Észak-Magyarország, 1993. szeptember (49. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-04 / 206. szám

Szeptember 4., Szombat ÉM - riport ÉJVl-hétvégge I8E Lyukóbánya házasodik Illésy Sándor Lyukóbánya (ÉM) - A fiatal bánya­mérnök, Namesánszki Csaba abban a hiszemben, hogy most aztán jól megmu­tatja a bányát az újságíróknak, alapo­san körbevezet a mélyben. Szerintem van olyan tám, amelynek már vissza­köszönhetnénk, meg mintha az alatt a szállítószalag alatt már egyszer átbúj­tunk volna - de hát legyünk okosak? Caplatunk inkább a sötétben, lámpánk fénye ijesztő árnyalakokat vet a falra, sárban, helyenként húsz-harminc cen­tis vízben taposunk, van persze, ahol porzik a talaj. Később, már a fronton, mondják az em­berek: néha az asszonyokat is le kellene hozni. No nem azért, hogy a szén feljöj­jön, hanem, hogy lássák, hol dolgoznak a féljek, s igenis megérdemlik műszak után azt a felest, meg azt az egy sört. Hát, tényleg meg. A szénpor a tüdőre ülepszik, a fojtogató száraz meleg sem éppen hűsítő, de azért asszonyokat a bá­nyába...? Lyukóbánya utolsó önálló bányásznap­ját köszönti a hétvégén. Az utolsót, merthogy különös házasság előtt áll. Betársul a Borsodi Hőerőműhöz, mond­ván a régi szlogent: egyedül nem megy... Közösen talán könnyebb a nehézsége­ken túl lenni. Márpedig bajból van elég... Elvesztik önállóságukat A borsodi szénmedence 1990-ben jutott a felszámolás keserű sorsára. Ámbátor, hogy miért keserű...? Akkor, 3,6 milli­árd forint adósság terhelte a céget. Azó­ta ez még ötmilliárddal nőtt, s ez vége­zetül nem tesz mást: a bányászkodás a mai Magyarországon finoman szólva sem tartozik a nyereséges iparágak kö­zé. A valamikor húzóágazatnak neve­zett szakma évek óta mély recesszióval küszködik, s nem sok a reménye a kilá­balásra. A kormány is arra az elhatáro­zásra jutott: visszafejleszti az ágazatot régiónkban. Kétségtelen: a bányászko­dásból élők számára fájdalmasnak ígér­kezik ez a lépés, de ha racionálisan gon­dolkodunk - érthető. Mielőtt leszállnánk a lyukói aknába, Kovács Lóránd, a felszámolás alatt álló vállalat műszaki vezérigazgató-helyet­tese, Lyukóbánya igazgatója a pillanat­nyi helyzetről tájékoztat:- A kormány ez év júniusában döntött jövónkről, s ebből egyértelműsíthető: a borsodi szénmedence bányaüzemei kö­zül csak Lyukóbányának van, lehet perspektívája. Éspedig csak úgy, ha in­tegrálódik a Tiszai Erőmű Részvénytár­saság Borsodi Hőerőművébe. Október 30-ig el kell végezni a bánya szerkezet- átalakítását, egy szervezetté kell gyúr­ni a bányát az erőművel, el kell készíte­ni a foglalkoztatási tervet, a vagyonér­tékelést. Ami pedig a szénmedence má­sik három aknáját illeti: Edelényben a veszteséges termelést 1995-ig finanszí­rozza a költségvetés, utána bezár a bá­nya. Feketevölgy és Putnok vállalkozá­si formában működhet tovább, a Köz­ponti Bányaüzem, az osztályozó bekap­csolódhat az integrációba. Majdhogynem cáfolhatatlannak tet­szik: Lyukó csalt nyerhet a házassággal. Biztos felvevőpiaca lesz energetikai sze­nének, amely termelésének több, mint kétharmadát teszi ki. (Ennek persze el­lentmondani látszik, hogy a Magyar Vil- lamosmúvek Rt.-nek kétmilliárd forint veszteséget jelent a magyar szén fel- használása, ki tudja: az egyesülés elle­nére a későbbiekben nem piaci alapon vásárolja-e a szenet a hőerőmű, vissza­fejlesztve saját bányáját. Igaz, ezt élén­ken cáfolják az illetékesek...) Előny le­het különben Lyukó számára az is, hogy ,Rászabadulhat” a felszámolási eljárás Itt Lyukóbányán kétezren dolgoznak, föld alatt és föld felett. Kovács Lóránd állítja: nem lesz elbocsátás a fúzió után sem. A föld alatt dolgozók táborában különösen nem. Megmaradnak az eddig elén vívmányok is, a hűségpénz, a szénjárandóság... összejön a harminc, de ezért a pénzért keményen meg kell dolgozni. Minőséget és mennyiséget is kell produkálni. A csapat, a brigád itt lent a mélyben már nem viseli senkinek és semminek a ne­vét, nem vezetnek brigádnaplót, nincs munkaverseny, de lelkesek.- Az öt évvel ezelőtti és a mostani bá­nyászkodás között ég és föld a különb­ség - magyarázza széntől fekete arcát megtörölve Juhász Sándor. - Persze, akkoriban is meg kellett dolgozni a si­kerért, de most még inkább. A gépek ál­laga romlott, új szénmezők feltárására se nagyon futja. A körülmények nehe­zedtek, mi meg...? Kaptunk bérfejlesz­tést ebben az évben, hogyne...: 6,9 szá­zalékot. És, hogy mindezek ellenére mi­ért vagyunk lelkesek? Ilyen a természe­tünk... Holló Vilmos, Lyukóbánya és a hőerő­mű fúzióját irányító miniszteri biztos egyébként biztos afelől, hogy ezzel a döntéssel hosszú távon, de legalábbis az ezredfordulóig működőképes lehet Lyu­kó. Úgy, hogy a bányászkodás egy minő­ségi fejlődésen mehet át. kötelékéből, s talán megkezdődhet az elavult géppark felújítása is. Mindennek persze ára az önállóság el­vesztése. Ablak nélküli munkahely A bányának több más mellett egy igen nagy hátránya van: nincs rajta ablak. A szállítókas hihetetlen rövid idő alatt - két-három perc? - lerepít a 330 méteres mélységbe. Közben persze egy kicsit megázunk, ömlik a víz az aknába ren­desen... Van már vonat is lent, a kis villa­mosszerelvény meglehetősen gyorsan visz a sötét alagútban, de a végállomá­sig, az erenyői E\6-os frontig még vagy 2-3 kilométer az út. Szerintünk, mert Namesánszki váltig állítja, mindössze 800-1000 métert kell menni. Nyilván­valóan, de ő, itt és most túravezetést csi­nál, mondja is:- Legalább ötven kilométer hosszú járat van a bányában. Körülbelül 15 kilomé­ter, amelyet használunk... Igazán kedves... A fronton aztán Juhász Sándor csapatvezető, Nagy Csaba ak­nász, Varga Béla, Kriston Gábor vájá­rok és a többiek nem hagynak kétsé­get efelől - valóban megjárattak ben­nünket. Az aknász, aki huszadik évét tölti a bá­nyában bizakodó:- Hogy mennyire lesz jó az egyesülé­sünk az erőművel, még nem lehet tud­ni, de a mostam állapottól csak jobb le­het. Az pedig, hogy elveszítjük viszony­lagos önállóságunkat? Nem különöseb­ben izgat. Itt és most számunkra egy a lényeg: meglegyen a pénzünk, megma­radjon a munkánk... Persze, hol van már az az idő, amikor bányásznak lenni igenis kifizetődő volt. Ma, bérben alig van különbség egy gyá­rista és egy bányász között. A vájár ha­vi alapbére tizenhétezer forint. Igaz, nettóban. Pótlékokkal, juttatásokkal Mélyben a bányász és a bányászkodás is... Szerencse fel...! Lyukóbánya tizennégy éven át híres volt milliomosságáról. Kevés aknának adatott meg az, hogy évente 1 millió ton­na, sőt még annál is több szenet küldjön a felszínre. Lyukó milliomosságát, s veszteségmentes gazdálkodását tavaly elvesztette.- Nem cél már a millió tonna, most is körülbelül 900 ezret teljesítünk - jegyzi meg a bányaigazgató. - A zárszámadást október végéig elkészítjük, s fájdalom, negatív lesz a mérleg. Bár, ha azt ve­szem, hogy augusztustól már önállóan vezetjük számlánkat, akkor pár millió forint eredményt elkönyvelhetünk... Kérdezem a mélyben az embereket, vaj’h szerintük lenne-e jövője az akná­nak, ha privatizálnák, ha magánkézbe adnák. Egyöntetűen válaszolják:- Hogyne... Sokkal nagyobb lenne az esélye, mint Feketevölgynek, Putnok- nak, vagy a már így működő Rudolf­nak. Ez egy jó bánya, ha ráköltenének 400 millió forintot a gépekre, a frontok­ra, akkor különösen megérné privati­zálni... A távirati iroda az idei bányásznapi ün­nepségről jelentette, hogy szeptember közepén ismét tárgyalóasztalhoz ülnek a bányászszakszervezet és a kormány képviselői; az egyeztető tárgyalás napi­rendjén a szénbányászati szerkezet, a szénár, a foglalkoztatás, a hosszú és kö­zéptávú energetikai program szerepel, áttekintik a bezárandó bányák sorát, és az ott élőket érintő foglalkoztatási intéz­kedéseket. Ha nem jön létre a megegye­zés, elkerülhetetlen a sztrájk. A lyukóiak nem akarnak sztrájkolni, de a szakszervezet számukra sokat adott, sokat jelent, s szolidárisak társaikkal. Vallják, most már meg kell őrizni mun­kahelyüket. Itt Lyukóbányán kétezren dolgoznak, föld alatt és föld felett. Kovács Lóránd állítja: nem lesz elbocsátás a fúzió után sem. A föld alatt dolgozók táborában különösen nem. Megmaradnak az ed­dig elért vívmányok is, a húségpénz, a szénjárandóság... Szerencse fel, szeren­cse le. Most talán végre, már: fel... Jó sze­rencsét! Fotó: Laczó József Fecske Csaba írásai Hol állsz te?- Hol állsz te tulajdonképpen? - szegezi mellemnek a kérdést Zs., amint egy forró cupákot eltüntet a zsírtól csöpögő fakanálról bajusza alatt. Bajuszán sörhab fehérük, mint bozóton az ökömyál. Szemei véreresek, talán a bog­rács alól kitóduló keserű füst mart beléjük. A Peti fiú ázott, nedves fával táp­lálja a tüzet, mindenféle korhadt hulladékfával, ami csak a kicsike portán megtalálható. Valaha itt, ahol most mi is tanyázunk, erdő volt, de aztán épí­teni kezdték ezeket a víkendházakat, teraszos kerteket képeztek ki a nem túl meredek hegyoldalban, s az erdő lassan visszahőkölt, föl egészen a teve­hátra emlékeztető hegygerincig, szelíden tűrve az ember támadását. Sz. me­séli, hogy a kezdeti időkben éjszakánként még hallani lehetett rókaugatást, de aztán elmaradt az is. Azért az erdőből egy gyertyánfa maradt a telken mutatóba, feketerigó fújja a legalsó ágon, azon épp, amelyre a nyugágyat rögzítették. Olyan közel van hozzánk, látni, ahogy ver a szíve, amikor megszólal a rádió, egy pillanatra megtorpan énekével, de aztán zavartalanul folytatja tovább, mintegy ver­senyre kel élettelen, szenvtelen vetélytársával. Zs. magas homlokáról elindul egy kövér verítékcsepp ráérősen. A kérdés még ott rezeg a levegőben, nem oly félelmetesen, mint kés a fában, de azért vá­laszt követelőén.- Itt állok melletted a barackfa alatt, láthatod - mondom. S valóban ott ál­lunk a terhétől roskadozó barackfa alatt, melynek mélyre hajló lombja alá szelíden befurakodik a nyári szél és üde leheletével lehűti kissé a kánikulai hőségtől, a bogrács alatt levegő után kapkodó tűztől és príma kisüstiktól föl- hevült arcunkat. Zs. néz rám hosszan, kérdően, válaszomat várja a kissé ingerült kérdésre, hogy hol is állok én tulajdonképpen. Persze, azon kívül, hogy most itt mel­lette, Sz. tapolcai víkendtelkén, az ég kék sátora alatt, bográcsgulyás főzés közben, a rendszerváltás harmadik esztendejében. Zs. egyébként valamikor a főnököm volt, még az átkosban, amikor Isten tudja mért, hiszen egyikünk se volt párttag, orrba-szájba elvtársoztuk egymást. Az elvtársos idők elmúl­tak, elhull a virág, eliramük az élet, ám a jó viszont hálistennek megmaradt, azóta is össze-összeröffen a régi banda régi emlékeket föleleveníteni, főzni, iszogatni, egyszóval murizni egy jót, leszakasztani néhány pillanatnak a vi­rágát, elvégre ez az egyre kopárabb idő volna az életünk.- A cikkeim miatt kérdezed? - nézek Zs.-re.-Na látod! Tudod te, miről beszélek. Tőled barátocskám egyáltalán nem ezt vártam volna! Néha már az az érzésem, hogy egy komcsi írásait olvasom. Végül is kormánypárti volnál, vagy balos ellenzéki?- Okvetlenül kell valami ilyesminek lenni? - kérdezek vissza.- Én egyébként igazságpárti vagyok, ha létezik ilyen egyáltalán. Régen ez a dolog jóval egyszerűbb volt: azt mindenképpen, biztosan tudtam, hova nem tartozom, nem lévén kommunista. Ennek ellenére természetesen én is a szo­cializmust építettem, mint mindannyian, akik itt éltünk. Most tűnődhetek azon, Zs.-nek vajon igaza van-e? Egyáltalán, ilyesmit akartunk-e, mint ami most kialakulóban van miná- lunk? Lehet-e még ebből valaha az, amiben oly nagyon reménykedtünk? Ki lehet érdemdúsabb, a kormánypárti, vagy az ellenzéki? Vagy lehetséges, hogy nem is ez dönti el a dolgokat? Aligha hiszem, hogy eszmékre lenne szükségünk, én sokkal inkább hiszek az emberi méretű eszményekben, az indulatmentes józan észben, a jóindu­latú racionaütásban, a megbocsátó szeretetben. Én szabad akarok lenni, ott állni, ahol magam lehetek egészen. Zs. sört tölt a poharakba, a hab pöffeszkedve csap ki az abroszra. Ebéd után vagyunk, elégedetten kéródzünk, szemünk, azt hiszem sokkal jobban csil­log már attól, hogysem tisztán láthatnák a körülöttünk kavargó világot.- Egészségünkre! - ez a legokosabb, amit mondhatunk. Kutyák és emberek Erzsiké néni reggel negyed hétkor, életében talán először éktelenül nagyot káromkodott. Kacifántosai. Fuvarosnak becsületére vált volna. Ez az igenis jól ismert, ám az ő szájából merőben szokatlan verbális megnyi­latkozás oka pedig nem más volt, mint kutyapiszok. Erzsiké néni ugyanis kora reggel kutyapiszokba lépett, a házban lakó számos eb egyikének egyéb­ként egészen természetes, szilárd halmazállapotú végtermékébe, amikor fá­jós lábaival a boltba igyekezett lefelé a lépcsőn. Erzsiké néni azon melegében végigjárta a lépcsőházat, minden kutyatulaj­donoshoz becsöngetett, hogy számon kéije tőlük a számonkérendőket, ám a kutyaguminak a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem akadt gazdája, min­denki elhatárolódott tőle, mint a politikusok szoktak a nemszeretem dolgok­tól. Csakis a tettenérés jöhetett számításba, mint elfogadható bizonyíték, mert egy bűzlő kis halmocska ugyan mit bizonyít? Nem többet és persze nem kevesebbet, minthogy itt kutyák kutyálkodnak, a gazdik meg bolondok len­nének föltakarítani utánuk, amikor le is tagadhatják. Most is Pistikére há­rult a hálátlan feladat, hogy feltakarítsa az anyja által széttaposott bonyo­lult összetételű vegyi halmazt, amit közönséges emberek közönségesen ku- tyaszamak is szoktak titulálni. Pistike negyvenéves forma, szorgalmas és segítőkész. Napjában többször fel­mossa a lépcsőházat, ingyen, önként és dalolva, sepreget a ház előtt, lucskos időben pedig őrt áll az ajtóban, nehogy valaki elfelejtse megtörölni a lábát. Ha mindezek mellett még marad némi szabadideje, játszik a házbeü gyere­kekkel. Rajongásig szerette húgát, a szőke szépasszonyt, aki ebben a ház­ban lakott féijével, kisfiával. Még harmincéves sem volt, amikor meghalt. Agydaganata volt. Az élet néha kizökken a megszokott kerékvágásból, de azért vígan megy to­vább, feltartóztathatatlanul. Miután visszazökkent a régi kerékvágásba. És mindig visszazökken. Mintha mi sem történt volna. Pistike könnyei fölszá­radtak, Erzsiké néni érzékenyebb lett, például a kutyapiszokra. Az ifjú öz­vegy megnősült. Az unoka eljön néha meglátogatni nagyanyját és nagybáty­ját, mindig történik valami, ami kitölti idejüket, s ha nem történik semmi más, hát azzal telik el az idő. Mindennap beesteledik, mindennap meg­virrad. Pistike valaha intézetbejárt, ími-olvasni tanították, de ót ezek a dolgok egy csöppet sem érdekelték. Ült elmélyülten, ujjait morzsolgatta, semmivel se lehetett rávenni, hogy gyakorolja az írást, mígnem egyszer az anyja azt ta­lálta mondani neld, a húgod szomorú lesz, talán még süni is fog, ha nem írsz neki levelet. Pistike a világért sem akarta volna, hogy húga sírjon miatta, buzgón gyakorolt hát azontúl, naponta teleírt két-három irkát. Igaz, halan­dók szamára megfejthetetlen jelekkel, hieroglifákkal. Hamarosan véget kel­lett vetni ennek a nagy buzgalomnak, nem győzték a füzeteket vásárolni. Most mar egyébként se volna kinek írni. Erzsiké néni mostanában reggelente lesben áll az ajtóban, rajta akarja kap­ni az első dögöt, s a gazdi orrát belevemi a piszokba, hogy megtanulnák vég- re a rendet. Amikor vagy tizenöt éve ideköltöztünk, még csak emberek éltek ebben a ház- ban. Húsz család, mintegy nyolcvan ember. És egy-egy kanári, papagáj, arany hörcsög, tengerimalac, a természet rekvizitumai. A gyerekek felnőttek, kirepültek. Jöttek helyettük a kutyák. Ha így megy tovább, többen lesznek, mint mi kétlábúak. Persze, tudom én, hogy az ebek, ha sejtenék, problémát okoznak azzal, hogy odapiszkolnak a lépcsóházba, biztosan nem piszkolnának. A gazdik viszont tudják ezt, de úgy tűnik nekik direkte ez szerez örömet. Csak azt tudnám, hol kéne reklamálni, hogy mi minak idején nem kutyaólra fizettünk be. Néha sajnálom szegény kutyákat, milyen emberekkel kell egy lakásban él­niük.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom