Észak-Magyarország, 1993. május (49. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-29 / 124. szám
8 ÉSZAK-Magyarország Ém-Hétvége/Látókör 1993. Május 29., Szombat Titkaim, boldogságaim 1955. szeptember 20-án születtem Egerben. Azóta itt élek. Ehhez a városhoz kötnek titkaim, boldogságaim, itt élnek szüleim, barátaim. Szarvason kaptam képesítést. Óvónő vagyok. Van egy ötéves kisfiam. Boldog vagyok, mert a jó Isten megajándékozott egy kisgyermekkel. Egy élettel, mely belőlem való. És ez egy olyan csoda, amely erőt ad és hitet, hogy érdemes élni. És minden, ami ezután történik, az már csak mellérendeltetett. Anga Mária Szerelemütem Ma belőled születtem újra, mint szélben a nyárfavirág, pelyhes havazással lombra borulva. Hajnalt kötöz bennem a szél, ragyogása csontomig ér. Csókunkból lopnak a virágok éneket, míg öleléssel beléd temetkezem. Hajnalban rózsa a kert. Vitorlás szél feszül arcomon. Mintha örökké lenne minden, e mozgás, bennem és kívülem. Egy csillag fénye szememre ragyog. Harmatcseppek bíborpántlikája bilincs az ágon fényre pattanó, hajnali hatalom. Tenyeremből inni száll egy madár, szárnya égre feszül. Kereszt oltáromon. A mindenség csendes szolgálata (Buharaj Ravil versei) Tusnády László Ez a szolgálat az egyetlen, amelyet a költő szerint a köd nem takarhat el. Milyen gomolygó sötétségből kell elővillanniuk ezeknek a szavaknak? A „Vadszonettek koszorúja” című kötet erről vall. „Rég lopták el az anyanyelvemet” panaszolja Buharaj Ravil. Ezt a tényt, mint születési sérelmet, hordozza magában, s az „anyanyelv fattyújá”-nak nevezi magát. Verseit Cseh Károly kiváló tolmácsolásában már olvashattuk az Észak-Magyaror- szágban, és most egy egész kötet tiszta versforrása patakzik elénk. A tatár költő hosszú ideig élt nyelvünk, költészetünk bűvöletében. Magyarul írt verseiben irodalmi eszmélé- sünk hajnala Kosztolányi és József Attila világával találkozik egyszerre úgy, hogy végig érezzük a művész egyéni hangját: szavaink az ő számára nem rideg eszközök, puszta jelek, hanem egy távolból jött, de nem idegen lélekből felfénylő gyöngyök: saját lelkünk kincsei. A természettől elszakadt ember barlang-szelleme, a hi- rosimai tragédia, a múltjuktól, nyelvüktől megfosztott népek keserve szól több alkotásából. Mi lesz az újabb szuzai menyegzők áldozataival? Mi lesz azokkal, akik az anyanyelv életvizébói már nem ihatnak? Meghalnak-e mind, vagy „csak” a lelkűket, gyökerüket vesztik el? Valójában nem kell mindig azt a lagzit oly nagy pompával megszervezni, a lélektipró buldózerek a tér és idő koordináta-rendszer pontjait sáskacsapatként, nyugodtan jáiják végig. Mindez az egyik út, de az ember legszebb küldetése az, amikor a lehetetlenre vállalkozik, s a halálszakadékból kiált nemet a pusztulásra. Ezt tette és teszi Buharaj Ravil tatár költő is, páratlan energiával, megdöbbentő eredménnyel. Akaratereje, tehetsége szabadította ki a kor durva öntőformájából. Költői teljesítménye tiltakozás az emberi kultúrákat sárba tipró, megsemmisítő önkény ellen. A sors a torkára forrasztotta az anyanyelv szavait, s költői küldetésű embernek ez a halálát is jelentheti, de ő nem lett ennek az áldozata, oly akarat élt benne, mint abban a vogul énekesben, aki a sírjából is kihajolt, és zengte népe szavait. Orosz éneket zendítve is tatár költőnek tudja magát. Már említettem, hogy ért a magyar versszerzés művészetéhez is, angolul is írt verseket, de már tatárul is patakzanak ajkáról a szavak, a versek. Mi ez, ha nem győzelem? Mi ez, ha nem a letárolásnak, a pusztításnak a tagadása? Szörnyű és kegyetlen ellenerővel kellett megküzdenie, de lám, itt van előttünk az eredmény. A kötethez Zelei Miklós írt előszót. Bráda Tibor rajzai egyszerre fejezik ki a költő magyarországi élményeit és keleti lelkületét: a táj minden pici eleméből is az emberi lélek szól hozzánk. A versek ihletett, szép fordítását Bajcsi Cecíliának, Cseh Károlynak, Erdődi Gábornak, Horváth Ferencnek és Konczek Józsefnek köszönhetjük. A kötetet Márer György verse vezeti be. Szerkesztette: Cseh Károly Szemtől szemben a magánnyal Sándor András Valamikor, az 1930-as évek végén megjelent egy (egyébként neobarokkosan szélső- jobboldali) folyóirat ezzel a címmel: „Egyedül vagyunk”. A cím abból - a török óta - mindinkább megfészkelő magyar életérzésből fakadt, mely az árvaság tragikumát hordozta és azt tükrözte, hogy a magyarnak nincs rokonnyelve, közös eredet mítoszát dédelgető „testvére” ebben a kontinensnyi közös hazában (a finnt, mint ilyet a közvélemény lényegében csak századunkban fogadta el.) Mert az igaz, hogy a politika az érdekek örökmozgó-játéka, s az érdek nem ismer testvériséget, rokonságot, közös nyelvet, egyazon hitet, de ha mégis ívelne egy vékonyka híd az érdekszakadékok fölött, az mindjárt kiszélesíthető — kivált a romantika „génjeinek” beépülése óta Európa szellemi organizmusába - a rokoni ro- konszenwel. Franciaország mindenekelőtt önnön bázisának szánta Romániát a valóságos német és a potenciális magyar konkurens hátában; mindamellett ezt a liaisont nagyon megkönnyítette a latin testvériség érzelmi húrpengetése. S hát Königgratz- nél nem volt pardon, de azért a későbbiekben mégis csak segített a közös nyelv megtalálásában - a közös nyelv. A pánszlávizmusról már ne is beszéljünk (holott a szláv testvériség sem az orosz-lengyel viszont, sem napjainkban szerbek és horvátok egymástorkának ugrását nem tudta befolyásolni). A magyar árvaság érzése mégsem igazán ebből, hanem keményebb realitásokból táplálkozik. Európa a brit szigetektől a Lajtáig (miután egykori politikai centruma, Róma, kultikus-szellemi centrummá lényegült), olyan, mint egyetlen gyökérből - a germánnal beoltott latin gyökérből — kinőtt saijerdő. A magyar hajszálgyökerek a mélyben hiába erőlködtek az európai főgyökér felé kúszni és beléoltódni; a főgyökér szövetei elzárkóztak, s a korona, mit Szilveszter pápa küldött, nem lett az Európába-befo- gadtatás záloga: hideg és közömbös nyugati pillantásokat vert vissza aranya és drágakő-zománca. Magyarország a Lajtán túl volt, s az, hogy területének része Pannónia, legföljebb Itáliának mondott volna valamit, ha Itália nem városállamok mozaikja lett volna. Érthetetlen nyelv, steppel kánok, bők és gyulák no- mád-örökségű gőgje, kelet bí- borpalástú „Ős-Kaján”-ja, ha százszor katolikus, ha százszor protestáns is - idegenség maradt Európának. Szőtt még ugyan összekötő szálakat az érdek addig, míg a Magyar Királyságon vezettek át keletről s keletre, mint Európa „bar- bakán”-ján az utak; ám mihelyt megnyílt az óceáni út az Indiának vélt Amerika felé, Magyarország iránt minden érdeklődés kihűlt, s V. Károly arra utasította a magyar Szent Koronát viselő öccsét, hogy Magyarországot egyetlen „gyepűként”, egyetlen „senki földjeiként kezelje, hol lekötheti a törököt, míg ő Észak-Aírikában (mely, ugye, sokkal fontosabb) mér reá csapást. Európa levette rólunk tekintetét s kezét. Bakóczból sem lett pápa, s kikből lett, a XVI. század beköszönte óta nem rendeltek volna el véletlenül sem magyarokra emlékeztető harangszót. Kiálthatott „életünket és vérünket” a magyar a Habs- burg-birodalom részeként, akkor is egyedül volt, fölkelhetett szabadságáért 1848-ban, akkor is egyedül volt, s vigasztalan, félelmes magány vette körül a geometrikus-művileg gondozott Vesailles-i kertben, a Nagy-Trianon kastélyban. Nem hagyta el az egyedüllét érzése, mikor fennen hirdette- tett a német-magyar (macska-egér) sorsközösség (hirdet- tetvén éppen azok által, kik folyóiratuknak az „Egyedül vagyunk” címet adták), s akkor sem, amikor a maradékország is szőröstől-bőröstül „a szocialista népek nagy családjának” nevezett börtön foglya lett. S mégis: az egyedüllét érzésének e hosszú története után az egyedülvalóság valósága soha ilyen fenyegető, ilyen csontig hatóan metsző nem volt, mint most, amikor mindenünkből kifosztva, szegényes motyónkkal kiléptünk a börtön kapuján. Kiléptek tegnapi fogolytársaink is, kik bent a cellában csak azért nem rontottak nekünk, mert a börtönőrök csendet parancsoltak. Most az utcán, közömbös, elegáns járókelők között, fenyegetően ösz- szehúzott szemmel, ökölbe szorított kézzel méregetnek, miközben előbb itt-ott még egymással számolnak le. Rendőrért kiáltunk: nincs rá válasz. A házak kapui zárva, kulcsuk csak a lakásbérlőknek van. Mint sötét napszemüvegek, elutasítók a fényelnyelő-bevonatos ablakok. Egy-egy járókelő méltatlankodik: „Kérem, a mi rendőrségünk azért van, hogy minket, polgárokat védjen meg. Önök a börtönből jöttek, még személyi igazolványuk sincs.” Fenyegetnek. Ütésre készen a kezük. Lent, a járda mellett, papír- hulladékok közt szakadt újságlapok, rajtuk blokkbetűk 1956-ról („meghajtjuk fejünket a magyarok hősiessége előtt”). 1989-ből („sohasem felejtjük el a magyaroknak, hogy ledöntötték a berlini falat”). Az újságos standon a legújabb Frankfurter Allgemeine. Egy cím: „A magyar politika és a realitások.” Mit is mond ez a cikk? Azt mondja, Antall József magyar miniszterelnök: „15 millió magyar miniszterelnökének érzi magát”, s ez mulatságosan cseng a realitások fényében. A magyarok egyszerűen nem tudják megvédeni a jugoszláviai magyarságot (a sorok mögött: „nem kár érte”). A magyar hadsereg nem mérhető a szerbekéhez. S mit képzelnek a magyarok: elérnek valamit azzal, ha váltig állítják, hogy Romániában nincs demokrácia? Most majd hosszasan kell a magyaroknak is magyaráznunk (micsoda fáradság!), mint a görögöknek tettük egykoron, mikor azt hitték, majd a NATO megvédi őket a törökökkel szemben - tehát magyaráznunk kell, hogy a NATO nem arra való, hogy a /lefegyverzett, megcsonkított/ magyarokat megvédje a szer- bekkel szemben /a horvátokat sem védi meg/, s arra sem, hogy szembeállítsa Európát Romániával. A magyaroknak tisztában kell lenniök a realitásokkal s abba kellene hagy- niok ezt az unalmas nyüglő- dést a senkit sem érdeklő kisebbségekkel. „Soha sem felejtjük el a magyaroknak...” (Nem bizony, hogy nyakunkra szabadították ezeket a kellemetlen „ossikat”, akik miatt fölemelték az adót.) „Nézzék, kérem, ma' gyarok, Önök, miután nyilaik ellen Istenhez fohászkodtak jámbor őseink, majd gyakorlatiasabb királyaink megtanították Önöket a Lech mezején kesztyűbe dudálni / s ennek köszönhetik, hogy némileg kikupálódtak /- nos, Önök többszörösen a kerekek alá kerültek. Ne zavarjanak. Szíveskedjenek udvariasan ősz- szeroppanni a történelem kerekei alatt. Önök úgy is zavaró körülmény voltak ezer évig; úgy sem tudtuk Önöket hová tenni, maradjanak a betonon, míg el nem takarítják Önöket. S ne zavarják fenséges gyomrunk emésztését s ne keltsenek föl minduntalan délutáni szundításunkból. Mi úriemberek vagyunk.” íme, magyarra fordítva a Frankfurter, a Times, az Independent s megannyi európai lap cikke; az amerikai lapokban ilyeneket nem találunk, hiszen azt sem tudják, enni kell-e minket vagy inni a világgazdasági centrum nagy lakomáján. Egyedül vagyunk. Egyedül akkor is, ha jobboldaliak vagyunk, akkor is, ha baloldaliak. Nincs közös érdekünk egyetlen világhatalommal sem. Túlságosan fontos helyen vagyunk, de ehhez képest túlságosan kevesen. Túlságosan életképesek vagyunk és bosszantóan siker-gyanúsak, ha szabadjára eresztenek bennünket. Túlságosan nyíltan mondjuk ki az olyan ma- guktól-értődőségeket, mint a király meztelensége/holott ki kérdezett bennünket/, s mindezeken túl túlságosan európaiak lajtántúliságunkhoz képest. Melyik gazda szereti, ha a cselédszobában akadémikus-képzettségű mindenes várja parancsait? Hát így állunk mostanában, Pannóniában. Csakhogy ezer év alatt sok kerék átment rajtunk s mi fölegyenesedtünk: ez lesz most is. Ha megtámadnak, védekezni fogunk. Egyedül is vívunk s nem engedjük el testvéreink ezét a Kárpátok alatt. Válasz a Frankfur- ternek: bár van tapasztalatunk csalatásban és fenében, Önök felé is változatlanul kinyújtva a kezünk, míg elfogadni nem kényteleníttetnek, excellenciás urak, ott, a gazdagok klubjában, ülvén az aranyon. Úton Londontól Sárospatakig Baráti tűnődés és emlékezés Cs. Szabó László sírjánál Kiss Gyula Másfél évtizede immár! A véletlen úgy hozta, hogy 1978 nyarán egy kis baráti körrel Nyugat-Európán végigszá- guldva, Londonba is eljuthattunk. Már itthon elterveztük: ha sikerül, megpróbáljuk fölkeresni Cs. Szabó Lászlót, akit az itthoni légkör 1949- ben emigrációba kényszerített s itáliai bolyongás után Londonban telepedett le és lett a londoni rádió magyar osztályának munkatársa. Sárközi György költő fia, Sárközi Mátyás továbbította kérésünket az íróhoz, aki készséggel fogadott bennünket a BBC székházában. Remekül sikerült a találkozás. Vagy félórányit cserélhettünk gondolatot az itthoni, s az ottani dolgokról, eseményekről, majd az író könyvei dedikálására került sor. Cs Szabó remek kis esszében írt még a harmincas években a barokk- Egerről, e tanulmányról vertem le én a port, s méltattam a Hevesi Szemle hasábjain a szép és bátor hangú írást. Én ezt hoztam neki, a folyóiratból egy példányt: az író megha- tottan futotta végig a sorokat, s a táskájába tette. Közben megkérdeztem: — Az egrit követően egy jó évtized múltán Patakról is vittél CS'. SZABÓ LÁSZLÓ PETŐFIÉK KÉ.I' TANULMÁNY /sxuZc&cT f Íoyctcití ta.iá GhvéíVuiXL „ r> f Vi jít.u Aáo/* Muttchen iq;j Cs. Szabó László dedikált kötete magaddal egy azonos témát. Még a cím is egyezett: őszi napok - itt is, ott is. Véletlen lenne a címazonosság? Nem hiszem.- Nem bizony. A kis magyar haza égboltján páros csillagnak láttam — látom most is — a két várost. A történelem is egyformán gyötörte a „pápista” Egert, s a „kálvinista” Sárospatakot. Róma vallását épp úgy hirdethették a honban, mint Helvétiáét. S erkölcsét, kultúráját is természetesen. Igen, „Őszi napok Egerben” és „Őszi napok Sárospatakon”. A mondandó mindkét esetben ugyanaz - volt... Az lenne bizonyára ma is. * Aztán a mord idők szelídültek: Cs. Szabó 1980 óta gyakran látogatott haza, Magyar- országra. Testes kötetei is folyamatosan kerültek itthoni kiadásra. Már a londoni találkozás idején tudtuk, sőt ő maga is szóvá tette, súlyos betegségben szenved. Később, élete, s a kór utolsó stádiumában Bécsben, majd Budapesten gyógykezelték. Gyermekkora színterén Kolozsvárott, a házsongrádi temetőben vágyott volna örökre elpihenni. Ezt azonban - hatóság! - megtagadta tőle. így esett a döntés Sárospatakra. A remek iskolavároshoz számos szál kötötte az írót, s kinyilatkoztatta: szeretné, ha hamvai itt nyugodhatnának... így történt. A sárospataki református temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírja közelében akarta tudni szeretett kincsét, a tizenegyezer kötetet is meghaladó könyvtárát: a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei és Nagykönyvtárának adományozta. Az intézmény büszkesége, a „Repozitórium” őrzi a szinte fölbecsülhetetlen értékű könyvadományt. Egy rövid séta innen a temető, ahol az adományozó a maga- választotta sírhelyen, egy öreg hársfa tövében 1984 október ötödiké óta alussza örök álmát. S a sírnál álló emlékezőnek a rövid sétaútnál is kevesebb a végtelen Időtől: egy villanásnyi csupán, hogy szemét lehunyva ismét lássa-hallja a szellemesen társalgó Cs. Szabó Lászlót Londonban, az angol rádió székházában...
