Észak-Magyarország, 1993. december (49. évfolyam, 281-306. szám)

1993-12-13 / 291. szám

1993, December 13., Hétfő Szólástér ÉSZAK-Magyarország 13 A NATO és Közép-Európa békéje, biztonsága AVarsói Szerződés felbomlása óta a közép-európai országok a NATO-tól várják biztonságuk szavatolását, a térség békéjének fenntartását. Egy­mással versengve kérik, sürgetik, hogy valamilyen formában a NATO- hoz csatlakozhassanak. Vajon igaz- e, hogy a közép-európai béke egye­düli biztosítéka a NATO? Egy nemzetközi katonai szövetség három alapvető pillérre épül: az egy­séges politikai cél, az ütőképes hade­rő és a terheket elviselni képes hát­ország. E három tényező közül ket­tő nem szorul magyarázatra. Min­denki előtt világos, hogy a NATO ka­tonai ereje és hátországa, gazdasági bázisa ma a legerősebb a világon. A kérdés szempontjából a politikai té­nyező vizsgálata a lényeges. Á NATO-t a hidegháború kialakulá­sakor a Szovjetunió, illetve a szocia­lista blokk teijeszkedése ellen, a ka­pitalista rendszer védelmére hozták létre. Politikai egységét a kommu­nizmustól való félelem alapozta meg és tartotta fenn. A Varsói Szerződés felbomlása, a Szovjetunió széthullá­sa, a térségben tapasztalható politi­kai és gazdasági folyamatok a ve­szély érzetet csökkentették. A politi­kai egység lazulása pontosan a gyors, határozott cselekvés készsé­gétől fosztja meg a NATO-t, ami a legfontosabb lenne a helyi háborúk megelőzése érdekében. Minden he­lyi konfliktus veszélye esetén elő­ször létre kell hozni a politikai meg­ítélés azonosságát, ami időbe telik. Közben a konfliktus annyira elmér­gesedhet, hogy kezelhetetlenné válik. A fentiek bizonyítására néhány pél­dát említek. A ciprusi válság idején két NATO tagállam - Görögország és Törökország - állt szembe egy­mással. A szövetség nem tudta meg­akadályozni a háború kirobbanását. Ennél is tragikusabb példa a ma is folyó véres polgárháború a Balká­non. A politikai egység hiányában a NATO késve cselekedett, de a nézet- azonosság még ma is csak a Szerbi­át sújtó embargó kérdésében van meg. Ennek terheit elsősorban a szomszédos kis államok viselik, kö­zöttük Magyarország is. Végül meg­említem Líbia esetét. Évek óta ott tartózkodnak a 270 áldozatot köve­telő skóciai repülőgép robbantás gyanúsítottjai. Az olajexport boj­kottja volna a leghatékonyabb gaz­dasági kényszerítő intézkedés, de erre nem kerül sor, mert néhány NATO tagállam ellátását ez érzéke­nyen érintené. A politikai egység létrehozása min­den helyi konfliktus esetén újabb és újabb tárgyalásokat igényelne, mert a NATO tagállamai elsősorban tör­ténelmi és gazdasági okokból eltérő módon kötődnek a térség egyes or­szágaihoz. Milyen veszélyekkel járhat, ha egy vagy néhány ország valamilyen for­mában közelebb jut a NATO-hoz? Maga a NATO tagságért folyó ver­sengés is fokozza a térség országai­nak egymás iránti bizalmatlansá­gát, mélyíti a meglévő ellentéteket. A csatlakozó államnak meg kellene kezdeni a hadserege átfegyverzését, hogy csatlakozhasson a NATO-ban meghonosított fegyverzet-rendsze­rekhez és ellátási szervezetekhez. Ismerve a térség országainak gazda­sági helyzetét, biztos, hogy ez belső konfliktusokhoz vezetne. Félő, hogy a NATO-ba jutott ország, vélt hely­zeti előnyére alapozva, megpróbál­na nyomást gyakorolni egy vagy több szomszédjára, és ezzel ő válna egy helyi konfliktus előidézőjévé. Végül e jelentős belső feszültséggel küzdő államok - akiknek a szomszé­daikkal is vélt, vagy tényleges prob­lémáik vannak - magukkal vinnék belső gondjaikat, külső sérelmeiket, komolyan veszélyeztetve a NATO politikai egységét. Be kell végre lát­ni, hogy a térség békéjét és biztonsá­gát csak az itt élő népek együtt te­remthetik meg és együtt tarthatják fenn. Ez a mi közös dolgunk. A béke fenntartásának belső biztosí­téka a rend, a megbékélés megte­remtése, a gazdaság megerősödése, a szociális problémák csökkentése. Külső biztosítéka a kölcsönös biza­lom alapján kötött kétoldalú nem­zetközi szerződések rendszere, az együttműködés következetes fej­lesztése. Ha tetszik, ha nem, ezt végül ne­künk kell elvégezni. Benke Mátyás Hát valóban ilyen gazdagok vagyunk „Magyarország, tejjel-mézzel folyó Kánaán!” - mondták hajdanán. No, persze, ez akkor sem volt igaz! (Állí­tólag most se!) De hogy gazdagok va­gyunk az tény. Legalábbis pazarolni még tudunk. Mert: van nekünk sok, jó szántóföldünk, csak fel kellene szántani, be kellene vetni, de mi jó részét parlagon hagyjuk. Vannak jó legelőink, kaszálóink, csak kissé gondozni kellene őket. De hát mi­nek? Mert mi gazdagok vagyunk! Különben is lassan már nem lesz szarvasmarhánk, nem lesz serté­sünk, baromfink. A gyümölcsfákat is ki kell vagdosni. Hogy a szabolcsi almáinkat még pár évvel ezelőtt szí­vesen megvásárolta az akkori Szov­jetunió, Mongólia, Kuba?! Mit ne­künk Hekuba! Ki velük. Utánunk az özönvíz! Különben is: „A magyar pol­gár igyon francia tejet, egyen argen­tin marhát, rágcsáljon ukrán almát, süssön szlovák tojásból rántották Mert ez olcsóbb. De kinek?” (Észak- Magyarország, 1993. november 25. „Szarvashiba”) De váltsunk témát. Százezreket köl­tünk egy ifjú úrra vagy hölgyre, amíg az általános- és középiskola után elvégzi az egyetemet, diplomát kap, tudományos fokozatot ér el, és akkor, amikor már megszolgálhat­ná a reá áldozott jelentős summát, egyszerűen külföldre távozik. Mert mi, nemcsak gazdagok, de gavallé­rok is vagyunk. „Egy tanulmány adatai szerint Magyarországból, csak 1990-91-ben 4200 tudós (figye­lem: nem „diplomás, hanem tudós”, kiemelés tőlem) - vándorolt el.(1993 február 25. „Brain-drain”.) Mert mi ilyen gazdagok vagyunk. Aztán: az idősebbek még emlékeznek arra az „októberi tavasz’-ra. Milyen „Egy szív, egy akarat” volt. Úristen. Ilyen egy évszázadban csak egyszer for­dulhat elő. Tudtuk, mi volt a Rádió­nál, tudtuk, mi volt a Honvédelmi Minisztérium előtt, sejtettük mi vár ránk a Kossuth téren és mi mégis mentünk. Tanár, és takarítónő, egyetemista, és segédmunkás, nem volt különbség. És mi lett a vége, mi van most? „Szétszalámizták” az egy­séget. Fél tucat - ha nem több - egye­sület, szervezet, szövetség hirdeti az „egyedül üdvözítő” irányvonalat, eszmét, hitet. Persze: mindnek kü­lön helyiség, iroda kell, kellene. Min­degyik szervezetnek külön elnöke, vezetősége van, akiknek sok energi­áját felemészti az egymás elleni po­zícióharc. Bárcsak egységbe ková- csolódnának ezek az apró szerveze­tek. Egységbe, úgy, mint AKKOR. De talán AZT már elfelejtették. Vagy OTT se voltak? Maijuk egy­mást. Ebben igazán nagy a gyakor­latunk, tapasztalatunk, ebben való­ban „gazdagok” vagyunk. Miben vagyunk még gazdagok? Ne­künk két nemzeti imánk van: a Him­nusz, és a Szózat. Mikor, annakide­jén az Amerikai Egyesült Államok képviselői visszaadták a magyar nemzet megbízottjainak a Magyar Szent Koronát, és az ünnepség előtt felcsendültek a Szózat fenséges, örökszép dallamai, az amerikai dip­lomáciai testület egyik nő tagja sír­va fakadt. Akkor hallotta először. Gazdagok vagyunk még szimbólu­mokban. Mert ugye a Szent Korona, a nemzet egységének a jelképe. Á hagyományos címerünk szintén. (Nem ám a Rákosi-, Kádár-féle „vöröshagyma”.) Gyönyörű nemzeti egységünk jelképe még az Árpád­ház szent madara a turul. Maradjunk a turulnál. A 34-es Gya­logezred szikszói emlékművét gyö­nyörű szép, nagy turulmadár díszí­• • • ti. A hemádszentandrási kerecsen­sólyom-turul jóval kisebb ugyan, de rendkívül kecses. És a miskolci tu­rul? Az milyen? Semmilyen. Miskol­con nincs turulos emlékmű. Pedig a városnak 200 ezernyi lakosa van, és ha mindenki csak két forintot (egy üveg sör öt százalékát) áldozná az 1956-os turulos emlékműre, az már maga 400 ezer forint lenne. De Mis­kolcon nincs turulos emlékmű. Sem az 1956-os forradalom hőseinek tisz­teletére, sem az első-második világ­háború hősi halottainak emlékére. Nincs, és kész. De nem kell kétség­be esni. A hemádszentandrási turul aránylag kicsi, de csinos, és ami fő, csak 205 ezer forintba került, de a kázsmárki, amelyik még feleannyi sincs, alig nagyobb, mint egy „ződ- kánya” (így nevezi Széchenyi Zsig- mond a szalakótát), de valami olasz „művésztől” vették, potom 300 ezer forintért, persze talapzat (és áfa) nélkül. Olaszok gyártják a magyar turult? Dupla pénzért, fele annyit? Oíjítő. De nem baj. Mi is veszünk at­tól az olasz házalótól egy „ződkánya- turult”. „Magyar turul, made in Italy.” Jól hangzik, nemde? Csömök Jenő Úgy döntöttem, hogy nem leszek politikus Mi is az a politika? Sokszor megkér­dezhetném ezt bárkitől, aki műveli. De nem teszem, mert el tudom kép­zelni a választ. Azt a választ, ame­lyet egy politikus adhat erre a kér­désre. Nem nehéz elképzelni. Mögé nézni annak, melyek a megha­tározó személyiségjegyei a vérbeli politikusnak, már nehezebb. Bár még ez is a legtöbb kívülállónak gond nélkül megy. Az ami nekünk nem megy: a politikusi elhivatott­ság. Ennek több oka is van. Lehet példá­ul, hogy nem is akarom igazán, hogy politikus legyek. Talán félek valami­től. Az is lehet, hogy tudok egy lát­szólag cél nélkül rohanó tömeg élére állni és azt hazudni, tudom a célt. Nem tudom becsapni sem magam, sem őket. Itt nem elég a híres yup- pie-magabiztosság, a mímelt szilárd emberismeret. Egyszer minden poli­tikust számonkérnek, mesélje csak el mit, miért tett. Bárki legyen is az illető. Ez az egyetlen kellemetlen ré­sié ennek a pályának. Mégis, van­nak, akik szilárdan hiszik: ők vált­hatnak csak meg bennünket azon fe­nyegető gondoktól, amelyeket mi, a szűk látókörünk miatt nem vehe­tünk észre, de még csak nem is sejt­hetünk. Most pedig, azt hiszem demagóg le­szek mindazok szemében, akik ezt a hivatást választották. Aki nem lát annak, az vagy szerencsés és nem politikus, vagy tényleg tenni akar valamit és tehet is. Tegyük fel, poli­tikus lettem. Miből is éljek? Ennem csak kell, másképp nem tudok irányt mutatni segítőimnek, feleme­lőimnek, avagy szavazóimnak. Amíg csak nekem jutott eszembe, hogy politikus legyek, semmi gond. Én leszek a király és egy másik nép­csoport hasonló politikusával egyez­kedem. Enni pedig azt fogok, amitaz „alattvalóktól” ezért a pótolhatatlan tevékenységért ellenszolgáltatás­ként szerzek. Csak nagy sokára ér­zik úgy az alattvalók, hogy ez a meg­nevezés kellemetlen nekik, és a mér­hetetlen étvágyam elfojtásra szorul. Közben egyre több ember politizál, s egyre többen érzik: „ezt én is tud­nám csinálni”. És így is tesznek. Elő­ször velem a királlyal párhuzamo­san fejtik ki értékes gondolataikat, majd külön-külön is, s végül együtt megegyezünk abban, annyi sok a jó­szág -jut nekünk testvériesen. Még egy kis ideológiai csavar, s kész a de­mokrácia nevű paraván. Most me­gint jó nekünk, politikusoknak. Töb­ben vagyunk ugyan, de nagy a para­ván és az ember társas lény. Még a politikus is az. Szépen megosztozva azon, ami első­sorban nem a miénk, időnként jel­szavakat kiabálva vagy a jelszavak­kal szembehelyezkedve hordókra ál­lunk és főként magunkat győzzük meg arról a botorságról, amit most még mi sem gondolunk komolyan. Egyszóval politizálunk. Természe­tesen óhatatlan, hogy néha jót is cse­lekedjünk. Néha ugyanis valami el­veszi a józan eszünket és bekövetke­zik a lehetetlen. Lobbizás nélkül, önös érdekünk szem elől tévesztésé­vel jót teszünk a bennünk bízókkal. Jól vagy rosszul osztjuk a többletet, ami a mi politikusi munkánk ered­ménye is. Hiszen mi sokkal jobban csináljuk a politikát, mint elődeink, az eljövendő politikusoktól pedig a Mindenható mentsen meg mind- annyiunkat. Nincs más dolgunk, mint ezt elhitetni azzal a tömeggel, amelynek az élére álltunk. Beülünk egy szép nagy kormányzati házba, ahol csak hozzánk hasonlóak lesz­nek. Megegyezünk a bérünkben, melyet kiemelkedő fontosságú mun­kánkért szinte szégyellünk is elfo­gadni. De ennünk csak kell és mivel sokan vagyunk politikusok, keve­sebb jut fejenként, mint egy jó ki­rálynak. Belátjuk, mi sem vagyunk mindenhatóak, de ugye bennünk vá­lasztóink bizalma, muszáj élvez­nünk, amíg csak lehet. Sokunk sem­mihez sem ért a politikán kívül, az meg ugye, nagyon nehéz dolog. A szerencsétlen nép pedig elhiszi mindezt, hisz nincs ideje a politiku­sokkal foglalkoznia, neki is ennie kell, és úgy a legbiztosabb a dolgá­ban, ha maga termeli meg ennivaló­ját. Én a politikus, viszont innen a nagy kormányzati házból, nem ér­tem, hogy komoly munkámat miért gáncsolják el a kellemetlenkedő lét­minimum alatt élők. És a többiek is, mit akarnak? Mi politikusok jól va­gyunk, jól élünk, mint válasz­tóink. Nem lehet velünk bgj. Vagy mégis?... Márki Zsolt Hová, merre menjünk? Manapság az egyik legdivatosabb szlogen az Európába vezető út állandó emlegetése. Elte­kintve a nyilvánvaló ellentmondástól — misze- i rint most nem vágjunk Európában - csak úgy j általában induljunk el, vagy konkrétan? Ki mondja meg, hogy a kontinens melyik szegleté- I ben találjuk meg a hőn áhított ígéret földjét? Európában van többek között a Balkán, Cser­nobil (és környéke), Észak-írország, vagy Kor­zika szigete is. De itt található például Svédor­szág, ahol egy újsághír szerint egy boldog örö­kös kénytelen volt lemondani a mesés hagya­tékról, mert a leleményes adóhivatal számítá­sa szerint az örökségből nem tudta volna kifi­zetni az illetéket. De akik Németországot jelölik ki célul és példa­képül, azt is meg kellene mondják, hogy a nyu­gati, vagy keleti tartományukat tartják-e von­zóbbnak. Ugyanis e nagy egyesülési eufória után most kölcsönös a kiábrándulás és az egyik oldalon nagyobb a munkanélküliség, mint a másikon. Ugyanakkor a sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán Keleten a szélsőjobbos, Nyu­gaton a szélsőbalos randalírozások a gyakorib­bak. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy Kánaán - az a bizonyos tejjel és mézzel folyó - meg Eldorádó nem Európában találhatók. A Vergilius által megénekelt aranykor sem tér­ben, sem időben nem határolható be, a moha­medánok hetedik mennyországát viszont mi gyaur kutyák meg sem vétózhatjuk. Marx víziójáról pedig kiderült, hogy utópia és a hozzá vezető lenini út teljes hosszában járha­tatlan. Itt nálunk az ellenfelek sokkal kulturál­tabb módon számolnak le egymással. Mindezek után mi ténylegesen, vagy képlete­sen hová induljunk el? Szerintem legjobb, ha maradunk itt, ahol vagyunk és derék őseink példáján okulva valamilyen modem vérszerző­dést, szövetséget kötünk. Tegyük ezt pusztán azért, hogy a honfoglalás 1100-adik évfordulójára legalább annyit megő­rizzünk anyagi és szellemi értékeinkből, mint amennyi az első szövetség utáni folyamatos széthúzás eredményeként eddig megmaradt Mert ahogy most a dolgok alakulnak, annyi in­dulat és kibékíthetetlennek látszó ellentét fe­szül a társadalomban, hogy végül is igaza lesz a költőnek: „mint oldott kéve széthull nemze­tünk”. Kiss József Passzivitás, vagy... „Lenni vagy nem lenni ez itt a kérdés”, mondá a dán király árván maradt fia, és mondhaljuk mi is árva magyarok. Hazánkra jellemző a tömeg passzivitása. Az, hogy egy szabaddá vált ország választó polgá­rainak 50 %-a se menjen el szavazni, a parla­menti képviselők választására, az szinte érthe­tetlen. Igaz az állampolgárnak joga van el nem menni vagy elmenni a választásra, de ezeken túlmenően hazája boldogulása iránti kötelessé­ge, hogy a választáshoz hozzájáruljon. Passzív magatartásával ne gátolja nehéz helyzetben lé­vő hazájának kilábalását. Persze ahhoz, hogy lelkiismerete szerint vá­lasszon, meg kell hogy ismeijea jelölt program­ját, egyéniségét. Sajnos az eddig eltelt három év parlamenti tévéközvetítés tapasztalata, nem volt szívderítő. Tisztelet a kivételnek, a parla­menti viták folyamán sok képviselő hozzászólá­sa undort keltett a választók között. Kiábrán­dító az a sok szócséplés. Mintha azt mondanák: na milyen legény vagyok, hogy betartottam ne­ki. Arról viszont egyes urak megfeledkeznek, hogy a világ előtt az országot járatják le. Miköz­ben egyes párt funkciósok a hatalom tűzhelyén, a pártjuk pecsenyéjét sütögetik, eközben tized rangú kérdést csinálnak az ország érdekeiből. Nem látszanak észrevenni hogy nemzetünk agyonterhelt, megviselt hajója pereméig süllyedt. Kérdezem tudnak e az urak úszni? Meghalt Mátyás király oda az igazság, tartja a közmondás. Sajnos nem csak az igazság, de az ország is el­veszett a pártütők segítségével. A megmaradt része is csak most szabad, és lehetne virágzó ha a hatalomért folyó harcra fordított energiának, legalább 50 %-ban a kilábalásra fordítanák. Drákói törvényt kellene alkotni a tisztességte­len haszon, vagyon, hatalom szerzés ellen. A jó­lét otthona lehetne ez az isten áldotta szép kis ország, ha ezt mind a nép, mind minden szakér­tő okos ambiciózus, becsületes, hazájáért tenni akaró koponya igazán akarná. Valkovics László Kedves Olvasóink tájékoztatására közöl* jük, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket viszont terjedelmi lehetőségeinket figye­lembe véve esetenként kénytelenek va­gyunk szerkeszteni, tömöríteni. Itt is je­lezzük: a személyeskedő, bántó hangvéte­lű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom