Észak-Magyarország, 1992. július (48. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-25 / 175. szám
AZ ÉSZAK- MAGYAROR v > IRODALMI MELLÉKLETE Az őrház asszonya I Egy édesanya erkére Az Úristennek talán a legszebb gondolata volt az édesanya. Legszebb szavunkkal őt szólítjuk, akinek leginkább köszönhetjük, hogy ez a föld nemcsak siralomvölgye, hanem otthon is számunkra. Édesanya nélkül a királyfi is szegény, de az édesanya kebelére simuló kol- dusszegény gyermek is gazdagnak, boldognak érezheti magát. Vérünk, szívünk, lelkünk révén hozzá tartozunk, aki életünkben a mennyei gondviselést személyesíti meg: a földre szállott jóságot, szeretelet, szépséget. A teremtő belső munkatársa ő, akivel megosztotta az Úr alkotó hatalmát, aki szíve alatt csodálatos vérközösségben a legtitokzatosabb valóságot: új emberi életet képes teremteni. Az ő példájának köszönhetjük, ha deresedé fejjel, fogyó erővel is tudunk eszményekért lelkesedni, az élet magasabb rendeltetésében hinni, nagy célokért áldozatot hozni. Őrangyalként hajolt fölélik, édes anyalejjel erősítette testünket és bölcsődallal, tündérmesével és imádsággal a lelkünket. Az ifjúkor válságos viharzónáiban, a botlások, megaláztatások közepette is hozzá tértünk meg, mert ő az, aki mindig megért, vigasztal, kibékít önmagunkkal és sorsunkkal. Elismerő szava többet ér minden földi hatalom kitüntetésénél. Szeretete nagyobb kincs, mint a világ dicsősége együttvéve. A leghagyobb földi kegyelem, amit ember kaphat: a jó édesanya, akinek szívén, jóságán át a Teremtő szeretete árad. Ezért ragyognak fel a tovatűnt gyérekkor képei a felnőttkorban úgy, mint az éden elveszett álomképei. A gyermek csodaváró hitével hittük, hogy a Mama nem halhat meg, hogy nem hagy bennünket árván. Amikor mégis örökre eltávozik, a fájdalom porig aláz bennünket. Úgy érezzük, halálával „közelebb jött a világűr magánya, hidege”. Az édesanyját temető férfiban a felnőtt sír, „és zokog a gyermek". Pedig tudjuk, a Mama az örökkévalóságba lépett, ahol nem lesz sírás, sem fájdalom, ahol az Úr letöröl minden könnyet, és fejére helyezi az igaz, jó és hűséges édesanyák fényes koszorúját... Amíg köztünk volt, jelenléte, gondoskodó szeretete megszépítette a létet, amikor eltávozott közülünk, eszménykép lett, és nemes igyekezettel szeretnénk méltóak lenni emlékéhez... % Nyékládháza, MÁV Őrház 71. A Budapest-Miskolc vasúti fővonal mellett, a nyéki tavaknál, pár méterre a sűrűn száguldó vonatoktól - a másik oldalon a tároló vágányoktól körbezártan - élt majdnem négy évtizeden át egy csodálatos édesanya, az őrház asszonya: Stogicza Istvánná Jónás Irma. Patak mellől, Végardóról költözött ide vasutas férjével és családjával. Itt nevelte fel a kilenc gyér-, meke közül életben maradó hetet. Innen járatta őket a nyéki általános' iskolába, majd a miskolci, kazinfc*; barcikai középiskolákba, végjül hármat közülük debreceni és budapesti egyetemre. (Nem véletlen, hogy két lánya lett gimnáziumi tanár.) Tette mindezt egyetlen vasutas fizetésből és végtelenül áldozatos anyai szeretetből. Példás gonddal nevelte családját, és ereje fogytáig művelte kertjét, a világ rábízott kis földdarabját, hogy „a szoba tükrében ne nézhesse magát a dzsungel”. Sokáig egyetlen szobában lakott a kilencfős család. Egy másik szobát akkor építettek az őrházhoz, amikor a felnőtté váló gyerekek kezdtek kirepülni a családi fészekből. Panasz vagy zokszó akkor sem hagyta el a száját, amikor hónapokon át a nyári konyha volt a lakásuk, a fáskamra pedig a konyhájuk. j> utolsóként feküdt. hóban és sárban is taal szokott Miskolc- Ra, hogy mire a gye- i?ik , már odahaza lefeszítsen. |°dája, az édesanya Rtó, rendtartó szere- ^ogy igen nehéz idő- szűkösen is, de min- Mó. Tyúkot, kacsát jött, sütött, főzött, ! Fsait - csak a Jóis- Ki terhet cipelt kéziekben. Hét gyerek, ■Unokák, rokonok so- j magát otthon körü- Pldi virágzás tükre” ^cri csodát élt a „gyű- p szeretni születtem Á„Nem tudok mást, 'görnyedve terheim P'ánytalanul váltotta úrctetet képviselt, :S’jóságos, nem félté- lviy, amely nélkül a Nngőaszó is csupán í's Pengő cimbalom”, r Példázata, hogy a Penti eltűr, mindent elférnél, mindent elvi- Őt a fennkölt szavak- j élet és jóságos az Is- nak föld és ég, de az p marad s győz”. Ki- f fölt életét a szeretet ^gységes egésszé. A f‘,s oszlopát jelentő P összhangját testesí- jtNegyedszázadon át pk szólított, valóban pedig csak a veje vol- ()rzi őt az emlékezet 'kik sokakat tanítottak e> az igaz, tartalmas j*Pen ezért az írás sze- I 'nek örökkön-örök- psillagok”. Cs. Varga István Apor Elemér: ÉDESANYÁM SZÁMADÁSA ím, elindult édesanyám szép fekete koporsóból, szellők nyomán, felhők nyomán föl az Úristen elébe életéről számot adni. r ' i Kísérte őt három angyal, törölgették arany ronggyal kicsiny arca gyöngyös ékét, könnyeit és verejtékét Az Úristen ott megálla, édesanyám föltekinté, földig ért fehér szakálla s fölkérdezte: mit végeztél Szólott anyám: kilenc gyermek ennyit szültem a világra búbánatra, boldogságra. Szólt most az Úr: kilenc gyermek ennyit szültél a világra búbánatra, boldogságra, akkor téged megjelöllek, itt a helyed szívem mellett. Szólott s eltűnt miképp a füst, mint az illat áldott anyám hófehéren, s kezében kilenc virág feje fölött kilenc csillag. Hogyha esik, ő hullatja hogyha fénylik, ő deríti, hogyha szél fú, akkor tudom sóhajtását rám teríti. Szegyen, de egyáltalán nem véletlen- szerű, hogy még ma is rendkívül fogyatékosak az ismereteink az emigrációs magyar irodalomról. Az elmúlt években megjelent ugyan néhány antológia, tanulmány, szépen sorjáznak a kint született regények is, ám még az akadémiai irodalomtörténet (köznyelven „spenót”) adatai is hiányosak, sőt torzítottak. Hajnal László Gábor „Ábrándok tenyerén”, (Magyar írók túl a tengeren) című tanulmánya tehát a szó szoros értelmében hiányt pótol. Vass Albert, Fáy Ferenc, Kannás Alajos, Zas Lóránt, Dunai Ákos (mini) portréját rajzolta meg szemléletesen és szenvedélyesen, az igazságtevés hevületével. Megtudjuk, hogy az emigráMiről ír a Délszige 'Tiszteleti Imrének ció sem homogén világ, nemzetié^1*®8® a „tudós-tanár” volt, mint cél és kai-világnézeti, ízlésbeli különbé' Sajnálatos, hogy akkor, ott (azegye- ellentétek tagolják, teszik izgali' 'b nem, (vagy csak igen kevesen) vet- sokszínűvé. j. <mi°lyan. pedig igényesen tanítani A tanítvány szeleteiével ír Fiil^ ,lz híd, aki maga is műveli (valami- Bán Imréről, néhai professzorul' SZlhten) a szakmát. Maximalista volt, éves lenne, ha élne. Pedagógus, it, 11 türelmetlen. Ismerte, mert nyomon nemzedékeket tanított, nevelt igé'l(j te tanítványai, a magyar (vidéki) pere, szakmaszeretetre. Szállóig' ®Us°k sorsát, s tudta, hogy a kor, az elmúlt évtizedek, a pedagógusok létfeltételei mennyire nem kedveznek a tudományos munkának. Életútja, munkássága mégis arra példa - fejti ki Fülöp Lajos -, hogy az akarat, az ügyszeretet, elhivatottság csodát tehet. Gyöngyösi tanárként rendezi a hajdani ferences könyvtárat, helytörténeti kutatásokat végez, megalapozva itt későbbi tudományos munkáit és egyetemi katedráját. Szeretetre méltó volt, szerény és bölcs, aki tovább éltette az Eötvös- kollégium hagyományait, beojtva tanítványait is Apáczai Csere János pedagógiai ethoszával. Horpácsi Sándor WAGNER PÉTER: A titkokban ragyogó természet lélek- keresése, s bennük rejlő mindennapjaink szerető magánya láttatja huszonhét varázslatos év szellője mögül kalandjaimat a szavakkal. Kiűzetés előtt Gondoltad volna, hogy itt béke vár? beleharaptam az éjszakába - a fehér mezőkön a fekete fák között, a kígyó mellett Éva állt. Ádám én vagyok, Ő akarta így, hogy bordámból szakítsam ki a nőt; s boldogan maga mellé térdelt, kívánva: tudjam meg én is, mi a kín. Tehervonat Kigombolt kabátban naplót ír a hunyorgó szél. Faragott lúdtolla mellemre vési mesekönyvbe rajzolt verseit, feledve József feszülő kezét. Végtelen zsoltár szótlan csettintése inti maga elé Szárszó vonatait. Urbán Tibor rajza Tusnádij László „Látni világot" Kolumbusz és élőképe 1492. október 12-én Kolumbusz Kristóf megpillantotta a partot, reményei teljességét. Az emberiség új kórszaka kezdődött el: gazdagodás tudásban, anyagiakban és szenvedés, vér, szomorúság. Újból és újból igaz lett Szophoklész híres karénekének a tétele: az embernél nincs csodálatosabb, ám ezzel a csodával, az emberi tudással van, ki jóra és van, ki rosszra tör. Az utóbbinak nincs helye az igazi emberi közösségben - hirdette a görög bölcs, és boldog lehetett, hogy a rosszra törésnek azt a roppant társadalmi „sikerét” nem ismerhette, melynek az alapja éppen az, hogy a tudás állásra, szörnyűségre való alkalmazása hoz össze emberi csoportokat, mozgat érdekeket. Kolumbusz útját képzeletben Dante is megtette, a jövőt nem ismerve, valójában Kolumbuszt Odüsszeusz lelki rokonává avatta. Szerinte a nyugtalan görög vándor nem tudott megmaradni Pénelopé mellett Ithakában; újabb kalandokra indult, elhagyta Herkules oszlopát (a Gibraltári-szorost), és ismeretlen vizeken hajózva, isteni titkokhoz jutott. s el kellett pusztulnia, de az emberi kíváncsiságnak, ismeretszerzésnek. tudásnak lobogó fáklyája marad örökre. Odüsszeusz társai is lankadnak, kétségbeesnek, mint a majdani valóságos utazóé, ő is biztatja a kétkedőket, és így vall a tudásról: „Gondoljátok meg, bennetek mi lényeg: nem éltek-e épp úgy, miként az állat, ha nincs tudás, és nincsenek erények.” A lényeg a tudás és erény, különben az ember úgy él, mint az állat. A Dante utáni korok (kiváltképp századunk) is jócskán bizonyították, hogyha az ember kiesik a maga rendjéből, az állatnál sokkal szörnyűbb kegyetlenségre, pusztításra is képes. Dante az emberi lelket a kozmosszal tartotta egyenrangúnak. így ítéletében az állati lét épp elég mély annak az embernek a számára, aki nem méltó erre a'névre. Mit látott a hajdani ember idegen földön s annak a lakóiban? Ősidők óta két szélsőséges pont között billeg a válasz. Odüsszeusz tanult, küzdött, megélte nagy élményeit, menekült a halál elől. Tanult, és hasznosította tudását, tehát a számára az idegen föld, idegen nép az iskolát, az élet iskoláját jelentette. Mily különös, hogy ennek ellenére a görögök az idegeneket barbároknak, dadogóknak tekintették, mert a számukra érthetetlen beszéd azonos volt a dadogással. íme, a másik véglet - az idegen barbár, ha pedig az, mit tanulhat tőle az ember? A tudásra éhes ember szamara az idegen nem lehet barbar. Az Újvilágban dolgozó egyik hittérítő. Fray Bernardino Sahagún ferences rendi szerzetes fél évszázaddal Kolumbusz nagy utazása után fontosnak tartotta, hogy az indiánok hitét megismerje. Oly becses emlékeket mentett meg, melyek Kolumbusz felfedezése előtti korból származtak. Ez a szerzetes tudta, hogy munkáját is csak úgy végezheti eredményesen, ha ismeri az indiánok gondolkodását, s ezzel a bölcs felismerésével az emberiséget egyedüli néprajzi kincsek- hezjuttatta. Különösnek tartom, hogy Kolumbusz keresztnevének a jelentése és a misszionáriusok hivatása egyezik: Kristóf-Cristoforo azt jelenti, houy „Krisztus-hordozó . A fentiekben láttuk az idegenek megítélésének két ellentétes lehetőségét. Még megemlítem, hogy az olasz „straniero” „idegen, külföldi” a „strano” „különös” szóból származik. Ez az ősi szemlélet ránk bízza, hogy mit látunk meg a különösben. Dante, mint ismeretlen jövőt, tekintette szellemi szemével a Gib- raltári-szoroson túli partokat. A reneszánsz nagy olasz költője, Lodo- vico Ariosto „Őrjöngő Roland” című eposzának a XV. énekében három stanzát szentel a nagy felfedezőknek, Kolumbusz útját is említi. Torquato Tasso a nagy felfedezés után nyolc évtizeddel dolgozott hatalmas eposzán. „A megszabadított Jeruzsálem” történésideje és Tasso kora oly messze van egymástól, mint tőlünk a költő és hadvezér Zrínyi Miklósnak a születési ideje. Épp ezért különös, hogy Tasso ebben a művében szól Kolúmbuszról. Az esemény rendkívüliségét hangsúlyozza azzal, hogy kitekint, kilép az időkeretből: oly tájakat látnak meg hősei, melyeket az emberiség csak később ismerhet meg. Mindennek a költő megteremti a lehetőségét. Rinaldo az a hős, akitől leginkább függ a keresztesek győzelme, ám Armida kertjében, egy bűvös szigeten éli napjait, és eszébe se jut küldetése. Két harcos feladata az, hogy ráébressze az olasz vitézt igazi céljára. így kerül sor egy lenyűgöző utazásra. A Szerencse csónakán - kis hajóján szinte röpülnek a habokon. Látják a titokzatos tájakat, az egyiptomi tábort a tengeren... Az egész leírás a reneszánsz és a barokk festők színpompás tengeri tájait juttatja az ember eszébe. A száguldás, a suhanás mámorában lépi át az időkereteket Tasso, és ekkor tesz hitet Kolumbusz mellett oly szenvedéllyel, oly szeretettel és tisztelettel, mint amilyennel Dante Odüsszeuszra emlékezett. A XV. ének három stanzájáról (30-32.) van szó. Mindegyikből az első két sort idézem: „Eljön a kor, hogy Herkules jelére, mint korcs mesére néznek hős hajósok...” „Ligur ember lesz a bátor, ki elsőként tár fel nagy ismeretlent...” „Kolumbusz, új égtájra majd kitárod a messze röptű, szerencsés vitorlád...” Az emberen múlik az, hogy van-e szeme a látásra, a világ megismerésére. Ki vonná ma már kétségbe, hogy ez Kolumbusznak megadatott. Ez már fél évezredes történelem. Ezen az sem változtat, hogy a nagy utazó egész életében azt hitte, hogy az általa felfedezett föld India. Rinaldót titkos szerelme vitte a távoli szigetre. Tükörképét meglátva döbbent rá arra, hogy mennyire nem azonos önmagával, nem azonos azzal a képpel, mely benne él saját magáról, ezért hagyja ott a szigetet, küldetése máshova szólítja. Most már tudja, mit kell tennie: rend és nyugalom van lelkében. A tenger kozmikus szépségét éli át a partok közelében: „Hol a hajócska száguldott korábban, most épp ugyanott volt a visszaútja; hasonló kedvező szél szállt nyomában, a vitorlákat vissza, egyre fújta. Szétnéz az ifjú csillagnép honában: fényét a Sarkcsillag s Nagymedve gyújtja, opál-éj jel-tüze, folyó s a hegység a tengervízben látszik újra lent még.” Tasso hőse más célok szerint élt, mint a nagy utazók, de ebben a fönséges élményben valami hasonló boldogság van, mint amilyet ők erezhettek a „visszaúton”. Kolumbusz útja egyedüli volt az emberiség történetében. Bár elődei és utódai \ oltak, vannak és lesznek. Utazni lehet messze tengereken. sivatagokon keresztül, ha kell. az űrön át is. De lehet magunkban utazni a lélek mélységeibe. Melyik a nagyobb utazás? Kár kérdezni is, mert mindennek mértéke az ember. Tudást viszont így is, és úgy is lehet szerezni. Mindkét esetben az a fontos, hogy megmaradjon az emberi lényeg: a tudás és az erény. Nehogy rosszra törjön az ember a megszerzett tudással!
