Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-22 / 18. szám
Január 22., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Utazás a lélek mély tájaira Dobos Klára „Aki keresi, megtalália a másikat, még ha befújták is ösvényeit a Nagy Romlás porhavai." (Sütő'András) Ez most egy zsákutca... Annak idején nem készült el a dolgozatom Utazás a lélek mély tájaira címmel. Tóth Bertalan tanár úr adta házi feladatként. Szerencsére akkor nem szólífc- tattam fel... Azóta eltelt tíz év. De kiíratlanul bennem van ez az utazás. Belementem a zsákutcába... Nem gondoltam át, hogy lehet úgy megírni a cikket, hogy kimarad belőle a szubjektum, kimarad belőle a négy középiskolai év. Sehogy. Vesztettem. Ám most már el kell indulni a lélek mély tájaira. De kinek is utazunk a lelkében? A sajátomban vagy az övében? Félek, ebben mindketten nagyon benne vagyunk. De ha nem ismerném, nem hinném az üzeneteket, nem hinném diákjai tisztelő, megbecsülő szavait, nem tudnám, mi van ezek mögött a titokzatos lelki megnyilvánulások mögött. „Súlyos, megtartó örökség: lelkidet és morál az, amit Tóth Bertalantól kaptam. Életre szóló intelem, az ember önmagát megalázkodóan föl nem adhatja soha, hogy legvégső védhető arcvonalként mindig ott a gerincoszlop, utolsó lehetőségként pedig a visszavonuló és ott megfeszülő tartás... Életem nehéz pillanataiban sokszor vált óvó vértezetté mindaz, amit irodalomtanítás ürügyén tőle kaptam” - úja egyik tanítványa. És ez nem egyedi gondolatsor. A napló, amit nézegetünk Tóth tanár úrral, rengeteg dyet tartalmaz. (- Sajnos nincs meg minden osztálynapló, van amelyiket elvittek a gyerekek, pedig az közös tulajdon.- Most, évtizedek elteltével ki a közösség?- A szellem, amit magukkal visznek...- Egyébként szokta nézegetni ezeket az emlékeket?- Nincs rá szükségem, hiszen bennem vannak.) ' Tóth Bertalan nevét említeni itt is, ott is hallja az ember. Van, aki szigorúsága, komoly követelései miatt talán haraggal beszél róla, s van aki hatalmas büszkeséggel vállalja, igen, ő is tanítványa volt. Viszont biztos, hogy olyan tanítványa nem létezik, aki közömbös lenne... Utoljára a könyvtárban vetődött fel a neve, a helyismereti részleggel kapcsolatban, hogy bizony Tóth Bertalan tanár úr Tóth tanár úr tanítványai a Földesből gyakran jönnek ide cédu- lázni, és néha még a könyvtárosoknak is nehéz megtalálni, amit a gyerekek keresnek... Tanítási módszerének látványos eredménye, hogy diákjai közül többen kerültek az első tíz közé az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen irodalomból vagy nyelvtanból, mentesülve ezzel a felvétek alól. (— Úgy tudom, részt vett egy kísérletben, regionális tantervet dolgozott ki...- Igen. Ennek az volt a lényege, hogy az adott év irodalmi anyagát színezze át a „tájhaza” szellemi arculata. Erre különösen az elsősöknél van lehetőség, ahol irodalomtörténeti alapfogalmakat kell megtanítani szabadon vállalt irodalmi anyaggal. Sok vidéki gyerek jön az iskolába, akik nem érzik igazán a szülőföld erejét. Én is vidéken, Sajó- kápolnán születtem, talán azért is tartom fontosnak a „hazafeléforduló” szemléletet. Tematikusán is voltak tájhazát idéző óráink, a vizsolyi bibliától, Szenczi Molnártól egészen a máig, Serfő- zőig, Kalász Lászlóig, addig, hogy kezünkbe vettük az Orphe- ust, elmentünk író-olvasó találkozókra. De bármilyen anyaggal hazajöhetek, szinte minden írónál van arra lehetőség, hogy helyi színnel is megfessem. Az csak természetes, hogy József Attilát ide hívtuk Miskolcra, az Óda órát Lillafüreden tartottuk.) A tanár úrnak különleges pedagógiai műhelye van. Nem attól, hogy filmesztétikai szakkört, önképzőkört, diákszínpadot vezetett (a Kossuth rádió is közvetítette összeállításaikat), szerkesztette a Jót s Jól című iskolaújságot. Hanem például attól, hogy diákjait húsz évvel ezelőtt Erdélybe vitte osztálykirándulásra, erről a néhány napról háFotó: Dobos Klára romszáz oldalas összeállítást őriz; hogy freskót festettek a terem falára; hogy a főnyi kiránduláson lehasaltak a fűbe, s azt kellett sorolni, mi van azon a kis területen. (- Először semmit nem látták, aztán egy szamócát, egy gombát, egy fűszálon mászó katicabogarat... Később ez mind hivatkozási alap lett, akár József Attila mikrokozmoszánál. Olyan erkölcsi meg világszemléleti etalon, amire bármikor visszatekinthetnek.-A saját osztályaira jobban koncentrált, Tanár Úr?-Azt hiszem, ez természetes. Az osztályfőnök sokszoros hatásfokkal dolgozhat. Hiszen együtt lehet benne a magyar-, a történelem tanár, a néprajzos, meg persze az ember.) A legszebb az egészben az, hogy ezeken a kirándulásokon az osztályfőnök is naplót vezetett. Egy helyen például így ír 1969-ben: „Elégedetlen vagyok, mert nem ismerem őket, s nehezen tudom a valódi tennivalókat is meghatározni. Az ötletek, a megközelítések csak egyféle módot jelentenek, lehetőséget, próbálkozást — de nem találom azt az utat, amely egyenesen hozzájuk vezet. Alaktalan tömeget látok, egy-két kivillanó arcéi jelzi csak az osztály meglévő (vagy bontakozó?) lelkét. Konokan, kitartóan és hittel teszem, amit teszek. Végtére is - így gondolom - csak el kell jutnom hozzájuk egyszer, még ha kerülőkkel is! Vagy éppen arról lenne szó, hogy ók alakulnak a majdnem semmiből, az alaktalanságból hozzám, pontosabban annak az embernek az igényeihez, normáihoz, akit én is kerülgetek már 33 éve? Mindegy, hogy melyik az előbbvaló; tudom, hogy határozottan kell mennem, s ha új utakon is, de módszeresen és logikusan, mint a sötétben járó a fény felé.” (- Suta a kérdés, de miért volt fontos már első osztályban tudnunk az összes határainkon túli színház nevét?- Nem a határon tiili irodalom volt a fontos, az értékekről beszélgettünk...-És a szigorúság? Sokszor féltünk az órák előtt...- Igen, konokul ellenőriztem a feladatvégrehajtásokat. De nem az volt a lényeg, hogy készen van-e a házi feladat. Az csak pillanatnyi dolog. Egyébként én is féltem, mikor diákként beléptem a Fráter György Gimnáziumba. De a tanításban nem csak négy évre gondolkodom'’, azt szeretném érezni, hogy sokáig hat a tanári szó radioaktivitása. És érzem. Hosszú évek után is ki tudnám választani a tanítványaimat, még ha sötétben beszélgetnénk, akkor is. Szavaikból, gondolataikból... Talán elmondhatom Sütővel, hogy jó szavaim gyöngysorok voltak, a viselésben fényesedtek.) Tóth tanár úr, mint mondja, tulajdonképpen írni szeretett volna, nem tanítani. Aztán a tanítás egyre inkább lekötötte, de még most is versel. Leginkább „gyerekeihez” kötötten. S ha az iskolában születik egy gondolat, abból magyar óra lesz... (-Nem az írásra - az „eladásra” nem maradt időm. Arra, hogy szerkesztőségekbe szaladgáljak. De végül is arra tettem fel az életem, hogy mások tehetségét segítsem kibontakoztatni. S nézd csak meg ezeket a szalagokat! Az egyiken tarái hímzés, a másikon erdélyi. Saját kezükkel hímezték a lányaim, sőt a motívumok is saját gyűjtésük: kereste minden osztály a maga arculatát. Ezt én pedagógiai költészetnek nevezem.) Igen, ha van pedagógiai költészet, ez az. Meg a következő naplójegyzet: „Kedves beszédű bükkaljai-matyó asszonyok derűjén, hívó strand nyugalmán túl a maradandó élmény mégis az, hogy van egy nagy családom. Soha nem éreztem még ennyire természetesen derűseknek és felszabadultaknak a lányaimat és fiaimat. Szemlátomást erősödik bennük az élet. Nincs már köztük jellegtelen arc - s ez diadalt és teremtő nyugalmat sugároz vissza a szemükből, olykor csak egy-egy mozdulatukból. Bennük vagyok. Ma mondom ki először, melegen, megnyugtatóan, önmagámnak is menedékül, hogy szeretem őket." Fecske Csaba Budakeszin a tél Havas homlokkal szökkent át a szarvas a műúton egy hűvös reggelen, Budakeszin így kezdődött a tél, 1991. tele, sosem felejtem el, szép volt, nagyon szép, derűs és nyugalmas, akkor már egy könnyen tévedő kéz a halálos Ítéletet összetépte Amikor átvittek a Korányiba, újra láttam a helyet, ahová a szarvas a téllel megérkezett, sosem felejtem el, a vén fenyőkön mókusok randalíroztak, s nyughatatlan feketerigók, lábuk alatt csendesen szemerkélt a tűlevelek rőt esője, később feljött a hold, mint zseblámpa fénye világított a kényesen nyávogó macskáknak, kóbor ebeknek, s a cigarettázva virrasztó betegeknek, míg be nem borult az ég, az éjszaka mélyén egyszeresük hirtelen megzendült a hóesés tünékeny muzsikája, sápadtan, csodálkozva néztünk egymásra, nem akartunk hinni a szemünknek, néhányan sírtak is, nem tudtunk megszólalni hosszú percekig Cseh Károly Égi temető ° U. T-nak Téli éj nagy fényű csillagai: derült kékbe süllyedt apró lábnyomok odafent. Égbe temetkezik a gyerekkor, s beborítja fehércsöndű udvar és kert hava. Attilio Bertolucci (olasz) A hó Terhével a hó hogy súlyosul az ágra. Terhükkel az évek hogy dőlnek a vállra, melyet ujjaiddal annyiszor becéztél. Tél, boldog igézet. Fehér fényeiben, mint egy délutáni álom, lassún jöttél, s hajfürt hullt szemedre, bántott fanyar szála. Virágzó éveink -fényévnyire mára. (Cseh Károly fordítása) Herbolya Mezei István rajza A Postabank bumfordi mackója - tudják, amelyik hanyatt szokott vágódni a pénzintézet kínálta lehetőségektől - néz rám a kis- formátumú, ám igen parádés kivitelű, könyv címlapjáról. Picit elkésett karácsonyi ajándék; a másfél millió ügyfél között én is megkaptam. Vagy talán csak a kevés kivételezett (kisorsolt) közé tartozom? Mert alig hihető, hogy nálunk bármilyen könyvet is milliós példányszámban nyomnának... Tény, hogy a kis könyv (a pontos címe: Kis könyv a mackókról) hamar átkelt a Csatornán, hisz csak 1992-ben látott napvilágot Londonban, s a Láng Kiadó jóvoltából már mi is forgathatjuk. Persze, ha a Postabank és Takarékpénztár Rt. lenne a megbízó, akkor a mi íróinknak, költőinknek sem kellene évekig várni... Örülök a mackóknak - több, mint három tucat brumi fényképét közli a könyv - valamennyi eredeti márka, a világ számos tájáról: Észak-Amerikából, Európából, Ausztráliából, Japánból. Kedvenceit, védenceit Pauline Cockrill mutatja be igen szakszerűen. (Egyébként van neki egy nagy könyve is a mackókról.) Élőszóként pedig Paul és Rosme- mary Volpp sorait olvashatjuk, akik dél-kaliforniai otthonukban ötezer darabot számláló mackógyűjteményt őriznek. Csoda-e, ha ezek után eszembe jutott az én mackóm, azaz a mi mackónk. Mert soha nem derült ki, hogy tulajdonképpen melyikünk kapta, a húgom, vagy én. A mackó már ezért is remek játékszer, mert ugyanúgy kedvelik a fiúk, mint a lányok. Mit kedvelik? Szeretik, imádják, rajongnak érte. A Mackót (mostantól kezdve nagybetűvel írom, mert a mi játékunknak ez lett a tulajdonneve is) 1939 karácsonyára kaptuk, tehát most 55 éves-Isten éltesse. Hogy miért nincs más neve? Mert mindennap, sőt olykor tninden órában más nevet viselt. Ezer szerepben mutatkozott. Volt bizony még akasztott ember is... Keresem a könyvecskében a fényképét, de nem találom. Számos mackó hasonlít rá, de Ő nincs itt. Az biztos, hogy a zömök brit mackók fajtájához tartozik, (vastag comb, kurta kar) szóval afféle ,gyömöszmackó”. Hát mi aztán gyömöszöltük is - ketten egy évtizeden át. Később meg a gyerekeink s fáradtan, megtörtén ugyan, de szolgálja még az unokákat is. Olvasom, hogy 1909-ben gyártott Steijf mackóért (hossza 70 cm) 2300 angol fontot (4000 dollárt) fizettek. Bennünk persze fól sem merült, hogy a Mackó netán eladható. A gyerekkorunkat - önmagunkat - adnánk el vele. És iszonyatos árulás lenne Mackóval szemben, aki velünk volt jóban és rosszban, aki annyi mindent eltűrt és megbocsátott, akit nem tudtunk elnyűni. Aki a legkegyetlenebb gyerekjátékok után is (mert hányszor megcsi- gáztuk szegényt, mint az eperjesi hóhér áldozatait) szelíden nézett ránk borostyán szín s fekete üvegszemével. Kegyetlen gyerekek lettünk volna? Minden gyerek kegyetlen, de Gyarmati Béla nem is erről van szó, hanem arról, hogy a szerepjátékokat él kell valakivel (valamivel) játszani. Nekünk ez a valaki-valami Mackó testvérünk volt, akit az első perctől fogva emberiesítet- tünk. Ha ettünk, neki is az asztalhoz kellett ülnie, ha aludni küldtek bennünket, 0 is jött velünk. Talán csak a fürdés alól volt fölmentve - lévén plüss borítású a teste. Később aztán a vizet sem kerülhette el; az egyik unoka begyalogolt vele a Balatonba. Akkor vesztette el örökre a hangját. Mert jobb időkben bőgni is tudott - szép mély hangon.- Ne bőgj, az apád istenit, hanem állj előttem vigyázzba! - ordítottam Mackónkra, aki akkor éppen szökött katona volt. A szöveget pedig attól a csendőmyo- mozótól kölcsönöztem, aki a szobánkkal szomszédos tanteremben működött. 1944 nyara volt akkor, vagy talán már az ősz kezdete, mert a szőlővel befuttatott veranda ablakain már érett szemek kacsingattak ránk. És katonák, katonák a falusi iskola minden tantermében, a lakásban meg beszállásolt tisztek. A nyári konyhában mosoda, apám osztálytermében kötözőhely, ahol azonban szükség szerint operáltak is. A nagy katonai mentőautók - az első vonalból jövet - itt rakták le a sebesülteket. Világos, hogy Mackót is naponta megoperáltuk. Ott feküdt szegény a hordágyon (felfordított sámli) s én mellé térdeltem (a- hogy a sebész főhadnagytól láttam), s kijelentettem, hogy nem szállítható tovább; készítsék elő a műtétet. Az operáció rendszerint sikerült, bár az asszisztencia (a húgom) lassú volt és kétbalkezes, mint az igazi szanité- cek, botcsinálta műtősök. Ezután következett a kötözés - igazi pólyával - majd az „ágynyugalom’. Mackó tehát volt frontkatona, szökevény, sebesült - később háborús bűnös is. Szerepe szerint kitüntettük, kikötöttük, megoperáltuk, sőt fól is akasztottuk. S hányszor eltemettük! - Circum- dederunt me genitus mortis dolores infemi - kezdtem, de alig értem az első sor végére, a húgom csengő szopránján belevágott: Ments meg engem urán, az örök haláltól... - Hülye vagy! - estem ki ilyenkor a szerepemből. -Miért, hát úgy se tudod végig... Ebben volt valami, de azért egészen nem adtam meg magam. Ments meg engem uram -zendí- tettem most már én rá az énekre. -Mi az, hát a kántor is te vagy?- sértődött meg a testvérem. így nem játszok, gyere Mackó. Azzal fogta a „hullát” s el. Persze verekedés lett a vége; nem voltunk szelíd gyerekek. Természetes, hogy a mackó, vagyis Mackó azonnal fóltámadt- új alakban. Mindig új alakban. Az elmúlt félszáz évében mindazt átélte, amit az emberiség. A család új nemzedékeire u- gyanolyan kedves - kicsit bárgyú - mosollyal nézett, mint ránk. Hosszan szolgálta elsőszülött unokaöcsémet, aki évekig megosztotta vele ágyát és asztalát. De később is helye volt a fiú szobájában. Ebből az időszakból csak egy esemény érdemes a megörökítésre. Elég indiszkrét dolog, hogy elmondom, de mind- degy... Szóval unokaöcsém - aki- időközben kinőtt a „mackós korból” egy szép tavaszi napon felvitte gimnazista szerelmét a - délelőtt mindig üres - lakásba. De hát amilyen kiszámíthatatlan a sors, a mama éppen akkor szaladt haza valamiért. A fiú szobájába lépve a következő kép fogadta. Egy csinos tini ült a pamlagon, ölében Mackóval, akit nagy szeretettel öltöztetett. Nem egészen zavartalanul, mert a fiú azon igyekezett, hogy kici- bálja kezéből a játékszert.- Ejnye kisfiam, hát te nem tudsz szépen játszani! - szólt rá főiskolás csemetéjére az édesanyja - hagyd a mackót a vendégnek, neked ott a kisvasút... 0 Mackó, ha beszélni tudnál! Azt nem is mesélem el, mikor évekig ültél egy szekrénybe zárva, „beraktározva” mert lakás híján albérletbe kényszerültünk. Istenem, ha a mi Mackónk elmondaná élettörténetét, vagy ha ismernénk annak az ötezer mackónak a sorsát, akik (igen, akik) ott élnek Dél-Kaliforniában, s a századfordulótól napjainkig annyi mindennek tanúi voltak a világon. De hát miért is szólalnának meg, mikor a legfontosabbat úgyis tudjuk. Hogy mi az? Csak ennyi mackók- kiszolgáltatott játékszerek - vagyunk valamennyien a SORS kezében, aki gyerekes szeszélyből megcibálja a fülünket, rugdos, tapos, felkoncol és eltemet - ha eltemet - bennünket. A különbség csak az, hogy mi nem kóccal vagyunk kitömve - mint bumfordi barátaink - hanem lélekkel, s ezért minden jobban fáj, mint nekik. Ezért hát vándor, ha megtépázott mackóval találkozol utadon, ne sajnálj tőle néhány jó szót, s adj neki kezet. Szó szólóban
