Észak-Magyarország, 1992. november (48. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-21 / 275. szám
1992. November 21., Szombat ESZAK-Magyarország 9 Ém IIétvége/Irodalmunk Gyögyszemei Reviczky Gyula Pálma a Hortobágyon Oda vitték, ki a Hortobágyra, Hogy legyen majd híres, büszke pálma, Hogy bámulják olvasatlan évek, Születendő, újabb nemzedékek. De az ösztön már kicsi korába' Húzta, vonta melegebb hazába, S hol az ákác, fűzfa gyökereznek: A homokban nem gyökerezett meg. Darabig estik tengett nyomorogva, Míg a nyári nap körülragyogta, S magát azzal csalta, hitegette, Hogy ez délnek sugára, melegje. De hogy ősz lett, köd lepé a tájat S a levelek lassan hulldogáltak: A legelső szélvihar kitépte S a halálnak éje szállt föléje. Új tavaszkor ákác, fűzfa zöldéit; A kiszáradt fácska soha többet; Mert akinek délszak a hazája, Hideg földön meg nem él a pálma. (1884) Gyulai Pál (1826-1909) Hadnagy uram .Hadnagy uram, hadnagy uram!' „Mi bajod van, édes fiam!” .Piros vér foly a mentére!' „Ne bánd, csak az orrom vére.” .Hadnagy uram, hadnagy uram! El ne essék itt az útban.' „Belebotlám egy nagy kőbe; Szegezz szuronyt, s csak előre!” Megy a honvéd, áll a hadnagy. Mély sebében összeroskad. .Hadnagy uram, hadnagy uram!' „Csak előre, édes fiam!” Juhász Gyula Tiszai csönd Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók. Egyiken távol harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol. Az égi rónán ballag már a hold: Ezüstösek a tiszai hajók. Tüzeket raknak az égi tanyák, Hallgatják halkan a harmonikát. Magam a parton egymagám vagyok, Tiszai hajók, néma társatok! Ma nem üzennek hívó távolok, Ma kikötöttünk itthon, álmodok! (1910) Kiss József (1843-1921) Egy sír Valahol messze. Valahol régen. Megástak egy sírt Temető-szélen. Fája elsüppedt, Hantja behorpadt. Ki nyugszik ottan, Azt én tudom csak - Én tudom csak. Nem jártam arra, De oda szállnék; Nem láttam soha, De rátalálnék: Valami titkos Erő él bennem. Azt megmondaná: Merre kell mennem - Merre kell mennem. Te alszol ottan. Édes jó anyám!... Kietlen gond közt, Sivár éjszakán, Ha éltem sorát Meghányom-vctcm: Hej, azt a sírt be Meg is könnyezem - Be megkönnyezem. Móra Ferenc Disztingválás Három napja ásatom a Basahalmot; a basát ugyan nem találtam, de rátaláltam magamra. Már olyanformán, hogy megtudtam, ki vagyok. Azaz, disztingváljunk, megtudtam, hogy én nem én vagyok. Börcsöknek hívják a legöregebb napszámosomat, ő mondja, hogy beszélhetek én, amit akarok, ő jobban tudja, hogy ki vagyok én, mint én magam. Persze nem nekem mondja a szemembe, hanem a hátam mögött mondja az egyik szolgámnak, de úgy, hogy én is halljam.- Mondja mán, no, hány csillagja van a maga gazdájának?- Mölyiknck? Börcsök a válla fölött a gödör felé bök az ujjával, amelyikben vallatom a kutyafejű tatárt.- Őneki. A tüsztölt kincskeres- kedőnek.- Láthatja, nincsen annak egy se.- Nono. Most. De otthon? Mikor a parádés ruháját fölvöszi? Hány azon a csillag? Kapitány-e vagy ezrödös?- Mög van kend keveredve - mondja bosszúsan a szolgám. Börcsök megpróbál egy sokatmondó kacsintást, már amennyire a ráncai engedik.- Nézze, neköm megmondhatja. Úgyis tudom én azt, hogy ezt a rettentő titkos munkát, akit ü végeztet, nem bízzák mezítlábas embörre. Börcsök az olyan ember fölényével nevet, akit nem tud falhoz állítani a városi úrféle.- Tudok én mindönt, kérőm. Maguk azt a kád aranyat keresik, akit akkor ásott el a török császár, mikor a Kossuth apánk kiadta neki a nyargaló!. Más ember azt mondaná erre a történelmi fejtegetésre Börcsöknek, hogy vén szamár. A szolgám azonban tudja, mivel kell éreztetni a tanultságát ezekkel a tudatlan emberekkel. Olyant mond Börcsöknek, amitől egyszerre meg kell benne állni az ütőnek. Azt mondja neki.- Kend nem tud disztingválni, tatám. Erre csakugyan nem tehetett mást Börcsök, mint hogy elhallgatott, s tartotta a haragot estig. Akkor a többi napszámosok hazaszéledtek, s csak maga maradt ott halompásztornak, ami igen kellemes foglalkozás. Csak annyiból áll, hogy az ember leteríti a subáját a sírok felelt, és nézi a csillagokat, amíg el nem alszik. És mivel ezért is nappali napszám jár, Börcsök megengedheti magának azt a tékozlást, hogy kemény tarhonyát pörköl magának vacsorára, mégpedig olyant, amiben szalonnadarabok is vannak. És mikor leveszi a bográcsot a szolgafáról, odaszól a szolgámnak:-No, tartson velem maga is. I ladd lássa ez a városi úrféle, hogy a pusztai ember is tudja ám, mi a becsület. A városi úrféle köszöni szépen az invitálást, nem is kéreti magát. Egyelőre azonban csak a halhatatlan szaga élvezhető a töpörtyűs tarhonyának, nyelvvel nem tanácsos hozzá közeledni, mert mind leszedné róla a bőrt. A bográcsnak egy darabig a homokon kell tartózkodni hűlés tekintetéből, a puli felügyelete alatt. A puli nem városi kutya, szó se férhet a becsületéhez. Börcsök nyugodtan kerülhet egyet a városi úrfélével a szőlők közt a napszállat pirosságában. Nem a tájképi szépségeket magyarázza neki, hanem egy gazdátlan körtefát keres, mert ha már vendéget adott az Isten, adjon egy kis vendégnek valót is. Ad is, mert napszállat után már minden körtefa gazdátlan. Csak a nagy dongással röpködő cserebogarak zavarják a kér összebékült embert a közgazdasági tevékenységben.- No, hagyjunk holnapra is - mondja Börcsök, mikor megtelik a kalap. Fele úton kaffogva gurul eléjük a puli. Farka csóválásával jelzi, hogy minden rendben van, várja a bogrács a magas uraságokat.- Most mán iigön - kóstol bele Börcsök a tarhonyába, és ülést szerkesztve a sutából, megkínálja vele a városi cimborát.- No, maga erre helyhözködjön, neköm jó a földön is. A városi ember nagyon meg van il- letődve. Különösen mikor észreveszi, hogy Börcsök mind elhárítja maga elül a töpörtyűket, és ő eléje tologatja a kanalával. Ha látná a vén ember mosolygását a bajusz alatt, még jobban meg volna hatva. De a városi szem előtt minden elmosódik már a szürkületben, a városi gyomor azonban vaktában is érzi, hogy ezért a töpörtyűért érdemes volt kijönni, ilyent nem árulnak a hentesboltban. Már a bogrács feneke felé ütődnek a kanalak, de Börcsök még egyre kedveskedik a cimborának.- Ugyan mit csinál már kend? - sza- bódik illendőségből a városi ember.- Mit csinálok? - mondja kedvctelten Börcsök - nem csinálok én sömmit, csak disztingválok.- Hogyhogy disztingvál?- Hát csak taszigálom énelülem maga elé a cserebogarakat, akik belehullottak a bográcsba. Fogadok, hogy őszre már járja a közmondás a határban: disztingvál, mint Börcsök a bográcsba. Ady Endre Levél helyett Gogának Üzenet román barátomnak Goga Oktávián nevezetű barátommal aligha szoríthatok már és még az életben kezet, holott ez nekem fáj. De, istenem, annyi fájás között, amennyi az ilyenfajtájú, furcsa embert mostanában éri, ez alig számít. Ma minden, ami jön, fájás, szomorúság és seb, ezt bizonyosan Goga, a derék román költő is érzi. 1 la nem hívnak s visznek a Halál elé, ez az ármádiának a haszna vagy kára, de rajtam mit se segít. Azt látom, dehogy látom, érzem, hogy ezt a játékot még kibicként sem bírom. Megértem én Goga Oktáviánt, akit egy kicsit mindig a telített, kótyagos román Kisfaludy Károlynak vélek. Megértem esetleg azt is, hogy nációja egy rettenes nagy kérdést kapott, s erre a megfejtést az óromantikus Goga Oktáviának adják. Mindent megértek, s franciául magyaron beszélvén: meg is tudok bocsátani, ha valaki érdemes rá. , c ®°ga barátom semmiképpen sem r ernes, s ezért nem lehetséges, hogy a kezét, tulajdon kezét, valaha is megtnt megszorít sam. . 'C et. hogy kezdő népeknek sok Van* l*e (-<n ts és Goga is ki- Lj"n< k, ha valaki a románt kezdő népnek mondaná. Idegeim nekem is vannak. Victor d U®° H'j'nni is rontott, ráadásul Jókai, i1, Sttnbaldiskodni ma már magyar ku'turember nem tud. n v‘iltozö hangulattal nézem ezt a komédiát. 1 n f!Xn Pedig fáj nekem annyi fájás p,? 1hogy Goga Oktávián román Dórouléde akar lenni. "* ckíóképpen az fáj, hogy c nekem •mpatikus fajtán elhatalmasodtak a Ady Endre édesanyjával Reprók: Laczó József lehetetlenül piemontikus célú emberek. Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Terhelten és átkozotton e levethetetlcn magyarságomtól, azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki súlyos, shakes- peare-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben, s terhelt, teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövőjű nemzet. Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert Ugyű. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem Dommul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele. (1915. január 24.) Babits Mihály / Uj leoninusok Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok, hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj. Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés, gyűl a vihar serege: még lila s már fekete. Éjre csukódnak az akiok, jönnek az éjjeli baglyok, csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák. Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor; szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék. Szép est a szerelemre: jövel kegyesen kebelemre; sír és fél a világ; jer velem árva virág. Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak! Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered. Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám. Mig künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég. O, bár gyújtana minket, egy hamuvá teteminket a villám, a vihar; boldog az, így aki hal. (1908) Tompa Mihály Tornácomon Tűnődve nézek a tájon végig-végig; Távol halmok s hegyek láncolatja kéklik, S innen rajta, zölden, A szép Sajó völgye nyájas nyílt arcával Tárul ki előttem. Folydogál a Sajó, folydogál árkában. Zaj nélkül, mint aki nem mer járni bátran. Olyan lassú s fáradt... Igaz, hogy már vértől és könnyhullatástól Eleget megáradt. Hová lett innen a vérfolt s a patkónyom. Mely a setét idők küzdelmirői szóljon? Eltörlék az évek... Hej ha a szívből is fájdalmat, emléket így kitörlenének!- De tisztán süt a nap, meleg délután van. Dologban az ember, s a rétek hosszában Hemzseg, mint a hangya; A dolgos nép után hosszú sorral támad Rudas és kalangya. Sűrű cseppekben foly arcán a veríték. De a nehéz munkát hogy megédesítsék: Zengnek meleg dalok; Feltörik a tenyér, de a szív édesen Mulat s elandalog. És elgondolkodom e népen, e dalon... Mi szólal meg abban: öröm vagy fájdalom. Húrján a kebelnek? S látom, hogy a virágmagvak még a sírnak Halmán is kikelnek. Azonban este lesz, elcsendesül a dal. Hűvös szellő támad az est homályival; S ködpalástot öltvén, Elvész a táj képe, a rét nyájas arca A szép Sajó völgyén. És akkor ha általjön Péter vagy Pál úr. Sokat beszélünk az élet mivoltáról... S tárgyat keres elménk: Borongó kedélyünk mely felderítené S melyen megpihennénk! Végtére elborúl s nyomasztó nagy éj lesz; A levert lélek egy sötét vágyat érez: Nem élni! nem élni! De egy-egy csillag gyúl a felhőkben távol. Fellobbanó fénye lelkűnkig világok Remélni! remélni!
