Észak-Magyarország, 1992. november (48. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-07 / 263. szám
1992. November 7., Szombat ÉM-Hétvége/Regélő ÉSZAK-Magyarország 9 Kovács Emil alezredes úr emlékére Hajdú Imre Nem tudom megfigyelték-e, hogy mennyire hajlamosak vagyunk a túlzásokra. No nem mi újságírók (persze mi is), hanem úgy általában valamennyien. Légyen az bármi, ital, étel, kirándulás, szerelem - s hadd ne soroljam tovább - mi olyan könnyedén odaillesztjük melléjük a legjobb, a legszebb, a legtökéletesebb, a legemlékezetesebb jelzőt, hogy az csak no. Az embertársak esetében viszont ez szinte kizárólagosan leszűkül az elhunytakra, a közülünk épp a minap, vagy évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt eltávozottakra. Csak őket illetjük a legjobb férj, apa, nagyapa, koma, sógor, a legszcretctreméltóbb kolléga, barát, ember címkével. Úgy tűnik, hogy az élők jóvoltából az elmúlás mintegy jogosítvány a legtökéletesebb ember kitüntető cím elnyerésére. Hogy miért tesszük, miért mondjuk mindezt - így eltúlozva - már csak a halál után? Bűntudatból? Vezeklésből, mert ezzel a „véleményünkkel” is szeretnénk jobbnak tetszeni, mint amilyenek vagyunk? Nyilván ez is, az is szerepet játszik a dologban. Ugyanakkor - mily furcsa! - ezek a kegyes hazugságaink (pardon, apróbb-nagyobb túlzásaink) később valamimód visszaütnek a következő generációra, hisz' bennük kisebbségi érzést szülhet. Hisz' azt hihetik, hogy azok a korábban éltek, akiket ők személyesen nem, csak apáik véleménye alapján ismerhetnek, valamiféle szentek voltak, mindenben tökéletesek, s hát mi csetlő-botló emberek hol jövünk hozzájuk. Mindez ellen egyetlen védekezési mód lehetséges. Mégpedig ki kell mondani végre, hogy a király meztelen. A legekkel sem élőt, se holtat ne címkézzünk fel! Legek ugyanis nincsenek, nem voltak. Kiemelkcdőek, emlékezetesek, nevezetesek igen, ezeket az érdemeket viszont már az élők esetében se szégyelljük elismerni. Mindezeket azért voltam kénytelen előrebocsátani, mert írásom szereplője Kovács Emil magyar királyi alezredest nem akarom sem szentté, sem mártírrá avatni. Szeretném úgy és annak bemutatni a rendelkezésemre álló dokumentumok illetve leánya segítségével, amilyen volt: húsvér embernek. A történelem viharait megvívó, gyakran elszenvedő, csetlő-botló - éppen ezért számomra szimpatikus - katonának, kit jogtalanul, ugyanakkor kegyetlenül büntetett egy társadalmi rendszer hosszú éveken át, s aki életében de még halálában sem kapott mindezért elégtételt, sőt egyetlen bocsánatkérő szót sem. * Kovács Emil 1889. július 10-én született, tíz testvére közül ötödikként Szolnokon. Szülei a miskolci Tiszai pályaudvar restijének voltak a tulajdonosai. Iskoláit Miskolcon kezdte. Ebből a korból egy apró dokumentum, egy könyv a következő megjegyzéssel: „Kovács Emil IV. B. osztálybeli tanulónak, szorgalma és dicséretes magatartása jutalmául. Miskolc, 1905. június hó 29-én. Király Károly igazgató, Szopkó István osztályfőnök”. A könyv címe pedig: Gróf Széchenyi István emlékkönyv. Miskolcról Pécsre az ottani hadapród iskolába került, később pedig Kassán és Bécsbcn folytatta illetve fejezte be tanulmányait. Az első világháború kitörését követően 1914 augusztusában került ki a frontra a 3. tüzérezreddcl. Olt a 29. napon Przemyslnél homlok- sebet kapott és a lovát is találat érte. Mint hadnagy került fogságba. Az oroszok a hodzseni várbörtönbe szállították, később pedig Taskentbe került. Fogsága ideje alatt kétszer kapott tífuszt, s egy oltástól kapott fertőzés miatt meg is kellett operálni. Nyolc év fogság után csak 1922. augusztus 27-én, az utolsó magyar túszcsoporttal érkezett haza. Itthon, Miskolcon előbb a 13-as gyalogezrednél, majd a 7-es tüzérezrednél, később a helyőrségi kórházban szolgált. 1937. novemberétől a VII. hadtest parancsnokság G.H főnöke volt, 1941-től alezredesi rangban. Részt vett a felvidéki és erdélyi bevonulásokban, majd újra Oroszország következett a 2. magyar hadsereg kötelékében. 1942. június 29-én Kurszknál megsebesült, egy golyó hatolt át a jobb kezén. Felkötött karral is tovább maradt a fronton kisebb megszakításokkal. Azután 1944- ben Tordánál tüdőgyulladást kapott, ekkor hazaküldték, de két nap múlva családjával együtt Vágsellyére, majd onnan Ausztriába kellett mennie. Itt érte a háború vége. 1945. május 25-én Hornban egy gyűjtőlágerbe terelték 45 katona társával együtt, a családtagokat pedig oszlopba rendezve hajtották tovább a G.P.U.-sok Magyarországra. A foglyokat Hornból 1945. szeptemberében Magyarországon át lezárt vagonokban vitték Észtországba, Volga városába. Itt fakitermeléssel foglalkoztak. 1948 telén Révaiiba, majd a Krím félszigetre, 1950 májusában pedig Voronyezsbc szállították őket. 1950. november 15-én indulhatott az első hadifogoly transzport Magyarországra. November 29- én érkeztek Sóstóra. Itt a szokásos ígérgetés: „Holnap hazamehetnek”. 1950. november 30-án viszont vagonírozás, és a budapesti Mosonyi-úti rendőrlaktanya to- loncházában kötöttek ki. Innen 1951. október 5-én Kazincbarcikára internálták őket, (bővebben erről az időszakról Görbcdi tanár úr könyvéből olvashatunk „Szögesdrótok a Sajó völgyében” címmel. Kovács Emil 1953. szeptember 11-én, 64 éves korában szabadult. Ekkor „megmagyarázták” neki, hogyan kell ezentúl viselkednie és felajánlották, hogy továbbra is ott dolgozhat az építkezésen, mivel nyugdíjat még nem kaphat. Miskolcon nem találta a családját, mert 1952-ben kényszertartózkodási helyül Jászberényt jelölték ki számukra. (A család is golgotát járt, és 1957- ig nem is telepedhettek le Miskolcon.) Négy gyermeke, kivétel nélkül jó tanulók voltak. Két fia a kitűnő érettségi bizonyítvány dacára sem tanulhatott tovább. Nagyobbik fiát 1952. februárban munkaszolgálatos katonának vitték és huszonhét hónapon át építkezéseken és bányában dolgozott. (Közben balesetet szenvedett, akkor se engedték haza.) Két lányára is rásütötték az osztályidegen titulust, ők is csupán segédmunkásként dolgozhattak. Kovács Emil alezredes a volt fogsága helyén a Hő- és Sav- szigetelő Vállalatnál dolgozott tovább mint segédmunkás 72 éves koráig. Itt jó munkája elismeréséül 1956-ban ezüstérmet kapott és több írásbeli dicséretet helytállásáért. Munkásszállásokon élt, és csak 1-2 hetenként járhatott haza családjához. Ezután még 80 éves koráig mint figuráns dolgozott mérnökök mellett. Halála előtt a házastársi pótlékkal sem kapott többet 2 ezer forintnál. Összesen tehát több mint 17 évet töltött hadifogságban. Mivel edzett katona és sportoló volt, (birkózott, vívott, lovagolt, úszott), talán ennek köszönhette, hogy megélt 90 évet. 1979. november 13-án három nap rosszullét után halt meg. A miskolci Mindszenti temetőben alussza örök álmát. Az O emlékére írta leánya a következő verset: Nem úgy ment el ahogyan kívánta Golyóval szívében, csatatéren. Mégis úgy van énelóttem hősen, bátran, csodásán és hófehéren. Az élet harcát megharcolta Hőshöz illően, becsülettel Újságok nem regélnek Róla A csend beszél mégis kegyelettel: Jó öreg katona, ki szent hitét Belém táplálta örökül. De megfújták az ezred kürtjét s a trónhoz járult, hol Isten ül. Az örökélet otthonában Vigyázzban áll és szalutál Az Isten lovaggá üti biztos ...és nem fog ki Rajt' a halál! A neve sincsen kaszárnyában Dísz-szemle van most, bizony ám! S az első sorban nagyatillában áll: hősi halált halt Apám! Kulákkatonák (Rákosi bérbe adott rabszolgái 3.) Dr. Csonkaréti Károly 1951 végére 725 fővel csökkent a munkaszolgálatosok létszáma. Voltak, akik meghaltak, másokat kivégeztek, néhányat fegyveres alakulathoz helyeztek, börtönbe zártak, vagy betegségük miatt leszereltek. így lett az összlétszám 7625 fő. A keret száma ekkor 391 fő. Az 1. Építő Dandárnál rendszeresített létszámot fel kellett tölteni. 1952 januárjában az addig be nem hívott, politikailag megbízhatatlan sorkötelesek száma 2780 fő volt. Ezeket hívták be 1952. február 18-ra, a zömük, 1931-ben született. Előtte azonban leszerelték a tartalékosok egy részét, majd folyamatosan május végéig valamennyit, összesen 2100-at. A munkaszolgálatosok összlétszámú tehát egy 1952. május 23-án kelt kimutatás szerint 8848 fő volt. A dandárparancsnok, Kovács Miklós alezredes azonban a honvédelmi miniszternek címzett jelentésében ezt kevesellte. „így az a veszély áll elő, hogy az 1952. évi laktanya és egyéb honvédségi épületek határidőre nem készülnek el...” s kérte „az építő egységek és fegyelmező zászlóaljak létszámának feltöltésére 3000 fő „c” kategóriába tartozó sorköteles behívását...” Megkezdődött tehát az újabb behívások előkészítése, majd 1952. július 22-i bevonulásra szét- küldték a behívókat. Miután az előirányzottnál sokkal kevesebben vonultak be, augusztus 1-jcre újabb behívást rendeltek el. Ezzel a munkaszolgálatosok száma 10 899-re emelkedett. Az 1953. március 2-i és 3-i behívásokkal pedig 12 .in f6re növekedett az 1. Építő Dandár munkaszolgálatos létszáma. Ilyen magas létszámmal, amelyhez feszített munkatempó járult, már 1953 végére nagyjából elkészültek a laktanyák, repülőterek és más honvédségi létesítmények. De még az állami gazdaságokba, kőbányákba, tiszti lakások építésére is jutott a munkaszolgálatosokból, majd 1953 végétől szénbányákba is. sőt, a fegyelmező, büntető, Különleges Munkás Zászlóaljak közül például a miskolcihoz került (volt Nyíregyháza-Záhony székhelyű, pf. 3210) az 1952. évi második és harmadik bevonulás teljes létszáma, annak ellenére, hogy ide csak a katonai bíróságok által szabadságvesztésre ítélteket lehetett volna helyezni. A bánásmód, természetesen, megfelelt a büntető jellegnek. Azután, még 1952-ben megszületett a pokoli ötlet. Nem volt elég, hogy a munkaszolgálatosok ingyen dolgoztak, hogy a politikailag megbízhatatlan fiatalságot kivonták az ország életéből, hogy ezeket a „nyíltan ellenséges elemeket” - ahogyan egy jelentés fogalmazta - kemény munkával büntették, további hasznot húztak kényszermunkájukból. Mégpedig úgy, hogy bérire adták őket, mint az ókori rabszolgákat, búsás haszonért, az építkezésekkel megbízott polgári építőipari vállalatoknak. A befolyt bér a Honvédelmi Minisztérium kasszájába került. A munkaszolgálatosok ebiről semmit sem láttak. Bedig maga a fennmaradó tiszta haszon sem volt kis összeg. Zászlóaljanként több százezer forint negyedévenként. Például a pf. 7314-nél (Budapest) 826 800 forint, a pf. 6321-nél (Tata) 259 450 forint, a pf. 3340- nél (Veszprém) 326 760 forint, a pf. 3229-nél, amely fegyelmező zászlóalj volt, (Budapest), 458 810 forint. (Az 1953. évi I. negyedév adatai.) A kőbányákban csak kisebb létszámú munkaszolgálatost dolgoztatlak. Ók nem voltak bérbe adva, a honvédség részére fejtettek követ Uzsabányán, Halápon. Badacsonytomajon, Verpeléten és Recsken. Recsken a munkaszolgálatosok barakkja a hegyoldalnak támaszkodott, de olyan szorosan, hogy a föld ráfeküdt. A téglák fúgáin át hallható csobogással folyt a víz a körletbe. A padlón tenyérnyi magasán állt, s a felesleg a küszöbön át csordogált ki a szabadba. Fűteni nem lehetett. A nedvesség olyan nagy volt, hogy mindent átjárt. A szalmazsákokat naponta kétszer kellett forgatni, hogy ki ne hajtsanak. A kőfejtés kézi erővel, csákánnyal, feszítővassal és kalapáccsal folyt. A kifejtett szikMegismétlődhet a történelem Miskolc (Tanácsház) ma: Városház tér 1959. december 4-től Iglói Gyula Tekintélyes zsűri, Kisfaludi Stróbl Zsigmond elnökletével 70 éve, 1922. október 30-án járt a miskolci Városház téren. Az elesett hősök emlékművére Ditrói Sik- lódy Lőrinc szobrászművész által készített ajánlati szobortervet bírálták el a szobor helyének megszemlélésével együtt. „A zsűri...azon nézeten van - idézzük a korabeli jegyzőkönyvet -, hogy az emlékmű a Városház téren a városi bérház levágott sarkának tengelyvonalában úgy helyezendő el, hogy az alak a Széchényi u. felé nézzen, a kis háromszögű parknak a városi bérház felé eső hátsó részében a négyes lámpától délfelé kb. 1,5 méternyire.” Siklódy terve szerint a hősi emlékmű talpazattal együtt 5 méteres volt, amelyből a főalak „honvéd” 2,4 métert tett ki. A kompozíció teljes költsége elérte az 1,5 millió koronát, amelynek felavatását 1923 júliusára ütemezték. Miskolc thjf. város törvényhatósági bizottsága az 1922. december 28-i ülésén azonban másképp határozott. Kimondták a képviselők, hogy „a bíráló bizottság által megfelelőnek talált modell szerinti szoborművet...nem fogadjuk el, hanem elhatározzuk, hogy aT[27/kgy.l922. számú s a m. kir. belügyminiszter úr 165018/IV.fö. 1922. sz. rendeletével jóváhagyott határozatunk szerint felállítandó emlékmű elkészítése czéljából országos tervpályázat írassák ki... /egyben/ Ditrói Siklódy Lőrincz szobrászművésszel szoborművé tulajdonjogának méltányos árban való megszerzése s egyezség megkötése tárgyában” a városi tanács tárgyaljon. A közgyűlési határozat szerint a bemutatott és a zsűri észrevételei szerint átdolgozott modell méltó lenne „Mis- kolcz város jelentőségéhez,... mégis abból a szempontból kiindulva, hogy a világháború hősi halottainak emlékét megörökítő szobormű a lehető legszebb, legsikerültebb, s a város kulturális jelentőségéhez, nagyságához minél méltóbb művészi alkotás legyen, nagyobb anyagi áldozat meghozatalától sem riadva vissza, helyesnek és czélszerűnek tartjuk a szobormű felállítását országos tervpályázat útján biztosítani.” A hősi emlékművet a Városház téren később nem valósították meg. A „négyes lámpa” helyére tett hatalmas nyolcágú, 1959. december 4-én üzembe helyezett, „fénytestet” is elbontották. Nem épült meg a Tanácsház térre tervezett szökőkút sem az 1980-as évek elképzelései szerint. Most egy lámpa nélküli lámpaoszlop árválkodik ott, ahol majd - a terv- pályázat mellőzésével felkért Me- loccó Miklós szobrászművész szerint - gróf Széchenyi István szobrának kell majd helyet és „teret” készíteni. Bizonyos, hogy a történelem megismétlődését jelentené, ha a mostani miskolci közgyűlés is megváltoztatná a felállítandó Széchenyi-szobor helyét és a Városház tér megmaradna változatlanul annak, aminek hívják. Iákat az ősztől tavaszig csúszós, sáros pallókon kellett arrább talicskázni, majd kocsira rakni. Voltak természetesen ünnepek is. 1952 karácsonyára, majd Szilveszter napjára így emlékezik Nagy Lajos: .....Karácsonykor két f iú engedély nélkül kiment a faluba, Verpelétre, a templomba. 30 napi szigorú fogdát kaptak... Takarodó után nem volt szabad villanyt gyújtani. A mi szobánk megbeszélte, hogy Szilveszter éjjel közös akarattal felkapcsoljuk a villanyt és elénekeljük a magyar Himnuszt. A felső ágyasok tér- deji, az alsók felállva. Alig hogy elkezdtük énekelni a Himnuszt, berontott egy tizedes és egy őrmester. Vad üvöltözéssel sorakozó! parancsoltak, fellökdösték az ágyakat és bennünket. Én is nekiestem az egyiknek úgy, hogy felrepedt a homlokom. Aztán jött Garamvölgyi századparancsnok, sorakoztatott és közölte, hogy lezárja az egész századot, majd bejelentette, hogy 5 perc múlva szobaszemle. Hat hónapra valóban lezárta a századot. Ez idő alatt havonta csak egy levelet írhattunk és kaphattunk. Se csomag, se eltávozás. Büntetésünkhöz tartozott, hogy hat hónapon át minden este 8-9 óra között politikai foglalkozást tartottak. Politikai tisztünk, az AVH-tól odahelyezett, Lovászi nevű törzsőrmester minden szombaton és vasárnap alakiztatott. S mindez a Himnusz eléneklése miatt... 1953 tavaszán a verpeléti kőbányában dolgoztunk, ahonnan a kitermelt termésköveket hordtuk be a laktanyába, a készülő harckocsigarázs aljzatbetonjába. 1953. június 30-án felszabadultunk a büntetés alól. A régi tiszteket leváltották...” A remény, hogy nem kell életfogytiglan kényszermunkát végezniük, akkor csillant meg először a munkaszolgálatosok előtt, amikor 1953 nyarán, Nagy Imre miniszterelnök feloszlatta az internálótáborokat, eltörölte a kuláklistát és feloldotta a kitelepítettek lakhelyelhagyási tilalmát. {Következik: Büntetésből szénbányába)
