Észak-Magyarország, 1993. szeptember (49. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-25 / 224. szám

ÉM-kerekasztal

_________

C

sak ott fog jól működni az iskolaszék, ahol a saját érdekeiket felismerő szülők, az önkormányzat és az iskola érdekeit összeegyeztetni tudó képviselők és pedagógusok lesznek a tagjai,

II. oldal

ÉM-riport______________

.

..az erőmű képzeletbeli ajtaján éppen akkor kopogtattunk, amikor a fizikaiak és a szellemi dolgozók kézhez kapták a kétszázalékos bérkorrekció elosztását követő első fizetési borítékukat,

III. oldal

Műhely

Byrd négyszólamú miséjét próbálta a minap a ’86 óta csörgedező Forrás Kamarakórus, Kiss Csaba karnagy vezetésével A kórus tagjai fiatalok, szívesen énekelnek spirituálékat is.

MI. oldal

Őszi fények

A hét embere

Bihall Tamás

közgazdász

Illésy Sándor

Miskolc (ÉM) t Jellemzés Borsod- Abaúj-Zemplén megyéről, a térség gazdaságáról - közgazdászszemmel:- Az, hogy a régió gazdasága rendkívül, súlyos állapotban van - ♦udott. Ám, hogy nemzetközi összehasonlításban is egészen különleges státust vívtunk!« masunknak - kevésbé. Itt ugyanis °lyan mértékben koncentrálódjak a problémák, amelyek talán a világon még sehol... Folytatva a lehangoló képet: megyénkben nem egyszerűen a struktúra- yáltás problémája jelentkezik, az

E

r túlzott aránya, az elmara- t térségek sokasága, a mező- Sazdaság kedvezőtlen adottságai - mind-mind hatványozottan

"atnak.

Bihall Tamást, aki főállásban az kszak-magyarországi Gazdasá- Kamara főtitkára, elsősorban ^ért választottuk a hét emberé- n?k, mert a közgazdasági társa- Sag megyei ügyvezetője is. És ez a hét - a közgazdasági napok Rendezvénysorozatának köszönhetően -, a közgazdászoké volt. ujYassuk tovább a monológot: " Nemcsak arról van szó, hogy a Recesszió, a piacvesztés kiemeljen érintett, sújtott bennünket, nnem az elmúlt negyven év rz területfejlesztési politikájá- hk is isszuk levét. A túlzott ipa- sodást ugyanis nem kísérte Sp^os fejlődés sem a kultúra, rao, az. itatás, sem pedig az infastruktúra területén. Bár látszólag a megye mindig előtérben volt, de ez csak részigazság. Az iparba, s ezen belül is a kohászatba, a vegyiparba milliárdo- kat öltek, de minden más, ami eleme a gazdasági, társadalmi fejlődésnek, elmaradt. Statisztikai adatok bizonyítják ezt... Azt sem szabad elfelejteni, hogy az utóbbi tíz évben megindult egy tömeges elvándorlás a térségből, s elsősorban képzett emberek fordítottak hátat. Emellett persze ebben a régióban is ugyanazok a folyamatok zajlottak, mint máshol, politikai, gazdasági rendszerváltás... Hallatlanul összetett, bonyolult, sok tekintetben átláthatatlan probléma- halmazzal állunk szemben. Ez a megye...

— Persze, 1989 óta készült legalább négy-öt „komplex” válság- kezelési tanulmány, program, első osztályú nyugat-európai szakértők részvételével. Tanulság azonban: semmiféle olyan koncepciónak, tervnek nincsen helye, amelynek nincsen meg az azonnali eszköz- és feltételrendszere. Ezt könnyű kijelenteni, ám nehéz teljesíteni, de az tény: ami „ha” szóval kezdődik, az már nem közgazdasági kategória... Egy másik lényeges dolog: az elismert külföldi szakértők nem pótolhatják, nem helyettesíthetik a helyi döntéselókészítő- ket. Magyarul: ma Magyarországon olyan gazdasági, társadalmi folyamatok zajlanak, amelyeket Nyugatról egyszerűen nem lehet megérteni. Ebből következően: nincsenek behelyettesíthető programok. Például: ami igaz volt a hatvanas-hetvenes években az akkor válságFotó: Fojtán László

ban lévő pittsburghi kohászatra, az itt nem igaz... Félreértés ne essék! Hasznosak az ilyen tanulmányok, a baj az, ha csak kizárólag a nyugati szakértők véleményére hagyatkozunk...- Vitathatatlan, azt már tudjuk: mit kellene tenni. De hogy miből? Egy két évvel ezelőtt készült tanulmány szerint legalább 200 milliárd forint kellene a borsodi térség talpraállításához. Ez soknak tűnik, de ha azt nézzük: a németek a keleti tartományokba több tízmilliárd márkát öltek, s mégsem értek el látványos eredményeket, már nem olyan nagy pénz...- Különben én biztos vagyok abban, hogy az észak-magyarországi régió 15-20 év múlva felzárkózhat Európához. Adottak ugyanis a magyar gazdaságban azok a pótlólagos tartalékok, amelyek lehetővé tehetik a nagyobb ütemű felzárkózást. Ehhez persze nyilvánvalóan az szükségeltetne, hogy a gazdaság fóltétlen prioritást kapjon. Minden eddigi kormány abba a hibába esett, hogy bár bizonyos prioritásokat kijelölt, de annyi fő utat választottak, hogy végül is mindennek prioritása volt, néha egymásnak ellentmondó dolgoknak is. Ez alól a mai kormány sem kivétel. Szeretném, ha a választásokon nem jelennének meg azok az erők, akik fút-fát ígérnek mindenkinek. Egyszerre szeretnének kedvezni a vállalkozóknak, a nyugdíjasnak, a diáknak, a pályakezdőnek. Ez lehetetlen. Én, mint a gazdaság területén dolgozó ember azt mondom: egyszerűen nincs más választás Magyarországon, mint minden erőnkkel a gazdaság fellendítésén, fejlesztésén kell dolgozni. Minden eszközzel azt kell támogatni, hogy itt új vállalkozások legyenek, befektetések legyenek, a külföldiek idejöjjenek. Kemény öt év vár ránk, ezt meg kell mondani az embereknek. Vállalni kell ezt az áldozatot, nincs más út. Minden a gazdaságból táplálkozik, ettől különböző prioritást nem tudok elképzelni.

Elsivárosodás

Fecske Csaba

A földszinten a lakónévsort böngészem. Nem mintha keresnék valakit, hiszen ebben a házban lakom, csupán ízlelgetem a neveket, megpróbálom elképzelni a személyt, akit jelölnek, mert az mégis csak szégyen, hogy annyi idő után is alig ismerek valakit a házból.

A lépcsőház szűk és levegőtlen. A lépcső alatt a pincében szemét, üres üvegek, kutyaszar, emberi ürülék, hányadék. Néhány kétes alak itt szokott tanyázni éjjelente. Átható bűz terjeng, a szomszéd meggybora forrásnak indult, a műanyag hordó okádja magából a sarat, a hagyma görényt megszégyenítő bűz közepette adja át magát az enyészetnek. Rothad.

Hát ilyen nevű lakó is van? - olvasom a szép kerek betűkkel írt nevet a névsor második oszlopában. Túráztatom az agyamat, próbálom elképzelni az illetőt, lehetetlen, hogy ne ismerjem, hogy a beköltözés óta eltelt tizenöt év alatt ne futottunk volna össze a lépcsőházban. Biztosan köszöntünk egymásnak, tán váltottunk is néhány szót. Köszönni, beszélgetni olyan szép dolog. Néha szinte kpnnyekig meghatódom egy-egy kedves köszönéstől, em beri hangtól. Amikor például kettesével szedve a lépcsőket rohanok lefelé, s hallom: - Jó reggelt szomszéd! Fölébredtünk? - a kérdés költői, de olyan jólesik, mintha hájjal kenegetnének. És délután, amikor fáradtan, komor bika járására emlékeztető léptekkel botorkálok fölfelé: Aggyisten szomszéd! Letelt?-a kérdés persze közhelyes, de azért olyan jó hallani a szuszogva fölfelé cap- lató szomszédtól.

Őszi, a kutyáját sétáltató kamasz mindig a cipője orra- hegyét bámulja, amikor találkozunk, s mert azt nézi, nem lát engem, s ha egyszer nem lát, hát nem is köszönhet.

Pistike viszont sohasem mulasztja el. Hói szerbuszt mond, hol kezétcsókolomot, noha nagyjából egyívásúak vagyunk. Én mindenkinek szoktam köszönni, akivel a házban találkozom, így nem érheti szó a ház elejét. Házon kívül viszont más a helyzet, ott még annak sem köszönök, akivel egy fedél alatt lakom, mert nem ismerem meg. De azért nem teljesen reménytelen a helyzet. A házban lakó mintegy nyolcvan ember közül látásból legalább negyvenet ismerek, húsznak még a nevét is tudom, féltucatnyi emberről pedig egész részletes információkkal rendelkezem. Szülőfalumban legalább ezerkétszáz ember élt, de nem akadt egyetlen, akit ne ismertem volna. Azám, hülyének is néztek volna, ha valaki idegennek azt találtam volna mondani, nem ismerem az illetőt, akit keres. Falun a legtermészetesebb dolog, hogy mindenki ismer mindenkit, s köszönni is szoktak mindenkinek.

Az asszonyok könnyebben ismerkednek, hamarabb szóba elegyednek másokkal, egymással. Igaz, hamarabb is összerúgják a patkót, lévén sokkal féltékenyebbek-vagy csak érzékenyebbek? - mint a férfiak. Kimondottan szeretem, ha oldalbordám a lépcsőházban lefetyelő asszonyok közé áll a szót szaporítani, habarni a nyálat. Élvezem, amint nekitüzesedve pocskondiázzák a seggét hizlaló, lusta némbert, meg az árakat folyton emelő kormányt, a pincében szipózó suhancokat. Nem röstellnek átszaladni a szomszédba sót, cukrot, lisztet, vagy éppen mákdarálót, vattát, hajcsavarót kölcsönkérni. De mintha már elhagyták volna ezt a többnyire faluról, kültelki bérkaszámyából kozott szokást mostanra.

Tizenöt évet h úztam le ebben a házban. Ennyi idő m últán a rablógyilkos szabadul. Emlékszem, beköltözésünk után hónapokig eltévedtem, nem találtam haza elsőre, s nemcsak kocsmából jövet.

Itt valóban a semmiből nőtt ki egy városrész. A múlt mítosza, kohéziója nélkül.

Amikor elkezdődtek az építkezések, amikor még nem tudhattam, hogy valaha majd én is itt fogok lakni, egyszer jártam erre. Láttam a zöldellő gyümölcsösöket, a szépen megművelt szőlőket, a tőkék között dolgozgató öreg gazdákat, aztán láttam a feltúrt földet, a kitépett fákat, ledöntött présházakat, szétdúlt pincéket, fölöttük üres tekintettel a fájdalmukat megemészteni nem tudó öregeket.

A madarak és a tücskök hová költöztek vajon, mert, hogy az öregek hová, az nem kétséges. Talán éppen tücsköt hallgatni állok az éjszakába süllyedt erkélyen?Ám csak autók zaját, zsivajgó gyerekek hangját hallom. Korábban gyakran időztem az erkélyen nyári estéken, de mostanában inkább csak akkor, ha késlekedő gyerekeimet várom haza.

Ezek az erkélyek is csak arra jók, hogy legyen hol tárolni a sok lim-lomot, elromlott centrifugát, mosógépet, kilyukadt fazekat. Vagy hogy a mélybe vesse magát az ember végső elkeseredésében. Csak itt a környékünkön tucatnyian lettek öngyilkosok az elmúlt évek sorún.