Észak-Magyarország, 1993. december (49. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-11 / 290. szám
December 11., Szombat Műhely ÉM-hétvége VEI A művészet célja: tiltakozás az elmúlás ellen Hajdú Imre- Ez a világ nap mint nap Téged is vizsgáztat. Megszólít, kérdez, választ vár. Olykor egyszerűen leszállt, sőt beléd is köt. Ez a világ egyre bonyolultabb. Hogyan reagálsz? Figyelembe veszed, törődsz vele? Vagy kitérsz előle? Esetleg kiválasztod a közeledéséből azt, ami számodra fontos? Ha úgy érzed, netán szembe is szállsz a kihívásaival? Ebben a mai, a korábbitól talán sokkal kuszább világban Feledy Gyula mikor és miért veszi kezébe a ceruzát, vagy az ecsetet?- Miközben a világ körülöttünk, körülöttem valóban bonyolultabb lett, én valahogy mégis úgy érzem, számomra bizonyos dolgok leegyszerűsödtek. Ezt nem csupán a társadalmi változásokból vélem kiérezni, hanem természetszerűleg az életkoromból is. Az én képzőművészeti érdeklődésem nagyon hosszú ideig - legalábbis egy bizonyos részben - a sajtóhoz, az újságokhoz kötődött. Dolgoztam keletkezésétől fogva a Napjainknál, a helyi és országos napilapoknál, többek között itt nálatok, az Eszak-Magyarországnál is. Hosszú évekig szinte kizárólag úgynevezett sokszorosító grafika munkákat készítettem, aminek éppen a napokban megnyílt grafikai biennálé a fóruma, immáron harminckét éve. Ebből persze az is következik, hogy ennyi év után fölengedvén az ember, az ütemet lassítja, sőt eközben bizonyos műfaji váltásokat is átél. Mivel pályám legelején néhány évig szinte kizárólag a festészet, illetve az úgynevezett egyedi technikák érdekeltek, most ehhez téltem vissza. Másrészt az is változás, hogy elérve a nyugdíjas kort - ami persze nálunk nem olyan kategorikus váltást jelent, mint a kötött foglalkozásúaknál -, szinte alig készítek valamit megbízásra. Azt is mondhatnám némi túlzással, hogy csupán kedvtelésből dolgozom. Koromnál fogva életem alapvető körülményeit már nem befolyásolhatom. Ez a megnyugtató dolog azt is eredményezi, hogy egy kicsivel többet tudok önmagámra figyelni.-Az elmondottak egy részének némileg ellentmond, hogy épp a jövő héten, december 16-án kamarakiállításod nyílik Miskolcon a Megyeháza Galériában, ahol többek között tizenöt olyan táblaképedet láthatja a közönség, amelyeket megrendelésre készítettél, méghozzá ebben az esztendőben.- Valóban felfedezhető ebben ellentmondás. Ám ez a megrendelés egyrészt inkább baráti felkérés, másrészt egy igen izgalmas művészi feladat volt. Egyszerűen arról van szó, hogy Sajópetriben Bo- donyi Csaba építész barátom épít egy kis templomot. Ő és Balpataki Béla plébános úr kértek fel, hogy ebbe a templomba a Rózsafüzérhez fessek tizenöt képet. A megkeresésnek nyilván oka a barátságon túl, hogy e tárgykör, legalábbis részletei, jegyei évek óta jelen vannak bizonyos munkáimban. Te is ismered, sorozatokat készítettem például a Pietáról. Már annak idején Krakkóban érdekelt, s mondhatnám, egész pályámon végigkísért, s az átlagosnál is nagyobb élményt jelentett nekem az anyaság. Talán azért, mert korán árvaságra jutottam. Ez az örök emberi motívum, az örök anya az említett Rózsafiizér sorozatban - amely valójában az Evangélium rövid összefoglalója - jelen van. Ezenkívül engem a karácsonyhoz valamiféle specifikus viszony köt, olykor talán szentimentálisnak is bélyegezhető kapcsolat. Annak idején az alkalmazott grafikáim készítésekor, a politikai napilapok, pártlapok szerkesztőinél kikötöttem, hogy egyéb munkát csak akkor vállalok, ha ezt a gyermekkorom óta végigkísérő fokozottabb szentimen- talizmusomat karácsonykor kiélhetem.- És itt a sajópetri templom esetében milyen kikötéseid voltak?- Azt kikötöttem, csak akkor és úgy tudom vállalni ezt a munkát, hogy ha az nem merül ki pusztán illusztrációban. Hanem igenis integrálni tudjam azt saját munkásságomba! A feladat lelkesítő volt, ám egyszersmind nyomasztó is, hiszen e tárgykörben az európai festészet számtalan kimagasló mestere, például Botticelli, Leonardo da Vinci alkotott remeket. Mindezeken túl egy tényező különösképpen motivált. Életemben nagyon meghatározó szerepe volt egy papnak, akivel gyerekkoromtól kezdve haláláig barátságban voltam. Úgy hívták Demeter István, s a szülőhelyemen, Sajó- szentpéteren volt esperes. Úgy éreztem, ha ezzel a nagy feladattal sikerül megbirkóznom, valami nemes gesztust teszek életem talán legmeghatározóbb tanítójának, Demeter Istvánnak. Nagyjából egy teljes évet fordítottam erre a munkára. Éz általam kiszabott határidő volt. Nézd, én egy olyan alkatú ember vagyok, aki nem hiszi el azt, hogy létezik egyedül üdvözítő megoldás. Ezért tartottam tőle, ha én nem szabok magamnak egy rövidebb határidőt, újabb átfestésekkel a korábban kialakult koncepció felborul.- Gyula, mennyire vagy Te kételkedő típus? Ezt most önmagaddal, munkáiddal kapcsolatosan kérdezem.- Azt hiszem, az átlagosnál is jobban. Én mindig csodálkozom és megdöbbenek, amikor fiatal pályatársaim szájából művészeti, vagy szellemi dolgokkal kapcsolatosan olyan magabiztos ítéleteket hallok, amit én nem mernék így kimondani. Igen, én kételkedő típus vagyok. Nem hiszem, a konkrét bibliai témánál maradva, hogy az érintett problémát egyedüli helyes módon oldottam meg. A kétségeim periódikusan változó színvonalon fel-fel- merülnek bennem, ezért megvan a veszélye annak, hogy ha most nem zárom le, akkor egy-egy dologhoz hozzányúlok és átfestem.’ Azt mondják, minden művészet valójában az abbahagyás művészete. Én valójában azt tartom fontosnak, hogy úgy legyek én, hogy az hitelesen az én szellemi termékem legyen. Számtalanszor találkozom saját dolgaimban olyan élménnyel, hogy egy régi, húsz-harminc évvel ezelőtt készült munkám most jobban, vagy esetleg kevésbé jobban tetszik. Ez persze fakad abból is, hogy a képzőművészetben nem úgy működik az emberi szellem, mint egy egzakt mérőeszköz. Én vallom és kívánom, hogy legyenek mérhető elemei a szellemi teljesítménynek, idetartozik például a mesterségbeli felkészültség. De ezt sem lehet mereven alkalmazni. Mert lehet nekem ka- tartikus élményem, egy láthatóan fogyatékos műtől is. Az úgynevezett technikai tökéletesség, amire ugyan törekszik az ember, s jó, ha van, de önmagában még nem perdöntő. A kézügyesség távolról sem akkora jelentőségű a képzőművészetben. Például egy ilyen ikonografikus feladatnál más elemek keriilnek előtérbe, mint például az improvizációs műveknél. Például a József Attila-soroza- tomnál egészen más a mesterségbeli feladatom. -Apropó, a társművész József Attila fontos szerepet tölt be munkásságodban.- Én József Attilát a magyar szellemi élet egyik legnagyobb csodájának tartom. És azt kell mondanom, hogy számomra meghatározó az egyébként is meglévő irodalmias érdeklődésemen belül. Ezt vállalom még akkor is, ha manapság a képzőművészeknél már-már pejoratív felhanggal emlegetik, hogy irodalmias. Persze énnálam az úgynevezett József Attila magánkultuszom felerősödése azzal is összefüggésbe hozható, hogy az utóbbi években elég sok támadás érte a költőt.- Számomra József Attila a meg nem értett ember. Se saját korában nem volt az, se halála után nem. Van-e közietek ilyen vonatkozásban rokonság?- Nem vagyok olyan öntelt, hogy analógiát gondoljak köztem és József Attila között.- Ám a sorsotokban, legalábbis az indulásnál mindenképp van hasonlóság.- Ez persze igaz, én magam is - enyhén szólva - nem olyan körökből származom, ahol a szellemi problémák voltak napirenden. Ellenkezőleg. A léthez nélkülözhetetlen minimális feltételek megteremtése jelentette a napi feladatokat, gondokat. József Attila is elképesztő anyagi körülmények közül, apátlanul startolt, ennek ellenére a szellem berkeiben éppolyan poéta doctus lett, mint mondjuk a sokkal jobb életkörülményű Babits Mihály.- Ennek ellenére, ha napjainkban József Attila úgymond az ügyeletes „sztárköltő” lenne, én úgy gondolom, Feledy Gyula kevesebbet foglalkozna vele. Én a meglévő kapcsolatotokban az elesettek, a méltatlanul bántalmazottak védelmét érzékelem. Feledy Gyula Fotó: Fojtán László- Ez rámnézve hízelgő és megtisztelő feltételezés. Az elesettek és az üldözöttek iránti eredendő ro- konszenvem valóban tetten érhető.- Téged soha nem úgy ismertek a barátaid, tisztelőid, hogy üldögélsz a folyóparton, s nyárfákat, füzeseket és egyéb szép tájakat festesz. Erősen közéleti ember voltál. Dolgoztál lapoknak, sőt lapok szerkesztésében részt vettél, érdekelt a kulturális, a politikai élet. Az utóbbi időkben, úgy tűnik, vissza- vonultál, magadba zárkóztál. Mintha ez az ikonszerű sorozat is ahhoz jött jól neked, hogy „kimenekülj a világból”.- Nem menekvés ez. Te is tudod jól, hogy engem, ki soha nem volt párttag, hányszor megvádoltak, sót még harcos bolseviknak is kikiáltottak. Ha ezzel az úgynevezett szociális szemléletemre, az elesettek iránti rokonszenvemre akart valaki célozni, akkor én ezt megtisztelőén vállaltam. Ha viszont nem erre célzott, akkor a következőket el kell mondanom. Én mindig megkülönböztettem azokat az alkalmazotti feladatokat, amelyeket egy képzőművésznek azért kell megcsinálni, mert a péknek az a dolga, hogy kenyeret süssön, a képzőművésznek meg, hogy rajzoljon, azoktól a feladatoktól, amelyek úgymond autonóm műveim, s képzőművészeti, művészeti eszményeimet célozták meg. Én egy illusztratív feladatot, egy meghívót vagy egy könyvcímlapot, amikor megterveztem, akkor azt úgy gondoltam, hogy az még mindig kisebb kompromisszum az életben, minthogy a saját szuverén művemet adom át egy kívülálló szempont szolgálatára. Nagyképűség nélkül mondhatom, azon kevesek közé tartozom, akik nem fognak eladatlan képeket a képkereskedelmi szférák raktáraiban hagyni. Korábban volt egy párt, s azon a rendszeren belül az ember eldönthette, hogy az adott viszonyok közepette hogyan tudja megőrizni a mindig is relatív függetlenségét. Ma ez a pártoskodás elbuijánzó, szövevényes légkörében bonyolultabban vetődik fel. Én az életkoromon túl ezért sem óhajtok pártpolitikai eszmények szolgálatába állni. Fiatalként nehezebb dolgom lenne, mert ki lennék téve annak, amivel ma már nem kell számolnom, hogy ilyen vagy olyan laphoz kellene csatlakoznom egzisztenciális okokból, és ez egyfajta politikai szándékot is demonstrálna.-A kort említetted. Foglalkoztat az elmúlás? — Különösképpen nem, de azért foglalkoztat. Összefüggésben van ez a mesterségem máig egzaktul meg nem válaszolt, vagy meg sem válaszolható alapkérdésével, nevezetesen, hogy mivégre fest az ember. Mi az a valami, ami miatt az ember ír, zenél, fest? Mert élelmiszert azért termel, hogy éhen ne haljon. Tudjuk, képek nélkül még lehet élni, még talán zene nélkül is, ha a naprakész szempontokat vetjük össze. A teljes emberi lét alap- szükségletében a mi cselekvésünkre nem lehet olyan egyszerű választ adni, mint arra, hogy miért eszünk. Hogy mi a célja a művészetnek, erre Illyés Gyula írja válaszként valahol, hogy tiltakozás. Tiltakozás az elmúlás ellen. Nevezhetjük úgy is, hogy jelhagyó ösztön, ami mindenkiben benne van, hisz mindenki szeretne nyomot hagyni az egyedi, az egyszeri, a megismételhetetlen létének. Egy színházat be lehet zárni, egy képzőművészeti akadémiát is meg lehet szüntetni, ezért még holnap nem fognak tüntetni százezrek. De mindnyájan tudjuk, s a titok éppen ebben van, hogy az értelmes emberi lét valahol megsérül. Esetleg úgy, hogy abba társadalmak is belebuknak.-Az elmúlt évtizedeket tekintve, mint művész, megkaptál minden olyan elismerést, amit Magyarországon művésznek adhattak. Vidéken élőkén t Kos- suth-díjas lettél, s rendelkezel az Érdemes és Kiváló művész címekkel. Külső, felületes szemlélőként úgy tűnik, elégedett kell, hogy legyél. Felteszem hát a leghétköznapibb kérdést: hogy vagy, Gyula? — A saját közérzetemet soha nem tartottam olyan fontosnak, hogy abból messzemenő következtetéseket vonjak le. Az említett címek, amelyekből pályám során részem volt, azok legalább annyira lehetnek terhesek, nyomasztóak, mint örvendetesek. Egy tény, én úgy szereztem, dehogy szereztem, úgy kaptam meg ezeket a kitüntetéseket, hogy nem brusztoltam értük. Én csak végeztem a dolgomat. Ha a pályámat, mint valami karriertörténetet nézi valaki kívülről, akkor úgy tűnhet, hogy meglehetősen komfortos életem volt. Te tudod, hogy ez nincs így. Materiális értelemben nem vittem sokra. A művészeti sikereimet nem akkumuláltam anyagiakba, mert nem szándékoztam feladni az alapelvemet. Számomra például a saját közérzetemen tiil igen fontos, vagy még fontosabb az, hogy hogyan élnek az embertársaim. En tudtam, hogy a mesterségemből fakadóan mindmáig (de ez minden művészeti ág képviselőjére vonatkozik), az úgynevezett átlagemberhez képest haszonélvezője voltam, meg vagyok is bizonyos privilégiumoknak. De nem mulasztom el egyetlen nap sem, hogy összevessem, miként él Mariska néni, vagy Pista bácsi ebben az országban. S pláne nem felejtem el azt - mert ez az én elhagyhatatlan feladatom -, hogy a magam eszközeivel utaljak erre, hogyha kell, figyelmeztessek. Egyébként köszönöm, jól vagyok. Jenei László Picasso, Dosztojevszkij és Tolsztoj felesége bestsellerekben írják meg, hogy milyen volt a férjük, míg élt. Hrabal elolvassa és elmereng azon, hogy micsoda sansza lesz az asszonynak megboldogu- lása után. Ez így nem megoldás, gondolja -gondolom -, s nekifog egy regény-trilógiának, melyben felesége nézőpontjából elemzi saját életét, közös életüket. És ez természetesen egy gyógyíthatatlan kórokkal küszködő, de mégis csodákkal teli életpálya rajza. lesz. Úgy egyébként könyörtelen önmagához, de nagyobb hajlandóságot mutat (mutathat?) engedményekre a felesége tudatából kibeszélve. Nos, a második kötet (Vita nuo- va, 1993) elolvasása után mind nyilvánvalóbb, hogy vagy Hra- bal fogott mellé a praxisban - aminek ugye nem olyan nagy a valószínűsége - vagy a várttól eltérő kimenetelű lett az analízis. Nézzük mi kerekedett a kocsmai anekdoták, elejtett mondatok bölcs kompilátorának legfrissebb mesterkedéséből. Hrabal és neje az ötvenes évek második felében. A negyvenes, de még a köz előtt ismeretlen író a papírhulladék-begyűjtőben dolgozik, majd az S.K. Neumann Színházhoz avanzsál kulisszato- logatónak. Ideges rendszertelenséggel, de rengeteget ír, töméntelen átfésületlen kéziratoldal áll az Örökkévalóság gátján lévő házban. Hrabal kóros esetnek minősíthető barátaitól nem üt el lényegesebben. A pszichoanaliti- kusok paradicsomában ott van körülöttük, s az ataraxia és a hisztéria közötti végtelen mezőn szaladgáló neje hol undortól, hol rémülettől, hol átszellemültség- től üveges szeme előtt a Közép- Európa legnagyobb szívével pato- lógusokat kecsegtető Frantisek Franta; az „Alom az apámról” című - lepkehálóval alvó apját, valamint több millió szivárványszínű, felhőtlenül boldog lepkét megformázó -gigantikus vászon hosszútáv-festője, Jirka Smejkal; a kóbor stockok hiénája, a potya koccintás és a monumentális asztalosmunkák avatott szakértője Pepicek Sviatek, aki szellemének pászmáit legszívesebben sarkán ülve eregeti a már csak látásától is magatehetetlenné váló, döbbent külvilágba. Továbbá a hivatásába vallásos módon szerelmes iparos, aki számára minden rajta kívül eső dolog szakmája cseles, számonkérhetetlen elfogultságoktól sem mentes, szelektív szűrőjén át szemlélhető. A megfoghatatlan teljesítményének társadalmi rangjától megdicső- ült hiper-kollektív, dúsan szeszes mindennapi tudat bajnoka. És hát nem utolsó sorban Vladimír. A május elsejei hittel teli tüdőtől, a tüzes kályhával udvarra szaladástól, a polgárpukkasztó erotikával fűszerezett body-pain- ting akción át az ösztöndíjjal támogatott köldöknézésig sok mindent kipróbáló Vladimír, aki Hrabalhoz hasonlóan diplomás pozőr, s szakikként mély egyetértésben fair-nek nem mondható sportot űznek, melynek egyedüli célja a másik megsebzése avagy a másik művészi - és nem emberi - erejének megmérése. Ugyanis néha valóban állati, amit művelnek. Ezek azok az idők, amikor szerte Csehszlovákiában értelmiségiek dolgoztak a gyárakban. A kép kitörölhetetlenül bennünk marad, hála Menzel filmadaptációinak. Válogatott sérelmeivel visszahúzódik privát kis poklába, viszont kifelé habókos vagy mosolyt rejtőén indulatos, egyszóval kedélyes mindenki. Vladimír főnöke fabrikált rádión sugároz híreket Nyugat-Európá- ba. A lebukást követő húszéves penzum elviselhetőnek tűnik a tárgyalás utáni megrendelt sorfal köpködéséhez képest. A félelem és a pénz észrevétlenül bárkit a sorfalba ránthat. Hrabal feleségét, Pipsit mégis más gyötri. Nem tudja feledni a győző morális otrombaságát, mellyel a diadalon túl is verni, megalázni akar. Csak szomorú vállrándítással regisztrálhatóak azok az ideológiai manőverek, melyek támogatásával válogatott kegyetlenséggel szórták szét a morva-németeket, s szüntették meg ezzel a Hrabal által áldott termékeny kétnyelvűséget. Eltűnt a zipldeutsch és az egerlander német, eltűnt Kafka és Hasek Prágája, a cseh Óriás-hegységből Scharf úr és Berauer úr, s a Waldheim fogadó melege, a palackozott sör és a házitej. Pipsi családját is kitelepítették, s kis- öccsével 16 évesen maradt itt, hogy megpróbáljon megmaradni. Pedig volt olyan német is, mint Frau Poliak von Parnegg, aki a hrabali anekdota szerint az ágy alatt megtalált halott férje láttán azt mondta a szobalányok- nak: Kurvák, hát így takaríttok; viszont Hitler bécsi bevonulásakor kiugrott az ablakon. És gyötri Pipsit, hogy a csehek is tábori székekkel, termoszokkal drukkolják végig a gettó és a zsidó temető - városrendezés szempontjából elengedhetetlen - lerombolását, betemetését. A rabbi- nátus nem járulhat hozzá a halottak elmozdításához, így a hatalom „kompromisszuma” a temető törmelékkel való feltöltése. Pipsi elsiratja a szépen formázott sírköveket, s a varázsos zsidó lányneveket. Nem a bulldózereket nézi, hanem a bámészkodók profilját. Nem messze meglátja Hrabalt, őisaz arcokat nézi. S az este fájdalmas felismerése, hogy a csehek még most is ölnék a zsidókat, ha tehetnék. S mindehhez Pipsinek ott van egy hús-vér Hrabal. A maga írói gondjaival. Az írás értelmét kereső, önmagával szemben legbizonytalanabb és legbizalmatlanabb Hrabal. Aki a hácsekek nélküli Perkeo márkájú írógépén veszett iramban rögzíti kocsma- kőrútjának tapasztalatait. S akinek létfenntartó ismeretei közül az első, hogy mikor hová süt be a nap: Horkyék csapszéke után a Kloucek, majd Vanistáék, Liská- ék, s délután az Öreg Posta, az Öreg Bőgő, a Szláv Hársfa - így játszva lehet követni a nap járását, merengésre is alkalmas szünetekkel. Pipsi az igazi Nagy Szerelem igézetében él még. Amikor ábrándjai egy klub falain belül világhírű gitárossal együtt köddé válnak, öngyilkosságot kísérel meg. S ekkor karolja föl Hrabal, aki csak kevéssel később lesz sörsza- gú és lompos. Jönnek a közös élmények: a sta- fírungot absztrakt műalkotássá szaggató lidérces nagymosás; Vladimír mindkettőjük számára mást jelentő közelsége és nélkülözhetetlensége; egy gyermekek számára kiírt roller- és egy Old Boys sífutó verseny, mely megmutatja számukra, hogy a küzdelem elszakít és elvakít. A csendes séták, amikor Hrabal szünet nélkül duruzsolva arról beszél, hogyan lesz ő ász, s nem sokkal később a heves önvád a behozhatatlan hátrány rémével fenyegető késlekedésért. A férfiként köteles- ségszerűen, de Hrabalként mély művészi átéléssel celebrált barkácsolások-bar molások, a mágikus tetté avatott lakásbővítés, kormolás, tudósi alapossággal és külsőségekkel tervezett polc - s ahogy szaporodnak a leleményes késztetések, szünet nélkül és mindenhol folyik a sör. Milyen az összkép a Vita nuova alapján? Amennyiben Hrabal a hitvesi memória maszkulin cenzúrájára bazírozott, melléfogott. Ez egy őszin te és varázsosan szép önéletrajzi regény. Valami mégis történt: egyszerre nagyon fontos lett, mint kulcs, mint bázis, mint az összetartó szintézisek ura, az „ugyanazt másképp” testközeli lehetőségét hordozó asszony. Igen Bohusek, Ön ász, fedett pályás sampion és világbajnok. „Közép-európai” figyelő 6. Bohumil Hrabal
