Észak-Magyarország, 1993. december (49. évfolyam, 281-306. szám)

1993-12-18 / 296. szám

December 13., Szombat ÉM - riport ÉM-hétvége III Össztűz alatt a munkaügyi miniszter Kocsik László Ügy tűnik, pénz áll a házhoz Óz- don, a Finomhengermú Mun­kás Kft.-nél. Mégpedig nem is kevés: 75 millió forint. Persze relatív hogy mennyi a sok vagy mennyi a kevés egy olyan cég­nél, amely a kezdetekkor alig rendelkezett készpénzzel, for­gótőkével.- Kft.-nk - emlékezik vissza Marczis Gáborné ügyvezető igazgató - az induláskor nem kapta meg a szükséges 300 mil­lió forintot forgóeszközre, s emi­att azóta is szinte állandóan anyagi gondokkal küzdünk. Ta­valy előtt kaptunk ugyan 25 millió forint kamattámogatást, de ez csak csepp volt a tenger­ben, múlt év végén újra csúcso­sodtak a problémák, amikor is­mét sikerült kicsikarnunk - az igényelt és a Munkaerőpiaci Bi­zottság által is támogatott 220 millió helyett -100 millió forin­tot anyagra és energiára. E pénz odaítélésének az volt a feltétele, hogy 1993 végéig foglalkoztat­juk a 670 főt a kft.-ben, s most Kiss Gyula munkaügyi minisz­ter is ilyen feltételt szabott (te­hát még egy évig maradjon ez a létszám), amikor megítélte az öt havi bértámogatást, a 75 mil­lió forintot. Ez utóbbi bértámogatást a nyár végén kezdték „kihajtani”. Ak­kor készítettek egy új bead­ványt, amelyre „rábólintott” Kiss Gyula.- Szinte össztüzet indítottunk a pénzünkért - meséli moso­lyogva Marczis Gáborné. - Kér­tük az Ipari Minisztérium, Bár­dos Balázs, Paszternák László, a Megyei Munkaügyi Központ segítségét, s magam is voltam kihallgatáson a miniszternél. A finomban az egy havi bruttó bér, tb-vel, adóval együtt 21 mil­lió forint. Az egy főre eső átlag­bér pedig 21 ezer forint.- Nemrégiben készült egy ki­mutatás - tájékoztat az igazga­tóasszony -, amelyben felsorol­ták a kohászati tevékenységet végző vállalatok bérszínvonalát. Sajnos az utolsó előttiek va­gyunk a sorban. (Az utolsó 19 500 forinttal a Salgótaijáni Kohászati Üzemek, az első 38 ezerrel a DIMAG, a második pe­dig 35 ezerrel a DUNAFERR.) Sajnos nem tudunk többet adni, ennyire futja, egyébként be kel­lene zárni a kapuinkat. A dolgo­zókat nyilván bosszantja és ne­hezen értik meg, hogy amíg az ÓKÜ-nél, az ÓART-nál - ahol végülis alig-alig dolgozik valaki- 20 százalékos béremelések vannak, ók pedig keményen ro­botolnak és két év óta nem emelkedik a fizetésük. Tavaly megpróbálkoztunk ugyan 20 százalékos „keresetfejlesztés- sel”, amit abban a hónapban, amikor olyan volt a bevételünk, ki is fizettünk a dolgozóknak, ám ez mindössze egyszer sike­rült, s két alkalommal tudtunk adni plusz 10 százalékot. Arra szerencsére nem panaszkodhat­nak a Munkás Kft.-ben, hogy nincs munkájuk. Tavaly közel 30 ezer tonnát hengereltek, s az idén ezt a mennyiséget még szeptemberben túllépték. Évvé­gére előreláthatóan elérik a 36-37 ezer tonnát. Plusz mun­ka még a féltermékek, bugák előnyújtása, amely szintén meg­haladja a 10 ezer tonnát.- A tavalyi árbevételünk - újsá­golja nem kis örömmel Marczis Gáborné -, 960 millió forint volt, idén jóval egymilliárd fölött lesz. S mostanra már kitanultuk azt is: kinek lehet, s milyen feltéte­lekkel árut szállítani. Tavaly, amikor örültünk, hogy a termé­keinket elviszi valaki, néhány­szor megégettük a kezünket, hi­ába vártuk a kiszállított áru el­lenértékét. Azóta találtunk megbízható üzleti partnereket, kialakult a biztos piaci háttér, emellett szigorításokat is beve­zettünk. Borotvaélen táncolva, minden fillért megfogva elérték, hogy az 1993-as esztendőt nullszaldóval zárják, de ez nem volt könnyű. Különösen azért, mert elsődle­ges céljuk, hogy a dolgozóikat megtartsák, s inkább kifizetik bérben az esetleges nyereségü­ket.- Tavaly minimális nyereséggel zártuk az évet - mondja beszél­getőpartnerem -, s ezt azért tar­tom nagyon nagy eredménynek, mert a kohászati vállalatok ak­kor Magyarországon 53-55 mil­liárd forintos árbevétel mellett 21,3 milliárd forint mérleg sze­rinti veszteséggel zártak. Ez kö­zel 40 százalékos mínusznak felel meg. Ha mi is eszerint fe­jezzük be a tavalyi esztendőt, akkor 400 milliós hiányt tud­hatnánk magunk mögött, amely bőven elegendő lett volna ah­hoz, hogy végleg bezárjuk ka­puinkat. Marczis Gábomét a munkakö­rülményekről kérdezem:- Nem tagadom, sokszor ember­telen körülmények között kény­telenek dolgozni munkatársa­ink, de mentségünkre szolgál­jon, hogy ilyen anyagi helyzet mellett nem lehet egyik napról a másikra mindent rendbe ten­ni. A csarnokok valóban hide­gek, nem fűthetók, de már 15 éve ez a helyzet. Az egyik fürdő­ben nincs melegvíz, ez is igaz, de már 15 éve nincs. Mindent nem tudunk azonnal megjavítani. Annak idején készítettünk egy stratégiai tervet, amelyben első helyen szerepelt a túlélés. Tény, hogy nem számítottunk ilyen hosszú időre. Van továbbá sok ötletünk, amelyekkel pályázni lehet addig is, s a legszüksége­sebb munkakörülmény-javító feladatokat el tudjuk végezni. Arról pedig, hogy valóban fenye- getik-e betegszabadságon lévő dolgozóikat elbocsátással, az ügyvezető igazgató nem tud. Az tény, hogy vannak notórius „beteglaposok”, akik vagy azért mert túl sok a munka, vagy pe­dig azért mert otthon kell ép­pen valamit csinálni, beteglap­ra mennek. Az ilyeneket egy idő után figyelmeztetik, hogy Munkájuk van bőven, de a „ tiek amennyiben nem változtatnak a dolgon, nem tartanak tovább igényt a munkájukra. Marczis Gáborné irodájából le­megyünk az üzembe. A forró vas mellett is borzongatóan hi­deg van így az év utolsó hónap­jában, viszont a hengerészek melegedőjében „forró a hangu­lat”. Az I-es műszak dolgozik ép­pen délelőttre, s most fel van­nak háborodva, mert elvonták a mozgóbérüket. A „főnök” mind- dezt azzal indokolta: nagyon le­maradtak a többi műszak mö­gött a termelésben. Ók termé­szetesen cáfolják ezt, győzköd­nek az igazukról, de én nem vál­lalhatom a döntőbírói szerepet. Mindenesetre tény, hogy ezek az emberek valóban megdolgoz­nak a pénzükért, azért a pén­zért, amivel az országos lista utolsó előtti helyén kullognak. Azért úgy gondolom érdemes lenne alaposan megfontolniuk a vezetőknek, amikor még ebből is elvesznek... A hengerészek ugyanis nem lázonganak,a fo­góval a kezükben dolgoznak a forró vas mellett, s türelmesen várják: talán majd lesz jobb is. Minden bizonnyal, de ez nem­csak a kft. vezetésén múlik. A magyar- gazdaságnak kell eljut­nia oda, hogy egy hengerész ne mondhassa: már 1968-ban meg­kereste azt a pénzt, amit most, 1993-ban, amikor egy kenyér lassan 100 forintba kerül... kereseti listán" az utolsó előt­Fotó: Dobosy László Berzétének szánt századvégi kesergő Mács József Sokat kerékpározom mostanában. Élvezem a csendes, kimért utakat, Páskaházáról Rozsnyóra és vissza, vagy Páskaházáról Tornaaljára és vissza. Tetszik a csendesség, az emlékeimbe történő zavartalan clmerülés, a táj, a sziklás, meredek, de még erdő borí­totta. hegyoldal, a. viszonylag szűk Sajó- völgy szántóival, rétjeivel és legelőivel. Né­hol csordát látok a hegy oldalán, vagy bir­kanyájat, vagy a közelemben elrobogó vo­natot, vagy a mellettem sűrűn elsuhanó gép­járműveket. Szeretem a kerékpár nyújtotta magányt, a m indenre jobban odafigyelés lehetőségét, a gondolatébresztő és tűnődtető pedálozást, a megszomjazást, amely arra késztet, hogy be­térjek valahová egy kellemesen hűtött csa­polt sörre. Mint ahogy tettem ezt a minap is Rozsnyóról visszafelé jövet Berzétén. A kocs­ma előtti térségben az éppen iskolából haza­térőgyermekekre lettem figyelmes. Önfeled­ten játszottak, nevetgéltek, kergetőztek, mi­közben mondták egymásnak fennhangon, ízesen, jó palócosan magyarul a közölniva­lókat. Szlovák iskolába járnak. Berzétén, ebben a nagymúltú kicsiny gömöri faluban, Rozs­nyó közvetlen szomszédságában, nincs ma­gyar iskola. Megszüntette a szülők hiszé­kenysége. Bedőltek a többségi nemzet évtize­dek óta tartó, az unalomig ismételt, megté­vesztőpropagandájának, miszerint magyar iskolából nem érvényesül a gyermek. Elhitet­ték sok magyar szülővel, a berzéteiekkel is, hogy ők akarnak igazán jót, felemelkedést, boldogságot a magyar gyermekeknek. Csak cserébe „nemes” szándékukért adják fel ma­gyar iskoláikat. A berzéteiek vagy naivság- ból, vagy számításul ezt megtették. A vidék egyik legrégibb településének utódai dacolva elődeik magyar szellemével, lehető­vé tették, hogy gyermekeik az iskolában, a szlovák nyelven folyó tanítási órákon a szlo­vák kultúrát szívják magukba. A kis falu történetének nem ilyen alakítói voltak az Ákosok, a Máriássyak, akik a Sajó jobb part­ján kővárat emeltek, amelynek a neve mind a mai napig „Vörös barát vár”, „Várfej”. Je­lentős aranybányászat folyt a falu határá­ban valaha, a földművelés az állattenyész­tés és a fu varozás is beletartozik Berzéte tör­ténetébe. Most, ha nem tévedek, állami gaz­daság helyben a legfőbb munkáltató. De - és erre felmelegedett lélekkel gondolok - 1835-től 1839-ig itt nevelősködött a Kiska- poson született, Sárospatakon tanuló kivá­ló kritikusunk, esztétánk, költőnk, Erdélyi János, aki Petőfi Sándor útijegyzetének ta­núsága szerint „oly sok szép dalt írt”. Vajon mit szólna e kiváló elme, huszonöt évesen a Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd később a Kisfaludy Társaság titkára a mai, nagyon késői utódokhoz, a berzétei szülőkhöz és gyermekeikhez, akik szlovák iskolábajámak, hogy nyelvet tanuljanak, ne tudományt szüleik akaratának a Jó­voltából”. Mondaná mélyen megrendülve, magába roskadva Vörösmarty Mihályunk- nak A vén cigány című versébe foglalt sza­vait: Odalett az emberek vetése...” S mit szólna jó Petőfi Sándorunk, aki Ber­zéte nevét a legjobban megörökítette, mert hi­szen felkereste ott, s ezt útijegyzetébe is bele­foglalta, az általa tisztelt és nagyra becsült Erdélyi Jánost? Bizony, ha most járna. Ber­zétén, s találkozna a szlovák iskolából éppen hazatartó gyermekekkel, indulatosan, szik­rázó szemekkel a maga híres versének (Ma­gyar vagyok) két sorával dörgené el döbbe­netét: „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem, kell, hogy magyar vagyok!” Vagy tételezzem, fel, hogy megfordulna., és messziről elkerülné azt a falut, ahol ennyi­re meggyöngült a tartás? Nem. Petőfi Sán­dor ezt nem tenné. Hitvallásának tekintette s rövid földi pályafutása során erről nemegy­szer bizonyságot is tett: „...hőn szeretem, imádon gyalázatában is nemzetemet!” De a berzétei szánalmas tapasztalatot nagy-nagy csalódásai között őrizné meg. Hosszan néztem, hallgattam a játszó, kerge- tőző berzétei gyermekeket, s bosszantottam is őket azzal, hogy rájuk szóltam, miért be­széltek magyarul? Hogyan tanultok meg szlovákul, ha az iskolából kijövet máris ma­gyarul beszéltek? Nektek szlovákul kellene beszélnetek az iskola falain kívül is, a szü­léitekkel is, szomszédaitokkal is, mindenütt a faluban, hogy ne csak gazdag magyar kul­túrátokat, de magyar nyelveket is felejtsétek! Egy odatoppanó idős asszony megcsóválta a fejét szavaim hallatán, s az orra alá mo­tyogta a berzétei önvigasztaló szavakat: » -Ha eszes a gyerek, szlovák iskolából is ér­vényesül. Nem szóltam semmit a megjegyzésére. Fel­ültem a kerékpáromra, és tovább hajtottam. Szomorú arccal, hervadt lélekkel, cipeltem el Berzétéről gondolataimban Erdélyi Jánost, Petőfi. Sándort, Vörösmarty Mihályt, Arany Jánost, s minden nemzeti nagyságunkat. Mert hiszen a gyermekek révén nagy törté­nelmi személyiségeink is kiköltöznek a ber­zétei házakból. A szülők még emlékeznek nemzetük dicső tetteire, gyermekeik azon­ban már napon ta csatát, vesztenek múltunk, régi dicsőségünk feladásával... Mert felejte­nek, felejtetik őket. Nem fogják tudni azt, amit minden magyar gyermeknek tudnia kell ebben az igazságta­lanságokat és keserveket szülő Kárpát-me­dencében. A nemzeti önismeret birtoklásáig ugyanis csak a magyar iskola falai között juthat el a gyermek. Berzétén ez már hosszú évek óta másképp van. Berzétén már régóta nincs magyar iskola. „Látjátok feleim szűrn­iük kel, mik vogmuk,” - mondom a Halotti beszéd kezdő sorá val, Milyen magyarok vog­muk!, teszem még hozzá. Az ősi Berzéte, ahogy hallom, alapításának hétszázötvenedik évfordulójára készül. La­kói sok minden jót, keserveset megéltek a századok folyamán, s élik s ünnepük majd azt is, Iwgy nincs magyar iskolájuk. Történelmi évforduló Hegyi Imre Történelmi a gyűlés helye. Történelmi a gyűlés feladata is. E tö­mör mondatokat Vásáry István, a Független Kisgazdapárt kép­viselője mondotta, mint az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottságának az elnöke, az Ideiglenes Nemzetgyűlés első ülésen 1944. december 21-én. A hely Debrecen, a Református Kollégium oratóriuma, ahol 1849. április 14-én a Habsburg-Lotharingiai Ház trónfosztásáról Kossuth Lajos terjesztett elő indítványt. Töb­bek között a következőket mondotta: „...Elérkezett a perez, mi­dőn Magyarországnak szabaddá, függetlenné kell lennie, elérke­zett a perez, midőn Magyarország, s különösen a nemzet képvi­selőinek kötelessége Isten, a világ, Európa és a nép előtt kimon­dani, hogy szabadnak, függetlennek lenni akarunk.” (Leírhatat­lan lelkesedés, éljenzés és tapsolás). Kilencvenöt év múltán Vásáry István'megnyitójában ezek hang­zottak el:,Azért hírtuk a magyar nép megbízottait, hogy az egész világ felé megmondjuk; ezt a háborút a magyar nép soha nem akarta. Ebbe a háborúba megkérdezése nélkül kényszerítették bele.” Később így folytatja: „Áz ország romokban hever. E ször­nyű pusztulás és szenvedés láttán azért hívtuk a magyar nép megbízottait, hogy felrázva a nemzetet a véres pusztulás aléltsá- gából, kezdjük meg a munkát, amelynek célja az építés, a vérző sebek meggyógyítása, a szenvedésektől meggyötört és javait el­vesztett magyar nép gazdasági létének megalapozása, számára boldog otthon teremtése, békés munka biztosítása, a munka ered­ményeiben igazságos arányban való részesedés nyújtása Mind­ehhez első lépés a háború haladéktalan befejezése. A megbéké­lés mindazokkal, akikkel együtt dolgozva építhetjük fel a szabad és független Magyarországot.” Ma agyonhallgatni, mellőzni akarják 1944. december 21-22-nek a történelmi jelentőségét. Hallgatnak azokról a történelmi kilo­méterkövekről, amelyek az idevezető úton egy-egy jelentős ese­ményjelzői. Trianonban az ország területének nagy részét szom­szédainknak adták. Ötmillió a magyar határ mentén él, néhány helyen nagy tömbben. A királyságban kormányzó volt az állam­fő. A feudális rendszer idejét mült volt. Hitler hatalomra jutása után az országgyűlés három zsidótörvényt alkotott. A magyar szellemi erők széles fronton figyelmeztettek az ország független­ségét veszélyeztető német törekvésekre. A népi írók a falu és a parasztság szörnyű helyzetére hívták fel az ország figyelmét. 1937. március 15-én a majdani demokratikus Magyarországért küzdők a Márciusi Frontban tömörültek. A hatalmon lévők azok mellé álltak, akiktől az elvett területek visszaszerzését remélték. Az országgyarapításért részt kellett vennünk a II. világháború­ban. Az 1941-es év a magyar nemzeti katasztrófa kezdete. Az or­szág vezetői a Szovjetuniónak, az Egyesült Államoknak és Nagy- Britanniának hadat üzentek. Bajcsy-Zsilinszky Endre felelősség­re vonta Bárdossy László miniszterelnököt a hadüzenetért. 1943 nyarán-őszén memorandumot küldött a kormánynak. Miskolcon a vasgyáriak szeptember 9-i béketüntetése után három nappal a kisgazdapárt nagygyűlésén követelte a háborúból való kilépést. 1944. március 19-én a lakásán rátörő németekkel fegyverrel szembeszállt. November 9-én*pedig a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának vezetőjeként meghirdette: a német és a magyar fasiszta bérenceik kiűzését, a szabad független de­mokratikus Magyarországot alapvető szociális változások szük­ségességét, legszorosabb baráti együttműködést hatalmas szom­szédunkkal a Szovjetunióval. 1944. december 24-én reggel 8 óra­kor Sopronkőhidán kivégezték. Mártírhalált halt. A háborúból való kilépést követelték írók, művészek és tudósok a Népszava karácsonyi számában, a Történelmi Emlékbizottság­ban. 1942. március 15-én a Petőfi szobornál a koszorúzás során pedig hatalmas tömegek. 1944-ben a német megszállás után megalakult a Magyar Front. Szerveződött a másik, a majdani füg­getlen demokratikus Magyarország. A felszabadult községekben - német és nyilas fasiszták, a feudá­lis önkény alól - megindult a politikai élet. Szegeden ’44. decem­ber 3-án megalakult a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amelynek a helyi szervei a nemzeti bizottságok voltak. Dálnoki Miklós Béla vezérezredes az I. Magyar hadsereg parancsnoka, Horthy Miklós kormányzó 1994. október 10-én a rádióban felol­vasott fegyverszüneti felhívása után - 16-án törzskarával átment a szovjet csapatokhoz. 1944. december 12-én azzal a felhatalma­zással érkezett az 1944. október 19-én felszabadult Debrecenbe, hogy közölje a város vezetőivel; a Szovjetunió kormánya hozzájá­rul ahhoz, hogy Debrecenbe ideiglenes nemzetgyűlést hívjanak össze, amelynek feladata az Ideiglenes Nemzeti Kormány meg­választása. Áz Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívására '44. de­cember 12-én Előkészítő Bizottságot alakítottak, ennek elnökéül dr. Vásáry István (FKGP) képviselőt, Debrecen volt polgármes­terét kérték fel. Az Előkészítő Bizottság határozta meg irányadó keretként, hogy a Vörös Hadsereg által már felszabadított terü­letekről melyik város, hány képviselőt küldjön az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Tagjait a nemzeti bizottságok által összehívott népgyűlések választották meg. Néhány idézet a nemzetgyűlési képviselők felszólalásaiból: (Ba­logh István) Belementünk egy erkölcstelen háborúba és folytat­tunk egy vesztett háborút. A magyar sors tragédiája éppen az, hogy olyan célokért kellett ontani vérünket, amelyek nekünk ide­genek és győzelem esetén is a leigázott népek sorsára jutottunk volna. Idézte XII. Pius pápát is. ,A németek annyit vétettek az isteni és természeti törvények ellen, hogy ezt a háborút meg nem nyerhetik”. A magyar nemzet jövőjét a nyilasok veszélyeztették legkomolyabban. A kormányban miniszterelnök Dálnoki Miklós Béla vezérezredes, gróf Teleki Géza - Teleki Pál fia - vallás és közoktatásügyi miniszter, Vörös János, horthysta tábornok, hon­védelmi miniszter, Faragó Gábor csendórtábomok - volt moszk­vai katonai attasé - közellátásügyi miniszter. Benkő Zoltán: Történelmi keresztutak című könyvében olvashat­juk: Cinikus és képtelen az az állítás, hogy Budapesten Európát védték, fékezték a szovjet előnyomulást és segítették a nyugati­ak térnyerését. Elhallgatják, amit a világ tud, hogy a magyar ve­zetőket, amikor a nyugatiaknál békepuhatolózást folytattak a Szovjetunióhoz irányították. Velük kell fegyverszünetet kötni. A ’44. október 15-i elvetélt fegyverszüneti felhívás után pusztult az ország. E napot nem lehet sajnálatos eseménynek minősíteni. A háború a hitleri fasizmus ellen folyt. A szovjetek feltartóztatását 1947-ben Párizsban nem díjazták, mint ahogy a lengyel mene­kültek és a francia hadifoglyok nálunk otthonra találását sem. 1944. december 21-ét, 22-ét nem lehet kihagyni a magyar törté­nelemből. A hitleri Németországnak való hadüzenettel felsora­koztunk a demokratikus világhoz. Az 1947-es párizsi békekötés után a szovjet csapatok itt maradása az akkori világpolitikai helyzet következménye. Számunkra ez nemzeti tragédia. Ez már a történelem másik lapja.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom