Észak-Magyarország, 1993. július (49. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-05 / 154. szám
4 ESZAK-Magyarország 1993. Júuus 5., Hétfő Levelezés Összefüggések Az utolsó ötezresétől megfosztott asszony esetében megható a névtelenül segítségére siető adakozók önzetlensége. Elgondolkodtatott, hogy láthatóan a hasonló sorsú embereknek jut eszébe a segítségnyújtás. A jómódú nyugati kocsikban feszítő újgazdagoknak eszébe sem jut, hogy segítsenek egy ismeretlen, bajba jutott embertársuknak. Hiszen a luxuskocsi, a luxuslakás, a luxusélet sokba kerül, nem nélkülözhetnek 1000 forintot a luxus kiadásokból. Egy amúgy is szűkösen élő, a károsulttal hasonszőrű polgárnak könnyű, hiszen már úgyis hozzászokott a beosztáshoz, a lemondáshoz. Újdonsült demokráciánkban a rászorulók iránti spontán szolidaritás valahogy nem akar kialakulni. Van abban valami törvényszerűség, hogy az ügyeskedés, spekulációs hajlam, a többi emberen való közömbös átnézés, az önzés a gazdagok, a hatalmon lévők jellemvonásai közé tartozik. Hiszen sokan attól lesznek gazdagok, azáltal kerülnek hatalomra, hogy keresztül gázolnak másokon és csak a saját érdekeiket tartják szem előtt, és az anyagi jólét hajszolása közben az együttérzésről, az önzetlenségről teljesen megfeledkeznek. Ha az a sok jómódú vállalkozó nem titkolná el százezres, milliós jövedelmét, szidva az államot a magas adókulcsok miatt, talán a befizetett adókból jutna a társadalmi szolidaritásra szoruló, nehéz helyzetbe került embereknek is. Ha az adókban nem csak megrövidítésüket, hanem az adakozás közvetett formáját is felfedeznék, talán nem is lenne olyan fájdalmas az adók befizetése. Tóth Mária Miskolc A partvonalon túl Feltételezzük, nem a McDonald's-hoz tartozik a mindenféle limlommal, ringy- rongyal gazdagon borított terület. Ha netán gazdaja ráismerne, bizonyára rádöbben kötelességére is. Fotó: Fojtán László Zöldkár a 26-oson Körülbelül egy hónappal ezelőtt tapasztaltam először a 26-os számú főközlekedési út mellett Sajószentpéter felé utazva, hogy az út baloldalán árkot ástak a kalászos vetésben, több kilométernyi hosszon. Legutóbb június 20-án jártam arra, s megdöbbenve láttam, hogy átmentek az út jobb oldalára is, ahol a napraforgó táblában folytatták tovább a gépi árokásást. Ezt váltakozva „művelték” kb. Vadna község határáig. Óhatatlanul adódik a kérdés: Miért nem lehetett e valószínűleg fontos munkával a betakarításig várni? A magyarázkodásra — amit nálunk mindenki jól megtanult - nem vagyok kíváncsi. Az én szememben ugyanis vandálság ez. Miért kell mindenáron zöldkárt okozni akkor, amikor a természet egyébként is mostohán bánik velünk? (Kétlem, hogy készült valamilyen közelítő számítás a kiesett termésről.) A japánoknak igazuk van: nálunk sajnos pocsékolás folyt és folyik ma is. Varga Károly Miskolc Bodnár Ildikó rovata Most légy okos Domokos! Az ÉM június 17-ei számában olvashattunk a 125 éve született Horthy Miklósról, aki, mint a cikkíró is megjegyzi, huszadik századi történelmünk talán legtöbbet vitatott alakja. Mint ahogy vitatott néhány vele kapcsolatos történés is, amely az ÉM- ben olvasottak kapcsán az alábbiak közreadására ösztönzött. Az idős nyékládházi polgárok bizonyára emlékeznek arra a napra, amikor egy repülőgép jelent meg a falu felett és úgy fickándo- zott, mint egy hal. (Az egyik nagybajuszú bácsi kacarászva meg is jegyezte: akár a hal.) Aztán lefelé húzott, majd hirtelen egy balkanyar után eltűnt a távoli szemlélő elől. Néhány másodperc és fekete füst csapódott az ég felé. Szerencse, hogy a gép nem a házakra zuhant. Az eset megismétlődött 1942. augusztus 20-án 5 óra 7 perckor az ilovszkojei repülő téren. A 2 és fél tonna súlyú, 1000 lóerős Héja vadászgép szűkre vette a fordulót és a földre csapódott. A benne ülő pilóta, Horthy István magyar kormányzóhelyettes szörnyethalt. A katonai dísztemetés után feltámadtak a legendák. A jobboldal szerint részeg volt, tisztelői szerint német szabotázs volt az ok. Egyik sem igaz. A részegség vádja azért is hamis, mert a repülést attól jobban szerette - egyébként is szabálytisztelő katona volt - minthogy ilyen állapotban felszállt volna. A szabotázsra semmi jel sem utalt, de ostobaság is lett volna a németektől. Hiszen Horthy „trónörökös” jelenléte a fronton a „szükséges háború” ragyogó propagandája volt. Angol rokonszenve sem volt titok, de ez Angliát nem hatotta meg, a németeket pedig tettek hiányában nem ijesztette. Nem ölték meg. Nem harcban esett el, a mítosz ilyen közjogi méltóságnak jár. A kétesség az egész háborúban jellemző a magyar politikára. 1941. április 10-én a kormányozó hadparancsában ezt írja Jugoszlávia megtámadására: „katonai erőket vonultattak fel határainkon, sorozatos légitámadások érték az ország területét és határainkon betöréseket kíséreltek meg” Gr. Teleki Pál miniszterelnök azt írja búcsúlevelében a kormányzónak: „A gazemberek oldalára álltunk - mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz!” Három magyar hadtest 3 nap alatt megszállta a Délvidéket. Hol volt a felvonult katonai erő? 1941. június 26-án Kassát ismeretlen gépek bombázták, 27-én Bárdossy miniszterelnök a parlamentben felszólal: „Egész rövid bejelentést szeretnék tenni, Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállott. (Mintha azt mondaná: kész a kávé.) A Horthy család elmondása alapján a kormányzó úgy nyilatkozott, hogy ebben a háborúban a magyar részvétel nem szolgál nemzeti érdekeket. 1941. június 28-án Horthy levelet ír Hitlernek: „Boldognak érzem magam, hogy fegyvereink részt vesznek a keresztes hadjáratban”. Az ára sok százezer magyar hulla. A fegyverszüneti kérés sem sikerülhetett, a vezérkar egyes tisztjei voltak a szabotőrök. Nem is az a baj, hogy egyik szemünk sír a másik nevet, mert nekünk három szemünk van. Egy szélső jobb, meg egy szélső bal, amelyek csak magukba néznek, a középső meg rövidlátó (csak a zsebünkbe lát). Sok a lehetőség, ezért született szállóigénk is: Most légy okos, Domokos! Mert ez a Domokos jobbra is lát, balra is lát, középen pedig látja a túlsó partot, sőt a legjobb kikötőt is, ahová beengednek áfa nélkül. Csapó András „Erdélyország” dalos szemmel Április 29-én Bakonyi Béla tanár úr tollából dicsérő szavakat olvastam a Tállyán április 25-én megrendezendő „Hagyomány- őrzők bemutatkozásáról”. Elismeréssel nyilatkozott a Tállyai Népdalkörről és vezető személyiségemről. Jól esett! Köszönöm! Cikkében külön köszönöm, hogy az akkor Székelyudvarhelyről vendégeskedő Kacsó András népi együttes produkcióit is nagyon szépen méltatta. Ezzel kapcsolatban hadd idézzem egyik mondatát: „Jó alapot biztosított a három székely szólista a nap ünnepének elindítására.” Amit akkor még Béla bácsi és én sem sejtettem, nemcsak a dal ünnepe indult el, hanem egy kedves barátság is. Vendégeskedésüket ugyanis meghívás követte. Népdalköröm és a citeraegyüttes július 18-20. között viszonozta a látogatást. Már megérkezésünkkor olyan érzés kavargóit bennem, hogy igaz barátokhoz, ismerősökhöz érkeztünk. Mindent elkövettek a fiatal gyerekek - akik lelkemben mindig is azok maradnak -, hogy viszonozzák mindazt, amit tőlünk, Tállyán kaptak. Úgy érzem, hogy ez túlzottan is sikerült. Ezúton mondok köszönetét nagyszerű kirándulásunkért a csoport szervezőinek, Tóró Gyula tanár úrnak, Deák Zoltán mérnök úrnak és a csodáslábú táncosok vezetőjének, Orbán László úrnak. Végigutaztuk Erdélyt, gyönyörködtünk a csodás erdélyi havasok csúcsaiban, a Hargiták gidres-gödrös útjaiban, megnéztünk egy-egy nagyvárost és számos értékes látnivalót. így Bán- fihunyadot, Kolozsvárt, a Tordai hasadékot. Ellátogattunk Csík- somlyóra, csónakáztunk a Gyilkos tavon, leballagtunk a Békási szoros kőrengetegébe... Orbán Balázs, a híres székelyföldi természet- és tájleíró sírjánál is fejet hajtottunk. A nevét viselő ci- teraegyüttesünk megkoszorúzta a kettős kopjafával jelzett sírhantot. Kissé elfáradva, hosszas várakozással, de annál nagyobb örömmel, tele lelkesedéssel, baráti emlékekkel léptünk a hazai földre. Másnap a polgármesteri hivatal két vezetőjét, Pekó József polgár- mester urat, valamint Horváth Károly jegyző urat kerestem fel, s nekik is kifejeztem nagyrabecsülésemet, hogy lehetővé tették számunkra az utazást. Egyben felhatalmazást kaptam tőlük arra, hogy az őszi szüreti napok rendezvénysorozatára meghívjam székelyföldi barátainkat. Kalina Ferencné dalkörvezető, Tállya Amikor újraszületik a templom Nem messze Miskolctól ismeretlenül, hallgatagon áll egy kis falu. Ha valaki odalátogatna, a nyugodt mozdulatlanság hétköz- napisága fogadná, amit néha-néha áttör egy autó zúgása, vagy egy új ház emelkedését elősegítő betonkeverő zaja. Mint egy figyelmeztető kézmozdulat őrködik a csendes összkép felett az a templom, melyet meggyötörtek az évtizedek, mégsem vesztett méltóságából. Ki gondolná, hogy ez a kedves, öreg ékszerdoboz a maga méla csendjét — leszámítva természetesen a vasárnapi misék megszokását, amelyekkel már ő maga is együtt lélegzik — olykorolykor felcseréli vidám kacajra, kedves, vékony hangú éneklésre, tréfára és sok más csintalan gyermekjátékra? Ki hinné, hogy ilyenkor újraszületik ez a templom, hogy újraelevenednek az ikonosztáz színei, és egy gyöngéd mosolyt küld a bájos tömeg felé a négy evangélista, békésen nyugtázva, hogy lesznek, akik a XX. század szennyéből kiemelve továbbviszik majd vigyázva szívükben a Szentleiket? Ilyenkor az apró lábak vidám dobogása tisztítja meg a kopott parkettát, miközben több száz erőtlen hangocska zúgja: „Jól vigyázz kicsi láb, hová lépsz...” Ám nem volt ez a vakációt köszöntő, és az iskolától búcsúzó, minden évben megismétlődő nap mindig ilyen harsány és fesztelen. Voltak évek, amikor csendesebben szállt a gyönge ének és azzal, hogy a papbácsik kikaptak kötélhúzásban, nem lehetett eldicsekedni a suliban. Ennek ellenére a környező falvak görög- és római katolikus apróságai minden évben megjelentek itt, hogy hálát adjanak és közbenjárását kérjék a Szűzanyának, azelőtt a kép előtt, amely századok távlatából is átmentette Mária szerető könnyeit, hogy ezúttal láthatatlanul zokogjon azokért, akik talajvesztetten, érzéketlenül, hitüktől megfosztottan gyermekeiket próbálták az Isten arca felé emelni, és azokért is, akik ezt nem tették meg. Ezek a kicsinyek lassan kinövik az iskolapadot és megtalálva párjukat családot alapítanak, hogy majd boldogan és szabadon mutassanak példát gyermekeiknek, akik talán egyszer itt, Sajópálfalán együtt éneklik majd: „Jól vigyázz kicsi szem, hogy mit látsz/ Mert a te jó Atyád a mennyből néz le rád,/ Jól vigyázz kicsi szem, hogy mit látsz.” Szmrek Zsuzsa IV. oszt. gimnazista Temetőgyalázók A napokban olvastam az ÉM-ben Lévay Györgyi cikkét „Sírnak a sírkertek” címmel. Folytatásként „És sír a tehetetlen hozzátartozó” valamint saját dühös tehetetlenségem jutott az eszembe. Gyakran járok a hejőcsabai temetőbe, tapasztalataim hasonlóak, gyalázatos a pusztítás. E felháborító jelenségről sokat gondolkodtam. Egyetlen megoldás, ha a temető szomszédságában kialakult nyomortelep lakóit rendőrök tartják szemmel. No persze tudom, kevés a rendőr, nem ez a legfontosabb feladat, de talán egy pár hetes fokozottabb éjszakai „rendőrkísértés” fékezné ezt a temetőgyalázó népséget. Ugyancsak a cikk kapcsán gondoltam: a babonás ember lelkét nem ismerem, de a tiszta lelkű ember az éjszaka közepén is ki mer menni a temetőbe, félnie nem a gonosztól, hanem, az emberségét vesztett „embertől” kell. Zádory Zoltánná Miskolc Teljesült óhajuk Szokatlan tartalmú levelet kaptunk Balogh Gyula Miskolc, Vörösmarty u. 44. szám alatt lakó kedves olvasónktól. Szokatlan, merthogy azt a szolgáltatást - kereskedelem - dicséri, amellyel többnyire elégedetlenek levélíróink, mint például legutóbb Deme Dezső miskolci olvasónk.(ÉM júl. 1.) S mert hisszük, okulni nemcsak a hibákból, hanem az erényekből is lehet, közreadjuk Balogh Gyula sorait. Június 18-án a Royal Bútorkereskedelmi Rt.-hez tértünk be vásárolni a feleségemmel a Zsolcai kapu 3. sz. alá. Nagy örömünkre találtunk ízlésünknek és pénztárcánknak megfelelő darabot. Mint régi miskolci sok helyen és üzletben vásároltam már, de ilyen udvarias és készséges kiszolgálással, mint amilyet a Ro- yalban tapasztaltunk Katona József üzletvezető-helyettes részéről, még nem találkoztam. Nemcsak leválasztotta az egységes garnitúrából a nekünk tetsző részt, mellyel az otthoni garnitúránkat pótolni szerettük volna, de mivel egy mintázatnyi eltérés volt az üzletben lévő és az otthoni garnitúránk között, azonnal telefonált a gyárba, hogy a kiegészítő darabot küldjék el nekünk. Ezúton szeretnék köszönetét mondani a gyárnak, az üzletnek és személy szerint Katona úrnak. Valahol itt kezdődik az igazi kereskedelem és az igazi kereskedő! Nyugdíj ügyben Szeptemberben leszek 50 éves, szeretnék családi okok miatt kor- kedvezménnyel nyugdíjba menni. Már 33 évem van bedolgozva. Hallottam arról, hogy már ez évtől létezik olyan rendelet, mely szerint öt évvel korábban nyugdíjba lehet menni,' méghozzá ugyanolyan összeggel. Valóban így lenne? - kérdezi kazincbarcikai olvasónk. * Legelőször is fontos tisztázni, hogy más a korkedvezmény és más a korengedmény. Korengedményes nyugdíjba csak a munkáltató hozzájárulásával mehet, hiszen 55. életéve betöltése előtt a TB, pontosabban a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság helyett a munkáltató fedezi a nyugdíjként kiszámított összeget öregségi nyugdíjának kezdetéig. Az 5 év azonban csak az idén érvényes, hiszen a későbbiekben már a felemelt korhatárhoz kell viszonyítani. Korkedvezmény csak bizonyos munkakörökben jár, mint például, bányász, melegüzemi munkakör, stb. , amelyek esetében a dolgozók valóban jogot szereznek a korábbi nyugdíjazásra. Jogsegélyszolgálat Ma, július 5-én, 16-18 óra között jogsegélyszolgálatot tartunk levelezési rovatunk irodájában. Tanácsokat és felvilágosítást ad dr. Demeter Lajos ügyvéd.
