Észak-Magyarország, 1992. október (48. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-03 / 234. szám
1992. Október 3., Szombat ÉM Hétvége/Irodalom ÉSZAK-Magyarország 9 A cigányiskolában * Kárpáti Béla Lakatos tanító úr fél nyolcra megjelent az iskolában. Már gyülekeztek a gyerekek, kicsik-nagyok vegyesen. Piszkosan, ahogy este lefeküdtek, úgy gyülekeztek az udvaron. A nagyobbak külön csoportban, itt durvább és fesztelenebb vicceket engedhettek meg maguknak. Egy-két lányt is kitüntettek azzal, hogy maguk közé engedték, de ennek ára volt. El kellett viselniük a fajtalanabb viccelődéseket. Már anyányi nagylányok voltak ezek - sokan ilyenkor már szülés meg házasság miatt kimaradnak az iskolából -, ezek úgy látszik, még állták a fiúk ostromát. Igaz, hogy el kelleti fogadniuk a társaság törvényeit, nem nyavalyogni, ha egyik-másik csak úgy csintalan heccből belecsíp a mellükbe vagy a fenekükbe, még ezt is megtiszteltetésnek kell tekinteni, hálásan, mint egy sárló kanca visszanevetni a támadóra, hiszen ez is csak egy módja az udvarlásnak, benne a férfi elismerése, tisztelete. Az meg aztán különös dicsőség, ha a fiú a játék viszonzását is elviseli, akkor már magával egyenlőnek ismerte el, s az már egy lánynak a legnagyobb elismerés. Április volt, s az idén különösen bolond ez a hónap. Olyan kánikulai napok váltakoznak kora tavaszi reggeli fagyokkal, hogy az ember kedve is végletek között táncol. Az égen iromba felnők húztak el lassan, észrevételeitől. Ettől volt, hogy a nap hol bizsergetőn kisütött, hol még vészjóslóan elborult. Mintha a fény és árnyék birkóznának egymással, s hol az egyik, hol a másik kerül fölénybe. A hegyoldalban a telepi viskók falán a fehér mész, s a fekete sár kontrasztját élezte a nap. Lakatos az iskola tornácán álldogál, s mélán keresi a fekete félembereken a Viróczki lelke nyomait. Egyszer csak az egyik legény jön az udvarra, s újságolja:- Csávók, az öreg kinyiffant!- Ki? Virgács? A hírt hozó fiú sarabolatlan kazalhajában pehelyszálak fehérlettek - alkalmasint rongyos a dunyhájuk!- s hosszú fejete gyapjak csomóztak kétoldalt végig az arcán, pa- jesz gyanánt. Rögtön értette Lakatos is, hogy a Virgács Viróczki gúnyneve lehel. A gyerekek többje kémlelte őt összehúzott szemekkel, a kisebbek még némi köszönésfélét is gagyogtak előtte, de a nagyobbak leintették őket.- Marha vagy? Nem is ismered!- Ki ez? Mit akar itt? - kérdezgették a füle hallatára. Nem olyan tapintatos még a cigány, hogy az illemhez hangolná magát; ha susogni kéne is csak kiabál, mert ehhez szokott.- Ezt kérdezd ne, ez köszönt neki!- mondja az előbbi, aki lemarház- la a köszönő kisebbet. Aztán úgy néz őrá vissza, mintha azt mondaná: „Ez is valaki már? Mindjárt behúzok neki egyet!”.- Valamelyiknek a bratyója lehet, hiszen roma! - Ez a hang magányosan hangzott, nem látta hozzá, kinek mozog vele a szája. Aztán az a fiú, akit egy csoport fogott közre, s aki korábban a mellette álló lányt arra érdemesítette, hogy megcsipkedte a mellét, most zsebre lett kézzel, mintegy olyan hintázással, amellyel a félszel rázza le magáról, feléje kacsázott, s elébe áll, a szájában gumit rágva:- Cső! Azon van a dumacsata, hogy le roma vagy-e. Ugye az? Lakatos tanár úr csittítja magát, mert bizony egy pillanatra torkára égett a nyál, és a karjában rándult egy reflex, de most válaszra nyugtatja magát; csak nem kezdi po-- fonnál az ismerkedést!- Az vagyok én! A hangnem hetyke volt, s ez megnyugtatta őt, a fiút meg egyenesen feldobta.- Na ugye, löki! - veti a csoport felé, ahonnan ágaskodó nyakkal figyelték a jelenetet, mintha gémek lennének. A fiú úgy megy hozzájuk vissza, úgy hagyja el őt, mint egy villanyoszlopot, amit most vizelt oldalba. Aztán már ott mondja: - Hapsikám, apukád száz méterről megérzi a romaszagol! Olyan roma ez, mint én vagy te! Na, milyen voltam?! - és elismerésért az előbbi lány lába közé kap, aki úgy ült közöttük felemelt térdekkel, hogy combjáról a hasára csúszott a szoknyája, s öle árnya csalta magához a szemeket. A fiú is így érezhette, mert mintegy mentségül énekelni kezdi: „Messze van Nyílra, mégis ki van nyitva, messze van Budapest, mégis belelátok!”- Csintalan! - adja a lány a haragost, pedig eszébe sincss bosz- szankodni, hiszen mi van abban? A fiú, hogy megszilárdítsa friss sikereit, visszatér hozzá.- Osztón kire vársz? Virgácsra? -Óró.- De kifingott.- Mit csinált?- Bekrepólt. Azt mondják bedili- zett.- Hogy beszélsz a tanítódról ?- Hát hogy beszéljek? Ez az igazság! Tutira veheted, mert ő ilyenkor már itt van Dezsőkével!- Az ki?- A pálcája. Nincs gyereke, hát azt neveztük el róla.- Nem látszik rajtad, hogy használta volna!- Nem merte! Akarta, de velem ráfázott!- Miért?- Nem sok kellett, hogy visszaadjam. Verje az anyukáját! Jobb ezt nem folytatni - gondolta Lakatos, és most ő mozdult, hogy otthagyja a fiút ugyanúgy, ahogy az őt az imént. - Honnan lehet itt telefonálni?- A budiájából.- Az a tanári?- Az ott.- Van az igazgató úrnak telefonja?- Mit tudom én! A takarítónő hamar elment, s nem a zárban hagyta a kulcsot. De hol?- Nem tudod, hol a kulcs?- El szokták dugni előlünk. Pedig ha akarnánk! Egy ilyen vacak kis zárat! Az ujjammal is kinyitnék!- Hát nyisd ki. Erre már szagot fogott a fiú. Megakadt a szeme, a száját összefogta, úgy tartotta fel, hogy le ne essen, de még nem adta meg magát.- Hát „iszen! Majd bolond leszek!- Nem lesz semmi bajod, csak nyisd ki!- Van eszemben! - s már rosszat sejtve hátrálni kezdett. Pár lépésről kérdezte vissza: - Osztón ki vagy te, he? De már be sem várta a választ, meggyorsította a hátrálását. Menekülni kezdett. Az ujját a szájába vette, s éleset Rittyentett. A többi mint ménes a mén után, gyors iramban kívül került a kapun. Lakatos lehetetlen volt. Hogy mondja ő, hogy „Álljatok meg, én vagyok a Lakatos Zoltán, ezentúl én foglak benneteket tanítani, azt vártam, hogy Virgács bemutasson nektek, s most tessék, itthagyott a maccsban, s nem tudok veletek mii kezdeni”? Hagyta, inkább csak nézte, hogy tűnnek el a telep felé vonuló csoportban, mint a Jerikóból menekülő zsidók. Mint Lótok, egyesek gyanakodva, félve meg fenyegetve vissza-visszafor- dulnak, nem hívják-e őket vissza, de rohanásuk iránya egyértelmű; eszükben sincs visszatérni az iskolába. * Részlet a szerző Fekete Galambok című készülő' regényéből. bunkóként lóbáljuk a vitapartner feje felelt. Azért örülök ezeknek az írásoknak (ami nem jelent mindig teljes azonosulást, egyetértést is), mert egy markáns (ha úgy tetszik pártos) nézőpontból nagy felkészültséggel elemzik a szerzők. Remélhetően - nagyon szeretném - a most újrainduló lap ezeket olyan vita(indító) írásoknak tekinti, amelyekhez csatlakozni, vagy éppen vitatkozni is lehet. A pluralizmus és a nemzet jegyében, amelyet illyési értelemben tágan, nagylelkűen értelmeznék. (tehát elutasítva mindennemű kirekesztést, diseriminátiót). Szerezzen rangot a Hitel, azaz a hitelével legyen vonzó, adjon rangot szerzőinek, mint Illyés utolsó lapja a Magyar csillag, s elődje a Nyugat! Az Új(-raéledt) Hitel Horpácsi Sándor Izgalmas olvasmány. Életkori sajátosság (vagy ízlésficam?), de egy idő óla az értekező prózánál kezdem olvasni a folyóiratokat. Volt idő, amikor a verset kerestem, volt amikor (pl az ÉS-bcn) a riportot, tévé-kritikikát, mert az információéhségem nagyobb volt, mint annak értelmezésének igénye. Ma már nem csupán az érdekei, hogy ini van, de az is, hogy az milyen, illetve, hogy értelmiségi társaim hogyan vélekednek róla. Korábban „az egy akol, egy pásztor” azaz egy ideológia, e- gyetlen (legális) vélemény idején ezt az igényt csak mérsékelten elégíthette ki a sajtó, hiszen a három T-t éppen a másság és a sajátosság elfogjtására, ellehetetlenítésére találta ki az atyamester (A.Gy). Hosszú és keserves küzdelmet folytatott a magyar értelmiség azért, hogy egyáltalán véleményük lehessen, szuverének, kö- rüljárhatóak, körülhatárolhatóak, s hogy ezek saját lapot, fórumot kaphassanak. Anélkül, hogy más „ vonulatokat” (a pártállam kedvenc szava volt) alábecsülnék, bagatellizálnék, ki kell emelni a köllőfcjedclem-páriárka Illyés szerepéi, törekvését. Sorsa nem adta meg, hogy megérje lapja a Hitel megjelenését. Azért a folyóiratét, amely kultúráltan, eú- rópaian elkötelezetten nemzeti, ha úgy tetszik népi. Mindhárom jelzőt fontosnak tartom (a sorrend esetleg félreérthető), mert éppen a rendszerváltás óta mintha elbátor- talanodott, elgyámollalanodott volna ez a „vonal”. Éppen a napi politika, a politikai zsargon eldurvulása hívja fel a figyelmet, tudatosítja a hiányt, ti, hogy elérkezett az ideje bizonyos fogalmak, elméletek (megtisztításának, mint ama talált tárgyénak. Csakhogy ezeket a fogalmakat mint pl. a liberalizmus (Tőkiezki László : Mit jelent ma nálunk a liberalizmus?), populizmus (Gyu- rácz Ferenc: A „populizmus” értelmezéséről), haza (Tornai József: „Az ember nem a cipője talpán hodja a hazáját”), posztmodern (Todd Gitlin: Élet a poszt- modern világban) vagy éppen antiszemitizmus (Löffler Tibor: A tudáskritika igézetében) nem „találtuk”, hanem örököltük, vagy éppen behurcoltuk, s most a közhelyig koptatjuk, máskor meg Hová tűntek az osztályok? Szt-NTMIHÁLYl SZABÓ PÉTER Az elmúlt rendszerben nagyjából megszoktuk, hogy a hivatalos ideológia szerint volt a munkásosztály, a parasztság, a velük szövetséges, de osztályként nem szá- montartott értelmiség, - no és egyre növekvő számban a kicsit gyanús kívülállók, a maszekok, akikre úgy tekintettek, mint a kapitalizmus kövületeire, illetve később, mint szúlláscsinálóira. A rendszerváltozás éveiben, de már úgy a nyolcvanas évek közepétől kezdve ezek a kőkemény struktúrák fokozatosan fellazultak, de még mindig úgy festett - a teljes foglalkoztatottság idején bizonyosan - hogy létezik egy körülhatárolható, jellemezhető munkásosztály, a - főként szövetkezeti - parasztság és túlnyomóan állami fizetést húzva, az értelmiség, illetve az alkalmazotti réteg. Ám az „egyéb”, az igazán sehová sem sorolható rétegek száma egyre jobban nőtt, elsősorban a kereskedelem és a szolgáltat ás terén, de a szellemi szabadfoglalkozásúak száma is rohamosan gyarapodott. A munkanélküliség megjelenésével egy időben azután a vállalkozói csoportok is nagyobbak leltek. Most, úgy látszik, mintha az „alapvető osztályok" szinte eltűntek volna, a munkanélküliekkel együtt a szegénység fogalma is visszatért, megdöbbentően nagy tömegek váltak szinte foglalkozásszerűen bűnözővé, csempészekké és betörőkké, aulótolva- jokká és szétszerelőkké. A „fekete munka" lassan elterjedtebb, mint a bejelentett munkahelyeken dolgozók száma. A kft.-k és rt.-k kezébe került nagyvállalatok munkásai sem érzik már magukat munkásnak, kollektív jogaik gyakorlatilag nincsnek is, a földműveléssel foglalkozók tulajdoni helyzete folytán pedig a parasztság nagyrésze is egyéni vállalkozóként éli meg a hagyományos társadalmi viszonyrendszer felbomlását. A valaha nagymultú szakmunkásság már régen felbomlott, s voltaképp minden szakmának, szakmai tudásnak és végzettségnek drasztikusan csökkent az értéke, társadalmi megbecsülése. A- záltal, hogy többé nincsenek biztos állások, garantált munkahelyek, bizonyos értelemben az e- gyénből szellemi értelemben segédmunkás lelt, szükség szerint csereberélhető vagy elbocsátható atomja az atomizált társadalomnak. Közben kialakullak a hallatlan jövedelemkülönbségek is, tízszeres, százszoros vagy akár ezerszeres szorzószámmal, vállalat- és hoteltulajdonosok és velük összefonódva - elképesztő számban - a szélhámosok. Megjelentek a - nem tudok jobb szót használni - szolgák is, a testőrök, sofőrök, cselédek, kifutók, egy-egy udvartartás kiszolgáltatott és hálás személyzete, a feudális függés összes ismérvével együtt. A „dolgozó”, mint főnév s mint melléknév ma szánakozó mosolyt kell csak, valójában maga a munka veszítette el a korábban faggatott összes erkölcsi értéket, sajnos, még azt is, amit a magyar nép századokon át korábban a becsületes munkával kapcsolt össze és jjrzött. Élni persze kell és lehel így vagy úgy ebben az átmeneti összevisz- szaságban, mi, nyugdíj felé bal- lagók valahogy kibírjuk, ha meg nem, ugyan ki törődik velünk? De vajon mi lesz a sorsa a most felnövő nemzedékeknek? Milyen pályát válasszon a mai gyermek, a mai fiatal, s vajon ki tud neki hasznos és becsületes tanácsot adni? Palaki János rajza Kalász László Világ fölött készül az inga: északtól délig ringhatok s délről vissza végigkörözve majd keletet majd nyugatot a lendület torkomba fojtott indulat tüdőm ágain szétereznek lobbanják mérges lombjukat a dühök s vad gyümölcseikben magvukig sistereg a tűz vörös vakulás szememen Vénusz-gomolygással a gőz s csak ez marad mindenből ennyi a sistergés a zuhanás arcunkra vagy vérünkre kenni vagy csalást Tűnődések rövid pórázon E. Kovács Kálmán aforizmáiból A hatalom nem feltétlenül rontja meg az embert, de minden tőle telhetőt megtesz ennek érdekében. * Ha tudás és hit megütközik benned, ne a gyávaságod döntse el a csata sorsát! * Az a poliztika bukásra van ítélve, amelyik a népet kenyér helyett szavakkal eteti. nádassy józsef * * * lovaim rákaptak a levegőre nem bírok velük más igavonók békésen tűrik a hámot lepereg róluk a verés az enyémek nem ismerik az ostort mégis elégedetlenek ellenző nélküli lovakra pedig semmi szükség szól a törvény a szabadon élők lasszóval elfogandók végső esetben halálra sebezhetők lovaim pedig egyre inkább rákapnak a levegőre s már előre félek hogyan is nézek a kitágult szemükbe Szépségköszöntés
