igen változunk. Tudatlansággal, tájékozatlansággal vegyes hiszékenységünkkel, könnyen megtéveszthetőségünkkel. 1 évedek talán? Bár úgy lenne, s új, megtisztító márciusok üzenete költözne a lelkűnkbe! Igen, negyvennyolc márciusának őszinte hitére van most szükségünk - de negyvenkilenc tanulságaival együtt. Túl vagyunk már a mindent szebbnek láttató lelkesedésen, megéltük a kínkeserves változások áldozatos korszakát is, de nincs még itt „Világos”. Most még mi dönthetünk -s a döntés elől nincs menekvés. Nekünk kell vállalni tovább a jobblét kiküzdését, vagy mi leszünk azok, akik reményvesztetten letesszük a fegyvert. Mi hisszük el, hogy ebben az országban ma minden rosz- szabb, mint négy-öt éve volt, vagy mi látjuk be, hogy a kivénhedt, korhadt fákkal teli kert újratelepítése soksok fáradtsággal, éveken át gyümölcstelenséggel jár. Örök kérdés a forradalmak nyomában: van-e erőnk megtartani a kivívott jussunkat, van-e kitartásunk a mindennapok új rendjének megteremtéséhez - van-e erőnk és türelmünk kivárni az ország-kertbe ültetett életerős, fiatal fák termőre fordulását? Külön-külön egyikünkben sem rejtőzhet ekkora erő. Ezt üzeni nekem negyvennyolc márciusa: csak együtt, egymásért és egymással lehet esélyünk a nemzet sorsának jobbra fordítására.
