Észak-Magyarország, 1992. október (48. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-17 / 246. szám
1992. Október 17., Szombat------------------------------------ÉM-Hétvége/Európában---------------------------------------------ÉSZAK-Magyarország 9 A szerencsiek Európa-kapuja: Geisenheim (I.) Hajdú Imre Úgy mondják: a purgatóriumi szenvedések jutalmaként nyeri el az ember a mennyországot. Mi 22 órát töltöttünk „pur- gatóriumban”, amelyet egy magyar Ikarusba zárva mért ki ránk a sors. Főleg a hozzám hasonlóan hosszú lábakkal büntetettek szenvedtek sokat, de túléltük! S aztán végre előttünk is kinyíltak a „mennyország” kapui. Ahová persze, mint utólag kiderült, ezúttal korábban érkeztünk. Ugyanis későbbre vártak bennünket, amit az is bizonyított, hogy e „mennyország” legfőbb hivatalának lépcsőjét még éppen akkor sepregette - nem más, mint maga a nagyfőnök. Arrafelé úgy hívják, hogy der Bürgermeister. Talán úgy gondolták, hogy mi az elmúlt két év alatt nem sokat változtunk. Mert jónéhányan már akkor is megtettük ezt a 22 órás keresztutat, de a „mennyországba” akkor csak 4 órás késéssel érkeztünk meg, nem pedig úgy, ahogyan az a nagy forgatókönyvbe be volt tervezve. Dchát végül is minden jó, ha jó a vége, a „mennyországban” jó emberek laknak, akik akkor sem méltatlankodtak a késésért, most sem a sietségért. Sőt, szívből jövő jósággal akkor is, most is örültek nekünk: Herzlich willkommen! Isten hozott! - mondták -, s mert még jó a szemem, bizton állítom - így is gondolták. * Jelképeim felfoghatók újságírói túlzásoknak, blikkfangoknak, hisz a tényekei röviden és tömören így summázhatom: Szerencs város önkormányzatának több mint 30 tagú delegációja a közelmúltban 6 teljes napot töltött a (nyu- gatjnémetországi Geisenheimbcn, amely köztudott, hogy Szerencs testvérvárosa. Ezt a Geisenhcimet nevezem én kissé talán túlozva (bár erről egyáltalán nem meggyőződve, hogy túlozva) „mennyországnak” s az odavezető 22 órás „ikaruszozást” pedig a purgatóri- um tisztító tüzének. Egy más életminőség Az úticél a résztvevők egy részének jutalomét volt, az eddig végzett munkájuk elismerése, egyben nekik is, s hát a többieknek is szó- szerint tanulmányút. Más nép, más kultúra, más életforma, egy más életminőség tanulmányozása. Mert előrebocsátom: Szerencs szerencséje Geisenheim, úgy is mondhatom: Hegyalja kapujának különbejáratú Európa-kapuja. (A- melyhez hasonló kapun úgy i- gyekszik ez az ország is Európába belépni.) Mielőtt bármelyik olvasó is azzal vádolna, íme egy naív zsurnaliszta, aki lám hasra esett egy miénktől valamivel jobb lét előtt, elmondom: igyekszem örökké a lábam elé nézni, s eddig ez mindig megkímélt a hasra eséstől. Korábban sem, most sem estem hasra a német jóléttől. De konstatáltam, s - ha akarom, ha nem - el kell ismernem. Nem csupán az anyagi többletet, hanem az ennek megteremtéséhez szükséges emberi pluszokat is. Mindenekelőtt az eltökéltséget, a fegyelmet, a szakértelmet. Ami talán belőlünk, magyarokból sem hiányzik, csupán nincs meg, legalábbis eddig nem volt meg folyamatosságában. Pedig - hol fellángolni, hol elhamvadni - ilyen hullámzó érzelmi és cselekvési amplitúdóval a jövőben sem lehetünk versenyképesek. Kérem Németországban - így Geisenheimben is - a két évvel ezelőttihez képest nehezebbé vált az élet. Ok mondták el, de nem panaszkodva. Hanem tényként. A volt NDK terhei /s nemcsak az anyagiak, a gazdaságiak/ súlyosabbak a vártnál, s az „egy testbe” integrálása sokkal hosszabb folyamat lesz, mint azt korábban remélték. S eközben, mint egy jó fesok mindent tudunk nyerni ezen a testvérvárosi ügyön, de mi a „hasznuk” ebből a németeknek. Magam is töprengtem rajta nem keveset, de végül mindig arra az egyszerű következtetésre jutottam, hogy rossz a kérdés felvetése, megfogalmazása. S hogy mi a „németek haszna” ezt így sürgősen felejtsük el. A németeket más motiválja, mint minket. Például az az egyszerű és nagyszerű emberi érzés, hogy adjőstehéntől az Elbától keletre és délre mindenki tőlük, a németektől várja a gazdasági segítséget. S az sem véletlen, hogy a mostani menekülthullám egyik „vágy-országa” éppen Németország. Ezek a terhek nem csekélyek. Nő(tt) az adó, a benzinár, s sok minden más ára. Már hallom az ellenérvet: - bárcsak mi élnénk úgy! Suta. Már mint az ellenérv. Mert akkor azt is mondhatnám erre, hogy hasonlót sóhajt a mongol jurtapásztor is a mi életnívónk után sóvárogva, s ez minket egy cseppet sem tesz optimistábbá. Tudomásul kell venni, hogy aki elért egy (élet)színvona- lat, s ez legyen bármilyen magas is, nem a visszaesést, vagy a stagnálást akarja, ellenkezőleg: a még további színvonal-javulást. Az ember természete már csak ilyen, ebben a kérdésben - nációtól függetlenül - egységesek vagyunk. Szóval nekem úgy tűnik, hogy Németország minden erejét megfeszítve igyekszik helytállni mind a hazai pályán, mind külföldön. Két ország apró szelete Itt van ez a mi kapcsolatunk. Két ország kél apró szelete. Valljuk be, ebből a kapcsolatból - anyagiakat tekintve egyértelműen, de más téren is - mi profitálunk elsősorban. Kórházi ágyaktól kezelve gyógyszereken ál tűzoltóautóig sok minden érkezett már Gciscn- heimből Szerencsre. S jönnek jövőre német nyelvoktatók nyelvet oktatni, s lehetőség lesz (sőt már eddig is volt) szerencsi diákoknak, felnőtteknek kijutni Németországba. Dolgozni, s közben persze nyelvet is tanulni. A delegációnkból - látva német barátaink vendégszeretetét - többen is megkérdeztük önmagunktól, egymástól: azt még csak értjük, hogy mi a „szegény rokon” ni (ha van mit) legalább olyan, ha éppen nem nagyobb öröm, mint kapni. S van itt egy másik dolog is, amin talán sokunknak érdemes elgondolkodnunk. A mi, korábbi 40 éves propagandánk, történelemtanításunk manipulálta, negatív színezetben állítva be a két nép kapcsolatát. Pedig, és ezt végre ki kell mondani: e két nép barátsága, kapcsolata olyan régi keletű és annyira erős, mint az oly sokat emlegetett magyar-lengyel kapcsolat. Amióta István német földről kapott feleséget Boldog Gizella személyében, valahol mi „rokonok” vagyunk. Együtt megértünk sikereket, s talán még több kudarcot, ballépést is együtt szenvedtünk el, s voltak periodikák, amikor szemben álltunk egymással. (De hál a „rokonok” már csak ilyenek!) Szóval nem etnikai, nyelvi, hanem történelmi gyökereink azok, ami miatt Geisenheim is úgy fogadja, szereti Szerencset, ahogy az keveseknek adatik meg. Úgy tudom Szerencsen is vannak olyanok - hogy számszerűit menynyien vannak persze nem tudom - , akiknek nem tetszik ez a kapcsolat. - Már megint mennek, már megint jönnek. Esznek, isznak, fogy a pénz - mondják. Hát kérem ez is egy nézőpont. Nem akarok megsérteni senkit, de talán az i- lyenfajta szemléletre mondotta egy orosz regényíró, Pavlenkó: „még nem volt rá eset, hogy az ostoba ember szerette volna a bölcset.” Ezen az úton a szerencsi polgármester többek közölt a szemételhelyezés, feldolgozás legkorszerűbb, leggazdaságosabb lehetőségeit tanulmányozta, ugyanis a kommunális szemét elhelyezésének ügyében Szerencsen rövidesen megnyugtató megoldást kell találni. A geisenheimi szakiskolában és az ottani Szőlészeti, Borászati Főiskolán a szerencsi, Szerencs környéki diákok kinti tanulásának lehetőségeiről folytak tárgyalások. Mint már említettem konkrét megállapodás született német nyelvoktatók Szerencsre érkezéséről, s a delegáció tagjai foglalkozásuknak megfelelően a társpartnerekkel konkretizálták a kapcsolatépítés további módozatait, egészségügyiek az e- gészségügyiekkel, az önkormányzati dolgozók az ottani önkormányzat képviselőivel, s legtöbben, mint tokaj-hegyaljai szőlészek a rheingaui szőlészekkel. Szóval kedves ellenzők, vagy a felkínált utat visszautasítok - s most Bechert idézem: - „Tanulni annyi, mint ár ellen evezni, mihelyt abbahagyja az ember, visszacsúszik.” Nem az irigység tárgya a VAN Nálunk, itthon Magyarországon a VAN (ha az a másé) az irigység tárgya. Németországban a VAN példa. Hogy nekem is lehet az, vagy amaz, vagy mindkettő, ha hajtok, ha teszem a dolgom jól. Jót s jól! Lám ezt már egy nagy magyar, Kazinczy is megmondta vagy 200 évvel ezelőtt. Jómagam a testvérvárosi kapcsolat - így a Szerencs-Geisenheim kapcsolat legáltalánosabb hasznát abban látom: hogy mindazok, akik kint voltak most például Ge- isenheimbe, s saját szemükkel győződtek meg egy, a miénktől ma még eltérő szemléletű, s a miénknél jobb létű világgal, azokban az ottani VAN a példát, a követendőt oltotta be. Hogy kiben mit, az a konkrétumok esetében más és más. Esetem a legnagyobb példa a mindenhol megtapasztalható harmónia,hogy a betonút és a rózsa, az istenadta szép táj, és a márkát hozó szőlőművelés,' az autócsodák és a közlekedési morál, s nem utolsó sorban a fegyelem és a szeretet összeférnek egymással. Mit összeférnek! Egymás nélkül nem léteznek. A nyolcadik napon úgy éjfél tájban már hazafelé valahol Würzburg táján a buszon az ezer meg egy élménnyel felkavart, a szemeit csak lehunyni képes, de aludni nem tudó krónikás egyszer csak azt hallja, hogy a szerencsi polgármester, Magda Gábor és a testület jó néhány tagja szintén nem tud aludni, s Szerencset tervezik. A jövőt. Úgy tettem, mint mécsesén a jó játékvezető. Ott voltam a „pályán”, de nem vettek észre. Hallgattam. S tetszettek a hallottak. Nemcsak azért, mert realitásokat hordoztak, hanem azért is, mert éreztem, mindezt a mögöttünk hagyott napok, a VAN, a PÉLDA, a látott, a megtapasztalt van és példa erősítette fel. Volt értelme tehát az útnak, tervekben és eltökéltségben vámmentesen visszük haza az otthonra szánt legnagyobb vásárfiát. A purgatóriumi út visszafelé 24 órára sikeredett, de végül is épségben hazaértünk. Már itthon sokan kérdezték tőlem: aztán milyen volt? Azt válaszoltam: emlékezetes. Igen, ez a legjobb kifejezés. Ugyanis az életet nem azok a napok jelentik, amelyek elmúllak, hanem azok, amelyekre emlékezünk. Horst Mcrkator, Galambos! Árpád, Marina Klein, Manfréd Federhen, Mechthild Gundlich és a többi kétíves geisenheimi barát köszönet a szívélyes vendéglátásért. Auf baldiges Wiedersehen! A mielőbbi viszontlátásra Szerencsen. (A második, befejező rész jövő szombaton.) Jellegzetes reingaui tói. A Rajnát szőlőhegyek kísérik, s a partok mentén „mézeskalács-házikós" városkák. ,,Bolhapaic" Geisenheim belvárosában. Vendéglátóink egy pohár pezsgővel vártak a helyszínen. Apró ötlet: ebben a hordóban valamikor a geisenheimi Róka-hegy késői szüretelésű rizlingje érlelődött. Most, mint „obsitos" virágtartóként szolgál a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet előtt. Hajókirándulás a Rajnán Rüdesheimtől a fotónkon látható legendás Loreley-szikláig A szerző felvételei „Tanulni annyi, mint ár ellen evezni"
