Észak-Magyarország, 1992. december (48. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-05 / 287. szám

1992. December 5., Szombat ÉM-Hétvége/Mindenes ESZAK-Magyarország 7 Sfyó- & f Ó t „Olga jussa” ügyében Helyreigazító nyilatkozat “I Régóta izgat, hogy milyen most a tardi helyzet, ennélfogva állandó­an a kezem ügyében tartom Szabó Zoltán szociográfiáját, aminek adataival - látleletével - csak össze kellene hasonlítani a mostani ál­lapotokat, de valahogy nem sike­rül kijutnom Tardra. Természete­sen nem a távolságot nehéz le­győznöm, inkább a témára való ráangolódás - vagy, ha úgy tetszik a lelki készenlét - hiányzik. Mert a matyókat nem lehet csak úgy Műbele Balázs módjára meg­közelíteni, hogy az ember kirobog közéjük s előkapja a jegyzetfü­zetét, vagy pláne a magnót. A ma­tyókkal együtt kellene élni egy kicsit, mert ők azt vallják, amit A kis herceg szerzője: „Jól csak a szívével lát az ember; ami igazán lényeges, az a szemnek láthatat­lan.” Hogy ez mennyire így van, azt egy díszes könyvjelzővel is tu­dom bizonyítani, melyen Saint- Exupery fenti sorai olvashatók, s amelyet nem a tardiaktól kaptam ugyan hanem a szentistvániaktól, de hát ilyen nagy dolgokban nincs különbség a két település között. (Minden másban persze van, de ez inkább a néprajzosokra tartozik.) Egyszóval Tardra fel kell készülni- élesíteni kell a látásomat - de Szentistvánon valamelyest otthon lehetek. Nemcsak azért, mert a környéket jól ismerem még azok­ból az időkből, mikor a közeli repülőtér kifutópályáinak betonját kevertem vitéz bajtársaimmal, hanem a későbbi - sőt a legutóbbi- évekből is. Nos, a szemével most sem láthat az ember mást, mint kicsivel ko­rábban, a szív azonban érzi, hogy valami megváltozott. Másként szól a hagyományőrző együttes éneke? Vagy netán elmozdultak a tájház szobájának falán a szent­képek, meg a festett tányérok? Biztos, hogy valami elmozdult, megingott. Talán az emberek hite, akik eddig - a legnehezebb idők­ben is - őriztek valamit, s most nem tudják, hogy őrizhetik-e tovább. Mindezt először csak ér­zem, aztán félszavak, clharapott mondatok igazolják a benyomá­sokat, végül pedig elmondják a népviseletbe öltözött szentistváni asszonyok, hogy a januárban ren­dezendő AMATŐR-GÁLA ka­zincbarcikai válogató versenyére bizony már a saját pénzükön utaz­tak... Ilyen szegény lett a falu? A kér­dést nem mondom ki - ostobaság lenne Szentistván áll, él, s gyara­podik csak az a közösség nincs már, amely létrehozta, s annyi időn át megtartotta a népi együt­test. Vagyis - miért ne mondhat­nánk ezt ki? - nem mindenben és nem mindenkinek kedveztek a változások. Ami azt jelenti, hogy ismét új helyzetet produkált a történelem Szentistvánon, Tardon és még sok-sok községben - a matyó-vi­lág határain túl is. A summás múltról írott emlékeink is vannak, az elmúlt szűk félszá- zadnyí időt azonban fel kellene mérni. Talán araszonként. Mert voltak olyan évek, hogy mikor a MAGYAR FILMHÍRADÓ egy matyó lakodalmat örökített meg, bizony a stábnak kellett zsírról és birkahúsról is gondoskodni, mert az örömapa estik üres bográccsal, meg némi vöröshagymával szol­gálhatott. Évtizedek múltán nagy nevetések között mesélte ezt ne­kem a hajdani mátkapár - muto­gatván az esküvői képeket, me­lyeket kitűnő operatőrök készítet­tek a Rákosi rendszer nagyobb dicsőségére. Ki mert akkor a szívével látni?Aztán más idők jöt­tének. Lökhajtásos vadászgépek zúgtak a táj fölött (mert nemcsak Szentistván község, hanem Szent István egész országa egy nagy bi­rodalom leszálló pályájává vált), s a Zsóry, meg a bogácsi gyógy­vizekben együtt lubickolhattunk a szovjet repülőtisztekkel. Mindez azonban nem akadályozta meg a szentistváni termelőszövetkezet elnökét abban, hogy kitárva előt­tem a bárszekrény ajtaját megkér­dezze: whiskyt iszol, vagy Napó­leon konyakot? S ahol a lako­dalomra pár kiló zsír sem jutott az ötvenes években, ott már pezsgőt durroglattak a 25. házassági év­fordulón. Persze, hogy jutott pénz a táj- házra, meg a hagyományőrzésre is. Azt azonban mégsem monda­nám, hogy a PÉNZ éltette, tartotta össze a matyó-együttest. Nem is kivagyiság, nem is a szereplési vágy - jóllehet ezek jelen vannak minden színpadon. A lényeg azonban a KOHÉZIÓS ERŐ, mely a fáradt summásokat éppen úgy összetartotta, mint a begyűj­tés terheit nyögő, lesepert padlású parasztokat, vagy az építkező, autót is vásárló téesz tagokat. A menyasszony persze soha nem volt olyan szép, mint a színpadi világításban, de a mi lányunk volt! Táncba mentünk vele! És most azt mondjátok, hogy vége van mindenféle lakodalmaknak, az ínségeseknek is, meg a bősége­seknek is. Hogy minek a cifrál- kodás, a virágos kedv, hogy csak addig nyíljanak a matyó rózsák, amíg jó pénzért árusíthatók kiilországi véreinknek, vagy ilyen-olyan álmagyaroknak. Úgy értsem - értsük - ezt, hogy vége az ÁHÍTATNAK, kezdődik az ÜZLET? De hát kérem tisztelet­tel, tessék nekem megmagyarázni, mi az ára a lélek derűjének? Vásárolható-e lelki egészség? Mert a dal, a közös éneklés - nem­zedékek termékeny együttléte - , az országépítő nagy dolog ám. Nemcsak szellemi kultúrát jelent, hanem egyúttal lelki egészséget is! A matyókban azt szeretem, hogy­ha le is vetik népviseletüket, az so­ha nem kivetkózés. Aki egy kicsit is képes a szívével látni, azt tudja, hogy van valami, amit nem tudnak és nem is akarnak levetni, elvetni. Hogy mi volna ez? Őrzök néhány képeslapot - a szentistvániak kedves ajándéka - melyeken a szentképek és a festett tányérok alatt - matyó család ül az asztal körül. A felvételhez „beállí­tották” a szereplőket. Mindenki kicsit merev, kicsit megilletödött. Nem is kötik össze vérségi kap­csolatok a jelenlevőket. Szóval af­féle kvázi család ez - ahogy szak­szerűen mondják. És mégis! Aki a szívével lát, az tudja: A MATYÓ CSALÁD ez. Ezek a gyerekek, öregek, menyecskék, lányok és legények A CSALÁD! de - sajnos - csak addig marad az, amíg meg nem szűnik az a bizonyos kohé­ziós erő. Most azonban egy kicsit elbizony­talanodom: lehetséges, hogy a szí­vével rémeket is lát az ember? A matyók családja mindenesetre még együtt van. A nagy népi kórusból azonban - melynek dalai szűkebb hazánk tá­jain fakadtak - a januári talál­kozón már hiányozni fog néhány együttes. Őrizhetik-e a hagyo­mányokat igazán a tudományos gyűjtemények; a fonográfok, a hanglemezek, kották, szalagok és videó-felvételek? Vagy csak élő emberek őrizhetik? Lapunk november 28-i számában „Olga jussa” címmel megjelent ri­portunk ellen kifogást emelő beje­lentés ékezett a jelenlegi tulaj­donostól. Kifogásolja a cikk utol­só bekezdésében lévő feltételezést a tulajdonlás jogszerűségéről, amely személyiségi jogait sérti. Sértőnek tartja a rágalmazó kife­jezéseket és a házról készített fénykép aposztrofált közlését. Ezúton kérek bocsánatot a sértet­Anyós: „Minden nőben anyós rej­lik.” (Renard) Kormány: „Az a kormány a leg­kevésbé rossz, amely a legke­vesebbet mutatkozik, a legkevés­bé érezhető, és a legkevesebb pén­zünkbe kerül." (Vigny) tői az alaptalan vádaskodásért és 9 fénykép jogtalan közléséérti. Felhatalmazásával közöljük, hogy a Késmárki út 1. számú ház régi tulajdonszerzési viszonyaihoz nincs köze. A ház 1970. április 31- án újsághirdetés útján, törvényes vásárlással, szavatossággal biz­tosított adás-vételi szerződéssel került családja birtokába. Öregség: „Az az öregség, amikor azt kezdjük ínondani: sohasem éreztem magamat ennyire fiatal­nak.” (Renard) Politika: „A politikának az a fő hibája, hogy nem jár büntetéssel.” (E. Rey) Gulyás Mihály Cseh Károly Fatimái jóslata- közép-kelet-európai hexameterek ­Varjuraj verdes az alkonyi ég szederindaszin árján, mintha fatímai jóslat sötét szárnya suhogna. Tornyokat dönget a szél, tépázva küzd a harangszó. Küzd Európa kemény csücsökébe szorult, hadirokkant lelkű hazákért. Tudhatod: errefelé ma korábban kormos a nappali ég üvege, s hamar űzi december sáros falvak lámpavilága felé a csahos kutyafalkát: ördögi csordát hajszol az antikrisztusi ostor. Sárgult kártyalapokká hullik a biblia széjjel, cink jele rajtuk a könnycsepp. Üdvözül, él a sipista. Terhed a jó - s emiatt ezután majd mardos a szégyen, mert a kiválasztottak Mennyei Mércefokán át tékozolót emel eszményed fel egy Nevesincs Lény. Cinikus enciklopédia Csak fogyunk.... fogyunk Holdi János Ritkán fordul elő, hogy valakinek a meghívását, bizonyos alkalom esetén, elfogadom. Vonatkozik ez főként a frissen szerzett ismerő­seimre, akik egyre többen lesznek, lévén sokat mászkáló ember. A most-múlt Erzsébet nap alkalmá­ból azonban elfogadtam egy régi barátom meghívását, miután a kedves felesége szintén Erzsébet­nek kcreszteltetctt. Viszonylag igen jól berendezett két és fél szobás lakás, televízió, videó, magnós rádió, fagyasztólá­da és frizsider, hófehér függö­nyök, modern, a csillárok fényétől csillogó bútorok, az ebédlőben pompásan terített svéd-asztal, kel­lemes meleg, szóval egy nem sze­gény, de nem is gazdag középpol­gári családi otthon. Mindezeket a képeket a kötelező formaságok: virág átadás és a szo­kásos Erzsébeteket magasztaló névnapi köszöntő elhangzása utáni percekben rögzíti agyam, már a svédasztal előtt állva, ke­zemben a muskotállyal teli pohár­ral. Nem sokan vagyunk, három fér­fiember és természetesen egy őszülő hajú ünnepelt, meghitt, ba­rátságos hangulat, ahogy régi is­merős-barátoktól elvárható. Már­pedig mi férfiak elég régen ismer­jük egymást, szomorú ismerkedés a gyűjtőfogházban, szürke daráé­ban. Mindegyikünk vállán néhány évi börtön, a naptár 1958 szeptem­berét jelzi. A börtönbéli múlt- idézésnek Erzsébet asszony korholó szavat vetnek véget:- Ugyan - mondja - hagyjátok már abba azt a múltidézést, örüljétek, hogy élve megúsztátok. Az em­berek már unják az. egész ötven­hatot!- De. Zsóka - horkan fel a házigaz­da - hogy beszélhetsz így? Igenis beszélnek róla, különösen most, Borisz Jelcin temetői látogatása után, a 301 -cs parcellában. Láthat­tad a televízióban, őszintén, meg­hatóban hajtott fejet Nagy Imre sírjánál és a többi forradalmár em­lékműve előtt. De a kormányunk nevesebb vezetői is ugyanezt tel­ték!- No-no - szól közbe a Martinte- lepcn lakó, hetven év feletti, nyugdíjas művezető - nekem sok minden nem tetszik, ami ötven­hattal kapcsolatos. Mert lássuk csak, az igaz, hogy október hu­szonhárom nemzeti ünnepünk lett. Az is szép, hogy koszorúz­nak, meg az is, hogy majd kárpó­tolnak bennünket a börtönévekért, de kérdem én, mikor? Bennünket hagytak legutóljára, bennünket öregeket! Mert az 56-osok zöme hatvanöt éven belüli és lassan föld alá kerülünk jó néhányan. Azután olyan fondorlatos módon csava- rintották nyakunk köré a ránk vo­natkozó törvényt, hogy halálunk esetén még a saját édes gyer­mekeink sem részesülhetnek a nekünk járó kárpótlásból! Pedig fogyunk-fogyunk, mire a mi kár- pótlási jegyeink kiosztására sor kerül, az ötvenhatos kárpótolan- dók huszonöt-harmincöt százalé­ka már nem fog élni! , a nckik járó összeg bekerül a pénzügyminiszterünk feneketlen költségvetési zsákjába. Hát nincs igazam? Néhány percig némán szívjuk a cigarettáinkat, Erzsébet aszszony kerekes, kis zsúrkocsin italt szervíroz elénk. Hallgatag. A tűnődésünk után a tanár bará­tunk - erősen őszülő, hatvannyolc éves - rekedtes hangon megszólal: - A magam részéről osztom Zol­tán barátunk mondandóját. így 'gaz- c<n megoldanám azzal, hogy lám van nekünk egy Köztár­sasági Elnökünk, akit tisztelünk, hiszen o is megjárta a pokol tor­nácát. , 1 Miért nem próbál segíteni? Hiszen mindannyian tudjuk, hogy 1956- ból; a mi forradalmunkból eddig csak az Antall kormány profitált és profitál erkölcsileg és anyagi­lag egyaránt! A nyugat nemcsak a Minket ki és mikor kárpótol? lakitelki - különben általam is tisztelt - összefogást teszi mér­legre, amikor dönt némi gazdasá­gi segélyezés ügyében, hanem a magyar nép ötvenhatos forradalmi összefogását, az első nagy, ko­moly, az egész Nyugatot megrázó és föllelkesítő, a bátor ellenállást, egy nagyhatalommal szem­befordulását kívánta és kívánja tisztelete jeléül honorálni. Úgy érzem, ez a nyugati erkölcsi és gazdasági olykori segítség egyfaj­ta bűntudatból is ered, hiszen a Nagy Imre-i segítségkérés, akkor 1956 október-novemberében, pusztába kiáltott szó volt csupán. Részben a gazdag Nyugat tehet róla, hogy fővárosunk egy része is romokban hevert és kezdetét vette a modern korunk egyik legvére­sebb, Moszkvából irányított re­torziója. Erzsébet asszony bekap­csolja a magnót, friss ütemű meló­dia omlik ránk, valahogy keserű már a cigaretta, a bor sem ízlik. Az egyik volt sittes barátomat a múlt héten temettük (ő máraz ötödik az ismerős volt ’56-os börtöntársak közül, akiket már nem kárpótol senki, esetleg Szent péter biztosít számukra jobb helyet az égi mezőkön) voltunk néhányan a temetésén, mind öreg, totyogós vénember. Fotó: AP A házigazda önt a poharakba: - Hát ez van barátaim - mondja - nekem az a sanda gyanúm, hogy a kárpótlási hivatal valahonnan gyengéd figyelmeztetést kapha­tott a mi ügyeink minél lassúbb kezelésére. Mert hiszen ugyebár, mégiscsak előbbre való a privatizáció, a vagyonok visszaadása, az emig­ráns gazdagok kárpótlása, vagy a régi, dúsgazdag polgárok részbeni kielégítése, a rokonaik kielégí­tése, mint a még élő, ötvenhatosok kárpótlása! Még egy köszöntés, búcsúzom. A villamos megállóban mellbevág a lillafüredi-bükki, hószagú szél, vagy hárman téblábolunk a késő, novemberi estében. Cseppet sem érzem jól magam, hiába, egy ilyen vén krampusz, mint én, ne mászkáljon sötétedés után, valakik még bokán rúghat­nak, ebben a jó magyar, miskolci éjszakában. A jó rugózatú, csehszlovák vil­lamoson azután eszembe jut: idestova öt hónapja az én kár­pótlási dolgom is Pesten van a hi­vatalban, persze még egy mukk sem jött felőle. Muk(k)> Hát, az bizony nem lenne jó! Se negatív, se pozitív értelemben! A Mikulás csizmája T. Ágoston László Tél volt. A verebek fázósan bor­zolták föl a tollúkat, és a kert fái közt csivitelve lesték, mikor szór nagyanyám kukoricát a tyúkok­nak. Nagyapám bekecsbe, prémes sapkába öltözött, s az eget leste, jönnek-e a hófelhők. Anyám meg lefekvéskor arról mesélt, hogy hamarosan jön a Mikulás és vala­mi szép ajándékot tesz az ablakba kirakott cipőmbe. Igenám, de nem ilyen egyszerű a dolog. Mert az a bizonyos Mikulás csak a jó gyerekeknek hoz aján­dékot. No meg az se mindegy, mi­lyen cipőt teszünk az ablakba. Szépen ki kell pucolni. Úgy ragyogjon, mint a Nap, mert kü­lönben ajándék helyett lócitrom lesz a rendetlen gyerek jutalma. De honnét tudja a nagyszakállú, hogy én szófogadó voltam, és ezért milyen ajándékot szeretnék kapni? írtam hát neki egy levelet. Megírtam benne mindent. Még azt is, hogy a minap segítettem for­gácsot bevinni a műhelyből a tűz­gyújtáshoz. Viszont szeretném, ha a hintalovon, amelyet hoz, nyereg is lenne, hogy lovagolhassak rajta. Meg azt is szeretném, ha végre be is jönne hozzám, nem úgy, mint eddig. Eölolvastam anyámnak a levelet, aztán beletettük egy borí­tékba és elvitte a postára. Nemsokára meg is jött a válasz. Anyám olvasta föl, mert írni már tudtam a magam módján, de a fel­nőttek levelét még nem tudtam elolvasni. Szóval azt írta a Miku­lás, hogy még aznap este megláto­gat és személyesen hozza el az ajándékomat. Úgy is volt. Alig, hogy megvacso­ráztunk, kopogtak az ajtón. - No, menj fiam, nyiss ajtót! - mondta apám -, alighanem hozzád jött a vendég! Megszeppentem és inkább nagy­anyám ölébe bújtam, hiszen még soha se láttam igazi Mikulást. Hiá­ba bátorítottak, én biz, nem moz­dultam. Apámnak kellett been­gednie. Be is jött. Nagy, fehér kucsma volt a fején, a vállán meg földig érő, hosszú szőrű suba. mint a juhászokon. A hátán egy szüretelő puttony. Volt abban al­ma,. dió, csokoládé, szaloncukor, meg egy hatalmas virgács. Pont úgy nézett ki, mint a vesszősöprű, amelyikkel nagyanyám az udvart söpörte. A kezében meg ott volt a vadonatúj hintaló, a hátán nye­reggel.- Azt írtad, hogy személyesen jöj­jek el hozzád, mert nagyon szófo­gadó gyerek vagy - mondta mély, rekedtes hangon. - Eljöttem, de csak akkor adom oda az aján­dékokat, ha énekelsz nekem vala­mi szépet. Rég megbántam én már az egé­szet, mert féltem ettől a behemót, kenderszakállú, pápaszemes Mi­kulástól. De mit tehettem volna? Ha nem énekelek neki, még képes visszavinni a hintalovamat... El­énekeltem neki a Mikulás-dalt, az­tán ráadásnak még a karácsonyit is. Úgy megörült neki, hogy a végén megcsókolt és még táncolt is egyet velem. Aztán azt mondta, hogy rendes gyerek vagyok, meg- érdemlem az ajándékokat, de ígér­jem meg, hogy többé nem verem meg bottal a nagy fehér kakast. Csodálkoztam rajta, honnét tudja, hogy meg szoktam verni a kakast, de hát a Mikulás mindent tud!.. Megígértem. Erre ó letette az aján­dékokat. Míg a puttonyból ki­szedte a gyümölcsöt, meg az édes­séget, a subája alól kivillant a csiz­mája. Az egyiken egy nagy folt volt. Észrevette, hogy nézem, el­nevette magái és azt mondta, hogy rosszul varrta meg az erdei susz­ter. Telt, múlt az idő. Egyik napja szomszédban játszottunk a bará­taimmal. Látom ám, hogy a szom­széd bácsi csizmáján éppen olyan folt van, mint a Mikulásén. Ne|n szóltam róla senkinek, de egéjz nap a fejemben motoszkált a do­log. Este aztán megkérdezted apámtól:- Ugye a szomszéd Jani bácsi na­gyon szófogadó?- Szófogadó? - álmélkodottapáip.- Az hát - bizonygattam -, külön­ben a Mikulás bácsi miért adta volna neki a csizmáját?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom