Észak-Magyarország, 1993. december (49. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-04 / 284. szám
December 4., Szombat Műhely ÉM-hétvóge VII Egy zsaru kettős élete „Egykori magyartanárom oltotta belém a költészet szeretetét ” A versfaragás számomra egyfajta kábítószer - mondja Páz- mandi László Kovács Judit A zsaru és a költő olyan messze esik egymástól, mint az órás és a kazánkovács - mondogatják barátai némi élccel rendőrtiszti hivatására célozgatva. Valóban nehéz elképzelni valakiről, aki hétköznapjaiban esetek, tények után nyomozva járja az élet sötét oldalát, hogy fényesebb pillanataiban tollért nyúl, s papírra vetett szavaival próbál bekapcsolódni a „magasabb szellemi szférákba”. Pázmándi László, a mezőkövesdi rendőrkapitányság bűnüldözési osztályának vezetője az, akinek életét végigkíséri ez a kettősség. * Általában minden középiskolás megpróbálkozik a versfaragással. Aztán van, aki abbahagyja, van, aki megfertőződik, s életelemévé válik. Én az utóbbiak közé tartozom. Bizonyára egykori kedves magyartanárom, Misz János oltotta belém a költészet szeretetét, aki két évig tanított a gimnáziumban. Egyik órára behozta az Élet és Irodalom című folyóiratot, kielemeztük valamennyi írását... A mai napig járatom. Verseim először - úgy tizenöt éve - a Ma- tyófóld című időszaki kiadványban jelentek meg, majd a Mezőkövesdi Újságban, a Dél-Borsodban, aztán az Észak-Magyaror- szágnál kötöttem ki. Az utóbbi időben „költői pályafutásom” felerősödött: az önkormányzat művelődési osztályára került Cseh Károly, ismert költő és műfordító biztat, nyüstöl, hogy írjak, ne hagyjam abba. Persze kíméletlen kritikusom is. Életrehívott Kövesden egy Irodalmi Kávéházat, amely fellendítette a városban az irodalmi életet. Engem, illetve verseimet is bemutatták itt. Eljárunk a környező falvakba is irodalmi esteket tartani, mi, műkedvelő poéták. így élünk, amellett, hogy mindenki végzi mindennapi dolgát, munkáját. * Irodája igazi zsaruszoba. Kopottas bútorok, ügyiratokkal zsúfolt asztal, „nagyképemyős vallatólámpa” az éjszakai aktabogará- száshoz. A sarokban dívány - az éjjeli szolgálat lopott perceinek pihenőhelye. Igazi zsaruszoba. Valami mégis kilóg a sorból. A dohányzóasztal felett a falon egy sokszorosára kinagyított ujjlenyomat fotójának széleit megsárgult papírcetlik koszorúzzák. Rajtuk idézetek: Marcus Auréli- us, Pasztemak, Laboda Kálmán, Nietzsche, Zamjatyin, Sir Arthur Conan Doyl... Sűrű telefonok, intézkedő rendőrök, ügyfelek által meg-megsza- kított beszélgetésünk „kényszerszüneteiben” volt alkalmam feltérképezni a tetthelyet, s elgondolkodni: Tényleg, hogy fér össze az „órás a kazánko- váccsal”? * Életemet végül is a rendőri pályához kötöttem immáron huszonegy esztendeje. Még diákként, fantázia indíttatástól vezérelve választottam ezt a hivatást: „amiért Magellán mindenen keresztül, mert hitt egy nem létező földszorosban, és megtalálta”. Mint minden fiatalembert, engem is megérintett a nyomozói munka, amely véleményem szerint nem is áll olyan messze a költészettől, hiszen ez is egyfajta művészpálya. Csak saját tehetségétől függ, hogy az ember milyen sikereket ér el. Vannak sok energiát lekötő sikertelen ügyek, amelyek után évekig kell talpalni, de kreativitással az ember gyakran „tettest fog”. Ez valami olyan dolog, ami több, mint munkavégzés. Az empátia, a kreativitás a lényeges eleme. És valahol itt kapcsolódik az irodalomhoz, a költészethez. * Kollégáim szerint a verseim tele vannak pesszimizmussal. Erre van egy mondásom: pesszimista ember az, aki olyannak látja a világot, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek lennie kellene. Én a pesszimista embert látom reális embernek. Ez a szemléletem, magam is ilyen vagyok. „Vesztesek álmával álmodunk” - írtam egyik versemben. Talán a munkám is hozzájárul ehhez a gondolkodásmódhoz, hiszen én főleg az élet sötét oldalát látom. Általában hangulati költeményeket írok, ez áll közel hozzám. Véleményem szerint teljesen mindegy, hogy miről ír az ember, ez sbkadik kérdés. A lényeg a HOGYAN-ban van, és a tömörítésben. Ennek kapcsán kezdtem el foglalkozni a japán haiku költészettel is egyik barátom segítségével, aki fordítja ezeket a szigorú - 5, 7,5-ös szótagszámú - háromsorosakat. Magam is megpróbálkoztam ilyenek írásával. „Elrongyolódott/ hitünket tovább tépi/ hulló falevél.” „Elalvás előtt/ pörög a napod filmje/nincs menekülés.” Most ilyenekkel „kínlódom”. * Nem vindikálom magamnak a költő titulust, hiszen ez csak az igazán nagyok' kiváltsága. Hol mérhetném magam össze Csoó- rival, Weöressel, Adyval.J? Nekem más a hivatásom, s ez határozza meg az életemet. „A világot egy maroknyi embercsoport viszi előre. Azok, akiknek az életük a hivatásuk, és a hivatásuk az életük.” Nekem csak ritkán adatik meg, hogy elmerüljek az irodalom szépségeibe, rejtelmeibe. Az irodalom iránti szenvedélyem érdekes módon mégis segít hivatásom gyakorlásában. Mint sokat olvasott ember, jó verbális készséggel rendelkezem, s ezt jól fel tudom használni a munkámban. Egy-egy gyanúsítottal - mint egy refoi-mátus papnak - órákig is beszélgetni kell, hogy érezze a bizalmat, a jószándékot, s megnyíljon előttem. Ha éreznek bizonyos együttérzést, empátiát a részemről, őszintébben beszélnek. * A versfaragás számomra egyfajta kábítószer. Menekülés az álomvilágba. „Rekviem nélkül szeretnénk élni/mindenki álmát őrizve lépni/elémi azt, amire várunk,/hogy célunk legyen az indulásunk.” Talán ez lehetne az én ars poeticám. Aránylag elég kevés „firkálással” írok, inkább a fejemben érlelődik hosszabb ideig egy-egy vers, amit aztán egyszer csak papírra vetek. Persze vannak olyanok, amelyeket nem tartok érdemesnek arra, hogy eljussanak az írógépig. Legnagyobb kritikusom azonban a fiam, aki magyar - történelem szakon végzett. Először mindig neki mutatom meg szüleményeimet, de vannak olyanok, amelyeket senki sem láthat. Néhány versem szerencsére eljutott odáig, hogy találkozzon az ólombetűkkel. Barátaim biztatnak, hogy adjam ki saját „válogatott verseimet”, már szponzorokat is toboroznak. A sógorom nyomdász, kiadásijoga is van, talán megvalósítható. Pető János grafikus barátom felajánlotta, hogy „két sörért” illusztrálja a kötetet. Egy grafika - egy vers. Ár nélkül nyomtatnánk ki öt-hatszáz példányban, hiszen nem a versek világát éljük. Aztán dedikálva szétajándékoznám a környezetemben lévőket kínozva azzal az ajánlással, hogy tegyék a polcukra, és őrült óráikban olvasgassák. Fecske Csaba Szádvár A vár napszítta romja már falánk időnk csalétke csak, amelyre dühödten lecsap; lobog az erdő, mint a hínár. Porlad a kő, ledől a fal, évszázadok és évszakok - a fák alatt mind több az avar, a nap tar ágak közt ragyog. Riadtan néz egy kicsi gyík, a felhevült fehér kövön órákon át sütkérezik. Ki tudja mi múlt el, s mi jön, kiben fog testet ölteni megannyi fájdalom, öröm Cseh Károly Mindennapi fohász „Ez a világ, mint egy kert...” (Rimay János) Dérütötte zseni-palántáktól mentsd meg ma is kertedet, Istenem. Korkos Jenő grafikája Pázmándi László SZER (A megszűnt Szabad Európa Rádió emlékére) Egy SZER volt, - hol nem volt - életünkben Egy SZER volt, amely túlélni segített Melyhez menekültünk szégyenünkben Mit hallgatni, csak halkitva lehetett. A remény időn hintázó apostola A félelem zavaró állomásai között Apák és fiúk titkolt adója Az elhallgatott történelem fölött. A fogószínpad dicső daliái Jelmezt, s álarcot cserélő hercegek Mellükön Kelet vörös medáliái Júdástetteikért kapott rendjelek Mert hiába hatalmuk zsoldos regulái A jégbezárt szabadság felengedett. Pártszolgálatosok a rádióban... Mi az istencsudája ez? Mikori lapot tartok én a kezemben? Mert vannak kifejezések, melyek nagyon is korhoz kötöttek. Ilyen a pártszolgálatos is. Az én korosztályom azonnal Szálasiék rémuralmára asszociál. A rosszarcú géppisztolyos, karszalagos legényekre, akik a nyílt utcán kon- colták fel honfi- és embertársaikat. Ez a sajátos összetétel nálunk azóta pejoratív tartalmú. Mert mind a párt, mind a szolgálat szavunkat milliószor leírtuk az elmúlt évtizedekben, szóltunk a pártnak tett szolgálatról is, de a „pártszolgálatos” legfeljebb visszaemlékezésekben, vagy történelmi munkákban fordult elő. Most irodalmi lapunk hasábjain tűnt fel. Aki leírta, kemény ütésnek szánta - visszaütésnek. Akit ez a kifejezés eltalál, az hulla. Nemcsak szakmailag, erkölcsileg is. Viszont egzisztenciálisan elég sokat kockáztat, aki ilyesmit ír le főnökéről, vagy munkatársánál. De hisz tudják...' Hát itt tartunk az Úrnak 1993. évében, szűk négy esztendővel a rendszerváltás után&niközben készülünk az újabb választásokra, s per pillanat várjuk a Megváltó születésének ünnepét. A szeretet, a békesség és a jóakaratú emberek örömteli napjait. Az idén sok klasszikus szólal meg fjajd az ünnepek alatt, miután a kortárs szerzők - írók, költők, muzsikusok - közül sokan és egyre többen megtiltották, megtiltják műveik sugárzását. Faludy György - e tekintetben - most emigrál harmadszor. Pedig azt hittük és ő is azt hitte, végképp hazatérhet. De csak lakása lehet itt - otthona nem. Mert otthonra az olvasók, a nép szívében lelhet csak az alkotó ember. De hát mit számít Faludy, Kocsis Zoltán, Esterházy Péter és a többiek... Majd helyreütjük a Pravdában - mondotta volt Hruscsov. Majd eligazítjuk az Új Magyarországban - hangzik most is, s a következő nap már olvashatja a sok kutyaházi: „Néhány középszerű író és egyéb jelentéktelen prókátor... fólhergelt pár valódi tehetséget is, hogy velük együtt tiltakozzanak az önkény ellen. Velük együtt; vetődjék valami rájuk is a nagy nevek fényéből.” Svejknek van igaza, aki többször is kifejtette nézeteit a jó kormányról és a hálátlan népről. Palivec kocsmájában - a 13 korsó sör után - például ezeket mondotta: „...legyünk nagyon hálásak Palivec, egyrészt azért, mert ilyen nagy időket itt nálunk még soha nem éltek, másrészt, hogy a mi kormányunk olyan rendes kormány, hogy nem is érdemel minket. Én néha szinte csodálkozom a kormányon Palivec, hogy kibírja velünk, és nem cserél minket másokra. Ha én lennék a kormány, hát a következő választásoknál más nemzetet választok, annyi szent.” Hát persze Svejk egy hebehurgya alak, aki egyre jobban elragadtatja magát. ,A mi kormányunk Palivec olyan, mint a napsütés - emeli fel korsóját - süt, süt, az emberek nézik és könnyeznek. Csak valahogy sokáig nem akar lebukni.” Gyarmati Béla Ez vicc ugyebár. Nem is a legjobb. A történés időpontját - vagyis, hogy m ikor szórakoztatja efféle szöveggel a csapost Svejk - mégiscsak meg kellene határozni. Nos, ez nem akkor van, mikor I. Ferenc József képmását szarják le a legyek, hanem akkoron midőn már Sztálin generalisszimusz portréja körül röpködnek, dongnak a szemtelenek. Hogy most ki van fölakasztva Palivec kocsmájában, nem tudom. Csak a mi kocsmánkat ismerem. A mai kocsmát. Amin túl kellene lépni ugyebár. Mert mi van? Iszik az ember nyugodtan, egyszer csak bejönnek a pártszolgálatosok és a fejére borítják a sört. Mikor a rádió sztrájkbizottságát - egy pártrendezvényen - nemzet- gyalázóknak nevezi az elnöki jogkörrel felruházott alelnök, elfog a nosztalgia. Na nem az utolsó zsidótörvényekre gondolok, melyek légkörében sűrűn röpködött az iménti kifejezés, hanem arra az átkos pártállami időszakra, mikor elégtételt követelt tőlem a képernyő egyik sztárja. Mit gondolnak miért? Mert a nevemmel jegyzett alkalmi lapocskában „deltás-hölgynek” aposztrofálta őt egyik munkatársam. A DELTA elkényeztetett műsorvezetője sírt-rítt (nyomában a mindenre elszánt férjjel) és elégtételt követelt. Próbáltam a humorérzékére apellálni, de a sötét szemüveg alól (primadonna allűr) tovább folytak a könnyei. Szereztünk egymásnak egy rossz napot, de semmi nem történt. Azaz a fesztivál igazgatója mindkettőnket megjutalmazott a rendezvény záróaktusán. Mert a tévénél - akkoriban - mindig volt néhány bölcs ember. Nem mondom, hogy sok (és véletlenül sem azt állítom, hogy az elnökök), de néhány érzékeny, okos újságíró és művész mindig akadt, aki... Aki meghatározta ennek a nagy izének, médiumnak a karakterét, Akik nem játszották ki egymás ellen az embereket és valamire azért vigyáztak. Nevezetesen, hogy a pártszolgálatos, vagy a szolgálatos pártkatona soha ne legyen több, mint mikrofonállvány. Hisz riporternek ott volt Baló, Kepes, Rózsa Péter, aztán olyan személyiségek, mint Aczél Endre még jó néhányan. Mások meg május elsején tartották Kádár Jánosnak a mikrofont. Mindenki tudott, mindenki értett mindent. Persze azért nem nevezném ezt ideális állapotnak, mert a csapos, akarom mondani az APÓ olykor-olykor közbeszólt, de... De a lehetőségek sokkal inkább érdem szerint nyíltak, vagy - hogy az És publicistáját idézzem -„érdem mentén osztattak” mint most. Mit mondjak, Rangosnak tényleg volt rangja a szakmában. Magyarán: minden gond és baj ellenére nem Balkán felé menetelünk. Na már most, a hallgató a néző nem hülye. Nagyon dühös azért, ha nem tekintik felnőttnek. Az elrontott dolgokat nem lehet csak úgy helyreütni. Persze egy szűk belső körben -ahol egymást dicsérik és támogatják a tagok - sok mindent el lehet hitetni. Lehet kutyaházizni, lehet a magyar szellemi élet jeleseit negligálni, el lehet- mondani, hogy az emberek nem a kormányban, hanem saját illúzióikban csalódtak és így tovább. Csakhogy a körön kívül nem hallgató Palivecek (megfélemlített, gyáva és ostoba kisemberek) vannak, hanem a magyar nép, amelynek most már tényleg nincsenek illúziói. Az újságíró szakos hallgatók kevesen vannak az utolsó órán. Netán kiábrándultak a szakmából a tegnap még oly lelkes (szívesen olvasó és író) gyerekek? Akik itt vannak, azok sem csinálták meg a feladatot, de olvasni, olvastak. Kérdezik, hogy nekem mi a véleményem? Pon tosan tudom, hogy mire kíváncsiak, hisz előttük (előttünk) a lapok, a friss publikációk. Szomorú vagyok - mondom. Mert ez az igazság. A primitivizmus szomorít el. Ha Mucsán viselkednek mucsaiul, az hagyján. De, ha a magyar főváros köreiben válik a gondolkodás és a magatartás provinciálissá és magyar- kodóvá, akkor nagyon nehéz lesz. Mert látnak és olvasnak bennünket a határokon túl is. Nevetnek? Sajnálkoznak? Vagy csak legyintenek? Menthetetlennek ítélnek bennünket? Tudom: sokakban nagy a káröröm. Miért is akarna valaki velünk, valami nagyot kezdeni? Félek igaza van Beké Katának. Immár nem a tehetségesebbek, a műveltebbek, a gondolkodó elmék szabják, határozzák meg életvitelünk stílusát, hanem a dilettáns középszer. Félek, hogy Svejknek is igaza van, aki így oktatja Palivecet: „Tudod vannak olyan idők, amikor a tudás nem fontos, egy kivételével: tudni kell megválasztani a kártyapartnert." Szó szólóban
