Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-24 / 19. szám

1994. Január 24«,Hétfő Szólástér ÉSZAK-Magyarország 15 Meditáció — BUÉK után Kívánunk és remélünk egy szeren­csésebb és jobb új évet, nélkülöző, éhező, fázó emberek, házukból, esetleg hazájukból is ki- és elűzött menekültek nélkül. Embereket, né­peket, faji-, vallási megkülönbözeté- sek és üldözések nélkül, megértőbb, egymás iránt több felelősséget, na­gyobb türelmet tanúsító magatar­tással. A népek, nemzetek mindezt joggal elvárnák és ehelyett mit kapnak? Évről-évre újabb és újabb belhábo- rúkat, csapásokat, feszültségeket, harcokat, ártatlan életeket kioltó terrorcselekményeket... Ezek oka legtöbbször a politika, a rossz politika, a demokrácia mellő­zése és az egymás iránti megértés, tolerancia hiánya. Hazánkon belül szerencsére belhá- borúk nincsenek, talán nem is kell tartanunk ezektől, de nekünk is van okunk az aggódásra, a valóban jobb új év óhajtására éppen elég. Nálunk is van gond bőven. Vannak látszólag békésen iskolába siető, de éhező gyerekek is, hajszolt de nél­külöző felnőttek, szorgalmas mun­kában, tisztességben megószült nyomorgó nyugdíjasok, akiknek na­pi gondjaik vannak az áramszám­lák fizetésekor, a tej- és kenyérvá­sárlások alkalmával, sőt a gyógy­szerek kiváltásánál is számolgatni kell a forintokat... Szomorú, hogy egyre többször kell ilyet látni. Ezek ismeretében és tudatában, ilyen helyzetben van-e, lehet-e józan rea­litása reményeiknek, jó kívánsága­iknak? Ószintén hiszem, hogy igen. Lehet, mert a társadalom egyre szélesebb körben és mindinkább élesebben és szigorúbban ítéli meg azt a politi­kát, amely ide vezetett, pedig mást akartak. Mára elegük van az ígérgetésekből, elegük van az indulatos, elfogult, kirekesztő politikából. Elegük van a pártok belharcaiból, az ország gaz­dasági talpraállítása helyett a múlt emlegetéséből. A Parlament jelenlegi pártjainak politikája minden öndicséret ellené­re megbukott, a rendszerváltás őszinte lelkesedését, reményét szer- tefoszlatva csalódást okozott. Ma joggal mást akarnak és ennek meg is van a lehetősége, hiszen 1994-ben választások lesznek. A választás demokratikus lehetőség arra, hogy a jobb iránti igényünket, reményünket valóra váltsuk, hogy olyan politikai irányt válasszunk és kövessünk, amely, ha nem is tudja az egyre romló helyzetet azonnal jó­ra váltani, de legalább a kibontako­zás irányába indítja meg az orszá- got. Az emberek nem azért csalódottak a most irányító koalíciós pártok po­litikájában, mert nem teremtett 4 év alatt svájci színvonalat, hanem azért, hogy a jobbnak még a remé­nyét sem volt képes megalapozni. Ez a kormányzat a történelem előtt lesz felelős azért, mert elmulasztot­ta megtenni, amit meg lehetett vol­na. Nem használta ki a bizakodó hangulatot, lelkesedést a rendszer- váltás továbbvitelére, ehelyett re­ményvesztetté és a demokratikus fejlődés iránt kiábrándulttá tette a társadalom jó részét, mert meddő vitákra fecsérelték az időt. Csák remélhetjük, hogy még ezek ellenére is visszanyerhető a biza­lom, visszaadható a lelkesedés örö­me, a hit az átalakulás demokrati­kus útja iránt. Az előző választás óta sokan csalód­tak, nő az elégedetlen polgárok szá­ma, lassan belefásulnak és elhiszik, hogy ez a legjobb, mert még rosz- szabb is lehetne... Örüljünk, hogy itt stabil a kormány, nincs háború, stb... Ez részben igaz, de nem elfogadha­tó magyarázat. Bíznunk és hinnünk kell abban, hogy van más megoldás: jobb, csak akarni kell. A küszöbön álló választás lehetővé teszi, hogy hiteles politikusok, pártok választá­sával reményeinket ne hagyjuk újabb négy évre az ígéretek ködébe veszni, de csak akkor, ha a választó- polgárok élnek is a jogukkal és el­mennek szavazni. Bízni lehet abban is, hogy a valószí­nűen májusra kiírandó választáso­kon a polgárok körültekintőbben megnézik kikre adják szavazatu­kat: olyanokra-e akik valóban és tisztességgel képviselik, sót szolgál­ják a választóikat, vagy azokra, akikben most csalódtak, de a vá­lasztások közeledtével újra szelí­debben ígérgetnek. Remélhető az is, hogy most nem lesz elég az adózók pénzén másokat szidalmazni, hanem az ország gaz­dasági talpraállításához és moder­nizálásához, szakmailag megalapo­zott megoldást is felkínálni képes személyek, pártok mellé teszik le a voksot. Szomorú, hogy a jelenleg kormány­zó koalíció nemhogy 100 nap türel­mi idő alatt, de most, négy év múlva sem rendelkezik elfogadható, reális elképzelésekkel, a megoldásról már nem is beszélve. A következő kor­mánynak már nincs türelmi idő! Nincs újabb négy év, hogy „majd lesz valahogy”. Egy egész ország - még ha kicsi is nem lehet újabb négy évre politikai kísérleti terep, ezt már nem bír­nánk ki. Felélték a tartalékokat, eladták amit lehetett, most már ter­melni kell a szántóföldön és a gyá­rakban egyaránt. Az ideológiai vi­tákból nem élünk meg. Éppen ezért sorsdöntő lesz az új esztendő, ez a választás. Aktív rész­vétellel és felelős döntéssel ez jó esély arra, hogy reális politikai irányt válasszon a társadalom, olyan utat, amelyen végig is lehet menni és mindánnyiunknak, nem­csak a tűzhöz közelállóknak. Arra kell törekedni, hogy a magyar gazdaság egésze meginduljon a fel- emelkedés útján, hogy csökkenje­nek a társadalmi feszültségek, hogy ne csak egy kiváltságos „politikai elit”, hanem a magyar VIDÉK-en élők helyzete is javuljon. A vidék sorsa viszont elsősorban a mezőgaz­daságtól függ, amely leginkább megszenvedte a rendszerváltást, sót fő teherviselője. Egy remélhetően eredményes vá­lasztás után bármilyen kormány alakul is, igen nehéz dolga lesz. Az örökség sokkal súlyosabb, mint a 40 évet követő elődjéé, de hiszem, ha őszinte és tisztakezű lesz, felsorako­zik mögé a társadalom. A nagy te­her is könnyebb lesz, ha mind­annyian cipeljük. Ez az ország súlyos megpróbáltatá­sok után is mindig képes volt újra kezdeni, talpraállni, mert dolgozni, élni akart. Tegyük most is ezt jó szándékkal, tisztességgel és hogy eredményes is legyen: összefogva, együtt, közös akarattal. Ne hagyjuk magunkat egymás szembeállításával gyengíte­ni. A tét nagy, a feladat nehéz, de sor­sunk és gyermekeink jövője függ at­tól, megindulhatunk-e a válságból kifelé, vagy kilátástalanul mélyebb­re süllyedünk. Ez csak együtt sikerülhet. Szükségünk van egyMÁSra! Szilágyi Adolf Edelény A magyarországi TV-adó Most ki kell írnom magamból egy történetet. A szóban forgó história tavaly ősszel kezdődött, mikor is megelégeltem a Magyar Televízió mindkét csatornájának minden igénytelenséget kielégítő műsorait. Úgy döntöttem tehát, nem kívánom tovább igénybe venni az MTV szol­gáltatásait. Civilizált, és kellően fel­nőtt hivatalokkal lévén körülvéve, bátran nyúltam a telefonkagyló után. Az első telefonbeszélgetés során megtudtam a POSTA-hivatalnok- tól, hogy semmi gond, bejelentési kötelezettség mellett élhetek a szol­gáltatás nem igénybevételével. A nyomtatványt, amely a felmondás­hoz szükséges a POSTA-hivatalban beszerezhetem. Ezek után fogtam magam és bátran bementem a hiva- talba. Az illetékes ügyintézőtől a követke­ző kiegészítő információkat kap­tam. Közöljem, milyen okból nem kívánom megtekinteni a Magyar Televízió műsorait. Jelentsem ki, hogy TV vevőkészülékem alkalmat­lan a műsorvételre, vagyis nem TV tovább. Ezt bizonyítandó, jó ha ho­zok egy igazolást arról, hogy nem működik a készülék vagy arról, hogy ha eladtam, kinek adtam el. Ekkor kezdtem gyanakodni. Vajon jól értettem-e? Tényleg nekem, Fo­gyasztónak kell igazolnom valamit? De hiszen én mindössze lemondok a műsor élvezetéről, s nyilván nem óhajtom a díjat sem fizetni a meg nem nézett műsorért. Azt hittem, ez nem túl nagy kívánság. De az. Most kezdődött el életem leg­nagyobb kalandja és ez egyértelmű is számomra, mivel tudom, a televí­zió századunk korszakalkotó talál­mánya. De kis hazánkban ez is egy sötét korszak kezdete. De gondoltam, üs­se kő, én kitöltőm ezt a nyomtat­ványt és nem nézek TV-t. Kértem a nyomtatványt, a hivatalnok kért egy forintot s adott egy A4 méretű, makulátlanul fehér, üres, azaz érin­tetlen papírlapot. Ez lenne hát a NYOMTATVÁNY. Hirtelen már meg sem lepődtem, csak bambán bámultam a papírost. Aztán visszaadtam és szó nélkül távoz­tam, amitől a hivatalnok arcán ült ki az értetlenség. Ez volt az a pillanat, mikor életcé­lommá lett — legalábbis egy rövid időre -, hogy a dolog végére jáijak. Neki is fogtam, s felhívtam a Posta Igazgatóságon egy illetékes osztály­vezető urat, s elmeséltem neki a tör­ténteket. Elmondta, ők csak besze­dik - a Pénzügyminisztérium meg­bízásából - a TV előfizetési díjat és mást nem is tehetnek. A szolgálta­tást nem ők végzik, magánál a szol­gáltatónál érdeklődjek. Most a szolgáltató következett. Hív­tam tehát a Magyar Televízió pénz­ügyi osztályát, és kedves hang foga­dott. Elmagyarázta, többen fordul­tak mór hasonló kérdéssel hozzá az utolsó 24 órában, de valamennyiü­nknek elmondta a következőket. Az MTV a Posta által - a PM megbí­zásából - beszedett díjakat a köz­ponti költségvetésbe irányítja, ahonnan minden évben, a megfelelő szinten eldöntött nagyságú össze­get, megkapják. Ebből gazdálkod­nak - első közelítésben - egy évig. Eimek a folyamatnak a szolgáltató kontra fogyasztó viszonyhoz SEM­MI köze. Es ezt már én is látom. Fogtam a telefonkagylót és ismét tárcsáztam. Ezúttal a Pénzügymi­nisztériumot hívtam, s kinyomoz­tam az illetékes nevét. A DOKTOR Úr is elmondta, min­dennaposak ezek a kérdések, de hát ugye a médiatörvények, és a műsor­vétel meggátlása számomra, szóval hogy a díjat ne kelljen fizetni... Lás­sam be, nem megy. Szerintem, ha egy TV adót nem né­zek, akkor azért fizetnem sem kell, és mivel szakember vagyok, tudom, megoldható a műsor szelektív zava­rása. A médiatörvény megalkotása pedig már valaki más kötelessége lenne! Erre a DOKTOR Úr színlelt öröm­mel üdvözölte találmányomat, és javasolta szabadalmaztatását. Ezen jól elpolemizáltunk az én tele­fonszámlámra, majd megvilágította előttem ezt a már amúgy is szem- kápráztatóan egyértelmű helyzetet. — Ez kérem egy adó. És véletlen csak, hogy köze van egy TV-adóhoz, az MTV-hez - mondta. Hálámat ki sem tudtam fejezni, szótlanul ejtet­tem helyére a kagylót. Eszembe jutott a TV-s beszélgető partnerem halkan mondott néhány szava.- Tudom furcsa ez az én számból, de ne fizesse a díjat Ettől jobb taná­csot nem adhatok Soha, senki meg nem mondja magának, mi ez az egész... - suttogta. Biztos Ó sem fi­zeti... Jelenleg ez lehetne a történet vége, s én megint dörzsöltebb lehet­nék egy fokkal. Nem lett volna sza­bad bejelentenem a tv-vevőt, és most nem kellene fizetnem se a né­zett, se a nem nézett MTV adáso­kért. De mit olvasok az 1993/185. sz. Ma­gyar Közlönyben. A pénzügyminisz­ter, nem minden ok nélkül módosít­ja az 1990. évi n. törvényt stb. és a „Magyar Televízió műsora vételé­nek előfizetési díja televíziókészülé­kenként havi 460^ Ft.” Az eddig 300 Ft-ról. Ezért a MŰSORÉRT. A fenti feltételekkel. Előfizetési díj... MTV... Szolgál­tatás... És a HBO vagy SKY-MÜL- TI és jó néhány más adó? Nekünk adó, máshol a szolgáltatott műsor ellenértéke. Erősen FEJLÓDÓ-ORSZÁG va­gyunk... Tisztelettel: Márki Zsolt Tiszaújváros A zászlóégetőkről jutott eszembe Az égő vörös zászló világánál — a cikk szerzője szerint — annyi ször­nyűséget látni, hogy a mohácsi vész és a Rákosi rendszer összes követ­kezményeivel együtt is csak múló epizódnak tűnne. Ha egyáltalán lehetséges, én ezt a látványt csak tovább szeretném fo­kozni. 1989 óta nemcsak a tejfogyasztás csökkent, hanem ugrásszerűen megnőtt az alkohol fogyasztása. Nem teljesen alaptalan az a feltéte­lezés, hogy az apukák isszák el a tejre való árát saját gyerekeik elől. Csak az a kérdés, hogy ezt a növe­kedést a kormányzat javára, vagy számlájára újuk-e? Az is statisztikai adat, hogy a kór­házi ágyak 40 százalékát olyanok foglalják el, akiknek a betegsége közvetlen kapcsolatban van a túl­zott alkoholfogyasztással. A látványos lakásépítési program valóban összeomlott, de még abban az időben, amikor az előző rendszer - ha jól emlékszem - utolsó előtti pénzügyminisztere egy karácsony és újév között nagy hirtelen össze­hívott parlament asszisztálásával a lakossági takarékbetétek terhére kifizette néhány nagy vállalat - köztük az LKM - 26 milliárd forin­tos adósságát. Az utolsó pénzügymi­niszter pedig hasonló körülmények között engedélyt kapott arra, hogy a nyugdíjintézet „fölösleges” pénzéből építési kötvényeket vásárolhasson. Csak zárójelben említem, hogy ez a volt pénzügyminiszter most a kis­nyugdíjasok legtöbb patrónusa és szószólója. Az sem vitatható, hogy nőtt a külső és belső adósság, de egy már évti­zeddel korábban megindult folya­mat egyelőre megállíthatatlan kö­vetkezményeként. A munkanélküliség minden részle­tét és vonatkozását most ne tár­gyaljuk meg. Csak az Észak-Ma- gyarország e témával foglalkozó két januári cikkére hívnám fel a figyel­met. Az egyikben arról van szó, hogy a munkanélküliek többsége sajnos semmiféle szakmával nem rendelkezik, ezért őket nincs is mi- ről-mire átképezni. A másik cikkből (I. 15.) viszont - amelyik a Matáv Rt. különleges hangszolgáltatásiról tudósít - szó szerint idézek: „A legalacsonyabb hallgatottságú a munkaerő-tobor- zó... A pálmát a viccmondó viszi,...” A szegény sorsú, de tehetséges gye­rekek ösztöndíját és esélyeit illetően pedig remélem, hogy az érintett tanintézetek fognak reflektálni. Vé­gül én is felháborodva ítélem el a zászlók meggyújtását, különösen, ha az után történik, hogy hívei cser­ben hagyták és képletesen elégeti ték. Kiss József „Magunkra utalva” Megdöbbenve hallgattam végig a TV-híradó műsorában a külföldi sajtó - egyes újságjai­ban napvilágot látott, hazánkra, nemzetünk­re, kormányunkra szórt - mocskolódó rágal­mait. Kik lehettek a súgók, a bérencek? Egy percig sem volt kétséges, hogy csak az ide­haza megbúvó, hataloméhes „kom-fasiszta” elemek, akik képtelenek elviselni vereségü­ket. Azok, akik sárdobálással, elvtelen ígére­tekkel, rágalmazásokkal akaiják maguk mö­gé állítani a megtévesztett tömegeket, a régi rend szimpatizánsait. Pedig pohtikai kultúrájukról és módszereikről már húsbavágóan bizonyságot kapott a ki­semmizett parasztság, a látszatjóléttel „tiéd a gyár, magadnak építed” fals jelszóval félreve­zetett munkás, a sztálini ellenségképbe kény- szerített kitelepítettek, internáltak, elhurcol­tak százezrei. Az értelmiség, aki mellőzöttsé­ge miatt elvesztette hitét, hovatartozásának tudatát, alkotókedvét. A világot megrengető pohtikai és gazdasági válságok következmé­nyeit nyögő, nehéz sorban élők tízezreit ideha­za és miihóit a földkerekség országaiban. Szomorú és aggodalommal teli jelenség, hogy a választások előtt olyan „harsonák” szólalnak meg, amelyeknek egyedüli célja a pánikkeltés, az egység szétzilálása, elvtelen követelések és ígéretek mákonya, a nemzeti összérdek fölé emelkedő hatalmi harc. A demokráciába vezető út sehol a világon nem volt aranykövekkel kirakva. Követelni és ma­gasabb életszínvonal után áhítozni csak akkor van jogunk, ha mindenki teljesítette kötele­zettségeit. A követelők száma egyre több. Ki­sebb adóterheket, magasabb bért, szociális se­gélyt, több állami támogatást, tizenharmadik havi fizetést, ipari beruházást. De vajon meg- adtuk-é a Császárnak, ami a császáré. Isten­nek, ami az istené? Ha így lenne, akkor nem lenne milliárdos kintlevősége, tartozása az adózó polgároknak, a vállalatoknak. Nem vol­nának kifizetetlenek az energiahordozók költ­ségei. Nem kellene olvasnunk az egyes ban­kok túlkapásairól, az ügyeskedők lakosságot károsító tevékenységeiről. Észrevehetnénk végre, hogy Nyugat nem oldja meg helyettünk problémáinkat. A Kelet meg tapsol, ha egy­másnak esünk. Tapsol és fenyeget! Harmadik világháborút helyez kilátásba, új és rettenetes „csodafegyverrel” fenyeget, ami semmi mást nem pusztít el, csak az élő szervezeteket. (Plu­tónium bombát ígér.) A jelenségek felnyithatnák már az alvók sze­mét! Kiben bízhatunk és kiben, kikben nem. Kit követhetünk és kiket nem! Felébredhetnénk csipkerózsika-álmunkból: magunkra elsősorban, magunkra vagyunk utalva, nemzeti egységünk az egyedüli erőnk. Észrevehetnénk, hogy a csalfa ígérgetők ré­széről a szavak és a tettek nem esnek mindig egybe. Nem megoldás az sem, hogy mindenki a saját véleményét hirdeti és nem kíváncsi a mások véleményére, mert önző érdeke ezt dik­tálja. Mit számít a nemzet léte és érdeke. Mindenki beszél, érvel, szónokol, kiabál - jog­gal vagy jogtalanul - vagy csak kizárólag ha­talmi érdekből és senki sem figyel oda, mi van és milyen érdek húzódik meg mögöttük. Mikor fogunk végre összefogva munkálkodni Hazánk felemelkedéséért? A szekér elé és mö­gé, no meg a két oldalához is lovakat, fogva nem lehet azt a kátyúból kihúzatni. Illés Endre nyugdíjas Majd ítél a nép A politikusok közül már senkit nem érdekel, hogy január elseje óta újra csökkentették a gyermektápszerek és egyéb cikkek ártámoga­tását, s ezzel alig elviselhetővé tették a leg­több gyermekes szülő ilyen irányú kiadásait. Tovább romlott a nemzet szaporodásának esé­lye. Ma már meghaladja az egy havi pelenka ára a háromezer forintot és 880 forint egy cso­mag gyermektápszer. Ez már egyáltalán nem foglalkoztatja azokat a politikusokat, akik már hónapok óta a vá­lasztási csata lázában égnek. A legfontosabb számukra, ki-kivel fog össze, ki-kit utál. Ami­kor a tudomány területén dolgozók letudósoz- zák önmagukat az is nagyon disszonens, de az meg mindig vérlázító számomra, amikor poh­tikai lovagok önmagukat elitezik. Bízzák a vá­lasztókra, hogy eldöntsék, kit tartanak elitnek és ki törpe. Nyugodtan rábízhatják magukat a nép ítéletére. írásom indítéka egy minapi miskolci nyilatko­zat, melyet egy Úr tett. Két párt konszenzusát úgy jellemezte. Nagy nevek ellen ugyanabban a körzetben nem indítanak nagy nevet. Hát nem akarok egy pár nagy nevet említeni, akikre pár év alatt úgy rárakódott a feledés szennye^ iszapja, hogy senki sem emlékszik rájuk. Úgy gondolom, összeszorított foggal kellene dolgozni most és megszolgálni alázati tál az elit és a nagy ember jelzőt. A választá­sok során majd kiderül, kit tartott a nép elit­nek, a gyermekeket nevelők pedig biztosan nem fogják elfelejteni azoknak a nevét, akik még 1994. január elsején is úgy gondolták, vé­szes fogyásuk megállítása nem fontos. De az is lehet, hogy elfelejtik őket örökre és kisül, hogy nem voltak nagy nevek és nem voltak elit. El fognak tűnni a politika süllyesztőjében. Beély Miklós ny. erdómémök

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom