Észak-Magyarország, 1993. szeptember (49. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-04 / 206. szám
s Szeptember 4., Szombat Műhely ÉM-hétvége VII „Az ormokra nem hívják az embert: oda fel kell kapaszkodni” Hajdú Imre- A példám friss, mi több, még meleg... Az új tanévben az egyik miskolci középiskolában a rajztanárnak ezek voltak - az elsősöknek címzett-bemutatkozó szavai: „Hányán vagytok? Harminchétén? Na, jövőre nem maradtok ennyien!" Magyarázatként még azt is hozzátette: tavaly is megbuktatott hat tanulót. Rajzból! □ Nekem nem voltak ilyen rajzórai élményeim, egyre viszont három évtized távlatából is jól emlékezem: nem rajongtam a rajzórákért. Nem akarom azt mondani, hogy utáltam azokat, bár mondhatnám azt is. Rajztanáraim »jóvoltából” sikerélményem -, hogy ezzel a mai divatos szóval éljek - nem akadt, mi több, egyike voltam én is a nem kevés botkezűnek. Ezek után senki ne csodálkozzon rajta, örültem annak, hogy a rajzot maga a tantestület is „melléktantárgynak” tekintette, s mivel magyarból, történelemből, kémiából, stb. nem voltam „botfejü” - rajzból sem kaptam a bizonyítványomban négyesnél rosszabb osztályzatot. Őszintén megmondom, ennyi év után is emlékszem minden tanárom nevére, kivéve azokéra nem, akik nekem a rajzot tanították. Viszont ma - ennyi negatív élményanyag ellenére is - azt mondom: nagy kár, ha a rajz és az ének „melléktantárggyá” minősül, valakik, sokak, vagy kevesek jóvoltából. Ennek levét ugyanis a gyermek issza meg majd felnőttként, amikor érzi a kényszert, és érzi az űrt, az igény és a vágy, valamint a gyermekszinten megrekedt, kiaknázatlan képesség ellentmondásának görcsét. Kedves Barczi Pál, kezdjük itt a beszélgetésünket. • A bevezetőben említett konkrét példára csak egy idézettel kívánok reagálni. Egry József, a „Balaton festője” mondotta: a jó festő lehet rossz tanár, a rossz festő csak rossz tanár lehet. Melléktantárgyság... nos, ehhez a rossz tanárok is hozzájárulnak. Mert nincs botkezű gyermek! Minden gyermek jól rajzol. Ez veleszületett tulajdonsáig. Afféle ösztön. Ami persze az idő múlásával - és ez is sajátossága-abbamarad, odavész, visszafejlődik. Renoir így figyelmeztetett erre: „Mindennap rajzoltam, ha egyebet nem, egy almát a jegyzetfüzetembe. Az emberkeze hamar elügyet- lenedik.” Csak azoknál fejlődik tovább magasabb szintre a rajzkészség, akiknél fejlesztik azt. Akik a kötelező vizuális képzés során nem szenvedtek el negatív élményhatásokat. Ugyanígy van ez a zenénél is. Nincs botfülű gyermek! Ezt Kodály mondta, ugyanakkor ó hívta fel a figyelmet e készség fejlesztésére, s ő adott módszert e készség fejlesztéséhez. A képzőművészek között sajnos nem volt egy Kodály, egy olyan jelentős egyéniség, akinek fontos lett volna ez az ügy, s akinek odafigyeltek volna a szavára. □ Barczi Pál grafikusművész. Megye-, sőt országszerte így ismerik. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy tanár is. Még főiskolás korában, Balogh Jenőnél elvégezte a tanári szakot, amit 1987 óta a nyíregyházi főiskola tanáraként gyakorol is. A tapasztalatok? • Még a tanárképzésben sem szakadt le erről a szakról ez a megbélyegző „melléktantárgy kölönc”. Bizonyos jelei még napjainkban is fellelhetőek. Például, hogy a rajz tanszékeknek jut szinte mindig a legkevesebb pénz a főiskolák költségvetéséből. A közvélemény szemében egy magyar-történelem, matematika-fizika, vagy angol-német szakos tanári képesítés valahogy nagyobb rangnak számít, mintha valaki „csak rajztanár”. Nagy kár ezért. Nagyon sokat kell azért küzdeni, tenni, hogy e tantárgy keretében folyó oktatás végre valódi rangot kapjon. □ Milyennek kellene lennie a rajztanítás, a vizuális képzés presztízsének ? • Olyannak, amilyen a fontossága! A rajzra, a rajzkészségre, a vizuális fogadókészségre minden embernek élete minden periódusában szüksége van. Legyen az egy terv, egy skicc elkészítése, vagy egy műalkotás élményanyagának a feldolgozása. A rajz egyféle kommunikációs eszköz is, ember és emaÉE m >á*as»éif Barczi Pál Fotó: Laczó József bér között néha nyelvpótló, vagy legalábbis a mondandó megerősítését segítő, szolgáló eszköz. Például egy földművesnek is kell a rajz, hiszen, ha csak azt mondom, hogy vetés előtt meg kell terveznie, meg kell rajzolnia, hová, mit ültet, milyen nagy területen, s ha ennek csak a skiccét is készíti el, már „rászorul” a rajzra. □ E témakörhöz még annyit tennék hozzá, hogy azok a pedagógusok, akik nem kontra- szelekcióval kerültek a pályára, szóval tehetségesek alkotónak is, tanárnak is, azokban valahol él az igény és a vágy, hogy többet mutassanak meg magukból, mint a rajztanárság. Ezt sok minden motiválhatja, motiválja, de én úgy érzem, a rajz tantárgynak a tantárgy-hierarchiában elfoglalt helye is egyfajta „kényszer”. Akiben tehetség van, az előbb- utóbb az egyszerű tanári szintnél többre vágyik, a művészet felé indul el. Sok példa van rá, hogy valaki tanárként kezdte, és ma már ismert képzőművész. S ezzel el is értünk a művészetekhez. Hadd kérdezzem meg, hogyan érzi magát valaki, aki több mint harminc éve van a pályán? Milyennek érzi napjainkban szakmája és saját munkássága megbecsülését? Beszélgetésünk a rajztanári pálya megbecsülésének dilemmáival kezdődött. Folytassuk a sort a művészi pálya presztízsével. • Nagyon összetett dolog ez. Csak igennel, vagy csak nemmel lehetetlen a kérdésre válaszolni. A művészi munka elismerésének, vagy el nem ismerésének több fokmérője van. Ha a napjainkban legtöbbet emlegetett anyagiakkal kezdjük, akkor a művészek nem röpdösnek az örömtől. Az ország gazdasági bajai a művészeti élet területére is begyűrűztek. Ha egy országban kevés a pénz, akkor kevesebb a megrendelő, visszaesik a mecenatúra, fcsökken a szponzorok száma, emberek tömegeire nem az a jellemző, hogy a Képcsarnok üzletek előtt állnak sorban. Ilyen helyzetben az emberek szemében megnő a kenyér, a hús, a tej, a krumpli fontossága, s felejtődik - a falról egyébként hiányzó festmény, vagy grafika. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy azért vannak, akik vásárolnak képeket, rajzokat, műalkotásokat. Ám egy részük - s ez összefügg a beszélgetésünk kezdetén emlegetett vizuális képzés elégtelen voltával - nem a minőséget részesítik előnyben. □ Vagy azért nem, mert az úgymond kevésbé értékes az olcsóbb, vagy azért nem, mert az értékes számukra korántsem érték, egyszerűen érthetetlen. Sok ember idegenül áll a mai, úgymond modern művészeti alkotások előtt. Nem érti a háromarcú embereket, a lófejeket, valami káoszt, zűrzavart érez az ilyen alkotások láttán. Hisz viszonyítási alapja a századokkal korábbi nagy mesterek szinte fényképszerűén visszatükrözött alkotásai. Kiben van a hiba? • Először is... „ne ítéljük el a rossz képek istápolóit, gyűjtőit, mert ók is a szép felé való törekvésükben tévednek.” Egry József mondta, s egyet kell vele érteni. Ami pedig az ellentmondást illeti, azt, hogy miért nincs összhang, kontaktus alkotó és befogadó között?... Manet mondta - van, aki e nevet nem ismeri? -: „az ormokra nem hívják az embert: oda fel kell kapaszkodni.” Miről is van szó? Arról, hogy a vizuális kultúránk sok esetben kevésbé árnyalt, hogy gyakorta első számú kritériuma az érthetőség, hogy a látványon ne kelljen gondolkodnunk. Csak hát az ember elméje - bárkiről is legyen szó - sokkal összetettebb. Például, ha egy falusi bácsi bemegy a városba, annyi, de annyi élmény éri egyszerre, hogy minden kavarog, zsong a fejében. Annak ellenére, hogy ezt ő maga átéli, már nem biztos, hogy gondol arra: ez egy művésszel is megtörténik. Pedig megtörténik! A művésznél ez a folyamat úgy folytatódik, hogy a kavargó élménykavalkádot szeretné egy tárgyban, egy képben rögzíteni. A bonyolult élményanyagot szeretné a lehető legésszerűbben, a lehető legletisztultabb formában, ugyanakkor hiánytalanul közölni. így az élményanyag egyszerre jelenik meg a képen. Nyilván nem úgy, mint egy fénykép, hanem rendszerezve, összegezve, szublimálva, szubjektív szűrőn átszűrve. A fotó és a kép, vagy rajz különbségét Picasso így szemléltette: „Hogy miért nem lettem inkább fényképész? Egészen más, ahogy a többiek látják az embert, és ahogy néha maga látja önmagát a tükörben. Többször is előfordult életemben, hogy elkaptam egy olyan arckifejezésemet, amelyet a portréimon sohasem sikerült felfedeznem. Pedig talán éppen ezek voltak a legőszintébb arckifejezéseim.” □ Tudom, az Ön által már idézett Egry is mondta : hogy „csak az átlag művészek tapadnak a tradíciókhoz. Az igazi művészet teremti a tradíciót. ”A művész egyéniség, egyediségre törekszik. Következésképp nem másol, utánoz, viszont újszerű megjelenítéssel a befogadók számára gyakorta ellentmondásos. • Ez nem baj. Az emberek többszörös szemlélődés után megszokják azt, ami először talán sérti a szemüket. Rippl-Rónai mondta erre: „Amit az ember nem ért, azt kineveti. Addig neveti, míg egyszer azon kapja magát, hogy amit előbb kinevetett, most arra esküszik!” Füzes László Szeptember a játszótéren A hűvös széllel jött a szeptember, vállára tarka palást terült és fütyörészve, jókedvűen a játszótéri hintákra leült. Pogány kis szelek perlekedtek, de csak úgy tessék-lassék, villámló, dacos gyerekszemek, ám a homokvár ellenállt még. A libikóka mérlegében az idő és a játék: valami elment, valami eljön, új csodák sora vár még. Vége a nyárnak. Bárhogy fáj is. Magában leng a hinta, mintha nem is a hinta, hanem az elfutott nyár emléke ringatózna: hinta-palinta-hinta... Róza néni Laboda Kálmán Barczi Pál rajza Szeptemberi jelentés Vége a „nyár-olimpiának” gólyák tüze a fészkekről ellobbant bokrok, fák szórják ránk medáliáikat Tanévnyitóra /Szelíden csatlakozva Mádl Ferenc miniszter úr hosszú és tartalmas beszédéhez./ Nagyot koppan a gesztenye a tanító úr kobakján, itt az ősz! Jenei László Máig sem értem, mi hajthat egy embert olyan végletes önfeladást igénylő munkákba, amelynek tétje - többek között - saját élete is. Addig rendben van, hogy egy téma „megírása” legalább annyira igényli az elszántságot, mint a pontosságot. De hol húzódnak a „megírtság” határai, mikortól válik a szerző a téma mániákusává? Ryszard Kapuscinski — szándékosan rossz, mert ideológikus meghatározás szerint a szocialista világ „repülő riportere” - a hatalom természetének mániákus kutatója. Közép-Ázsiában, a Közel-Keleten, Afrikában, La- tin-Amerikában folytatott pimaszul hajmeresztő tevékenysége tételes, időrendi felsorolással meg sem fogható. Miközben azt akarja megtudni, hogy milyen ember a diktátor, milyen vagy milyenné válik az, aki a közelében él, s az, aki a közelébe akar férkőzni, s milyen szánalmas esélyei vannak a - végül is - mindenkor és mindenhol egyforma alattvalóknak az életre, a túlélésre: az író menekül, megközelít, bujkál, kollaborál, négyszer áll kivégzőosztag előtt, s lehetőleg emberségét mindig megtartva tendenciózusan elhallgat. A hallgatás ugyanis mozgásterében az életben maradás - ha nem is egyedüli - de legtöbb eséllyel kecsegtető módja. Amit látott, ami közöltetett vele, az a könyveiben található. A hatalom mechanizmusáról szóló írásai Hailé Szelasszié Etiópiájáról, Khomeini Iránjáról szólnak, de a képlet - a gazdasági-társadalmi szerkezet, a politikai nézetek, filozófiák, a kulturális hagyományok sokfélesége ellenére - mintha megegyezne. Egy ember áll szemben a tömeggel. A szembenállókat pedig a csábítás és pusztítás szétválaszthatatlanságának tudatából fakadó félelem fogja össze - időlegesen. Ezen alapszik a hatalomkoncentráció logikája. Igaza van-e azoknak, akik Kapuscinski könyvei mögött mindvégig a lengyel történelem tapasztalatait összegző szándékot keresik? Kapuscinskit az emberek érdeklik, s a közöttük fennálló viszonyok hálója. Az a pillanat, amikor egy ember fölébe kerül másoknak, többeknek. S hogy ez a pillanat „történelmi”- e? Ez a forradalom? Vagy az önnön céljától elvakuló mohóság és „Közép-európai” figyelő 2. vagy nálunk: de az ítélkezésen minden esetben átsüt a szégyen. Kapuscinski legfrissebb könyve - nálunk! (sajnos csak Gömöri György naplójából tudhatunk Imperium című a volt Szovjetunióról szóló legújabb világsikeréről) - ennek az írói szemléletnek, Ryszard Kapuscinski az érdekvezérelte alázatra való képesség: az ölni tudás és a halálfélelem „történelem alatti” párharca? A látszat szerint felfoghatatlan, zűrzavaros, ele- mezhetetlen erők által vezérelt folyamatok hátterében ez a kérdés áll. Kapuscinski írásai a résztvevők, szemlélők, át- és túlélők gondolatainak, érzéseinek közvetítői. Azokat a folyamatokat akarja dokumentum- szerűen elénk tárni, amelyekről mindenki másképp vélekedhet Kongóban, Lengyelországban életműnek a „törmelékeiből” áll össze. Egyetlen új vonást sem ismerhetünk meg Kapuscinski mentalitásából, mégis az összkép teljesebbé, meggyőzőbbé válik, mert a jegyzetek, gondolattöredékek, margináliák is az életmii í—lí I* uu-oo even, eieji íengyeior- szági eseményeket nevezi ihlető forrásának, ez csak vékony szál az anyagban. Minket mégis ez érdekel leginkább. 1980. augusztusában Kapuscinski ott van Szczecinben, Gdanskban, Elblagban, 8 egy új munkásnemzedék megszületését ünnepli tőle szokatlanul lelkes hangon. Új Lengyelország, emberi méltóság, új erkölcs iáég, Kiegyenesített Gerincek, demokrácia - majd 1982-ben: irracionalitás, igények szegényessége, barbárság, civilizációs visszafejlődés. íme a 80-as évek elejének Lengyelországa alig tíz oldalon. A továbbiakban pedig keserű megállapítások sora. Miért rondák, szegényesek a rich- mondi lengyel negyedek? Miért csupán a pápaválasztás és a Szolidaritás megalakulásának idejében mutatta magát a New York-i lengyel emigráció? Mit mondott Wyspianski 1896-ban a lengyelség és az intelligencia viszonyáról? Hogy állt a lengyelség a világ egyik legkiválóbb polgárához, Kosciuszkóhoz, s ez az össznépi reakció mennyiben jellemző a lengyel gondolkodásra? Jogosan megy-e el Kapuscinski odáig, hogy Lengyelországot több szempontból a harmadik világhoz tartozónak vélje? Az a leginkább meglepő számomra, hogy a trauma után Ka- puscinskinál is felfedezhetőek a terméketlen nemzeti önostoro- zás tünetei. Miképpen Gombro- wicz-nál, Kapuscinskit olvasva is egyre erősödik a meggyőzödé sem, hogy Közép-Európa népeit önpusztítóan sokat foglalkoztat ja a saját múltjuk. A „repülő riporter” azonban to vábbra is következetesen végzi a dolgát, s a felfedezés, a megismerés, a veszély feszültségében oldódnak a nemzeti sérelmek görcsei. Mivel minden rendszer hatékony saját logikai rendszerén belül, virulens diktatúrák sokasága vár még rá. Ráadásul még hatékonyabban tevékenykedhetne, ha „repülő” elődje, Egon Ervin Kisch unokaöccsének példáját követné. Richard Kisch megpróbált különböző politikusok tanácsadója lenni - Kambonáé Tanzániában, Sziltanuké Kambodzsában, Pio Pontóé Kenyában. „Akiknek tanácsokkal szolgáltam, sajnos, mind megbuktak - mondja parányi szomorúsággal - I’m a failure.”
