Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-08 / 6. szám
ÉM-háttér Amire Bili Clinton vállalkozik; megérdemli a sorsdöntő jelzőt: európai útja a legfontosabb diplomáciai missziónak bizonyulhat a hidegháborús korszak lezárulta után. ÉM-ripor* Műhely Régen az a bacsó volt Nagy családok leszármazottja e vidéken is gazdagabb, vagyok, s ez a família aki fejt, a gomolyát vitte a „kitermelt”például egy piacra. Aki csak nyírt, keramikusművészt is. a gyapjú árából nem A génjeimben valóban ott van a gazdagodott meg. kíváncsiság a művészetek iránt III. oldal VII. oldal Felhők Fotó: Laczó József A hét embere Márton András ezredes Illésy Sándor Függetlenül attól, hogy a régió, s a megye képviselői egyaránt kérték: Für Lajos úgy döntött nincs kivétel, mert ezáltal precedenst teremtene. Bármennyire is szerette volna ellenkezőjét a köztársasági megbízott s a megyei közgyűlés elnöke, s bármennyire is támogatta kérelmüket a honvédség parancsnoka és a vezérkar főnöke: Márton András mérnök-ezredesnek nyugdíjba kellett vonulnia. Betöltötte 55. évét, s a törvény senkivel sem tehet kivételt. A hivatásos tisztek sorsa már csak ez. Bor- sod-Abaúj-Zemplén megye Hadkiegészítő Parancsnokságának első embere az elmúlt év utolsó napján harminchét év szolgálat után, ha nem is az obsitot, de a nyugdíjba bocsátó szép üzenetet, kitüntetéssel, elismeréssel átvehette. Végezetül szerencsés katonának mondhatja magát Márton ezredes. Azon kevés hivatásos tisztek közé tartozott, és persze nyugodtan mondhatjuk, még tartozik, akik szolgálati idejük alatt maradtak ugyanazon helyőrségben, itt Miskolcon. Arra a kérdésre, hogy miért lett katona, a következőket mondja:- Egyszerű az indok: vonzódtam az egyenruha után, a fegyelem iránt. A hatvanas évek legelején mémökhiány volt a seregben, az egyetemen agitáltak bennünket: jelentkezzünk hivatásos katonának. Megtettem... Ne felejtsük az időpontot: a hatvanas évek legelején járunk, egészen pontosan 1961-ben. Székesfehérvár közelében, Bör- göndön, egy speciális rakéta tanfolyamra íratták be Márton Andrást.- Nem tudtam, nem tudhattam, hogy rakétás leszek, mi több, később sem beszélhettem erről - mondja. — Tény viszont: akkor kezdett kiépülni a légvédelmi rakétarendszer hazánkban, szovjet technika segítségével, tehát ide (is) kellettek szakemberek. Az igazsághoz különben hozzátartozik: a civil technikához képest igen korszerű volt a hadi, tehát egy mérnökembernek óriási szakmai kihívást jelentett egy ilyen feladat, szolgálat. És persze az is döntő volt: a mérnök tisztek fizetése kétszerese volt a polgári élet mérnökeinek, és ami talán ennél is fontosabb egy fiatal házas embernek: lakást kaptunk. Az egyetemi diploma után - sorkatonai szolgálat mellőzésével -, főhadnagyi rendfokozattal, a kiképzési hónapokat követően Márton András Miskolcon találta magát. Az, hogy ebben a térségben rakétás légvédelmi bázist hoztak létre: érthető. Meghatározó az ipar, itt összpontosul a kohászat, a gépgyártás, a bányászat, később a vegyészet, Miskolc az ország második legnagyobb városa. A főhadnagy végigjárja a katonai ranglétrát, a parancsnoki beosztásokat, a végállomás: ő az ezred parancsnoka. A sokak szerint legfájdalmasabb lépést már nem neki kell megtenni, amikor 1989-ben a haderócsökkentési megállapodásoknak megfelelően leszerelik a borsodi ezredet, nem neki kell fejet hajtani a búcsúzó csapatzászló előtt. Akkor ó már a megyei hadkiegészítő parancsnokság vezetője.- Bár szakmailag máig vitatkoznak az érintettek: helyes volt-e az ezred felszámolása, de a döntésbe a helyi katonák, és a megye akkori vezetése nem szólhatott bele - mondja. - Az vitathatatlan: az ország legkorszerútlenebb rakétái voltak ebben a térségben, és azt sem lehet kétségbe vonni, hogy az idő tájt már jócskán elértéktelenedett a térség ipara. Ettől függetlenül sokan úgy voltak, és még úgy is vannak vele: Borsod-Abaúj- Zemplén megyét nem lett volna szabad honvédség nélkül hagyni. Rendkívüli állapot, katasztrófa bármikor előfordulhat - helyi katonai segítség pedig alig, ugyanis állomány is alig. Ez különben azt is jelenti: a megye katonajelölt fiataljainak 95 százaléka megyén kívüli laktanyákban szolgál. Bár keserűség csendül ki Márton ezredes szavaiból, de nem hagy kétséget afelől: amit katonai pályán rendfokozatban, beosztásban el lehet érni, elért. Egységes, szakmailag kifogástalan állományt hagy utódjára. Az persze már más kérdés, hogy a hivatásos tiszti kar, amely nem kapta meg megbecsülését az előző rendszerben sem, hovatovább csalódott a rendszerváltásban is. A parancsnokság hivatásos állományába tartozók több mint fele az elmúlt év végén segélyre szorult, úgyszólván a létminimumon él, de erkölcsileg sincs elismerve. A ma katonatisztjének jószerivel felveszik a hármas átlaggal érettségizőt is - muszájból. Az utánpótlás ugyanis csekély. Az ezredes nyugdíjba vonult. A katonaságtól... Bokorion is hazudik? Bánhegyi Gábor Bokorion Első Könyve írja: „Kezdetben teremtő Isten a földet, és rátekintett kozmikus magányában. És monda az Úr: ’Alkossunk élőlényt a sárból, hadd lássa a sár, mit cselekedtünk’. És az Ür megalkotta valamennyi élőlényt, amely most mozog és egyike volt ezeknek az ember. A sár csak ember formájában képes beszélni. Az Úr odahajolt, mikor a sár ember formájában felült, körülnézett és beszélt. Az ember pislogott. ’Mi a célja mindezeknek?’ - kérdezte udvariasan. ’Mindennek célja kell, hogy legyen?’ - kérdé az Úr. ’Hát persze’- felelte az ember. ’Akkor reád bízom, találj ki valami célt ennek az egésznek’ - monda az Ür. És odébbállt. ’Micsoda marhaság!’ - gondoltam. ’Hát persze hogy marhaság’ - mondja Bokonon. ” (Kurt Vonnegut: Macskabölcső) * Egyszer Prágában randevúztam a szilveszterrel. Füstös étteremben mulatoztunk egy darabig hármasban, majd odacsapódott egy szőke német lány a hozzátartozó német sráccal. A srác halkan, meglepően tiszta hangon énekelte el a Bridge over Troubled water-t. A híd megszületésének örömére felváltva dobáltuk egymást német és magyar népdalokkal, majd a közelgő éjfél tiszteletére vettünk egy üveg pezsgőt és pánikszerűen menekültünk ki az utcára, hogy éjfélkondulásra már a Vencel téren lehessünk. Elkéstünk, ezért valahol félúton énekeltük el a német és a magyar himnuszt. Akkor valahogy fel sem tűnt, ők ketten az elejétől a végéig velünk dúdolták a magyar himnuszt.. Tele voltunk optimizmussal, jövőbe vetett hittel. A Vencel tér felé közeledve egy szakállas cseh sráccal beszéltük meg, hogy neki a magyarok mindig is a szíve csücskében voltak és imádja az LGT-t. Közöltem vele, hasonlít Presser Gáborra. Nagyon jólesett neki. A Vencel téren találkoztam a potyalesővei, aki a pezsgőmre pályázott, a szovjetunióbeli - akkor még létezett - zsebes bandával, a papírszalvétába csomagolt üvegpoharat a kezembe nyomó és pezsgővel megtöltő holland társasággal, a lépten-nyomon nyakbaboruló franciákkal. Szentül hittük, az olyannyira álmodott Európa adott itt és most randevút a prágai Vencel téren, az itt megszületett barátságot nem kezdi ki sem az idő, sem. a politika. Akkor mindannyian csordultig voltunk optimizmussal, az esetleges kétkedőket lehurrogtuk. Akkor még azt hittem, a világ ebből a két embertípusból áll. Azóta eltelt két év, és egyre inkább kezdem azt gondolni, mindkét típus elköveti azt a hibát, amitől Bokonon olyannyira óv: mindketten a célt akarják elérni. Azt a célt, amelyet igazából még megfogalmazni sem képesek önmaguknak. Az optimisták csak azt tudják, képesek elérni, a pesszimisták pedig, hogy képtelenek. És mindkét csoport elkövet egy másik hibát is. Lenézik, vagy legjobb esetben tudomást sem vesznek arról a harmadik csoportról, amelyet tudat alatt egy kicsit mindannyian irigyelnek. Azoknak a csoportját, akik úgy tűnnek, mintha csak sodródnának, akik nem húzódnak félre, de sohasem könyökölnek, akik nem alázkodnak meg, akiknek nincs nagy hangjuk, akiknek soha eszükbe sem jut hazudni, akik fel sem tételezik, hogy bárki is hazudhat nekik, akik mindig a mások szemébe néznék, akik arra kényszerítenek, hogy gyengébb perceinkben legalább önmagunknak bevalljuk, hogy gyakran mennyire szánalmasan kicsinyesek és esendőek vagyunk, hogy a kitűzött cél elérésének mennyire nincs köze a lényeghez, hiszen abban a pillanatban üressé válik minden és lázasan keresgélünk valami újabb célt, amiről feltételezzük, hogyha elérjük, már volt értelme az életünknek. Ha elém tartják a macskabölcsőt, azt a spárgával játszható levevős játékot, akkor önkéntelenül keresni kezdem benne a macskát, és hangulattól függően vagy azt mondom, hogy látom a kiscicát, vagy azt kérdezem, hol a macska, hol a bölcső? És csak halványan reménykedem abban, hogy egyszer eljön az a perc, amikor a macskabölcsőre Bokonon szavaival azt mondom, hogy marhaság, amikor csak és kizárólag azért megyek Prágába, mert az ott van és én itt vagyok, amikor teljesen értelmetlenné válik az a Madách által lejegyzett mondat, miszerint,Az ember célja a küzdés maga”. Marhaság - gondolom. „Hát persze hogy marhaság”- mondja Bokonon. KtmsmM*
