Észak-Magyarország, 1993. november (49. évfolyam, 255-280. szám)

1993-11-20 / 272. szám

November 20., Szombat ÉM-hétvége 111 ÉM - riport Adósság el nem vész, csak sokasodik Miskolc (ÉM - FJ) - Rendőr­tisztekkel beszélgetünk. A nők, a pénz, a család után mi más is le­hetne fő témánk, mint a bűnö­zés, bűnüldözés. Szó esik gyilko­sokról, rablókról, felderített és egyelőre még homályos, tisztá­zatlan csirkefogászatokról. Az egyik detektív az annyit taga- dott-elismert szervezett alvilág­ról kezd beszélni. A honi maffia egyik jól menő „üzletága” - mondja - az ilyen-olyan tartozá­sok fizikai behajtása. Tudják, amikor a fizetésképtelen kft., vagy bt. igazgatójánál megjele­nik néhány tagbaszakadt, sem­mitől vissza nem riadó gorilla, és néhány emberes nyakleves után fölhívja a T. Cím figyelmét családja, illetve egyes testrészei fontosságára... S mindez nem csupán az alvilági kinnlévőségek behajtására korlátozódik. Egyre gyakrabban a cég és cég között fennálló pénzügyi konfliktust is így zárja rövidre az „élelmes” hi­telező. De hát valahogy neki is meg kell kapnia a pénzét, különben ó ma­ga megy tönkre... - veti közbe egy ízig-vérig civil - meggondo­latlanul. A profik ugyanis csú­nyán lehurrogják. Először is - érvelnek - mindenki gondolja meg háromszor, kivel köt üzle­tet, másodsorban pedig minden­nek van törvényes útja. Egyéb­ként meg kockázat nélkül nincs üzlet. Természetesen magam sem értek egyet az erőszakos, törvényen kívüli pénzbehajtás­sal, mégis bátorkodom felvetni: ha valaki bíróságra is viszi pana­szát, évekbe tarthat, míg való­ban viszontláthatja forintjait. Addigra pedig akár valóban tönkre is mehet a szerencsétlen. Én sem járok jobban, mint civil­társam - rólam is lehúzzák a ke­resztvizet. Utolsó, s egyben vég­ső, mindenki számára elfogadan­dó érvként említik: immár or­szágszerte működnek olyan iro­dák, amelyek az adósságok tör­vényes kereteken belüli behaj­tására specializálódtak. Tényleg! - villan belém a felis­merés. Hiszen alig néhány nap­ja jómagam is hallottam, hogy a sokmilliós lakossági díjtartozá­sok fölötti tehetetlen elkeseredé­sében a Miskolci Hószolgáltató Vállalat szintén egy hasonló cé­get bízott meg kintlévőségének behajtásával. Nevezetesen a Dá- rius-Plusz Bt.-t. De vajon hogyan lehet valakit békés úton rávenni, hogy két-három év után hirtelen felindultságában kifizesse azt a harminc-negyvenezer forintnyi fütésdíjat? A legilletékesebbek, a fent említett cég vezetői kész­ségesen világosítanak föl.- Elsősorban józan érvekkel - mosolyog Molnár Attila, aki vál­lalja a szóvivő szerepét. - Hiszen köztudott, a hivatalos papírok­kal bizonyított tartozások nem­hogy nem évülnek el, de - példá­ul a törvényes kamatok felszá­molásával - csak sokasodnak. Egészen addig, amíg a hitelező, esetünkben a hőszolgáltató vál­lalat, bíróságra nem viszi a dol­got. Akkor aztán egy derűsnek induló napon megjelenik a végre­hajtó (kár kirúgni, legközelebb rendőrrel érkezik!), és a keserves verejtékkel megszerzett - te­szem azt színes tévénket „si­került” pár ezer forintért elkó­tyavetyélnünk. Gondolom senki előtt nem kérdés, hogyan jár job­ban...- Ez eddig világos. Legalábbis számomra. De milyen a lakos­ság hozzáállása?- Meglehetősen vegyes érzel­mekkel fogadták első, levélbem megkeresésünket. Voltak, akik eleget tettek fizetésre való fel­szólításunknak, mások - főleg idősebbek - felvették velünk a kapcsolatot, és mivel szerény kis nyugdíjuk nem teszi lehetővé az egy összegben való befizetést, kö­zösen próbáltunk mindkét fél számára elfogadható alkut kötni. Akadtak persze olyanok is, akik fülük botját sem mozdították. Tőlük egy bizonyos határidő el­telte után jelentős többletkölt­séggel, a tartozás járulékaival együtt fogjuk (kimentési okra va­ló figyelem nélkül!) behajtani megbízónk pénzét. Félreértés ne essék, ez nem fenyegetés. Azt azonban mindenkinek be kell látnia, hogy a vállalat egyre nö­vekvő kinnlévőségei erősen ve­szélyeztetik a fűtési idény pénz­ügyi alapjait. Egy szó, mint száz, közös érdekünk, hogy felvegyük egymással a kapcsolatot.- És mivel foglalkoznak még, ha éppen nem az elmaradt fűtésdí­jakat hajkurásszák? Nyilván sok, más jellegű ügyfelük is van.- Természetesen. Miután ere­dendően az adósságok törvényes keretek közötti behajtására spe­cializálódtunk, főként a fentihez hasonló megbízásokat kapunk. Persze ezek már kevésbé érintik az átlag polgárt, leginkább cég és cég között fennálló tartozások­ban közvetítünk hitelező és adós közt - szinte minden esetben si­kerrel. Tévképzet ugyanis, hogy a különböző vállalkozások több­sége rosszindulatból nem fizet. Egész egyszerűen arról van szó, hogy valamilyen oknál fogva képtelen kifizetni a megelőlege­zett áru vagy munka ellenér­tékét. Tudomásul kell venni: Magya­rországon körbetartozás van, s amennyiben én nem kapom meg jogos jussomat, esetenként ma­gam sem tudom leróni jóhisze­műen felvett tartozásomat.- No de, ha egy adott kft.-nek abszolúte nincs pénze, mit tud­nak tenni önök? Gondolom nem egy újabb kölcsönnel húzzák ki a bajból?- Nem, énül szó sincs. Van azon­ban rengeteg más variáció, ami által fizetési helyzetbe tudjuk hozni őket. Például? Előfordul, hogy segítünk megszabadulnia évek óta parlagon heverő áru­készletétől, vagy - már persze, ha megbízónk is belemegy - részletekben fizetheti vissza tar­tozását. A lényeg, hogy meggyőzzük: ér­dekünk közös, hisz az esetek többségében magát az adóst nyo­masztják leginkább a rendezet­len anyagiak, s a végén még ók maguk lesznek hálásak közvetí­tői szerepünkért. Sőt, nagyon sok adósból lesz a későbbiek so­rán megbízó. Kérdezte, mivel foglalkozunk még. Többek között „baj- megelőzéssel”, vagyis a leendő üzleti partner fizetőképességé­nek, megbízhatóságának ellen­őrzésével. Ezzel a Nyugaton év­tizedek óta megszokott, elfoga­dott szolgáltatással bárki megóv­hatja magát egy eleve kilátásta­lan üzlet megkötésétől.- Esetleges külföldi cégeket, vál­lalkozókat is ellenőriznek?- Minden további nélkül. Annál is inkább, mivel nagyon sokan ugranak fejjel a falnak, ha egy német, olasz, vagy amerikai pa­pírokkal rendelkező kókler ke­csegteti őket valami fantaszti­kus ajánlattal. Sőt, nemrégiben a külföldi pénzbehajtásra is meg­kaptuk a Jogosítványt”. Persze a legjobb módszer mégiscsak az, ha minden üzletkötés előtt (le­gyen bár életünk legszenzáció­sabb ajánlata is) alaposan utána­járunk partnerünk múltjának, pénzügyi helyzetének. WM Előbb-utóbb a meleg rovásárára mennek a tartozások, Washington (MTI) - Annak a harminc évvel ezelőtti napnak, 1963. november 22-ének esemé­nyei percnyi pontossággal ismer­tek: Pontosan 12 óra 30 perckor há­rom lövés dördül el. Az elnök a nyakához kap és elórebukik a kocsiban. Egy golyó eltalálta a nyakán és elől jött ki a torkán. A mellette ülő Conn ally texasi kor­mányzót éri a második lövés, könnyebben megsérül. Végül a harmadik golyó telibe találja az elnök koponyáját, mire a halálo­san megsebesült John F. Ken­nedy ráborul feleségére, Jaque- linra. Sebeiből ömlik a vér. Clint Hill biztonsági ember ki­ugrik az elnöki kocsi után hala­dó autóból, s utoléri a lassítva haladó Lincolnt, amelynek hátsó részébe időközben felmászott Jaqueline, akinek ruháját félje agyvelejének darabjai borítják. Az elnöki limuzin a hét kilomé­terre levő Parkland kórházba tart. Pontosan 12 óra 36 perckor érkezik meg. Hiába tesz meg mindent 14 orvos, John F. Ken­nedy elnököt pontban 13 órakor hivatalosan halottnak nyilvánít­ják. 14 órakor egy moziban le­tartóztatják Lee Harvey Oswal- dot, aki abban az iskolai könyv­raktárban dolgozott, ahonnan a lövéseket az elnöki gépkocsika­ravánra leadták. Oswald 45 perccel Kennedy meggyilkolása után agyonlövi Tippit rendőrt, amikor az le akarja ót tartóztat­ni. A hatóságok rövid idő alatt meg vannak győződve róla, hogy Oswald ölte meg Kennedy! Nem egészen 59 órával Kennedy elnök halála után, november 24- én Oswaldot a rendőrség épüle­tében több revolverlövéssel lete­ríti Jack Rubinstein (Ruby) mu­lató-tulajdonos, aki kapcsolat­ban állt a maffiával. Ruby 1967- ben börtönben halt meg rákbe­tegségben. Az 1963. november 22-iki drá­mai dallasi eseményeknek az AFP által történt visszapergeté- se csak egyike annak a számta­lan megemlékezésnek, amelyek könyvek, újságcikkek, dokumen­tumfilmek és rendkívüli televízi­ós műsorok formájában idézték fel Amerika-szerte annak a nap­nak az eseményeit. Mint szinte minden előző évfordulóra, most is könyvújdonságok kerültek az olvasók asztalára, mint például Gary Savage „JFK: Az első nap bizonyítékai” című írása. A könyv külön érdekessége, hogy írója unokaöccse egy bizonyos Rusty Livingston nevű dallasi detektívnek, aki a merénylet el­ső óráitól kezdve részt vett a nyo­mozásban. Nem minden új mú dicséri egyértelműen a meggyil­kolt elnököt. Richard Reeves új­ságíró - aki valamikor a Fehér Házban volt akkreditálva - „Kennedy elnök: a hatalom arc­képe” című könyvében például a 46 éves korában meggyilkolt el­nököt ügy írja le, mint „tehet­séges politikust, aki azonban olyan eseményekre reagált, ame­lyeket gyakran sem előre nem látott, sem meg nem értett”. Az amerikai sajtó hasonlókép­pen kitesz magáért. A News­week legújabb száma harminc oldalt szentel a néhai Kennedy elnöknek. A The Washington Post több napon át cikksorozat­ban foglalkozott az Egyesült Ál­lamok 35. elnökének halálával, a meggyilkolását követő zűrzavar­ral és Lee Harvey Oswald sze­mélyével. De a pálmát az elekt­ronikus média, elsősorban a tele­vízió vitte el. A CBS például „Jack” című filmjében főleg a meggyilkolt elnök életével fog­lalkozott. A műsor tanúsága sze­rint vasárnap, a dallasi merény­let előestéjén a CBS kétórás mű­sorban idézi fel annak a novem­ber 22-ének a történéseit. A mű­sor címe: „Ki ölte meg John Fitz­gerald Kennedyt? Az utolsó feje­zet.” A narrátor az a Dan Rather lesz, aki elkísérte az elnököt Dal­lasba. Az NBC ezzel szemben külön műsorban foglalkozik Os­wald feleségével, az asszony „végzetes tévedésével”. John F. Kennedy rokonszenves egyéni­sége és tragikus halála írók tu­catjait ihlette meg - a kong­resszusi könyvtár 506 Kennedy- vel foglalkozó könyvet tart nyil­ván komputerizált katalógusá­ban. Ez a szám jóval meghalad­ja az Eisenhower elnökről írt könyvek számát, de az ugyan­csak gyükos merényletnek áldo­zatul esett Abraham Lincolnról írt 2618 könyv mögött még el­marad. A legtöbb amerikai szá­mára 1963. november 22-e törté­nelmi dátum, azonban nem sok személyes emléket foglal magá­ban - emlékeztet az évforduló kapcsán a dpa washingtoni tudó­sítója. Minél több probléma tor­nyosult az amerikai társadalom előtt az évek során, amiál inkább vált John F. Kennedy alakja le­gendaszerűvé, mint olyan állam­férfi, aki legalább kissé enyhíte­ni tudta a politikai osztállyal szemben érzett csalódottságot. Erről a legendáról azonban a fi­atalabb nemzedékeknek már nincsen világos képük, mivel a média elsősorban a meggyilko­lásával kapcsolatos összeesküv- ési elméletekre és a harminc év­vel ezelőtt meggyilkolt elnök nő­ügyeire összpontosít. Győrffy István: A fiCphagyOffiány és a nemzeti művelődés Horpácsi Sándor Ezt a nevezetes, sokat idézett tanulmányt (ez a negyedik kia­dás) akkor írta Győrffy István, amikor születtem, s kitört a vi­lágháború. Az előbbi magánügy, az utóbbi sajnos már nem. Ezért is írta Győrffy ezt a könyvet, mert felismerte a veszélyt, hogy az egymásra kísértetiesen rímelő két ordas ideológia (fa­sizmus, bolsevizmus) fenyegetettségében, szorításában a ma­gyarság sodródhat, (mint ahogyan sodródott is) a történelem viharában. Öt évtized távlatából megdöbbentő olvasni, hogy Győrffy István „üzenetét" fogalmazza, amely iránt oly sokan nosztalgiát éreznek, s amelynek feltámasztását célul tűzték ki. Magyarán Győrffy Istvánnak, Szabó Zoltánhoz hasonlóan (lásd Cifra nyomorúság) rossz véleménye van erről a rétegről, s legsúlyosabb vádja ellene, hogy nem ismeri (eléggé), le is né­zi a néphagyományt, sznob, „Európát” majmolja. Nos, az elmúlt fél évszázad történelme igazolni látszik ezeket a vádakat. Mondom ezt annak ellenére, hogy mind a fasizmus, mind a bolsevizmus „a” népre hivatkozva követte el gaztetteit, seza bizonyos középosztály nemhogy ellenállni nem tudott, de kollaboránsként igenis közreműködött, segített legitimálni a Kádár-rendszert. Elég csak belepillantani a napi sajtóba, be­lehallgatni a mai politikai élet riesajos vitáiba, hogy érzékel­jük ezt a zavart, amit a Győrffy által is érintett gyökértelenség okoz. Azét a Győrffyét - tegyük hozzá -, akit ilyen-olyan előjel­lel többször, többen is fel- és kihasználtak-használnak. Még ma is fel lehet (s kell) tenni a kérdést, hogy ki a magyar, s Győrffy definícójánál ma sem tudunk jobbat: ,A magya rság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése. Azért, hogy va­laki törzsökös magyarnak vallja magát, de csak magyarkodik nem magyarabb, mint a lélekben is magyarrá vált idegen ere­detű magyar." Tehát nem a származás, ahogyan azt szerencsétlenül forszí­rozta ama fajelmélet, hanem a vállalás. De érvényes ez a ba­los túlzásra is, amely szintén a származást firtatta, szerencsét­lenülfelszítva, manipulálva, továbbéltetve az átkos „népies-ur­bánus” vitát, amelytől - sajnos - ma sem tudunk megszaba­dulni. Mert nem hiszem, hogy Győrffy István intenciói szerint történt mindaz, amit az ötvenes, hatvanas stb. években a néphagyo­mány ápolása címen elkövettek megutáltatva, nevetségessé té­ve például a népdalt és a néptáncot a pártünnepeken ropott csürdüngölőkkel; a folklórt illusztrációként, díszletként alkal­mazó kultúrpolitikával. Félreértés ne essék, senki se vádolja ezzel Győrffy Istvánt. Ann­yi köze van hozzá, mint Pál apostolnak az inquizicióhoz, En- gelsnek a gulaghoz, de a mai olvasó nem tehet úgy, mintha nem tudná mindezt. Mint vidéki újságíró kellemetlen vitába keve­redtem a jeles zeneszerzővel, pedagógussal, amikor bírálni mertem a Kodály-módszer hatékonyságát. Mint gyakorló pe­dagógusnak (mert az is voltam...) feltűnt, hogy a gyerekek meg­szöknek az énekóráról, nem szeretnek népdalt énekelni. Laza beszélgetésben megkérdeztem az énektanár kartársnőmtől, hogy ki a kedvenc zeneszerzője, egyáltalán mi a zeneideálja. Nos, a válasz Győrffyt igazolja: Kálmán Imre Csárdáskirály­nője. Ezt meséltem el az említett zenetudós asszonynak, aki na­gyon dühös volt rám, de az is az igazsághoz tartozik, hogy utá­najárt a dolognak, s (levélben) nekem adott igazat. Nos, ha ér­vényes ez a zenére, amelyben ugye (imádjuk ezeket a szlogene­ket!...) „nagyhatalom” vagyunk, akkor fokozottan áll (állt Győrffy idejében) a néphagyomány, a népismeret más terüle­teire. Sose értettem egyet azokkal, akik a „kultúrszemét kife­jezést használják a kommersz tömegkultúrára, mert gyaní­tom, hogy a dolog nem így működik, hogy a nép tudatosan a selejtet választja. Nem akarom elbagatellizálni sem a kultúra irányítóinak, me­nedzsereinek a felelősségét sem. A dilem mát az évszázados ha ­za (hagyomány) és haladás (modernizálás) valós és álellenté­tében látom. Visszavezethető ez a reformkorig, sőt messzebb, amikor a magyar szó, a magyar ruha stb. kiállást, vállalást, tüntetést jelentett egy korlátoltan elnémetesítő törekvéssel szem­ben. S meg is merevedett - sokaknál - ebben a pózban. Mert semmivel kevésbé jó magyar (sőt!) az a Széchenyi, Wesselényi, aki gyalog bejárja Európát, hogy megtanulja, értékeit hazahoz­za, s akkor még nem szóltam a külföldi egyetemet járt protes­táns diákokról, papokról, későbbi értelmiségiekről. Hogy Győrffytől vegyek példát, nem hiszem, hogy a rackajuh azért pusztult ki, mert behoztuk a merino fajtát, a bábolnai módszer bebizonyította, hogy az üzemszerű tojástermelés ha­tékonyabb, mint a tanya körül kapirgáló kendermagos tartása. Sőt! Győrffy István könyve csak megerősíti azt a meggyőződé­semet, hogy a magyar értelmiségnek, szakm unkásnak - a haj­dani céh-legényekhez hasonlóan - ma is ki kell menni a világ­ba, hogy megtanulja a szakmát, hogy az ismereteket adaptál­ni tudja, azok szolgai majmolása helyett. Hiszen minden ba­junk éppen a (kényszerű) bezártságunkból ered, abból példá­ul, hogy az ipari munkásság (elsőgenerációs, téesz elől mene­külőparaszt) átképezhetetlen, hogy a nagyüzemi mezőgazda­ság szakmaisága után most vissza akarunk térni egy szétvert, meghaladott hagyományhoz. De ez már túl messzire vezet Győrffy Istvántól, aki igen pontos diagnózist írt1939-ben a magyar néprajz, népismeret állapo­táról. Hiánylistájából (intézetek, szakmaiság stb.) igen sok mindent pótolt a történelem. Úgy vélem azonban - emlékezve az egyetemi néprajz előadások langy unalmára —, hogy a nép­rajznak még ma is vannak adósságai. Ki kell lépnie a tudo­mány fellegvárából, belterjességéből, múltfelé fordulásából, életszerűbbé válva jobb kontaktust teremtenie részben az értel­miséggel, a kultúra menedzsereivel. A hagyományt a meg­szüntetve megőrzés alapján tudatosítani, azaz a fejlődést nem szembeállítva a szükségszerű újjal. Mert ott, ahol a néprajzos örül (talál feldolgozandó leletet, adatot), ott sír a szociológus az elmaradottság és szegénység miatt. Feloldhatatlan, mégis feloldandó ellentmondás (?). Végezetül az elismerés, az öröm hangján kell szólni magáról a kezdeményezésről, a Győrffy István Néprajzi Egyesület könyv- sorozatáról, amelynek első kötete ez. Igazolva, s rögtön ki is elé­gítve a fentebb megfogalmazott igényemet, a szakma kilép a múzeumokból, tudós szobákból, hogy a népismeret műveltsé­günk szerves része lehessen. Harminc évvel Dallas után...

Next

/
Oldalképek
Tartalom