Észak-Magyarország, 1993. október (49. évfolyam, 229-254. szám)

1993-10-21 / 246. szám

10 SZABADIDŐ Idegenvezető 1993. Október 21., Csütörtök Nem térkép e táj: Színtől Tornakápolnáig A kormányzó úr „vadaskertje” Felfelé kanyarodva a Szelcepusztára vezető szerpentinen, ezen az Isten jókedvében terem­tette gyönyörű tájon, hajdanvolt öreg barátom Bobaly Pista bátyám jár az eszemben. De sok csodás történetet tudott ő erről a vidékről! Min­den sziklának, töbömek, völgynek, oromnak megvolt a maga szép és izgalmas legendája, s ezt együtt, mind egyedül csak Pista bátyám is­merte. A közeli Szögligeten lakott, ott is alussza örök álmát a Ménes patak völgyében. Isten nyu­gossza! Hogy miért jutott eszembe ő, e Szelcére vezető, gyalog magam is sokszor megsétálta úton? Hí­res vadászóhely ez, nem akárkik látogathatta vadászparadicsom! Abban az időben, amikor én éltem e tájon, például Vályi Péter a később sze­rencsétlenüljárt politikus jött ide gyakran, meg a két színész, apa és fia, Benkő Gyula és Benkó Péter. No és persze sok, jó pénzű nyugatnémet vadász. De hát már korábban is kedvelt vadászmező volt a Szelcepuszta-Derenk-Szögliget övezte háborítatlan természet. Maga vitéz Nagybá­nyai Horthy Miklós kormányzó úr is gyakorta megfordult itt. Vele kapcsolatban öreg barátom két történetet is elmesélt annak idején, most ezek jutottak eszembe. Egyik alkalommal a főerdész (vagy intéző volt a neve?, ezt már nem tudom) mondta a kocsis­nak, fogjon be a könnyű hintóba, mert nemso­kára mennek le a színi állomásra, amely Szel­őétől vagy 10 kilométerre fekszik. A kocsis nem kérdezett semmit, tudta ő kérdés nélkül, hogy az állomásra vonathoz mennek, nyilván vala­milyen rangos vendég érkezik, azt fogják felhoz­ni a vadászkastélyba. A főerdész egyebet nem mondott a kocsisnak, az úton is odafelé végig szotlan volt. A színi állomáson a kocsis „le­parkolt” a hintóval az állomás előtti téren, az erdész úr pedig bement a váróterembe. A kocsis csak azt látta a bakon maradva, hogy beérkezik a miskolci vonat, de néhány perc múl­va a várt jól öltözött nagyságos úr helyett egy egyszerű vadászruhás ember jött a hintó felé. Az erdész urat csak később, jóval hátrább lema­radva látta követni. Az ismeretlen köszönt, majd készült felszállni a hintó hátsó ülésére.- Nem úgy van az! - kiáltott rá a kocsis. - Az úr helye legfeljebb itt van mellettem a bakon, oda hátra csak a főerdész úr ülhet. Akkor ért oda a főerdész, hallott minden szót, nyomban falfehér lett. Ám a vendég, a vadász­ruhás úr csak intett neki a szemével, nyugalom, majd szótlanul végrehajtotta az utasítást és fel­ült a kocsis mellé a bakra. A főerdész úr pedig, mint idefelé, újra a főhelyen ülte végig az utat. Az út visszafelé sem volt beszédes. Szelcére ér­ve, a vadászruhás úr leszállt a bakról.- Köszönöm magának a fuvart - mondta a ko­csisnak, majd a zsebébe nyúlt és onnan egy ezüst 5 pengőst húzott elő. - Ez meg a magáé - nyújtotta a kocsisnak, mégpedig úgy, hogy az lássa, kinek az arcképe van az érme fejrészén.- Megismeri ki ez? - kérdezte a kocsist. Az rápillantott, s már mondta is - hát a kor­mányzó... Az úr szót már nem tudta kimonda­ni. Elállt a lélegzete. Óh én marha -gondolhat­ta. Hisz’ ez maga a kormányzó úr! Es én őt ül­tettem fel magam mellé a bakra! Elsápadt. De akkor a vadászruhás úr, aki maga Horthy kormányzó úr volt, már nevetett.- Nincs semmi baj barátom! - mondta. - Hisz’ maga helyesen cselekedett. A „főhely” mindig a főerdész urat illeti meg, s nem az egy­szerű vadászt. Egyébként is én már olyan régen ültem a bakon, hogy kimondottan -élveztem a helyet. A másik történet medvevadászattal volt kapcsolatos.- Vádászott itt e tájon Horthy medvére? - kér­deztem Pista bátyámat csaknem húsz évvel ezelőtt.- Vadászni vadászott - válaszolta -, de nem so­kat. Nos, erről jut eszembe egy érdekes történet... Volt ezen a tájon egy bekerített terület, ahol a medvéket tartották. Közöttük volt egy hatal­mas példány, akit az erdészek, vadőrök elne­veztek Kázmémak. Mindennap etetés idején Kázmért kiengedték a karámból, miközben az élelmet ugyanazon az útvonalon helyezték el neki. Magyarul beetették. A medve már jól is­merte a járást. Amikor a helyiek megtudták, hogy jön a kormányzó úr vadászni - méghozzá medvére - előtte 3 napig éheztették Kázmért. A kormányzónak pedig amikor megérkezett a szelcepusztai vadászkastélyba, jelentették, hogy egy hatalmas medve kóborol az erdőben. Másnap ki is ment Horthy vadászni. Vele volt a menye is, az akkor már özvegy Horthy István­ná. A vadőrök (erről a kormányzó mit sem tu­dott) ekkor kiengedték a bekerített részből az éhes medvét, aki azon nyomban szaladt a már ismert útvonalon az élelemért. Ott vártak rája Horthyék. Először a kormányzó úr lőtt. A lövés talált, de csak sebet ejtett a hatalmas állaton. A sebzett jószág elbődült, hátsó lábaira állt, s már-már támadott. Ekkor dördült el Horthy Istvánná fegyvere. A lövés halálos volt, a med­ve összerogyott. Hát nem furcsa? Kázmért egy nő lőtte agyon. Hajdú Imre A hetvenes évek elején két esztende­ig munka- és lakhelyem volt e táj. Nem csoda hát, ha azt mondom: ha­zajöttem. Mi tagadás elfogult vagyok e vidékkel. Számomra nem csupán szép és megcsodálnivaló! Látott kül­leme mellett érzem a lelkét is, a szív­dobbanását, s az így egész táplálja azt az érzést és tudatot: jó vissza­I 'önni. Hogy élni jó-e errefelé, erre a cérdésre már sokkal nehezebb vá­laszt adnom. Szép, de nagyon sze­gény vidék ez. A természet errefelé nem gazdag búza- és kukoricatermé­sekkel fizet, meg értékes ásványkin­csekkel, következésképp munkahely is jóval kevesebb van, mint amennyi kellene. Kökény kéklik, galagonya, som piroslik, s boróka, fenyő zölaell e tájon bőséggel, melyet nézni, cso­dálni nagyon szép, vonzó turista­program is különösen ilyenkor osztó­ján, de csak egy-két napra. Ám ebből megélni, a szociográfus, Szabó Zol­tán szavaival élve - cifra nyomorú­ság. Könyvet érdemelne az itteni em­ber nehéz sorsa, már-már kilátásta­lan helyzete. Pedig ha van ennek az országnak olyan tája, amelyiket tel­jes egészében az idegenforgalom szolgálatába lehetne állítani, akkor ez a vidék az. A hatalmas tábla már Perkupa után jelzi: az Aggteleki Nemzeti Park te­rületén járunk, szóval nem akármi­lyen vidéken. Turistának teremtett paradicsom területére léptünk. Az első lakott hely a színi állomás (aka­rom mondani Jósvafő-Aggtelek, mert már hosszú ideje flancból így nevezik ezt az állomást, amely Agg­Tornakápolna üdülőfaluvá ala­kul Fotók: Fojtán László telektől legalább 20, ha nem több ki­lométerre fekszik). De hát ilyen a szegény sorsa! Azt a keveset is elve­szik tőle, amije van. Én mindeneset­re színi állomásnak nevezem a jövő­ben is, tisztelgésül egy szerény falu­nak. Az állomással átellenben fala­tozó, vendéglő áll, valamikor jóféle ételeket is kaphatott itt a betévedt és éhes turista. Most is van unicum, szilva- és körtepálinka, bor is több­féle, ám étket legfeljebb ropi és Ba­laton szelet formájában vehet magá­hoz az ember. Szerencsére az állomási vendéglőtől egy kilométerre az úgynevezett ke- resztút után, egy hajdani romos ví­zimalom helyén gyönyörűen rendbe­hozott épület, no meg tábla hirdeti: Mihalik büfé. Szerény e cím, mert több ez mint büfé. Szépen berende­zett, ízléses vendéglő ez, látszik raj­ta, gazdája megfordult már az ide­genforgalmat nálunknál magasabb színvonalon gyakorló népeknél. így igaz, Mihalik Miklós Amerikából jött haza - mint mondta a honvágy húzta vissza a szülőföldre -, s csinált egy tájba illő, az idegent minden hó­kuszpókusz nélkül becsalogató ven­dégfogadót. S mint hallottuk az ízle­tes fokhagymás sült falatozása köz­ben, ennél nem áll meg. A 20 szobás panzió terve is megszületett már, s rövidesen kivitelezésre is kerül. Mihalik úr persze igyekszik több lá­bon megállni, a vendégfogadó mel­lett Szin községben diszkont élelmi­szer üzletet is üzemeltet. Szin régi magyar falu, hajdan Aba- új-Toma vármegyében 1851-ben 100 katolikus, 625 református, 31 zsidó lakta. Abban az időben azt is feljegyezték róla: malmai vannak a Jósva patak mellett, s bír igen jó bort termő szőlőhelyet. Színesben Magyarországra invitáló útikönyv címoldalára tennénk ezt a fotót Mostanság nem vallási felekezet alapján csoportosítják az itt élő né­pet, hanem magyar és cigány alap­ján. Szin egyike megyénk azon köz­ségeinek, ahol a cigánylakosság ará­nya igen magas, s évről évre nő. Szin látnivalóit a községet övező dombokon, hegyeken kell keresni. A falu alsó részén a Bikk meredek, s korábban fátlan domboldalát mára visszahódította a boróka. Gyönyörű látvány. Ugyanilyen hangulatos tú­ra lehet a falu „pincesorára”, a Cse- merbe történő látogatás is. Hogy mi­lyen a mostani színi bor? Maradjunk annyiban: nem lehet meghalni tőle. Szin református temploma, a hábo­rú áldozatainak emléktáblájával ugyancsak figyelmet érdemel, mi­ként a polgármesteri hivatal mellett az a szép kúriaépület is, ahol hajda­nán Páger Antal főszereplésével Az orvos halála filmet forgatták. A falu felső végén kis katolikus templom egyszerűsége vonja magá­ra a figyelmet, meg a Jósva széles völgyét kísérő egyre magasabb dom­bok ilyenkor ősszel ezer színben tar- kálló üstöké. Szin egyébként már a kelta időkben halott hely volt, a környéken feltárt ilyenkorú leletek ércbányászatra és feldolgozásra utalnak. Szóval ezer évekkel korábban ipar volt itt, virág­zó, ma viszont legfeljebb a hangya­bogáncs, a kökörcsin, a berki hab- szegfű virít errefelé. A Szin után következő falu Szinpet- ri határában a csapás-tetői barlang­ból előkerült kiéti kultúra cseréptö­redékei, valamint a korai vaskor ke­rámiai, csontszerszámai ugyancsak azt bizonyítják: régóta otthona az embernek e táj. De mielőtt Petribe betérnénk, előbb szaladjunk fel Szelcepusztára. Szin után közvetle­nül jobbra, jó minőségű út vezet fel Magyarország egyik legrangosabb vadászparadicsomába. Nem va­dásznak is szemet gyönyörködtető a táj, az itt-ott elővillanó fehér karszt, a méregzöld borókák, a termetes, zú­gó fenyők, az erdőkből ki-kitárulko- zó ligetek szemet, lelket, idegeket re­generálnak. Fent, Szelcen egy beke­rített „vadasparkban” idetelepített dán vadakat is látunk. S ki mindenkit látott maga ez a táj? Hány híres és esetenként hírhedt nagy embert? Akik itt vadásztak, vagy itt vadásznak nem a mai, min­dennapos értelemben véve „munkanélküliek”? Irigylésre mél­tóak? Egy fenét! Legalább is engem a vadászat éppúgy hidegen hagy, mint egy lehervadt menyasszony. Többre becsülöm e táj bakancsos be­barangolását, vizeinek, virágainak felfedezését, egy szalonnasütést - a kijelölt helyeken -, s forrásainak hűs kortyait. Nehezen szabadulva a romantikus szelcei úttól, visszatérünk a Szinpet- ribe vezető országúira. Szinpetri in­nen 1-2 kilométer, s itt találjuk a mai barangolásunk egyetlen műem­lékjegyzékben lévő épületét, a petri református templomot. 1793-ban épült, majd az 1877-es tűzvész után nyerte el mai formáját. „Egyhajós épület, a főhomlokzat síkjában álló nyugati toronnyal. A tornyos főhom­lokzatot négy széles, erős plasztiká- jú pilaszter és hangsúlyos párká­nyok tagolják. A homlokzatot ma­gas, barokkos vonalú toronysisak és a féloromfalak szélén egy-egy csú­csos dísz egészíti ki.” Belül szép a szószék fűrészelt díszes koronája, az 1878-ban készült fa­mennyezete, általában valamennyi fából készült, míves asztalosmunkát igazoló berendezési tárgya. Egyébként Szinpetriben nem a rész­leteket kell keresni! Annak ellenére, hogy akadnak szép számmal ilyen megcsodálni valók is, például a „falura nőtt” domboldal karcsú fe­nyői, jónéhány ház gyönyörűen fa­ragott tornáca, ám Petri egészében a tájba beillesztve gyönyörű. Ehhez pedig az kell, hogy az ember felka­vállalkozótól nagyon sokan csak hi­telben tudnak még alapvető élelmi­szereket is vásárolni. Tornakápolna mai utunk végcélja. Az elmúlt két évtized során jóma­gam is többször megkondítottam a lélekharangot e falu megmentésé­ért. A hetvenes években bizony ag­gasztó méretekben fogyatkozott Ká­polna. Mára szerencsére a folyamat megállt, sőt megfordult. Tornaká­polna él! Egykori tanítványom, Kol­lár Anna édesapjával találkozom a falu „főutcáján”, egy vízelvezető fölé készít áljárót. O mondja: nincs egyetlen üres ház sem a faluban. - Amott, ahol azt a német rendszá­mú kocsit látja, most is itt van a né­met tulajdonos. Ezt itt szemben, a maga kedvenc házát, szintén néme­tek vették meg. Akik ott jobbra ás­sák a kertet, azok debreceniek. Szó­val úgy néz ni Kápolna megmarad. Ez a mai nap legjobb híre számom­ra. S azzal toldom meg, hogy bizta­Jó példa: romos vízimalomból vonzó vendégfogadó paszkodjon a Tornakápolnára veze­tő szerpentinen. S úgy fél útnál, ami­kor már kellő magasságba ért, akkor ott, ahol kibukkan a fák közül az alattunk elterülő táj, méghozzá szé­les horizonttal, nos akkor ott olyan kép tárul elénk, mint a legszebb olasz, osztrák, svájci, német pros­pektusokról. Ha nekem kellene Ma­gyarországról útikönyvet készíte­nem, a címlapra színesben ezt a ké­pet tenném, amelyet sajnos már délutáni szürkületben fotóriporter kollégám is megörökített. Innen föntről fenséges tájban, mint egy ék­szerdoboz úgy búvik karcsú temp­lomtornyával Szinpetri. S innen föntről - ebben a nagy természetad­ta nyugalomban - nem is hinné az ember, hogy odalent, a falu kisbolt­jában a nagyon szimpatikus fiatal tóm Önöket, ejtsék egyszer útba ezj a kevesek által ismert települést, ho az én időmben is Matók, Maraffaiak’ Szőrök, Kollárok, szóval melegszívű» barátságos emberek laktak. S pe*‘ sze néhai Pozsgai Béni bátyám, a*1' nek »jóvoltából” egyszer még a Sz0' bad Európa Rádióba is bekerült 9 Tornakápolnáról szóló cikkünk’ Tisztességes, jó magyar ember vofö a szögligeti Bobaly István mellett ^ másik legjobb emlékű barátom e v!' dékről. Tornakápolna egyébként sok nü11' denre bizonyság. Bizonyság arí^ hogy alig ismeijük szűkebb pátria*1' kát; bizonyság arra, hogy szép tál9* látni nem csak külföldön lehet; s b*' zonyság arra is, nagyok és még ki0*:' názatlanok a lehetőségeink a fal*1®1’ vidéki turizmust illetően.

Next

/
Oldalképek
Tartalom