Észak-Magyarország, 1993. november (49. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-20 / 272. szám

November 20., Szombat Műhely ÉM-héfvége VII „A költészet nem házibuli...” meghalt. Utána következett a katonaság, ami alatt alaposan megkínoztak, közben az élettár­sam, akivel akkor éltem, elment és rám hagyott egy nyolc hóna­„Elszivárgóit a földbe a szeretet..." Fotó: Dobos Klára Csörnök Mariann Tizennégy éves volt, mikor első versét közölte az Észak-Ma- gyarország, tizenöt évesen már országos lapokban publikált. Am, csak tizenhat évvel később, a költő 31. életévében jelent meg Horváth Gyula első kötete, a Megfagyott ország. Emellett a 16 év mellett csak pillanatnak tűnik az elmúlt két esztendő - és íme, kész a második kötet is, a Szégyen, gyalázat! Egyszerűbb lett végre a verseskönyv-kiadás? • Pénz, szponzor kell hozzá. így nehéz is, mert 4-5 pályázatot egyszerre kel megnyerni, hogy legyen elég pénz. Nekem is a Me­cénás és a Soros Alapítvány se­gített. Ugyanakkor azt hiszem, a rendszerváltással kicsit elszaba­dult a pokol a könyvkiadás terü­letén. Lehet, furcsán hangzik a számból, lehet, valaki meg is sér­tődik, de olyanoknak jelennek meg könyveik, akiknek még nem lenne szabad. Sokan tehetsége­sek is, viszont én tartom azt a mondást, hogy az akadályokat át kell ugrani és úgy lehet csak célba érni. Az is erősen meggon­dolandó: ne annak örüljön vala­ki, hogy kötete van, hanem hogy milyen verseket tud az emberek elé vinni. Az persze nem baj, hogyha valaki kötetet szeretne, viszont nem ajánlom. A költészet nem házibuli. Ha valakinek meg is jelenik 4-500 példányban egy kötete, netán még elég gyengécs­ke is, nem publikált, az iroda­lomról hiányos a tudása - így nem indulhat el költészetben. Mert az tönkre fogja tenni. □ Őt vagy az irodalmat? • Húz az irodalmon is, és azt hi­szem, nem használ az emberi lé­leknek, ha nincs tudatában, mi­lyen poklokon kell keresztül menni a költőnek, aki küldetést vállal. Ezt a mesterséget meg is kell tanulni. Q Nem túl vidám ez a kötet. Da­cos, kiábrándulni nem tudó, ám mégis keserű. És a címe: Szégyen, gyalázat! • Mostanában nem éhezek, jól megvagyok, kényelmesen al­szom, színes televíziót nézek, já­rok grafikát vásárolni ide-oda, nem panaszkodom. Viszont úgy érzem, a gyerekkorom nagyon keserű volt, és a gyökerek ízét érzem. Vályogvetésből, kosárfo­násból éltünk és anyám ezeket hordta a hátán a faluba eladni. Furcsa lett volna hát, ha első verseim vidáman jönnek ki belő­lem. Felnőttkorom sem lett szebb, sőt talán gyászosabb. El­ső feleségem, Énekes Katalin, pos csecsemőt. Tíz nap szabadsá­got kaptam a katonaságtól, hogy elintézzem Regina sorsát, mert a szomszédok etették az ablakon keresztül. Azután leszereltem, és egypár helyen laktam albérletben. A miskolci tanács segített nekem, hazahívtak, adtak egy lakást. Mikor beköltöztem, csak füröd- tem, ettem és verset írtam. De én a szülővidékemtől egyébként sem tudtam soha elszakadni. Itt nőttem fel, itt mentünk az Edda koncertekre, itt jártam gimnázi­umba, és alaposan ide gyökere­zett az életem. Azt hiszem, ebből a földből már is tudnak kihúzni. Nekem az idegenségtól tériszo­nyom van. □ Ezek szerint itthon van, mégis óriási szeretetéhséget és -hiányt sugallnak versei. • Nem igazán szívesen fagga­tom a verseimet, jobban szere­tek együtt élni velük. De döbbe­netes, mennyire elszivárgóit a földbe a szeretet. Kifolyt az em­berek száján, és nagyon árván maradtunk. Márpedig ezt a föld­golyót csak a szeretet foghatja össze. Soha nem a meztelen sze- retetre vágytam. Ha ne adj isten azzal találkozom, nem tagadom, elfogadom. De nálam mindig az emberi méltóság számított. Te­hát azokra a szálakra gondolok, amelyek képesek az embereket összefogni. Ha pedig a szeretet­től, megbecsüléstől hiányosak vagyunk, hiányos lesz az alko­tás is, vagy legalábbis meglát­szik benne, és így lehet ez az én verseimben is. □ Árvaságot említett: ön árván maradt vagy árván hagyott ? és idegenné válnak egymásnak. Az az ember; aki lélekkel rendel­kezik, nem nagyon gondol arra, hogy meg fog valakit árvítani, inkább azután kapaszkodik, hogy ne sebezzen meg senkit. De működnek a törvények. Öl Létezik olyan szerelem, amely­ben nem maradunk árván - akár együtt maradunk, akár külön vá­lunk? • Azt hiszem, igen. Milyen is a szerelem? Úgy érzed, megérint a végtelen. Ez a világ legnagyobb csodája'. Amikor azt a forrást ve­szik el az embertől, amiből jön a szerelem, megárvul. Bánatos a másik után, mert elvitte a szerel­mét. De ez nem igaz, a szerelem maga ottmarad. A lélek azonban úgy érzi, hogy ebbe most bele fog halni. Igen sokan bele is haltak. Ugyanis akkor egy hídon kell át­menni, ami nem szilárd, teng és leng. Ám ha sikerül átjutni a túl­só partra, ott vannak az emlé­kek, amik nevelnek, amik taní­tanak. És netán örökös kapasz­kodók lehetnek az életben. □ Felháborodott sorai között a hazát csupa nagybetűvel írja... • Számomra nem a behatárolt Magyarország jelenti a hazát. Az is. De manapság az emberiség a fészkét, ahol él, szögesdrótokkal határolta be, katonák állnak fegyverekkel a határoknál, és er­re nem nagyon szeretek gondol­ni. A haza az, ahol a szeretet meghonosult. Ahol emberi érzés­sel szólnak hozzám, elfogadnak. Én két kultúrában nőttem fel. A magyar kultúra és mentalitás is felszívódott belém, és ugyanúgy a cigányság is bennem él. De ha két vagy három kultúrában ne­velkedik is az ember, csak akkor igazán értékes, ha mindkét-, il­letve háromfelé el tudja magát osztani. Az azonban tényleg na­gyon fontos, hogy az ember mibe született, milyen ízeket rágtak a szájába. Én, míg Miskolcra be nem tettem a lábam, nem tud­tam, hogy azonkívül a fájdalmas cigányéneken kívül, amiket Al­sóvadászon énekeltünk, vannak másfajta énekek is. És ami 15 éves koráig kíséri az embert, az erősen megmarad benne. □ Ezért vállalt közéleti szereplést is a cigányság érdekében? • Valóban voltam a Phralipe egyik alelnöke, viszont úgy érez­tem, hogy írnom kell, és eljöttem a szervezettől. Am máig is szer­kesztő vagyok az országos Prha- lipe lapnál. Olyan eset pedig ezer van az életemben, hogy segíteni kell valakinek, és vállalom. Elmondok viszont egy történe­tet. Egy fiatal fiút úgy mutattam be, hogy ő egy jó cigányköltó. Ezért megharagudott rám. Azt hiszem, megijedt a cigányság sú­lyától. Persze mondhatja erre, hogy nem így van, de hát a lélek az beszél... De lehet az ember ci­gány költő és magyar költő, az a lényeg, mennyire tud egyeteme­set alkotni, hogy elféljen a szár­nya alatt a zsidó, a szerb, a hor- vát, a lengyel, a szlovák, elfér­jen a szárnya alatt mindenki. □ Az országot majdnemhogy te­meti verseiben. Segélykiáltás, fel­háborodott kiáltás, de kiáltás mindegyik. • Ilyen a helyzet. Erről nem tu­dok többet mondani. Olyan nyo­mot szeretnék magam után hagyni, ami tökéletes valóság. Ezért a feketére feketét mondok. Nem tudok mást írni, mikor az ég hanglemezén egy pár száz méter távolságban az egyik he­lyen ölik egymást, a másik he­lyen pedig tánczene szól. Ennyi­re gödrös az életünk, és ebben a gödörben könnyen elbukuak. Az embernek végre el kellene jut­nia odáig, hogy építkező szere­pet vállaljon, és a rombolást fél­re kell tenni az életünkből. Mert amit eddig elvégeztünk a Földön, az a tragédiák tragédiája. □ Vannak még ezek után vágyai? • Vágyaim? Szeretem a tiszta víz látványát. És nagyon szere­tem a bablevest. Mindig arra vágytam, hogy mikor hazaérek, ott gőzölögjön az asztalon egy adag bableves. De nem tányér­ban, hanem 3-4 literes fazékban, benne a karalábé, füstölthús, ajó tészta. És ott nyüzsögjenek mel­lettem azok az emberek, akiket igazán szeretek. Horváth Gyula versei Körül zárt a hószakadás Körül zárt a hószakadás, tudom, nem könnyű élni a hízelgő halállal, de hidd el, higyj nekem Kedves; nem könnyebb élni ennyi semmittevő, mihaszna élővel. Mindig úgy hoz el az álmom, ahogy szád utolsót mozdult a lázas ágyon, kimondhatatlanul szenvednek a hozzád szokott tárgyak, s te földből és deszkából veted esténként az ágyad. Hónapokon át a te hangodon szól be ablakomon a szél, sate érzékenységeddel zárja rám az ablakot, hónapokon át nem tudom; januári, vagy májusi ég feszül fejem fölött. Mint a tiszta víz; sóhajtásod feltör a lázában kiszáradt föld repedésein s én hallom panaszodat a földön át, s hajnal óta figyelem, hajadba hogy kötött a zápor utáni ég gyönyörű szivárványt. Körül zárt a hószakadás, tudom nem könnyű élni a hízelgő halállal, de hidd el, higyj nekem Kedves; nem könnyebb élni ennyi semmittevő, mihaszna élővel. Drozsnyik István grafikája Mónikának Megőszült csillagokkal megyek a kezedhez, a szemedhez, a hajadhoz, a szádhoz, hogy adj egy csókkal erőt minden elmúláshoz. A gyerekeknek - a 18-20 évesek­nek - mondom, akik nem emlé­kezhetnek. A felnőtteknek mon­dom, akik olyan gyorsan felejte­nek. Az államtitkároknak és mi­nisztereknek mondom, akik ne­gyedszázaddal ezelőtt álmodni sem mertek róla, hogy egyszer majd országos dolgokban kell dönteniük. S elsősorban Gyárfás Ágnesnek mondom és Kabdebó Lórántnak, akik nem felejthetik... Mit? Hogy régen-régen a vas és acél városában a tucatnyi meg­szállott filosz közül ők voltak az elsők az egyenlők között, akik a város szellemi kultúrájáért mer­lek, akartak és tudtak tenni. Mennyit? Talán többet, mint, amit lehetett. Szellemi produk­tumaikat, tudományos tevékeny­ségüket már akkor és azóta is mi­nősítették az erre illetékes fóru­mok. Tekintélyüket - vagy, ha ügy tetszik népszerűségüket - azonban annak köszönhetik, nagy a szellemi ínség idején iro­dalomszervezők, a humán kultú­ra terjesztői voltak ebben a vá­rosban - Miskolcon. A sok ezer fehér között olyan európaiak, akik hidat vertek a főváros iro­dalmi és művészeti élete, vala­mint azon nagyváros között, ahol a kohók füstjétől, meg az önger­jesztő handabandázástól nem le­hetett látni illetve hallani a szel­lem pislákoló kis tüzeit meg a szívhangokat. És talán ennél is nagyobb dolog, hogy bennünket ls egymás felé fordítottak. Ben­nünket, akik éltük a magunk ato­mizált életét és sokszor báván és tanácstalanul szemléltük az ese­ményeket, amiket a korszak vi­déki ideológusai magyaráztak nekünk. A kelleténél kicsit jobban belel­kesedtem. Az említett két embert most szellemi vezérnek, lobogó zászlónak képzelheti valaki. Nem lobogtak zászlóként. Lobogni, le­törni, megtépetni- szép, szép ez, de nem a legnehezebb. Áz igazán nehéz és tiszteletreméltó: ülni a könyvtárban-éveken át-Dayka Gábor költői pályájáról, Szabó Lőrinc lázadó évtizedéről, vagy a 19. század utolsó esztendeinek miskolci színházi kultúrájáról összehozva egy-egy könyvet. Amit a hivatalok olykor talán még dí­jaznak is, de az apparátus nemi­gen olvas. Állíthatom, hogy a ha­talom csak referensek útján is­merte a fenti műveket, akik, ha Szabó Lőrinc neve felmerült, so­ha nem felejtették el megjegyezni, hogy a költő -1956 október végén Miskolcon tartózkodva - milyen kedvtelve ízlelgette és ismételte a tömeg rigmusát: „Ruszki/kuss ki!” Azokban az években volt ez, mi­kor éber kollégánk „felfedezte”, hogy a neves képzőművész horog­kereszteket rejtett el grafikája vo­nalai között. (Ez marhaság ter­mészetesen.) Azokban az években volt ez, mi­kor komolyan felmerült a kérdés, hogy: kelbe egyáltalán kulturális rovat a városi lapban? Nos, akkoriban az a tucatnyi megszállott miskolci filosz -köz­tük Gyárfás és Kabdebó - sűrűn találkozott a művész klubban, a TIT-ben, különböző kiállításokon és irodalmi esteken. Valljuk be sokszor csak egymást hallgatva, mert a közönség nem nagyon to­longott. Voltak persze ünnepi na­pok, mint mikor eljött Miskolcra Németh László, vagy mikor a Napjaink szerkesztőségében együtt ültek a Hetek. Aztán em­lékszem a sugárzó Nemes Nagy Gyarmati Béla Ágnes látogatásaira. S hány ne­ves professzor, irodalomtörténész jött el Kabdebó hívására. Hege­dűs Géza (és mások) itteni sze­replését pedig Gyárfásnak kö­szönhetjük. De nem folytatom. Világos, hogy a két filosz akkor - ugratva, sze­retve, becsülve a másikat - szót értett egymással. Közben eltelt egy negyedszázad. Mindkettőjüknek valóra válni látszanak legmerészebb álmaik, de most - bár egy városban élnek - mintha nem értenének szót. In­kább csak telefonon, vagy levél­ben érintkeznek. Miért? Mert van Miskolcon egy Bölcsész Egyesület és egy Bölcsé­szettudományi Intézet. Hát nem csodálatos ez! Hát miért nem örülünk? Hát elfelejtjük, hogy né­hány évvel korábban még nevelő­képzés sem volt, hogy az a bizo­nyos Jogakadémia (Zsedényi Bé­la) már csak emlékként élt, hogy mennyire irigyeltük az egrieket, a nyíregyháziakat a tanárképző fő­iskolájuk miatt. S most mikor a bölcsészképzés otthonává válhat­na a város polemizálunk, vitatko­zunk. Mielőtt perlekedni kezdenénk! Nem az a kérdés, hogy egyesület vagy egyetem. Legyen egyetem és legyen egyesület is. Mondom én - persze csak szólóban. Micsoda os­toba dolog ez a beolvasztás! Ked­ves barátaim ott az egyetemen és itt az egyesületben - hát nem ér- zitek a csapdát?Nálunk tévés új­ságírókkal lepleztetik le a téves újságírókat - írja Aczél Endre. Tudniillik a Hét leplezte le az Egyenleget. Hát ezt a filoszokkal is meg lehet csinálni? Ne feledjétek: ti akkor is oktatni fogtok itt (vagy másutt), mikor ez a kormány már régen nem kor­mányoz! De térjünk végre a lényegre. Az egyesület civil szerveződés, tár­sadalmi igény teremtette. Szük­ség van rá. Később talán mégin- kább szükséges lesz, hiszen az is­meretek megszerzésének számos útja-módja formája van. A múlt­kor utánanéztem, hogy Márai Sándor hány helyen - hány or­szágban - hány szemesztert hall­gatott. Végül is sehol nem szerzett diplomát. Ó már akkor tudta, amit mi-a diploma bűvöletében -nemakarunk tudomásul venni. Nevezetesen azt, hogy nem egy okmány hitelesít bennünket. Na már most: ha iskolában tanítani csak bizonyos okmány birtoká­ban lehet, akkor meg kell szerez­ni az okmányt egyetemeinken, fő­iskoláinkon. De, ha a műfordító Vas Istvántól, vagy Illyés Gyulá­tól soha nem érdeklődtek stúdiu­maik felől, miért érdekelne mos­tanság is bárkit, hogy iksz fordí­tó, dramaturg, újságíró, színpa­di szerző rendelkezik-e a JATE, az ELTE, a KLTE pecsétjével. Őszintén szólva nem hittem, hogy létrejön, s hogy megerősödik Mis­kolcon a Bölcsész Egyesület. /„Csak akkor születtek nagy dol­gok,/ Ha bátrak voltak, akik mertek...”/ De most, hogy műkö­dik, örüljünk a ténynek. Megkoc­káztatom: lehet, hogy az egyesü­let létrehívása nélkül csak jóval később kezdődött volna váro­sunkban az egyetemi bölcsész­képzés. Mit tud eddig az egyesület föl­mutatni? Állami elismertséget, főiskolai, egyetemi státust termé­szetesen nem. (Rendkívül örül­nék, ha ezt nem is ambicionál­nák, mert két állami felsőoktatá­si intézmény - azonos profillal - sok egy városban.) Viszont fel tud mutatni az egyesület olyan okta­tói kart, melyet más szervezeti ke­retek között szinte lehetetlen lét­rehívni. Olyan ez, mintha vala­mely produkció érdekében ven­dégül hívnák a különböző szín­házak vezető színészeit. Körülbe­lül negyven - tudományos minő­sítéssel (egyetemi háttérrel) ren­delkező - oktató működik az egye­sületben. Hogy mások is? Hogy nekem is van néhány órám? Az oktatás mi­nőségét meghatározó személyisé­gekről van szó! És ugyebár soha nem a kurzus, az állam, a kor­mány minősíti a katedrát, ha­nem a tanár. Úgy vélem Babits Mihály, Szerb Ántal, vagy Sík Sándor egyetemi katedra nélkül is elég jól oktatott. Az indexeim­ben van egypár híres név. Az alá­írások hitelesítenek bizonyos stú­diumokat, érdemjegyeket. De úgy adódott, hogy Hegedűs Gézát, Nagy Pétert, Fövénynét, Majort, Radiiai Bélát, stb. én már főisko­lás éveim előtt is hallgattam (színházkritikusi kurzus) meg ké­sőbb is. Hogy mit tanultam tő­lük azt viszonylag tudom, de, hogy mikor? Mi lenne, ha megengednénk, hogy szabadon szolgáljon a szel­lem? Ha elviselnénk, megérte­nénk, hogy sok út vezet a célhoz. Ha nemcsak szajkóznánk a más­ságot, hanem tudomásul ven­nénk. Egy régi hír jut eszembe, amit némi csa varással terjesztet­tek pesti értelmiségi körökben. Imigyen: „Lukács Györgyöt visszazárták a pártba.”Bennün­ket mindig vissza akarnak zárni valahová. Mindig mások által te­remtett keretek közé. A minden­kori hatalom először is kereteket akar teremteni. Talán csak nem azért, hogy elválasszon bennün­ket egymástól? Például két fi­loszt? Szó szólóban • Az emberek tömegesen árvul- nak el. És nemcsak úgy, hogy meghalnak a szüleik, hanem hogy két ember együtt él, de ten- genek-lengenek egymás mellett

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom