Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-22 / 18. szám
Január 22., Szombat ÉM - riport ÉM-hétvége III Gyimesi csángóknál jártunk Gyimesközéplok (ÉM - B.Sz.L.) — Hallottam egyszer énekelni egy szépséges egyszerű leányt. Tiszta kiejtéssel, zenei kíséret nélkül szólt, s azon vettem észre magam, hogy néhány szavát nem értettem. Mindjárt azután magyarázta is a tévében egy néprajztudós, hogy igazi csángó ének hangzott el, egy csángó lány szájából. Nem gondoltam soha, hogy egyszer „élőben” is gyönyörködni fogok beszédükben. így voltam ezzel egészen az elmúlt hétig, amikor alkalom adódott a találkozásra - méghozzá számunkra hétköznapi apropó - könyvajándékok eljuttatása alkalmából. Aminek az volt az előzménye, hogy a Páneuró- pa Unió ifjúsági szervezete, valamint a miskolci „Kelemen Didák” cserkész- csapat gyűjtést szervezett a gyimesi csángó gyerekek javára. Semmi mást, mint a szellemi táplálékok közül a legfontosabbat - könyveket kértek az adakozó lelkű emberektől. A felhívás hatására iskolák és magánszemélyek adományából rövid idő alatt összegyűlt több núnt ötezer könyv - mesés-olvasó szépirodalmi - olyan témakörből, amely a gyermekeket általában érdekli. Ezt a közadakozásból összegyűlt ajándékot juttatták el a szervezők. Okét kísértem el másfélezer kilométeres útjukra. Egy miskolci, személy- szállítással foglalkozó vállalkozó - Jáborcsikné Rozgonyi Edit - autóbuszát ajánlotta fel, hogy a könyvek a gyimesi csángókhoz eljussanak. Erdély keleti csücskébe, a Tatros folyó völgyébe vitt az út, ahol a Gyimesi- szoros előterében élnek testvéreink, a gyimesi csángók. A folyónak mintegy harminc kilométeres, de alig pár száz méter széles völgyében és annak mellék ágaiban húzódik meg három községük: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Január 13-án, csütörtökön indultunk útnak, hogy némi viszontagság után szombat hajnali negyed hatra megérkezzünk. Igen-igen nagy hálával tartozunk azoknak az önzetlen ismerős és ismeretlen embereknek, akik igyekeztek egyengetni az utat (figyelembe kell venni, hogy nálunk is, és a románoknál is általában a pénteki munkanap - különösen hivatalokban - már hétvégi napnak számít, ami általában nem kedvez az ügyek intézésének főként telefonon, telefaxon keresztül). Szokás még hálálkodni a természetnek is, ezúttal azonban ettől nyugodtan eltekinthetünk - az utunkat végigkísérő állandó köd, latyakos, hókásás fagyos-csúszós körülmények miatt. Annál inkább említhető a megérkezés, mely kárpótolta a már említett negatívumokat. A „patakokon” élnek Hogy hová is értünk, azt a gyimeskö- zéploki iskola igazgatója, Bodor Dezső mondta el, amig a korán felvert falu apraja-nagyja a könyveket a tantermekbe sikerítette:- A Tatros folyóba igen sok mellékpatak igyekszik. E mellékágak menti keskeny völgyekben az úgynevezett patakokban, szétszórt házcsoportokban élünk. Itt, Középlokon is több falurész van, így például a Bükkhavas, a Hidegség. A község útja összesen 42 kilométer. A falurészeket pataknak hívjuk, így nevezték el őseink azokat: Boros-pataka, Sötét-pataka, Kápol- na-pataka, Antalok-pataka, Közép- lok-központ, Hidegség.! Ez utóbbinak ismét több „pataka van. így lett Bán-patá- ka, Kovás-pataka, Bandi-pataka, Szalo- más-pataka, Cokán- pataka, Jávárdi-pata- ka. A Hidegségen kívül van még a Bükkhavas- pataka, a Barackos-pa- taka, meg Háromkút, ez utóbbihoz tartozik Farkaspalló pár háza is.- Hányán élnek ezeken az apró település- részeken? - kérdeztem az igazgatót.- Az összlakosság hatezer fó, s úgy a jó fele a hidegségi részeken él. Ha már itt tartunk, elmondom: itt Középlokon az iskolában 1-8. osztályos tanulókkal foglalkozunk, 13 és 24 tanulós osztályokkal. Az 1-3. osztályosok együtt tanulnak, a többiek külön. A községnek három nyolcosztályos iskolája van, egy itt Középlokon, egy a Hidegségben, egy Bükkhavason. Van még összesen hat 1-4. osztályos iskola a szétszórt hegyi településeken. Ide Középfokra busz szállítja a gyerekeket és a tanárokat is. Két „műszákban” tanítunk, délelőtt az 5-8. és az 1-3. osztályt, délután pedig a második és a negyedik osztályt. Tizenhárom pedagógus közül többen érettségivel rendelkeznek, de a jászberényi tanítóképzőbe jár közülük kettő, és a bukaresti főiskolára is ketten járnak.- Hány gyerek jár ide?- Összesen 130 iskolás, és - mivel az óvoda is hozzánk tartozik - 51 kisgyerek is. Velük egyébként két tanító és egy óvónő foglalkozik. Nagy előny, hogy a „tanerő” e nagy kiterjedésű község területén lakik. Pityókát vegyenek! Befejezvén a kora reggeli cipekedést, a gyerekek és a felnőttek is szétszélednek. Nem kell itt külön írni és túlozni az örömöt, de azért mégiscsak mond valamit, ha ideírom: pöttömnyi hatéves kislány is ott sürgött-forgott a könyvek behordása idején. Megérdemli, hogy megemlítsem: Berszán Margitka is hordta a könyveket, de a nagyobb fiúcskák, Prezsmér Balázs, Túrós Imre is kitettek magukért. Még a polgármester lakására is utánunk jött érdeklődni „valami jó magyar meséért” két öregember is. Mondjuk, hogy az idősebbek érnek rá itt még télvíz. idején is, mert odaérkezésünk perceiben egymás után találkoztunk a hegyekbe igyekvő fogatos emberekkel már a kora reggeli sötétben. Az igyekezet oka pedig az volt, hogy ott hamar sötétedik az erdőben, pedig onnan egyetlen téli nagy foglalatosságként igen sok fát haza kell hordani. Az ember itt hajlamos mindent összehasonlítani az otthoniakkal, így a gumikerekes kocsit is, ami egymás után tűnik el a sötétben, semmivel sem különbözik a mi zempléni erdőjáró embereink hosszúra nyúlt oldal nélküli, csak a közepén végigeresztett két gerendás fogatától. Mint amilyet Balogh Jánosék használtak az újhelyi erdőben. Egyébként a reggel is hasonlatos a miénkéhez. Három helyen is visított a disznó. A friss idő ideális a téli disznótorra. A röpke látogatás alkalmával illő, hogy felkeressük a polgármestert, Nagy Imrét, kihez Bodor Dezső kalauzolt el minket. Legnagyobb döbbenetemre, de őszinte örömömre is, a házilag készített szőnyegek, párnák, abroszok között a Duna-tévé monoszkópja fogadott a vendégszobában. A parabola antenna e vidéken az igen ritka kivételhez tartozik. Sietve ideírom: e messzeségből sem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy milyen jól megy soruk a gyimesi csángóknak. Mert a szétszórtan elhelyezkedő szerény - többnyire fából készült — lakok éppen ellenkezőjéről győznek meg: csoda, hogy egyáltalán megélnek. Hogy miből, és hogyan, arról polgár- mesterük így beszél:- Főként jószágtartással foglalkozunk. Nyáron bőkezű hozzánk az üde havasi legelő. Akkor legtöbb ember felköltözik a hegyekbe. Kalyibákat készítenek, s ez nyújt védelmet számukra. Aztán, látható itt a házak körüli hegyoldalakon, lent a völgyben, hogy növénytermesztéssel is foglalkozunk. De itt nem él meg csak a pityóka, így azt termeljük. A románok meg hoznak lentről búzát, így csereberélünk egymással. Borunk is úgy van, hogy a szólót megvesszük tőlük, mi meg csinálunk belőle vörösbort. A meredek hegyoldalakat, ameddig csali lehet, palánkkal védik, hiszen egyetlen cserealap a pityóka - vagyis a krumpli, amit még külön éjszakai strázsával is védeni kell a vaddisznótól. És persze van itt medve, farkas, ahogy mondják, melyekkel úgy általában megférnek. Ha már e vadakról szó esik, akkor a hitelesség kedvéért meg kell említeni a „változást” - ezt a szót használják errefelé. E változás pedig annyit mégiscsak hozott, hogy a települést ölelő kétezer hektár elvett erdőből visszakaptak egyéni tulajdonba hétszázat. Ugyanis a törvény szerint bárkitől bármennyi erdőt is vett el az állam, mindenkit egy hektárral kárpótoltak. Történt-e egyéb változás, csak úgy vehető észre, ha mindennapi életükkel- legalább órákra - azonosulunk. Például az iskola homlokzatán kétnyelvű a felirat, de az óvoda már csak románul jelöltetett. Másik tapasztalat, hogy legtöbbjükben ott a félsz. Virradat előtt hiába próbáltunk eligazodást kérni a kocsival igyekvő emberektől, a legtöbb az volt, hogy visszaköszöntek. De volt olyan is alá a lovak közzé csapott. Érkezett a hegy felől egy kerékpáros. Látta a buszunkat is, látta az idegeneket is, meg azt is, hogy reménykedve intettünk felé, hátha általa üzenhetnénk a hat kilométerrel odébb lakó iskolaigazgatónak. Nem állt meg, beletaposott a pedálba, valószínű hogy úgy gondolta: abból baj nem lehet. Azért, ha idegenek voltunk is, csak akadt egy fiatalember, ki elókerítette az iskola takarítóit, így korán hozzákezdhettünk a könyvek kirakodásához. Csak tiszta forrásból Csillag Anna és sógornője, Csillag Gizella tartott ízes szavakkal minket. Eközben arra gondoltam, ha nem lett volna a Kazinczy által szorgalmazott nyelvújítás,, most minden szavukat érteném. így is megtudtam azért, hogy az egész gyimesi lakosság katolikus, meg azt is, hogy az itteni patak- a Tapioca - sebes tiszta vize soha nem fagy be. Még a megérkezés utáni percek gyönyöre szaporázta a lábam, hogy minél többet meglássak-meg- tudjak, álmosságomat éppen e sietős patakba mostam. Majd egy átvetett pallón állva kezemmel kanalaztam a forrásvizet. A sötétben nem láttam, hogy tiszta vagy sem, de reméltem, hogy az itt élők még tisztelik a forrást. „Nem ittak másból, csak tiszta forrásból...” - jutott eszembe, s a bizalom bizonyosság is lett - virradat után. Ámbár kissé alábbhagyott a nagy lelkesedésem, miután dicsérni kezdtem a hűsítő vizet. Mert Anna nénémnek mutatván józan tivornyám helyét, nagy közömbösséggel a pallóra mutatott: „Nemrég itt bukott béfele egy asszony a vízbe, és nyomban meghalt.” Csoda e, hogy Tamási Áron Ábele jutott eszembe? Vendégeskedésünk a csángóknál ott is fejeződött be, ahol elkezdtük - a polgármesteréknél. Mert mindig sietünk, lótunk-futunk, mi már csak ilyenek vagyunk. Azért arra még volt idő, hogy meglessük a háziasszony kenyérsütését. ÉM-repró: Fojtón László Megint csak sok e téren is a hasonlatosság az otthoni szertartással. Hogy meddig dagasztják a tésztát, arra itt is az a válasz: „Addig, amíg csöpögni kezd a padlás” - vagyis, amíg a dagasztó bele nem izzad. A kemencébe hol hét, hol kilenc kenyeret vetnek, hasonló méretű a tűztér a miénkéhez. Amíg sül, a vendégeket kolbász, sonka, szalonna, vaj és finom juhtúró csábítja (igen eredményesen), hogy éhüket csillapítsa. Eközben megérkezik Nagy Imréék unokája is, akit pedig - mmó változó világ - így kell szólítani, hogy Noémi.- A fiatalok már ilyen neveket is adnak a gyerekeknek - mentegetőzik a nagyapa. De én a vezetéknevekkel is tapasztaltam furcsaságokat, mert hisz’ itt van mindjárt a község maszek boltosa, kinek lakása emeletén alakították ki az üzletet, ahol leginkább pályinkát, szörpöt meg hálózsákot kínált eladásra Berszán úr. A polgármester egyéb idegen hangzású nevet is felsorol, de rögtön hozzáteszi: „Itt mindenki csángónak vallja magát.” A fenti név a Szeben környéki juhászoké, de a leggyakoribb egész Gyimesen a bánságból származó Tankóké - állítólag háromszáznál is többen viselik e nevet. De vannak szép számmal Hajnalok, Bodorok is. Menni és maradni A nagy búcsúzás, és őszinte-kölcsönös megköszönések után igazi útravalót kapunk: majdnem hamubasült pogácsát, mert hiszen a kisült kenyerekből a legmelegebbet, a legforróbbat mi kapjuk. Hogy mi tetszett ötünk közül, kinek és mennyire, azt akkor tudtam meg, amikor ezt az egész könyvgyúj- tést szervező utunkat előkészítő fiatal Orbán Dénest láttam, amint leszedi cuccait a buszról, és azzal áll elő, hogy nem jön velünk haza. Úgy dönt, itt marad egy hónapig, már kifundálták az igazgatóval, hogy berendezi a könyvtárat. Kap egy szertárat, ott kedvére készíthet katalógust, polcokat, rendezkedhet, ahogy kívánja. Persze könnyű így alig húszévesen... Tőle is, a gyimesi csángóktól is búcsút veszünk, s immár négyen indulunk vissza. A változatosság kedvéért Szatmárnémeti felé vesszük az útirányt, hogy Csengersimán lépjük át a határt. De addig több száz kilométer hátravan. Ezeregy-ezerhatszáz méter magas hegyek, köd és hóesés. Az úton írogatom a sorba következő településeket: Csíkszereda, Szentegyháza, Kápolnásfalu, Homorodfürdó, Mádé- falva. Aztán elbóbiskoltam, s csak Székelyszentléleken ébredek, hogy tovább újam: Farkasháza, Korond. Megint elalszom, csak Szovátától lesem a cammogó autóbusz ködlámpája előtti úton a fehér szaggatott vonalat. Sóvárad, Kibéd... és a három autóbusz-vezetőt már csak a nagy út vége felé kérdezem: ki honnan és miért vállalta nagy buzgalommal az utat? Jáborcsik István harmincéves, ót felesége alkalmazza a külföldi utakon. Két kisfia vem, ő az MKV-nál főállású autóbuszvezető. Szabó Tamás harminchárom éves biológia-testnevelő szakos tanár, de a Borsod Volán gépkocsivezetője volt, most a személy- szállító vállalkozás autóbuszvezetője. Ót is igen várhatja már otthon a kisfia. A trió harmadik tagja Barcsa Imre, akit két lány vár. Arra azonban majd csak vasárnap reggel kerül sor, hiszen hazai utakon is köd előttünk, köd utánunk. Ki alszik, ki csak bóbiskol, ki navigál. Jó érzés motoszkál a fejemben: teljesült egy icipici segítség. Mi csak közvetítettük az adakozók jó szándékát, céljához ért egy simogatás- nyi melegség, leküzdve az elődök által örökölt tragédiát, könnyítve a jobb sorban élők lelküs- meretén még akkor is, ha ezt senki be nem vallja... A határtól nem messze törtük meg a gyimesi kenyeret - még mindig meleg volt... Egyszer megkérdezte valaki a halálos beteg Nagy Lászlót, hogy mit üzen az évszázadokkal utánunk élőknek. A költő így válaszolt: „Csókolom Ókét...” Én ugyanezt üzenem a sokat űzött, sokat szenvedett gyimesi csángóknak. Emlékezés Nótás Nagy Dezsőre Kövér Árpád Alig múlt kilencven éve, hogy született és most tizenöt éve, 1979. január 21-én halt meg. Falusi tanító-karrfegyként kifejtett áldozatos munkássága ma is példamutató időszerűséggel bír, a vidéki értelmiségi közszolgálatának szépségét és gazdagságát tükrözi. Nótás Nagy Dezső 1903-ban született Ózdon. Édesapja művezető volt az ózdi vasgyárban. Nagyapja Dédesben és Sajókazán volt tanító, tankönyvet is írt. Anyai nagyapjának, aki az 1848/49-es szabadságharc huszártisztje volt, nem titkolt büszkeséggel őrizte emlékét. A rimaszombati református főgimnáziumban tanult négy évig, majd a sárospataki tanítóképzőben kapott oklevelet. A fiatal tanító Mezőkeresztesre került és évtizedeken át ott élt, dolgozott. Utolsó éveit Miskolcon orvos fia családjának körében töltötte. 1959-ig tanított a keresztesi - előbb református egyházi, később állami iskolában. Betegsége miatt nemcsak a katedrát kellett elhagynia, hanem a karnagyi pulpitust is. Dezső bácsi ugyanis mái- 1921-ben segédkamagy volt a később a háborúban elesett tanító-fivére, Nagy Károly mellett. Néhány év múlva pedig - miután a Zeneakadémián karnagyi oklevelet szerzett —, átvette bátyja tisztét és a mezőkeresztesi férfikar élén állt egészen betegségéig. Dezső bácsi gyakorlatilag minden református gyereket tanított azokban az évtizedekben Keresztesen: az iskolában betűvetésre, tudományokra, az énekkarban pedig éneklésre. Az énekkar nem is pontos kifejezés, a karok a helyes. Mivel a 70 tagú (3 szólamú) férfikar mellett 120 tagú (szintén 3 szólamú) iskolai vegyeskart is szervezett. Működött ezeken kívül egy 8 tagú kamarakórus is, amely Keresztespüspöki, Mezőkeresztes és Mezónagymihály kottaismerő és jó hangú értelmiségéből verbuválódott. Figyelemre méltó a kamarakórus összetétele: 3 katolikus kántor, 1-1 katolikus és református pap, 2 jegyző és 1 református tanító. S hogy a feleségek se unatkozzanak, az ó bevonásukkal „mini-vegyeskar” alakult. Energiája nagy részét Dezső bácsi a keresztesi férfikarra fordította. A kórusba való bejutás rangot jelentett. A karnagy a leendő tagok felfedezése végett szorgalmasan látogatta a keresztesi lakodalmakat és az énekkarba invitálta a szépen éneklő legényeket. A kórus önmaga által is magasra szabott mércéje, a jó hallás követelménye annyira komoly volt, hogy a társadalmi előítéletekkel és a politikai divatokkal is képes volt dacolni. A 30-as években (!) például egy zsidó származású szabó, a gyönyörű hangú Klein Lajos is oszlopos tagja volt az énekkarnak. A kórus számos sikeres hazai vendégszereplésével szerzett jó hírnevet, sót egy alkalommal Bécsben is nagy sikerrel léptek fel. A karnagyot Nótás Nagy Dezső néven jegyezték be 1935-ben a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetségébe, így a Zenei Alapnak is tagja lett. Elóne- ve nem véletlen: összesen mintegy 400 magyar nóta zenéjét szerezte. Három zongora-letótes nótagyűjteménye jelent meg s egy verskötete is, „Valahol utat vesztettünk” címmel. Meggyőződése volt, hogy a francia sanzonhoz vagy az orosz románchoz hasonlóan nálunk a magyar nóta legális műfaj lehetne, az ízléses szórakoztatás egyik természetes formája, hiszen a legjobb nótákat itthon, de külföldön is sokan ismerik és kedvelik. Tudomást nem venni róla - ahelyett, hogy annak tekintenénk, ami: sajátosan magyar, tömegesen igényelt szórakoztató zenének - szerinte helytelen álláspont. Érdemi vita helyett azonban csak közönyt és hallgatást tapasztalt e véleményével kapcsolatban. Diákvicc-gvújteménynek indult, majd fokozatosan anekdota tár növekedett Dezső bácsi kutató szenvedélyéből, szorgalmából. A nyári szünetekben rendszeresen járta a könyvtárakat. Olyan anekdotákat keresett, amelyek híres professzorokról, pedagógusokról szólnak, illetve amelyek híres emberek, kiemelkedő személyiségek diákköri tetteit örökítették meg. Mellékesen pedig összeállt közben a magyar kollégiumi diákszokások leírása is. Ezt a Geleji Katona Istvánnal kezdődő és a huszadik század közepéig tartó, mintegy 800 gépelt oldalnyi gyűjteményt joggal tekinthetjük nagy kincsnek. A szerzőnek sajnos nem adatott meg, hogy könyvalakban is láthassa gyűjteményét. „De tán jó oly idő...” - remélhetjük Csokonai Vitéz Mihály szavaival. Mindannyian katolikusok
