Észak-Magyarország, 1994. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-10 / 7. szám
4 ÉSZAK-Magyarország Levele 1994» Katalógusból — bóvli Azért kérem a nyilvánosságot, mivel több olvasó is rászedhető úgy, ahogyan én. Remélem tanulnak esetemből és nem hagyják magukat becsapni. Nyugdíjas asszony vagyok, ezért kisebb összegből szerettem volna a karácsonyi ajándékozást elintézni, nem utolsó sorban a praktikumra is tekintettel. Kapóra jött a „Ház és Hobby” által küldött katalógus, amelyből rendeltem 4 terméket, 2450 forint értékben. Többek között kerékpárgumihoz „defekt stop” ragasztót, mivel jó néhány kétkerekű van a családban. Továbbá karácsonyi asztalterítőt, ami a katalógusban nagyon szépen mutatott. A kért dolgok november 18-án megérkeztek, utánvét. Nagy bánatomra az asztalterítő egy festett fólia, műanyagból. De sajnos csalódtam másban is. A lányom kerékpárjának kereke december elején kilyukadt. Örültem, hogy nem kell a ragasztással bajlódni, mert ugye itt volt a „defekt stop”. De hát az csak nem ragasztott, ráadásul a sikamlós „etvasszal” teli flakonra németül ír- j ták a használati utasítást. Kerestem valakit, aki lefordítja. Csak most ért igazán a hideg zuhany! A ragasztó nem ragasztó volt, hanem „enyhe hatású korrózió védő”. Már sok disznóságról hallottam, de ilyen arcátlansággal még nem találkoztam, s mindez államijóváhagyással. A számla alatt van ugyan egy vásárlói tájékoztató, miszerint 10 napon belül visszaküldhetem a csomagot, de csak portósan és felbontatlanul (!). Furcsa észjárás! Mert ha nem használom a kért árut, ugyan honnan tudhatnám, hogy az nem megfelelő, mi több használhatatlan?! És hogyan jöhetnék rá arra, hogy rászedtek, becsaptak? Mert a Ház és Hobby csomagküldő szolgálat (Budapest, Pf. 2.1230) ezt tette velem. A megküldött két termékük bizony még a bóvli jelzőt sem éri el. Egy becsapott kisnyugdíjas (Név és cím a szerkesztőségben) Talán nem így kellene emlékeztetni a régi utcanévre Ingyen tévézhetnek .Január elsejétől 300 forintról 460-ra emelkedett a televízió havi előfizetési díja. E jelentős áremelés apropóján szeretnénk olvasóink figyelmét ismételten felhívni a több mint két éve életbe lépett 33/19917X11.18. PM. számú rendeletre, amely értelmében az előfizetési díj megfizetése alól mentesül:- az egyedül élő 70 éven felüli személy;- az önálló háztartásban élő házaspár, ill. az élettársak, ha mindketten 70 éven felüliek;- az a 70 éven felüli személy, aki önálló nyugdíjjal, keresettel vagy egyéb jövedelemmel nem rendelkező közeli hozzátartozója eltartásáról gondoskodik;- a 100 százalékos hadirokkant;- a súlyosan látás- és hallássérült, az I. és II. csoportbeli rokkant. Kérelmezés esetén az igényjogosultságot az adott helyzetnek megfelelő dokumentummal kell igazolni, így például I. és II. csoportbeli rokkantság esetén az Országos Orvosszakértői Intézet szakvéleményével; a MÁV Nyugdíj Igazgatóság határozatával; a Társadalombiztosítási Igazgatóság rokkantságról szóló határozatával; a súlyosan látás és hallássérültek esetében a „súlyos fogyatékosság minősítéséről” szóló igazolással; a súlyos látássérültek esetében a „vakok személyi járadékát” megállapító határozattal. A kérvényt illetve az igazolást a Miskolci Postaigazgatóságnak (Kazinczy u. 16.) küldjék meg az érintettek. 70 éven felüli személyek esetében azonban a díjmentesség intézését a helyi postahivatal végzi. — Szerkesztői üzenet — II. János, Mezőkövesd: A nyugdíjas, amennyiben nyugdíjának folyósítása mellett biztosítással járó jogviszonyt létesít, négyszázalékos egészségbiztosítási járulék megfizetése ellenében táppénzre is jogosult. A táppénz összegének megállapításánál csak a nyugdíjazást követően megállapított munkabért lehet figyelembe venni Bodnár Ildikó rovata Akikért nem kondul meg a harang A háború után Szarvason népi kollégiumot szerveztem és vezettem. A szomszédos Békésszentandrásról jött hozzánk szakácsnőnk, és egy napon - puszta véletlen folytán - egy levelet hozott neki a postás messze idegenből. Névrokona volt a levélíró. Én is elolvastam, s most agykomputerem segítségével rövidítve visszaidézem a megrendítő, szívet tépő sorokat. „Kedves Édesanyám! Ez már a második levelem, amit magának írok, hátha nem kapta meg az előzőt. Megismétlem, hogyan kerültem i- lyen messzire szeretett Édesanyámtól és édes falumtól, Békésszent- andrástól. Minket, leventéket Németországba hajtottak ki a háborúban és a háború befejezése után amerikai fogságba estünk a rendes katonákkal együtt. Falusi barátommal együtt azon töprengtünk, hogyan lehetne a kilátástalanságból valahogyan megszökni és hazakerülni. Haza, szüntelenül haza szerettünk volna menni! Sikerült megszöknünk. Néhány napig gyalogoltunk Dél felé, de az egyik napon francia katonák fogtak el minket és egy nagy táborba kísértek. Nem gondoltunk mi semmi rosszra, hiszen a háborúnak már vége volt, mindenki a hazamenetelre gondolt. Heteken át nagyon jó kosztot kaptunk és örültünk, hogy sikerült megszöknünk az amerikai fogságból. 4-5 hét múlva egy magyarul beszélő francia tiszt jött a szobánkba és megkérdezte, akarunk-e belépni az idegenlégióba. Azt feleltük neíd, hogy mi haza akarunk menni. Ahogy gondoljátok - mondta a tiszt és mosolyogva kiment a szobánkból. Másnaptól kezdve egyre romlott a kosztunk, egyre kevesebbet kaptunk enni. 3-4 hét múlva már le is adtuk a közben felszedett kilókat. Megint megjelent ugyanaz a tiszt és ugyanazt kérdezte tőlünk, mint azelőtt. Mi ugyanazt válaszoltuk neki és megint otthagyott minket. Az amúgy is kevés koszt megint szűkösebb lett és néhány hét múlva már alig lézengtünk, annyira lefogytunk. Megint jött a mosolygós tiszt: „Nos, gyerekek, akartok-e belépni az idegenlégióba?” Összenéztünk és kétségbeesésünkben „igent” mondtunk. A tiszt megköszönte elhatározásunkat és másnap már javult a kosztunk. Egy jó hónap múlva az életkedvünk is visszatért és egy reggelen megjelent egy nagy teherautó, mely sokunkat levitt a tengerhez és áthajóztunk Algériába, egy hatalmas kiképzőtáborba. Közel három hónapos, erős kiképzés után behajóztak minket és a nagy szállítóhajó a Szuezi-csatomán át kihozott minket ide, Vietnamba. Másnap már bevetésre kerültem a dzsungelben folyó kegyetlen harcba, ahol egy kés repült a hátamba, összeestem és csak itt, a kórházban tértem magamhoz. Most már nagyon jól érzem magamat és azt mondták ma, hogy pár nap múlva megint harcképes leszek és bevetésre kerülhetek. Ha ez bekövetkezik, drága jó Édesanyám, nagyon félek, hogy Magát már többé sohasem fogom meglátni, de a kis falum tornyát sem. Olyan kegyetlen ez a háború! Megköszönöm jóságát, hogy felnevelt, de a sors nem engedte meg nekem, hogy idős korában segítségére lehessek. Imádkozzon az Úristenhez, hogy vagy szabadítson ki engem a poklok poklából, vagy ha meg kell halnom, ne szenvedjek sokat. Sokszor csókolom, imádkozom én is Magáért. Hűséges és szerencsétlen fia”. A Pálinkás-gyerek keresztnevére már nem emlékezem. Meggyőződésem, hogy nem kevesen voltak ilyen fiatalok, akik hasonló sorsra jutottak. Sok volt fiatalunk, idegen katonaöltönyben és rengeteg szenvedést megélve talán a csillagokkal kirakott Hadak Útjáról tekintget le hazájára, mely a megsemmisülés tengerébe taszította őket. Harangzúgáskor sokszor gondolok az ilyen szerencsétlen magyar honfitársaimra, akiknek nemhogy „kárpótlás” nem járhat, de még csak harangkon- dulás sem. Ezért kondítottam meg értük lélekharangomat. Deine Dezső Buszos tapasztalatok, okulásképpen Szóvá tegyem? Ne tegyem? - Egykét napig ezen tűnődtem. Mivel új évet kezdünk, hátha okulnak belőle azok, akiket érint. Ha valakinek nem áll szándékában segíteni embertársán, legalább szándékosan ne ártson neki. Két-három héttel ezelőtt ilyesmi velem is megtörtént Miskolcon a népkerti megállóban, de meggyőztem magam, hogy a buszvezetőnek volt igaza. Szabályosan várakoztam a forgalomirányító lámpánál, hogy az úttesten áthaladva feljuthassak a váltás előtt a megállóba érkező 2-es járatra. Szaladva közelítettem a várakozó autóbuszhoz. 10-15 lépésnyire lehettem tőle, amikor az ajtók becsapódtak és a kocsi elindult. Jön a másik - vigasztaltam magam. Legalább lesz időm kipihenni a futás fáradalmait. Hiába, egy tömegközlekedési eszköz, előírás szerinti kötött idővel gazdálkodik. Pár nappal később Tapolcán közelítettünk az Éden Kemping irányából telekszomszédommal a megállóhoz. A Miskolc felől érkező korosabb utasokkal a kemping előtt találkoztunk. Úgy véltük, pontosan eléijük a visszaforduló buszt. Naponta teszem meg ezt az utat, van tapasztalatom. A hídon átjutva észleltem, hogy a járat a felső megállóba érkezett. Megszaporáztam lépteimet és egyben vigasztaltam, biztattam ér- szűkületes lábai miatt botjára támaszkodó telekszomszédomat. Felszálltam és kértem a buszvezetőt, hogy várja meg bicegő társamat. Már ő is a pázsiton átlósan átvezető úton kopogott botjával. Jön a másik - mondta teljes nyugalommal. Válaszát annál inkább éreztem szomorúnak, mert külső jegyei alapján a nyugdíjhoz közelállónak ítéltem meg. Igaz, mi már a 70 felé tartunk. A történtektől függetlenül kívánunk Gyuszi bácsival mindketten az AKD 720-as számú autóbusz vezetőjének jó egészséget és békés, boldog újesztendőt. Apropó, ennek kapcsán jut eszembe, hogy az említett megállóban a le- és felszállók jelentős többsége a Park Hotel előtti kishídon érkezik a megállóba. Különösen nyáron. Ha a megállót a hídon átvezető út folytatásaként helyeznék át, nem kellene a parkolót átlósan átszelve megközelíteni. A mostani út hosszabb és veszélyesebb is. Különösen télidében, amikor a motorosok és autósok hajmeresztő gyakorlatokat végeznek a jégpályává alakított területen. Az egyik buszvezető részéről volt itt kellemes tapasztalatom is, amikor az egyik utazni szándékozót észrevéve lassított és felvette a lépteit szaporázó, majd lassító meglepett utast. Én akkor átlósan haladtam, lemaradtam, de nem haragudtam. Örültem annak, hogy utastársamnak sikerült. Bartha István Jobbra és balra kanyarodás — egy sávból Autósok figyelmébe ajánljuk a miskolci Dózsa György utca új forgalmi rendjét, ami a korábbi- nálbiztonságosabb, jobbra (kis ívben) és balra (nagy ívben) kanyarodást szolgál. A két sávosra „szűkített" ut jobb oldaláról lehet ugyanis csak ráfordulni a Kis-Hunyad és a Palóczv utcákra, amit a nemrégiben felfestett záróvonal is jelez. E változtatásra egyébként azért volt szükség, mert a Palóczy utca felől érkező autóbuszok szinte teljes egészében elfoglalták a Dózsa György utca középső, kanyarodó sávját, ahonnan viszont balra nagy ívben a Palóczy felé lehetett letérni. S hogy a régi gyakorlat mennyire rögződött - felvételünk is bizonyítja. Fotók: Fojtán László Tanulmány Szívemből - szomorú szívemből - szóló tanulmányt olvastam a Társadalomkutató Intézet igazgatójának (az MTA Jövőkutatási Bizottságának elnöke is) tollából: „10 éve mondom tarthatatlan az, hogy az újabb és újabb hitelfelvételek nem a gazdaság modernizálását, hanem a kölcsönök törlesztését szolgálják.” Majd így folytatja: „...A törzstőke többszörösét fizette vissza az állam és 1985 óta 2,5-szeresére nőtt az adósságállomány, ha ez így folytatódik az ezredfordulóra 40 mil- liárdra nő, anélkül, hogy egyetlen cent jutna a gazdaság építésére...” Ehhez kommentár sem kell, no és kicsi is vagyok ahhoz, hogy bátorságot vegyek magyarázatához. De érzem és hiszem, sokan vélekednek hasonlóképpen. A tanulmány folytatja: „...Milliárdos értékek pillanatok alatt tizedükre csökkentek - nem értékvesztés, de értékbecslés miatt...” Milliárdos értékek - melyeket a háború (II. világháború) okozta romokból építettünk fel. „Nem szabad kivárni meddig tűr a nép...” - szögezi le a jövőkutató. ,A felgyülemlett keserűségből sok jó nem származhat. A mahináció, az ügyeskedés él és összeomlik a mezőgazdaság, a termelés, az egészségügy... erodálódik a nemzetgazdaság. Ha folytatódik, egy nemzet felszámolási folyamata kezdődik meg...” Jó lenne ezt nem megvárni, akaijuk közösen, hogy legyen jövőnk! Somossy Katalin Tanuár 10», Hétfő Utazás a Paszporttal Zita asszony levele a közelmúltban érkezett szerkesztőségünkbe, Veszprémből. Mint írja, sorai már korábban megjelentek a helyi lapban, de mivel észrevétele elsősorban egy miskolci kft.-nek szól, örömmel venné, ha lapunk is közzé tenné, hiszen kritikáját a jobbítás szándékával tette meg. Kérését az alábbiakban teljesítjük: Szeptember 8-18-ig tartott a miskolci Paszport Kft. által rendezett kegyhelylátogatás Fatimába. Az idegenvezető hölgyet alapos felkészüléséért csak dicséret illeti, és a két pilótát is, de kifogással élünk az indított ócska busz ellen, mert a szolgálatot teljesítők kérésére sem szereltek fel hátúira hangszórót. így mi, veszprémiek, akik hátul kaptunk helyet, az idegenvezető egyetlen szavát sem hallhattuk, sőt a négy pap énekét és imádkozásait sem. De meg kell azt is jegyeznem, hogy a buszba 45 személyt zsúfoltak be, így akár a heringek, úgy érezhettük magunkat. Két napon át ülve aludtunk, sem hűtőszekrény, sem toalett, sem kis felszerelt asztalka nem volt. Az út szép, de fárasztó volt' és a fentiek miatt bosszúsággal teli. Közben mellettünk suhantak el a kényelmes hazai IBUSZ-kocsik, még a volt keleti államokból is különbek jöttek. A magyarnak minden jó? Zita Heydemann br. Werbovszky Veszprém Zárt ajtók A miskolci Tiszai pályaudvaron mind a posta, mind a váróterem zárt ajtókkal fogadja a késői ügyfeleket, illetve utazókat. Érthetetlen, hogy miért nem működhet itt egy éjjelnappal nyitva tartó hivatal, s az is, hogy miért zárják be az állomást 23.30-tól hajnali 3 óra 40 percig. No persze, a közbiztonság! De hát azért van a rendőrség, hogy ne rabolják ki a postát éjjel és ne „vigyék el” az állomást. (Zárják a lépcsóházakat, a közintézményeket, a sportpályákat, sót már a templomokat is, rögtön a mise után. Az egész ország lassan egy nagy zárka már.) Visszatérve a Tiszaira. Egy fiatal- asszony Mezőkeresztesről hozta be késő este mentővel a Szentpéteri kapui kórházba gyermekét. Taxival sem érte el az utolsó vonatát. Kezében a gyermek ruháit tartalmazó táskával éppen lenyomta az állomás kilincsét, (a zártat), amikor rendőrsíp állította meg. Mi keresnivalója van itt? - kérdezték tőle. Mármint utasnak az állomáson! (Nincs mindenkinek szállodára pénze...) Kisebb állomásokon is nyitva tart a váróterem éjjel. Ám de Miskolcon... N. Józief Miskolc
