Észak-Magyarország, 1993. március (49. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-06 / 55. szám
8 ÉSZAK-Magyarország Ém Hétvége/Látókör 1993. Március 6., Szombat Otthont keresek szavaimmal A zsaru és a költő olyan messze esik egymástól, mint az órás és a kazánkovács - mondogatják barátaim és kollégáim némi élccel, rendőr- tiszti hivatásomra célozgatva. Valóban nehéz el képzelni azt a kettősséget, hogy valaki hétköznapjaiban esetek, tények után nyomozva járja az élet sötét oldalát, fényesebb pillanataiban pedig tollért nyúl, hogy papírra vetett szavaival próbáljon bekapcsolódni a „magasabb szellemi szférákba”, melyben segíti az irodalom szenvedélyes szeretete. Mégis: ha verset írok - túl az önkifejezés lehetőségén - valamiképpen otthon érzem magam a világban, a rendezetlen dolgok közepeit is. Pázmándi László Waterloo „Vesztesek álmával álmodom” Kísértő éji zenében Lábamnál lustán heverészik Hűséges ebem a végzet. Az ébredés nem hoz új harcot az új nap nem új ígéret. „Vesztesek álmával álmodom” Gyász-zene halkukó ütemében Lehajtott fejű társak Mennek előttem a sötétben Mögöttünk a győzelem fénye Eldorádói ígéret. Hajnóczy Péter halálára „A halál kilovagolt Perzsiából” Szívünkből kilovagolt a félelem, Persza városok üressége helyett Zarándok-vonulás az életem. Hívők és hitetlenek vonulása Láthatatlan zászlók alatt, A falakon árnyék, varázslat, A levegőben néma gondolat. Lehunyt szemek mögött Szorongás tanyázik, Hazuggá válnak A kimondott szavak. Az üres város fölött Eltévedt sas vadászik És keselyűcsapat köröz... Orosz rulett Pörög a forgópisztoly tárja, s csukott szemed mögött életed. Derengő árny vagy sötét szobában, ujjad - elsütőszerkezeten. Esélyed nagy - négy az egyhez, a tét viszont az életed. Rulett, rulett - feszült a perc, és sorsod, mint kezed, megremeg. Történet eljövendő szégyenkezéshez Györgyei Gé?a Vannak dolgok az életben, amik semmit sem mondanak nekem. A felszállás előtt így voltam a hazaszeretettel, és nem tudtam, ezt szégyellnem kell-e? Egyébként tele voltam lelkesedéssel, hogy Spanyolországba repülök. Zsebemben a jegy, anyám vár Barcelonában. Ezért örültem. Abszolúte örültem. Az utazást titokban tartottam, mert van egy aranyszabályom az életre: az ember mindig tutira menjen! Van hozzá kiegészítésem is: titokra minden embernek szüksége van. Egyre, vagy többre, az mindegy. Nekem kettővolt. Nem jövök vissza. Ez volt a második. Az utazásról apámat sem tájékoztattam. Meg akartam kímélni, a hír nem tett volna jót a közérzetének. Elég baj volt az neki, hogy a körzeti beutalta a kórházba. Azt hiszem, az a rengeteg szomorúság végképp elvette az erejét, mert azt mindenki tudta a környezetünkben, hogy anyám elhagyott engem, apámat és az országot. Mindez egyidőbenésolyanrégentörtént, amikormégcsakderékigert bennem az öntudat, a kobakokat csak kerülgette. Apámnál más volt a helyzet. Ő csak epekedett, meg sóhajtozott, azért gondolom, hogy a tartós bánat döntötte le a lábáról. Igaz, a doktornő szerint májzsugor az igazi ok, ami miatt befektette, de arra sem lehet gyógyír, ha közlöm az öregemmel, hogy engem többé nem lát, mert már csak én maradtam neki a hétvégekre. Jártam az országot, költöztem egyik városból a másikba, munkásszállóról — munkásszállóra, amióta mesterséget változtattam. Ahol hegeszteni kellett, én ott voltam, de vasárnaponként elvittem apámat egy étterembe, érezze jól magát, egyszer egy héten egyen rendesen. Ilyenkor örült, hogy velem beszélgethet. Ebéd közben előszedte, mik történtek vele abban az időben, amikor még fiatal volt. Tanulságképp mesélhette, mert sok öröme nem telt az emlékezésben. Legtöbbet egy ködös, novemberi hajnalról mesélt, amikor a háta mögül lövöldözést, vadul csörtető kutyák csaholását hallotta, miközben megbújt a bokrok tövében, és azon izgult, átjut-e a határon? Anyám meghívása váratlanul ért. Eddig csak a karácsonyi ünnepekre küldött egy-egy képeslapot, de azokból nem tudtam meg, anyámnak tekinthetem-e egyáltalán? A mostani levelébe becsúsztatott egy színes képet is magáról. Szép nő még most is, közel az ötvenhez, 'állapítottam meg magamban, mert apámnak nem említettem a levelet. Úgy voltam vele, minek keserítsem, hogy hozzá nincs egy szava sem. Spanyolul kezdtem tanulni. így már értelmét is láttam az estéknek, amik egy olyan munkásszállón, ahol mi laktunk, általában a tévé előtt teltek el, aminek viszont semmi értelme sem volt. Igaz, anyagilag olcsóbb hely, mint bármelyik kocsma, ahol mindenki csak azon erőlködik, hogy mielőtt álomra hajtja a fejét, kivesse magából a szorongást, a zavaros, dadogó bánatot. A melósok vedelik a megváltó alkoholt, hogy romboló haraggal rátapossanak, leköpdös- sék és levizeljék egész életüket, hogy büfögve üvöltsenek, vonítsanak, és öklükkel veijék az asztalt. Egyetlen barátom Tamás volt. Neki sem említettem az utazást, nem beszéltem arról, hogy végleg elhagyom ezt az országot. Éva azt hitte, a nyár végén meglesz az eljegyzés. Élhatározásom után, hogy ne reménykedjen feleslegesen tovább, kezdtem megfeledkezni arról, mennyire szeret velem csókolózni, meg ágyba bújni, ha úgy alakultak a lakáskörülmények. Éreztem, mennyire bántja a viselkedésem, hiszen tőle tanultam meg, milyen kellemes szoknya alatt bársonyos combot simogatni, de arra gondoltam, csak egy módja van, hogy az ember ne legyen hazug, a hallgatás. Ezért nem mondtam Évának, sem Tamásnak egyetlen bántó szót sem, amivel magamra haragítottam volna őket. Azt akartam csupán, váljunk el békében, ne legyen semmi, ami visszahúzna majd. Igyekeztem magam köré építeni egy elefántcsonttomyot, és csak arra vigyáztam, ne ragadjon belseje a köpedelemtől. Talán említettem már, talán nem, hogy amióta csak az eszemet tudom, gyűlöltem anyámat, amiért elhagyott minket. Nem értettem, hogyan tehette? Amióta hozzá készülődöm, és arra használom a fejem, hogy mentségeket keressek neki, már úgy gondoltam, talán nem csak benne volt a hiba, de ennél tovább nem jutottam. Azzal zártam le az ügyet, hogy senki sem képes egy másik embert megérteni. Még az anyját sem. A fejekben a dolgok olyanok, amilyenek, és bizonyára ez nem is lehet másképp, ezért kár is velük foglalkozni, mert a fájdalom és a boldogtalanság magántulajdon. A kis boldogtalanság kiül az ember képére, mogorvává és magányossá teszi, de a kilátástalan- ság őrültségekre is késztetheti. Amikor föltettem lábam a repülőre, és elhelyezkedtem a kényelmes ülésben, már csak arra gondoltam, elhagyom végre ezt a környéket, ahol csak kellemes langymeleg van, és az emberek ezen a hazugságoktól árnyékos tájon már úgy elbóbiskoltak, mint a rosszkedvű, lusta macskák. Ha időnként hányinger fog el valakit, azt a rossz levegővel magyarázza, pedig tudja, a hazugság füstje gomolyog képébe az iskolapadokból, a mozik vásznáról, gyakran még a hitvesi á- gyakból, a boldogtalanság legmélyéről is. Utálkozik és szívből gyűlölködik, észrevételenül lé- legzi be a folyton ereszkedő szürkeséget. Hajnalban persze tehetetlennek, elveszettnek érzi magát, csöndben verítékezik, mert kétségbeesett, hogy az igazi érzéseknek nem marad hely. A fejekben nincs semmi, ami valóságos lenne, amit szükség esetén szembeszegezhetne a mindent fólfaló ürességgel, ami megmérgezi a pillanatokat. Irodalmunk helyi örökségének szolgálatúban A Magyar Irodalomtörténeti Társaság B.-A.-Z. ülése után Kováts Dániel Nemrégiben tartotta közgyűlését a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Borsod-Abaúj- Zemplén megyei tagozata. Az öt és fél esztendeje működő szakmai egyesület tevékenységéről keveset tud a közvélemény. Olykor ugyan megjelennek hírek a megyei sajtóban egy-egy rendezvényről, ezek azonban szerényen elmerülnek a politikai és közéleti események nagybetűs híradásainak tengerében. Pedig a humán tudományosság művelését tekintve meglehetősen hátrányos helyzetű megyénkben ennek a nyolcvan irodalmat szerető és közvetítő tagot számláló társaságnak megbecsülendő szerepe van. A Társaság múltja Nyolcvan évvel ezelőtt, 1912-ben hozták létre az Irodalomtörténeti Társaságot hazánkban, hogy összefogja a különböző tudományos műhelyekben vagy önállóan munkálkodó irodalomtörténészeket, s hogy szervezetten szolgálhassák az irodalom népszerűsítését, az értékek közvetítését. A társaság tevékenysége Budapesten, valamint az egyetemi városokban összpontosult sokáig, de azután egyre határozottabb igény mutatkozott arra, hogy több helyen vonják be az irodalomtörténet művelőit, a magyartanárokat az összehangolt szakmai munkába. Miskolcon például Nagy Kálmán, a kiváló felkészültségű tanár és szakfelügyelő 1968-ban szervezett kis helyi csoportot, amely átmenetileg az irodalom népszerűsítésének bázisa lehetett. Tíz évvel később Zimonyi Zoltán tett kísérletet a közben elapadt ügybuzgalom újraélesztésére, sszép egyéni teljesítmények születtek a rövid ideig működő tagozatban. 1987tavaszán Kövér Árpád keresett társakat az Irodalomtörténeti Társaság megyei tagozatának szilárdabb alapon való megszervezésére, s innen számítjuk azt a hatodfél esztendős időszakot, amely most már megszakítatlanul, szerényen de következetesen ösztönzője és összefogója kíván lenni az iroIRODALOMTÖRTÉNETI BORSOD-ABAÜJ—ZEMPLÉN MEGYEI TAGOZATA dalomismeret szolgálatában álló miskolci és megyebeli szakembereknek. Megyei kezdetek Egy irodalomtörténeti jellegű egyesület létezését több tényező is indokolttá teszi. Tolnai Gábor akadémikus a miskolci újjáalakuló, első közgyűlésen hangsúlyozottan szólt arról a felbecsülhetetlen értékű irodalomtörténetiörökségről, amely összevont nagy megyénkhez fűződik. A hagyománynak a Halotti Beszédig visszanyúló csaknem 800 éves története van itt. A refor- mátorokirodalmi teljesítményeket felmutató működésének e- gyik fő fészke ez: gondoljunk például arra, hogy Abaújban született Károlyi Gáspár nagy vállalkozásaként az első teljes magyar biblia. Nem véletlen, hogy ennek címlapjáról választottunk emblémát megyei tagozatunknak. E tájon is szóltak a töröktől szorongatott ország lantosai, a kurucok keserű és harcias énekesei. Itt volt a megújított magyar nyelv bölcsője, s jeles alkotók születtek, nevelkedtek változatos régiónkban. Ebből támad a sok ösztönző példa, a feldolgozásra váró megannyi irodalomtörténeti és hagyományápoló feladat! Az örökségünkkel való sáfárkodás kötelezettsége játssza a meghatározó szerepet az itt folyó műhelymunkában. Az Irodalomtörténeti Társaság megyei tagozata ebből kiindulva fogalmazta meg fő törekvéseit. A helyi irodalmi hagyomány feltárása, népszerűsítése állt a középpontban. Ez atevékenység szinte az egész megyét behálózta. Göncön Károlyi Gáspár emlékét idéztük a Vizsolyi Biblia megjelenésének, majd a jeles prédikátor halálának 400. évfordulóján. Gelejen az onnan indult Geleji Katona István alakját idéztük, Mérán Dayka Gábornak állítottunk emléket, Kassai József szerepét Szerencsen és Bodrogkeresztúron méltattuk. Kazinczy Ferenc munkásságának értékelésére Göncön, Kassán és Sátoraljaújhelyen rendeztünk irodalomtörténeti konferenciát. Bessenyei György, Vályi Nagy Ferenc és Erdélyi János évfordulóit Sárospatakon ünnepeltük; Péczeli Józsefre Putnokon, Eötvös Józsefre Sályban, Zombori Gedőre Me- gyaszón, Lévay Józsefre Miskolcon és Sajószentpéteren, Komáromi Jánosra Miskolcon és Sárospatakon, Móricz Zsig- mondra Prügyön és Miskolcon, Zempléni Árpádra Tállyán, Szabó Lőrincre Miskolcon (többízben is, Ratkó Józsefre Erdő- bényén emlékeztünk tartalmas szakmai programmal. Tompa Mihály születése 175. évfordulóján Miskolcon, Igriciben, Sárospatakon, Keleméren, Gö- mörszőlősön, Rimaszombatban és Hanván szóltunk költészetének ma is időszerű üzenetéről. Az ugyancsak 175 éve született Arany János előtt Miskolcon tisztelegtünk. Fórum és műhely Ezzel összefüggő másik törekvésünk az volt, hogy a szellemi erőforrások mozgósításával fórumot teremtsünk az irodalomtudomány művelőinek, köztük azoknak a fiatal irodalomtanároknak, akik oktatómunkájuk mellett kutatásra is vállalkoznak. Felolvasó üléseink keretében így jutott szerephez huszonnyolc tagtársunk (néhányatn közülük ismételten is). Jó szövetségest találtunk a hasonló profilú egyesületekben és intézményekben, így több vállalkozásunkban működtünk együtt a Kazinczy Ferenc Társasággal, az Új Kilátó Irodalompártoló Egyesülettel, a Tompa Mihály Emlékbizottsággal, a megyei honismereti bizottsággal, a Herman Ottó Múzeummal, a Megyei Levéltárral, a Miskolci Városi Könyvtárral, aTIT-teL Ezáltal vált lehetővé, hogy tagozatunk kiadványokkal is jelentkezhessen: Kovács Ferencné válogatásában adtuk ki Lévay József verseit, Csorba Csaba Tompa népregéiből, e sorok írója pedig lírai költeményeiből állított össze hasonmás-kiadásban közzétett szemelvénygyűjteményt, s megjelent a Tompa Mihály költői útja című életrajz a helyi erők összefogásával. A Holnap, az orpheus, az Új Kilátó, a Szülőföldünk, a Széphalom, az Észak-Magyarország kulturális rovata és Látókör című melléklete, a Borsodi Művelődés, a Fókusz, a Sárospataki Pedagógiai Füzetek, a Honismeret hasábjain rendszeresen publikáltak tagozatunk tagjai a régió irodalmát népszerűsítő közleményeket. Szakmai továbbképzés A harmadik törekvésünk az igényes szakmai továbbképzés alkalmainak megteremtése volt. Egyrészt a megyében szervezett megemlékezések, felolvasó ülések formájában, másrészt meg azzal, hogy anyagi támogatást nyújtottunk az Irodalomtörténeti Társaság országos konferenciáin, vándorgyűlésein való részvételhez. A megyei önkormányzat és Miskolc város jóvoltából előteremtett szűkös anyagi erőforrásaink határt szabtak ilyen irányú szándékainknak, de például 1991-92-ben tizen- ketten (néhányan ismételten is) részesülhettek jelentős kedvezményben. Új távlatok Az irodalomtudományi és az irodalomközvetítő feladatok továbbra is nagyon időszerűek. E mostani közgyűlés olyan határkőnek tekinthető, ahonnan egy új fejlődési szakaszt számíthatunk az erők és a tennivalók reális számbavételével. Bíznunk kell abban, hogy lesz mecénás és lesz alkotó erő ahhoz, hogy közgyűlésen újraválasztott és megfiatalított vezetőség eredményesen munkálkodjon a megindított mozgások erősítése, irodalmi örökségünk és szellemi erőforrásaink gyarapítása érdekében.
