Észak-Magyarország, 1993. július (49. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-31 / 177. szám

Július 31., Szombat ÉJVI - riport ÉM-hétvége Ili Gyűrű helyett koldusbot Lévay Györgyi A konyhába, ahol beszélgetünk, két haldokló jajgatása, sikolya hallatszik ki. Az ajtó mögött idős házaspár éli utolsó napjait. Ide­iglenes ápolójuknak az arca min­den nyögésnél, sóhajnál össze- rándul, szemére rémület ül ki. Míg beszélgetünk, sokszor be­surran a szobába, letörli homlo­kukról az izzadságot, megigazít­ja a párnát, vigasztalja őket. Őszinte az aggodalma, a szerete- te, holott csak pár hete ismeri a szenvedőket és pénzért vállalta el az ápolásukat. Pedig panasz­ra neki is jó oka van. Hasán gye­rekfej nagyságú sérv türemke- dik, ha emeli a tehetetlen örege­ket, nagyon fáj. Bokája sem nyugszik, pedig a műtétet köve­tően már novemberben kioperál­ták belőle a fémlemezkét. Két­ségbeesése, lelki kínja azonban minden testi fájdalmánál na­gyobb. Szegény lány, gazdag fiú Jolánka egy szegény, hatgyere­kes tanyamindenes lányának született 67 évvel ezelőtt Csaná- loson. Eltek ők a Szeles-tanyán, a Kakas-tanyán, a Majos-ta- nyán, ahogyan vissza tud emlé­kezni, mindenütt szolidan, szé­pen, szeretetben. Három lány, három fiú. A Gyórfi lányok, ha bementek a faluba, akkor bizony forgott a gazdalegények feje. Na­gyon szépek voltak, édesanyjuk pedig gondosan ügyelt, erején felül áldozott az öltözködésükre. (Jolánka most is szép, ruházata csinos, és a betegápolókénak megfelelően patyolat.) Az sem jó, ha túl szép egy sze­gény lány! A tizenéves Jolánká- ba olyannyira beleszeretett egy módos gazdafiú, a megyaszói Bé­la, hogy a kislány szólani sem tu­dott. A gyermeklányt behálózta szerelmével, féltésével. A mama, a papa tiltakozott: nem hozzád való az, gyermek, jobb, ha te olyan mifélénkhez mész, sze­gényhez, jóhoz... Nem volt mit tenniük, szegény leánykát meg­csapta az első szerelem szele és egyenesen az oltár, majd az egy­ke fiú gőgösen gazdag szüleinek a házába röpítette. Gyümölcsöt hoztak a mézeshe­tek, pár hónap múlva domboro­dott a kis asszony hasa. Az após beteg volt, évekig ágyhoz kötött, ennélfogva türelmetlen, megkö­vetelte, hogy a felesége - az a- nyós - csakis vele foglalkozzék. A 15 hold megművelése a fiata­lokra maradt. A kismama mar­kot vágott, kötelet kötött, a leg­nehezebb munkákat végezte az urával. Az egész évben tartó ne­héz munka rövid időn belül el­sorvasztotta az ifjú félj szerel­mét.- Akkor vettem észre először, amikor aratáskor elővettük az elemózsiát és én a tepertők kö­zött kerestem a soványabbat. Béla rám ordított: azt eszed, az anyád szentségét, ami előtted van, nem válogatsz! Egy nem túl rózsás, de kedves kis világ om­lott össze bennem. Én akkor ter­hes voltam már a fiunkkal, jócs­kán előrehaladott. Hogy főtt ételt soha nem ettem, hagyján. No, ezzel a tepertőzéssel kezdőd­tek a veszedelmek. A kis Bélának nagyon örült a család, hogyne örült volna. Az utódot látta benne az apai ág. Két év múlva megszületett Joli­ka is. Anyjuk még akkor is csak húszé­ves volt és még mindig gyönyö­rű.- És még mindig szerelmes - mondja most 67 évesen. - Igazán, nagyon szerettem az uramat. De a szerelmes vőlegény jóté­kony féltése beteges féltékeny­séggé fajult. Jolánkának mara­dása nem volt a háznál, az anyós az anyósok féltékenységével űz­te, a félj az oktalan szerelemfél­téssel.- Már vert is. Pedig annyit dol­goztam, mint egy állat. Látástól, vakulásig. Egyszer aztán fellá­zadtam! Hajnaltól délig állt a cséplőgép dobjánál, két kazalnyit adoga­tott a garatba a nagy porban, mi­kor végre ebédre harangoztak. Lejött, szinte félájult volt és lég­szomjas, mert eltömődtek a pó­rusai. A gépészfiú látta, tánto­rog, segített neki. Söpörgette a hátáról a pernyét. „Várjon, le- söpröm, Jolánka néni” - mondta.- Meglátta ezt az uram és ami­kor beértünk a házba ebédelni, hatalmas pofont adott. Ekkor lá­zadtam fel. Hazaköltöztem Új- csanálosra édesanyámhoz a gye­rekekkel. A háromévi különélés alatt Béla többször közeledett. Még a váló­peri tárgyaláson is azt mondta, hogy enélkül az asszony nélkül nem tud élni. A gyerekek miatt Jolánka is hajlott a közös életre, de kétszer is kudarcba fulladt a próbálkozás.- Két-három nap után ismét go­nosszá vált. A gyerekeket anyjuknak ítélte a bíróság, de amikor felcsepered­tek, a nagymama házában már kevés lett a hely, apjuk meg bi­ciklivel és jóléttel csábította őket, visszaköltöztek Megyaszó- ra. Kapcsolatuk az édesanyjuk­kal azonban mindig is felhőtlen volt. Ma is az. Egy új szerelem Hivatalosan 1957-ben váltak el. Jolánka akkor 31 éves volt. Há­rom év múlva aztán jött egy újabb szerelem.- Attila két évvel volt fiatalabb, ó is elvált. Tetszettem neki, ő is nekem. Úgy éreztem, mellette végre boldog leszek. Falunkbéli volt, újcsanálosi. Anyám és a testvéreim úgy féltettek, térítet­tek tőle, mintha ördög lett volna. Azt mondták, cigány vér csörge­dezik az ereiben és vannak bo­londok is a családjában. Fütyül­tem a családomra. Meg a cigány­vérre! Meg a bolondokra! Meg­szerettem és kész. Nekem is jár egy kis boldogság! A családja kilenc hónapig nem állt szóba vele emiatt. Mert ter­mészetesen összeházasodtak. Ó kőműves volt, nem túl jól, de azért keresett. Igaz, a keresete nagy része a három gyermeké­nek a tartására ment, de Attila anyja meg otthont adott nekik. Jolánka nem panaszkodott.- Amott, a gazdag megyaszói családnál béres volt a nevem, itt meg azért megbecsültek. Az anyós-meny viták itt is előjöttek persze, de nem ugyanúgy. Élde­géltünk, mígnem új házat építet­tünk. No, hát akkor énvelem madarat lehetett volna fogatni. Végre egyedül! Jolánka asszony életének feudá­lis fejezete ekkor fordult át a szo­cialista realizmusba. (Amíg ez a bölcsesség az eszem­bejutott, ő reggeliztetett a beteg­szobában.) Mert az történt, hogy Attila épí­tette az erős bástyát, Juliska meg hordta neki a maltert. Ad­dig, addig hordta a Julis... —Amikor megtudtam, hogy mal- teroslány a szeretője, kértem, hogy vegyenek föl inkább engem malterosnak. Fel is vettek, de a férjem azt mondta, hogy én nem tudom olyan jól hordani a mal­tert. Hát kidobtak! Megbocsátot­tam neki még ezt is. Egy kis lá­zadással eztán jelentkeztem a Betonelemgyárban segédmun­Mezey István: Udvar kásnak. A kéthetes próbaidő után a féljem elhozott onnan: „Otthon a helyed!” Azután kertészetekben, diny- nyéseknél dolgozott. Szabadide­jében férjének, az állami gazda­ságtól juttatott 1700 ölös földjét művelte, amit hol evvel, hol av­val ültetett be. A bírónő szava Attilának azóta volt egy-két-há- rom szeretője, tudomása volt er­ről a feleségnek is.- Fájt. De ami mostanában történt ve­le, az már túlmegy a szerelemből szelídült hitvesi szeretet hatá­rán, sőt azon túl is.- Attila azt mondta, azért csal meg, mert nekem nincs nyugdí­jam. Inkább összeáll egy nagy- nyugdíjú asszonnyal. Sikerült neki, mert az új asszonynak tíze­zer forint fölött hoz a postás. Én meg itt állok betegen, öregen, egyedül. Amikor külön men­tünk, a szerencsi bíróság úgy döntött, hogy nekem bizony jár tartásdíj, 7300 forint. Amikor el­váltunk azt állapította meg, hogy ezt az összeget Attila nem tudja fizetni, maradjon az én tar­tásdíjam 3690 forint. Forrong­tam magamban, de beláttam, ennyi telik Attila nyugdíjából és kész. Ám Attila ügyvédet foga­dott és fellebbezett. A megyei Bí­róság eltörölte az asszonytar­tást. Én a két hetes munkaviszo­nyom után nyugdíjat nem kap­hatok, tehát a jövedelmem az az 1755 forint önkormányzati se­gély, amit még könyöradomány- ként valameddig kapok. A bíró­ság még, mint pervesztest, alpe­rest kötelezne a perköltségek megfizetésére és a féijemtől ed­dig kapott tartásdíj visszafize­tésére is. Kérdeztem a bírónőtől, akit úgy hívnak, hogy .... mond­ja meg, miből fizessem. Azt mondta, majd eltart az önkor­mányzat. (A tárgyalások folyamán az kide­rült, hogy Jolánka gyermekei nem kötelezhetők tartásdíj fize­tésére, mert nagyon alacsony a jövedelmük. Jolánka néni azért sem menne hozzájuk, mert „nem szeretne alkalmatlankodni”.) - Mondtam a bírónőnek, hogy ezek után, jobb, ha a villamos alá megyek. De mintha egy kőfalnak beszéltem volna, egyre csak azt mondta: el lehet menni, kérem már el lehet menni, vége a tár­gyalásnak, el lehet menni. Kevesen tudnak így sírni: az ar­ca ránctalan, de a szeméből öm- lenek a könnyek.- Arra gondoltam, megoperálta­tom a sérvemet, hátha meghalok a műtőasztalon. Aztán meg arra, hogy hátha így halok meg koráb­ban. Nem tudja, melyik a gyor­sabb?- Nem gondol arra, Jolánka né­ni, hogy mennyire fájna a halála a gyerekeinek, az unokáinak?- Hát hiszen erről van szó. Ők kedvesek, segítenének is, ha tudnának, de nem akarok a nya­kukra akaszkodni, mert nekik is csak annyi van, amennyi éppen szükséges. A legkevesebb. Ma úgy mondják, a létminimum. Én tudom, még annál kevesebb egy picit. ­Barna szeméből letörli a köny- nyeket és a gyógyszerekért nyúl. Az öregekjajgatnak. Fáj, nagyon fáj nekik valami.- Eszembe jutott, ha úgy alakul, most lenne az aranylakodal­mam. Olyankor aranygyűrűt szoktak kapni a feleségek. Ne­kem koldusbot jutott. Lám, ez az idős emberpár odabent, együtt, boldogságban élte le az életét. Nemsokára együtt halnak meg. Irigylem őket. Értelmiségi lét és ökumené Várhelyi Ilona Megelevenedik Miskolcon is egy olyan egyesület, amely a ke­reszténység alapján állva, pártpolitikán kívül eső módszerek­kel szándékozik hozzájárulni a társadalom megújulásához. A Szentlélek minden ajándékára szükségünk van ahhoz, hogy az újjászületés gyötrelmei közepette is felmutassuk az erköl­csös, minőségi élet célját és lehetőségeit. ,A meghasonlott ország elpusztul és ház házra omlik” - mond­ja Jézus. A meghasonlottság a céltalanságból ered. Ha nincs cél, nem lehet építkezni. Aki pedig nem épít, az rombol, mert veszni hagyja azt a szellemi, erkölcsi fundamentumot is, amit elődeink leraktak. Persze, „ha az Úr nem építi a házat, az épí­tők hiába fáradoznak” - halljuk a zsoltárban. A keresztény ér­telmiségiek építómunkások, akik Krisztusra mint szilárd alapra építkeznek. Sóból nem kell sok Az értelmiség minden társadalomban vékony réteg. A beletar­tozók körét nehéz egyértelműen definiálni. Amikor értelmi­ségről beszélünk, tulajdonképpen egy mozgó, rugalmas hatá­rú fogalmat használunk, amely könnyen kisiklik az objektív vizsgálatok eszközei alól. A fogalom és hatóköre tovább szű­kül az elé helyezett keresztény jelzőtől. A társadalmi szövet színes szálai közül csak szálat jelent a keresztény értelmiségi jelenlét. A szövet egészében mégis tartó szerepe van. A vallásszociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a keresz­tény értelmiség igen csekély erővel jelenik meg a társadalmi folyamatokban, mégis szerkezeti tényezőt jelent. De hát ko­vászból és sóból nem is kell sok, de azt a keveset jól el kell dol­gozni. A keresztény értelmiségi tehetségével, munkájával, szakértel­mével, családi életével, Istenhez és az emberekhez fűződő kap­csolatával, erkölcsiségével megosztottság nélkül, egységes személyiséggel van jelen a társadalomban. Azonosan értékeli a dolgokat otthon és a munkahelyén, a politikában, a gazda­ságban... Teljes élete tanúságtétel. Ez a tanúságtétel termé­szete szerint nélkülözi az erőszakot és a demagógiát, hiszen lényege éppen az, hogy minden emberben, az ateistában, a marxistában, a négerben és a muzulmánban is Isten teremt­ményét látja. Elviseli, ha nem követik, ha megmosolyogják, ha kiközösítik, mert tudja, hogy az igazságtalan, a téves ítélet ke­resztjét is hordoznia kell. A keresztény értelmiségi lét az anyagi és szellemi világ kie­gyensúlyozott nagyrabecsülését jelenti. A keresztény értelmi­ségi egyszerre aktív és passzív: cselekvő és Istenre hagyatko­zó. Vasárnapi keresztények A keresztény értelmiségi fürkészi az idők jeleit. Ilyenjei ma a keresztény felekezetek közeledése, az érlelődő ökumenizmus. Örvendetes, hogy a miskolci KÉSZ már szervezeti felépítésé­ben is törekszik megvalósítani az ökumenét. A keresztény ta­núságtétel csakis egységes szellemben hiteles. A társadalom nagyobb fele ma Magyarországon elszakadt a vallástól, vagy meg sem ismerhette tanításait. Sok az úgynevezett vasárna­pi keresztény, aki jár ugyan templomba, de az élete nem iga­zolja vallásosságát. Képmutatásukkal, farizeusi gondolkodá­sukkal sokakat elriasztanak a történelmi vallásoktól és tévu- takra, szektákba sodorják azokat, akikben feltámad valami­féle vallásos igény. Tele van a világ Zakeusokkal. De mi magunk is Zakeusok va­gyunk. Fölmászunk a fügefára, mert szeretnénk látni. Kíván­csiak vagyunk Jézusra, de talán sokunkból hiányzik még a lé­lek készsége, hogy végrehajtsuk azt az életformát, amit ő kér tőlünk. Könnyebb egyelőre felülről nézni a látványosságot, mint beengedni őt életünk rendetlenségébe. Jézus azonban mindegyikünknek naponta elmondja: „ma a te házadban szál­lók meg”. De gondolhatunk a példabeszéd terméketlen fügefájára is, amely gazdaságtalanul foglalja a helyet a szőlőben, de a vin­cellér haladékot kér számára a gazdától. Az elmúlt években megszaporodtak az ökumenikus istentiszteletek, avatási ün­nepségek, imatalálkozók, s látszólag mégsem változott sem­mi. Nem egyesültek az egyházak, továbbra is formai gondok nehezítik a vegyes házasságokat, még mindig sok a tanbeli kü­lönbség, még több a tájékozatlanságból vagy rosszhiszeműség­ből táplálkozó interpretáció. Hogyan beszélhetünk akkor krisztusi egységről. Talán jobb is lenne kivágni azt a termé­ketlen fügefát, s ültetni valami gyorsan termő fajtát! Körül is ültetik a szekták mindenféle mutatós palántával, csakhogy azok nem igen eresztenek mély gyökeret, hiszen más talajból, más éghajlatról származnak. Egy ideig szívják ugyan tőlünk az éltető nedveket (a fiatalokat), de a kegyelem napfénye mégis a fügefát éri. Jézus, a mi vincellérünk nemcsak haladé­kot ad, hogy termőre forduljunk, hanem körülkapálja, tiszto­gatja, táplálja is egységünk fáját. Elküldte II. János Pál pá­pát Debrecenbe, hogy a gályarab prédikátorok emlékművének koszorúzásával gyógyítsa a protestánsok sebeit. És a katoli­kusok is gyógyultak tőle. Vagy a kassai vértanúk miatti kato­likus fájdalmat enyhítette az esztergomi kiengesztelődés. És a protestánsok is gyógyultak tőle. Példa a fügefáról Jézus felszólít mindnyájunkat az ökumenikus alkalmakon és egyesületekben: „vegyetek példát a fügefáról, melynek zsen- düléséből tudjátok, hogy közel a nyár!” Miskolcon most egy ilyen idők jeléül szolgáló fügefát ültet az Úr. Növekedését is bizonnyal megadja. Lesz-e termés? Ä virágzásban máris reménykedhetünk. Ta­lán nem lesz minden virágból gyümölcs, de csakis virágból le­het termés. Ezért kell védelmeznünk minden virágot: az egy­mással és egymásért megfogalmazott szót és tettet, az új rü­gyeket nevelő egyházi iskolákat, az egység szellemét valósító egyesületeket... Hogy le ne fagyjon a gyönge virág a dermesz­tő közönyben, az ellenségeskedés huzatában. A vincellér segít nekünk, de a termést a mi lelkünk érleli be. Segítse az elevenítő, átlényegítő Szentlélek a Keresztény Ér­telmiségiek Szövetsége miskolci tagozatát, ezt az újra kihajtó, lombosodé fügefát, hogy bő termést hozzon, s ne foglalja hiá­ba a földet! (Elhangzott a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Miskolci Tagozatának alakuló ülésén. Szerzőnk a KÉSZ észak-kelet- magyarországi régiójának elnöke.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom