Észak-Magyarország, 1993. augusztus (49. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-12 / 187. szám

8 ÉSZAK-'Magyarország Kultúra zhzhzzizz=z 1993. Augusztus 12., Csütörtök------------APROPÓ-----------­N osztalgia Filip Gabriella Pénteken, 13-án - micsoda véletlen - kide­rül, hogy mi lesz a Tehetséggondozó Szak- kollégium sorsa. Mint arról már lapunk­ban is beszámoltunk, a megyei önkormány­zat a jelenlegi körülmények között nem ké­pes szakmai szempontból ideális környezet­ben, és az átlagosat meghaladó költségve­téssel működtetni az intézményt. Hogy vá­lasztani tudjanak a képviselők, három le­hetőséget is felkínálnak az előterjesztés ké­szítői. Vagy nem vállalják tovább ezt a fel­adatot, mely egyébként sem kötelező, és az 1994/95-ös tanévtől megszűnik az intéz­mény. Vagy minden férőhelyet feltöltve ha­gyományos kollégiumként működik to­vább. A harmadik megoldás lenne, hogy az egyik épületszárnyban megmaradna a Te­hetséggondozó, a másikban pedig „szok­ványos nevelést ellátó” kollégium lenne. A közgyűlésnek a második változat elfogadá­sát javasolják. Tehát megszűnne a tehet­séggondozás. Ennyit a jövőről, és most ves­sük be magunkat a múltba! Nosztalgiáz­zunk egy kicsit! Még négy éve sincs, hogy a Köznevelés cí­mű oktatáspolitikai hetilap szerkesztője in­terjút készített Szabó Györggyel. Az újságí­ró azért mutatta be az akkori megyei taná­csunk elnökét, mert példaértékűnek tartot­ta közoktatási elképzeléseit. Olvassuk most újra a sorokat: „...Hamarosan bekapcsoló­dunk abba a világba, amelyben a piac dik­tál, s ahol az eladható áruk jelentős részé­nek előállításához nagymértékben alkotó, kreatív emberekre van szükség. Egyre több helyütt ismerik föl a világon, hogy korsze­rű oktatás nélkül nincs korszerű ipar, me­zőgazdaság, kereskedelem. Csak jól képzett szakemberek képesek a világpiacon eladha­tó árut termelni, ezért kell az iskolaügyet fejleszteni, az oktatásra sokkal több pénzt fordítani.” Azt is elmondta az újságírónak Szabó György, hogy a következő évben sze­retnék megnyitni a tehetséges gyerekek kö­zépiskolai kollégiumát Miskolcon. Idézem: „Mivel fontosnak tarjuk a tehetséggondo­zást, ha úgy tetszik az elitképzést, ezért a megye falvaiban, kisebb városaiban levő te­hetséges tanulóknak akarunk a mainál jobb lehetőségeket adni képességeik kibon­takoztatásához.” Ugyancsak ebben a cikkben olvashatjuk: „Egyre többen hiszik - velem együtt - hogy megyénk egyetlen tőkéje a szellemi erő.” Mondta mindezt 1989 decemberében Sza­bó György, a megyei tanács akkori, a me­gyei közgyűlés jelenlegi elnöke... Kincses autópályák Levél (ÉM) - Nem lehet tudni, mit találnak majd megyénk régészei a leendő M3-as autópá­lya szakaszának feltárásakor. Sőt, még az ása­tás tényét sem kell elkiabálni, mert bár minden esélye megvan annak, hogy a Herman Ottó Mú­zeum munkatársai birtokukba vegyék a kör­nyéket, mindig közbe jöhet valami. Főleg, ha pénzről van szó. A dunántúli ásatók viszont már biztosan nem panaszkodhatnak. A győri Xantus János Múze­um régészei, Szőnyi Eszter vezetésével a leen­dő Ml-es és a Pozsony felé leágazó M15-ös au­tópálya csomópontján vallatják a föld mélyét, mielőtt az autópálya-építők munkához látnak. Mostanáig hat földbe mélyített, cölöpös tartó­szerkezetű kunyhót találtak a második - har­madik századból. Egy évszázaddal később már kóépületek is álltak azon a helyen, ezt igazolják a szórványosan megtalált kőalapozások. Rá­bukkantak egy hordóval bélelt négy és fél mé­ter mély kútra, továbbá egy kemencére a késő római időszakból. A harmadik században csont­megmunkáló műhely is működhetett a Levél térségében feltárt római kori településen, erre utal a megannyi csontból készült varrótű, haj- tú, elnagyoltan kidolgozott állatcsont-marad- vány, amelyeket mostanáig felszínre hoztak a szakemberek. Sokféle leletet megőrzött a föld mélye, köztük vaseszközöket, bronzékszereket, ruhakapcsoló tűket, karpereceket, különböző vereteket. Elő­került egy kisméretű kő- szoborfej is, amely egy szakállas férfit ábrázol, továbbá néhány pénz­érme, a legkorábbi a második század első felé­ből, Traianus császár idejéből, a legkésőbbi a negyedik század közepéről. Az ásatás legutób­bi meglepetése a második kút, amely a közép­korból származik. A régészek lehetségesnek tartják, hogy magányos csordakút, de azt sem zárják ki, hogy település tartozik hozzá. Hogy melyik feltételezés helytálló, arra a következő hetek kutatásai adnak választ. A leleteket a restaurálást követően a mosonmagyaróvári múzeumban bemutatják az érdeklődőknek. Valóságmondó könyvkiadó Miskolc (ÉM - FG) - Manapság már igazán nem nehéz megjelentet­ni egy könyvet. Kiadó, mint égen a csillag. Már csak pénz kell. • De elsősorban nagyon jó kézirat! - csillapítja lelkesedésemet Serfőző Simon, a Felsőmagyarország Kiadó vezetője. - Mi például semmiféle mi­nőségi engedményt nem tehetünk, a valóságot tükröző, valóságmondó, realista szemléletű, társadalom-fel- táró, a mindannyiunkat érintő vál­ságjelenségeket irodalmi szinten megjelenítő műveket részesítjük előnyben. Szemben az önérdekű, a tiszta esztétikai értékek létrehozá­sára törekvő, magába forduló iroda­lommal. □ Mi történik, ha bekopogtat egy is­meretlen költő a kiadóhoz, hogy sze­retné megjelentetni a verseit? • Először is megnézném, hogy mi­lyenek azok a versek. Ha valóban nagyon jók, akkor arra biztatnám, hogy először próbálja meg valame­lyik irodalmi lapban közöltetni azo­kat. Mert csak akkor tudunk támo­gatókat találni, vagy sikerrel pá­lyázni a Magyar Könyv Alapítvány­hoz, ha már „neve” van a szerzőnek. □ Szakácskönyvvel ne is próbálkoz­zunk? • Ilyesmire nem vállalkozhatunk. Bár, most készülünk kiadni a vajai Vay Adám Múzeummal közösen egy rendkívül igényes gyógynövény-is­mertető kötetet. Ez lesz az első kéz­zel fogható eredménye a múzeum­mal való együttműködésünknek. El­sősorban azokra az alkotókra számít a kiadó, akik közvetlen környeze­tünkben, és a tágabb régióban, Fel­vidéken, Kárpátalján, Erdélyben hoznak létre maradandó értékeket, mellettük természetesen azokra is, akik a magyar irodalom jelentős, meghatározó egyéniségei, függetle­nül attól, hogy hol élnek. Azoknak a műveit támogatjuk, akik az irodal­mat szolgálatnak tekintik. □ De ki támogatja a kiadót? • Ez már nehezebb kérdés. Jelenleg a Felsőmagyarország Irodalmi Ala­pítvány keretén belül működik a ki­adó. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy én a fizetésemet az alapítvány­tól kapom, és egy-egy kiadvány meg­jelentetéséhez megelőlegeznek né­mi pénzt. A kiadó támogatója Mis­kolc Város Polgármesteri Hivatalá­nak és a megye Közgyűlésének Me­cénás Alapja, valamint a budapesti központú Magyar Könyv Alapít­vány. Ez utóbbi lehetővé teszi, hogy nem csupán helyi érdeklődésre számot tartó kiadványokban, hanem össz- magyar irodalomban is gondolkod­hatunk. De kérünk és időnként ka­punk is némi segítséget gazdálkodó szervektől, pénzintézetektől. Saj­nos, a kiadónak nincs tőkéje, így pe­dig elég nehéz gazdálkodni. Csak akkor tudok fizetni a szerzőknek, ha már a teijesztőktől kaptam vissza pénzt. Erről talán nem is kellene be­szélni, mert mindenki a megbízható kiadókat keresi. Nemcsak az szá­mít, hogy szépen, igényesen dolgo­zunk, hanem az is, hogy időben tu­dunk-e honoráriumot fizetni. □ Úgy tűnik, hogy ezzel egyelőre nincs baj. A könyvhétre is több kiad­ványt tudtak megjelentetni. Ha pe­dig a jogelődtől, a Magyar írószövet­ség Észak-magyarországi Csoportjá­nak kiadványaitól nézzük, nagyon sok szép könyv látott napvilágot Mis­kolcon. • Tíz évvel ezelőtt a megyei .tanács­csal és a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár közreműködésével kezdte meg az írócsoportunk a kiadói mun­kát. Először Kalász László: Színt vallók a szelekkel című versesköte­te jelent meg, még ugyanabban az évben napvilágot látott Brackó Ist­ván riportösszeállítása, a következő évben Bárczy János: Varázscső című regénye. Közösen adtuk ki Hajdú Gábor egyik kötetét, Fecske Csaba, Papp Lajos verseit, Takács József novelláit, Zimonyi Zoltán, Sándor András tanulmánykötetét. Minden­képpen említést érdemel a Három hangon és a Hetek antológia, ’91-ben „Nem engedhetünk a minőség­ből..." Fotó: Dobos Klára jelent meg a Kassán élő Gál Sándor: Európa vadonában és Horváth Gyu­la Megfagyott ország című verseskö­tete. □ Ezzel a két kötettel lezárult egy kor­szak, nevet változtatott a kiadó. • Ez a változás nem csak névcserét Egy kiadó könyvei jelentett. Megszűntettük az egyéb­ként is névlegesen működő szer­kesztőbizottságot, elszakadtunk a megyétől, bár hozzá kell tennem, hogy mindig is felhőtlen volt a kap­csolatunk. De csak így tudtuk kiszé­lesíteni a tevékenységi körünket. □ Többes számban beszél, pedig egyedül dolgozik a kiadóban... •Valóban egyedül dolgozom itt főál­lásban, de nagyon sok munkatár­sam van. Eseti megbízatásokat adunk borítótervezésre, illusztrá­lásra, gépelésre, szedésre, nyomta­tásra... □ Végül arra kérem, ajánljon néhány megjelenés előtt álló kötetet olvasó­ink figyelmébe! •A karácsonyi könyvvásárra szeret­nénk megjelentetni Kabdebó Lóránt Sorsfordító pillanatok című inteijú- kötetét, a Kárpátaljáról áttelepült Finta Éva versgyűjteményét, Ko- váts Dániel Móricz Zsigmond Sáros­patakhoz fűződő kapcsolatáról szóló tanulmánykötetét, Kovács Ferenc- né szerkesztésében Dayka Gábor verseit, Benkő Zoltán: Az őr felszólí­tás nélkül... című memoár kötetét. A Magyar Rádió Miskolci Stúdiójával közösen adunk ki egy válogatást Borsodi Gyula műveiből. Itt jegyzem meg, hogy szeretnénk azoknak a kö­zelmúltban meghalt miskolci és me­gyei íróknak, költőknek a kéziratai­ból megjelentetni egy-egy váloga­tást, akiknek életükben nem sike­rült kötethez jutniuk. Gondolva pél- dáúl Akác Istvánra, Tóth Lajosra, Berencsy Sándorra, Szekrényesi La­josra. Talán sikerül még karácsonyig meg­jelentetni három gyermekeknek szóló könyvet is, Fecske Csabától, Demjén Istvántól és Ács Bállá Lász­lótól. Ugyancsak az anyagiaktól függ, hogy elkészül-e még ebben az évben Halas György: Volt egyszer egy kisvasút című, a bodrogközi kis­vasút múltjáról és dicstelen felszá­molásáról szóló kötete. Még legalább 500 ezer forint támogatásra lenne szükség ahhoz, hogy elkészüljön Ka­posvári László: Kétkeréken című könyve, amelyben a Miskolcról in­duló túraútvonalakat úja le a szer­ző, bemutatva az útba eső nevezetes­ségeket, látnivalókat is. Fotó: Laczó József í i üt és AYLVTOfc Akik nem felejtették el mesterüket Erdélyi Béla művésztanárra emlékeztek a prepák Miskolc (ÉM) - Az Észak-Magyar- ország augusztus 5-i számában ír­tunk arról, hogy ha megkésve is, de emléktábla került annak az ungvá­ri háznak a falára, amelyben csak­nem 20 éven át - 1937-től 1955-ben bekövetkezett haláláig - élt és alko­tott Erdélyi Béla, a kárpátaljai fes­tészet kiemelkedő alakja. Csaknem négy évtizedet késett a ki­váló festőművész alkotótevékenysé­gének elismerése. Hiszen életében semmilyen erkölcsi megbecsülésben nem volt része, nem kapott címeket, kitüntetéseket. Kapott viszont szemrehányást, dorgálást, csavargó kozmopolitának nevezték, üldözték őt a hatóságok. Hivatalos szakmai fórumokon sokáig még a nevét sem volt szabad kiejteni. Pedig valóban nagy művész volt, maradandó élet­művet hagyott maga után. Sőt, részt vett a kárpátaljai festőiskola megte­remtésében. Éurópai műveltségű, széles látókörű ember volt, s talán éppen ez tette őt nem kívánatos sze­méllyé a hivatalos körök szemében. A másság, a felvilágosultság, az újí­tói szellem volt a vezérelve. És a múlt sokáig rányomta bélyegét em­lékére. Sokadiknak a sorban, 38 év­vel halála után kapott most emlék­táblát, jelent meg domborműbe gyúrt arcmása, az immár róla elne­vezett utcában álló ház falán. Erdélyi Béla egykori tanítványa, a Miskolcon élő Szőke Józsefné, Pusz­tai Margit így emlékszik a neves fes­tőművész-tanárra.- Ötven évvel ezelőtt az Ungvári Gö­rög Katolikus Tanítónőképző Inté­zetben kaptuk meg tanítónői okleve­lünket. AII. világháború már szed­te áldozatait, s nekünk, 5. éves pre-, páknak is más iskolában kellett a ta­névet befejeznünk, mert képzőnkből katonai kórház lett, de mi ballag­tunk, búcsúztunk régi iskolánktól, tanárainktól, közöttük Erdélyi Béla festőművész-tanártól is. Bár most is tisztán áll előttem, ele­venedik meg, de mégis elővettem a tablónkat, ahonnan egy optimista arc mosolygott vissza. Igen, akkor még mosolygott a tablón. Emlék­szem, nagyon szerettük őt, óráit, mert nemcsak rajzolni, festeni taní­tott, de gondolkodni, érezni, ember­nek lenni. Különösen szerettük, ha kivitt a természetbe festeni, nem­csak azért, mert megmutatta annak szépségét, hatását az emberre, de mint a diákokkal „együttérző tanár” óracserével sokszor vitt be a követ­kező órára csengetés után. Az Ungvári Görög Katolikus Líceum és Kántortanító-képző Intézet 1941/42-es évkönyvében ezt írták ró­la: „Erdélyi Béla a Kárpátaljai Kép­zőművészet Egyesületének elnöke, sorozatos művészeti kiállításokat rendezett Ungvárott, népművelési előadásokat tartott és ungvári újsá­gokban cikkeket írt. Szolgálatainak száma 24 ebből ebben az intézetben 15 éve tanít, rendes kinevezett ta­nár.” Akik ismerték, tudják miért mellőzték Uzsgorodon (Ungváron), és miért csak most kapott emléktáb­lát, s neveztek el róla utcát. Most, 50 év után a volt prepák talál­koztunk Ungvárott, hogy megemlé­kezzünk évfordulónkról, a még két élő tanárunkról, és a már nem élők­ről, közöttük Erdélyi Béláról és Zá- dor Dezső zeneszerző tanárunkról, akiről most neveznek el zeneiskolát Ungvárott, s hogy volt iskolánkban újra magyarul elénekelhessük: „Ballag már a vén diák!” Kalotaszegi tánc Göncruszka (ÉM) - Öt éve már, hogy Bojtor István lelkipásztor meg­hívására minden nyáron határain­kon túl élő magyar fiatalok nyaral­nak a megüresedett főnyi parókián. A vendégek ellátásáról a lelkipász­tor által szolgált három község, Fony, Göncruszka és Zsujta lakói gondoskodnak. Ezen a héten a nagy­kapusi gyülekezet fiataljait látják vendégül. Az Erdélyből érkezett egy­házi csoport egyben néptáncegyüt­tes is. Ma este fél nyolctól a gönc- ruszkai művelődési házban kalota­szegi táncokat mutatnak be. A va­sárnap fél 11-kor kezdődő istentisz­teleten pedig irodalmi műsort adnak elő a göncruszkai református temp­lomban. Szabó István a film haláláról Prága (MTI) - A magyar film, amelyre nyitottsága és bíráló jellege miatt figyeltek a világban, halott. Erről néhány rendező tehet, akik po­zíciójuk védelmében feláldozták a szakma infrastruktúráját - állapít­ja meg egyebek közt Szabó István, Oscar-díjas magyar filmrendező a ' Lidové Noviny című cseh lapnak adott interjújában. Az újságíró, Lékó István kérdésére, hogy milyen helyzetben van ma a magyar filmgyártás, Szabó így vála­szol:- A magyar film elveszítette pozíci­óját. A filmgyárat privatizálták: eladták a Duna Televízió nevű mű­holdas tv-társaságnak, amely a Kö- zép-Európában élő magyaroknak sugároz. Ä társaság sok szakembert elbocsátott, ami tragikus, mert a film olyan szakma, amelyet csak for­gatás közben lehet megtanulni. Ma­gyarország kis ország, és ha egyik napról a másikra elhagyják a világo­sítók, a díszlettervezők és a maszk­mesterek, akkor lehet, hogy ezek a szakmák megszűnnek nálunk.- Erről néhány rendező tehet, akik- csakhogy el ne veszítsék a pozíció­jukat - szerződést írtak alá a társa­sággal. Ahelyett, hogy a magyar film megmentésének a módját keresnék, pozícióharcba bonyolódtak, és felál­dozták a szakma infrastruktúráját és részben a kollégáikat is.- Tevékenységüket megbocsátha­tatlan hibának tartom — teszi hozzá a neves filmrendező -, de nem tehe­tek mást, minthogy valamikor a jö­vőben, forgatok majd róluk egy filmet. Ábel a moziban Budapest (MTI) — Befejeződött az Ábel a rengetegben című film forga­tása - tájékoztatta az MTI-t Mi- hályfy Sándor rendező. A Tamási Áron regényéből készült alkotás ma­gyar-román koprodukcióban ké­szült. Eredeti helyszíneken, a Har­gitán forgattak. Az utómunkálatokat is Romániá­ban, a bukaresti Profilms stúdióiban készítették. Ábelt Illyés Levente 15 éves székely fiú játssza, apja Héjjá Sándor. Szerepel a filmben George Konstantin, Széles Anna és Temyák Zoltán is. A forgatókönyvíró Kányá- di Sándor. A film ősztől a mozikban, kétrészes változata pedig karácsony táján a te­levízióban lesz látható. Harangjátékok a világkiállításra Budapest (MTI) - Európában né­hány százra, a világ országaiban 4-5 ezerre becsülik azoknak a váro­soknak a számát, ahol kialakult a harangjáték hagyománya. Vesz­prémben a nevezetes Tűztoronyból verbunkos dallam jelzi az órák mú­lását. Ez adta az ötletet a veszprémi expo­pályázat egyik résztvevőjének, ami­kor azt javasolta, hogy a világkiállí­tás idejére gyűjtsék össze minél több városból az ottani harangjátékok hangkazettáit, az eredeti helyszín jellemző fotóit, sajátos emléktárgya­it, s miközben az utóbbiakból válto­zatos kiállítás állítható össze, a Tűz­toronyból felváltva megszólalnának a különböző városok harangjáté­kai... A díjazott, s egyben védetté nyilvá­nított ötlet szerint az expo után a ha­rangjátékokból a város akár hang­múzeumot is létesíthetne, ami felte­hetőleg Európában is egyedülálló gyűjteményként üzemelne.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom