Észak-Magyarország, 1992. július (48. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-11 / 163. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 12 1992. július 11., szombat 100 éve nyílt meg a MÁV Miskolci Igazgatósága III. Püspöki bérpalota — üzletvezetöségi épület Ann hívott és én mentem. Nem lehetett ellenállni hívásának, kedvesen és inger- kedően kért, hogy 02:után — néhány perces késés esetén — gúnyosan odaköhögje az embernek: „Magáról sem lehetne megmintázni o pontosság szobrát." Rexi, a korcs kuvasz dör- gölőzött térdemhez, szájában az elmaradhatatlan követ tartotta, s oly szende ábrá- zattal pislogott rám. hogy elnevettem magam . . . — Még maga nevet? Nahát! Talán, ha erre nézne, ide, ide, maga bánattömeg, még mindig nem lát? Igaz, ebben a korban ... A hang Anné volt. Kicsi és törékeny alakja két kerti szék mögött bukkant elő. vörös feltűzött haján megcsillant a napfény. — Most azt mondja: nem vett észre, de ki hiszi el magának? Én nem, annyi bizonyos. Vagy ismét az alig 160 centiméteremet kifogásolja? — Talán paprikát uzsonnázott, miss Vipera, vagy ... — Fél pohár kávét és egy szelet kenyeret uzsonnáztam! — A kávéjába úgy látszik, viperamérget csöpögtettek, legalábbis a magáéba. Apropó . . . Miért kell nekünk ezen az istentelen kaptatón menni? — Ha nem tudná, az ember először mindig fölfelé indul, hogy elmondhassa: voltam a csúcson, megér- demlem a leereszkedés örömét. Persze, ez a leereszkedés egyesek számára keserves csömör. Különben ne ringassa magát abban az illúzióban, hogy felfelé megy. Maga már akkor is lefelé bandukol, ha történetesen hegyet mászik. — Nézze, milyen csodálatos a Nap. Ott ül a hegygerincen . .. — Ne áradozzon, s főként ne felfelé menet, egy kilométerre elhallatszik a lihe- gése. Na, itt megállunk. — Ha mondaná sem mennék tovább. Nincs nekem semmi • keresnivalóm a Kamara-hegy tetején. Én ... Rám nézett. Szemüvegén átnevettek a szemei, szemöldöke magasra húzódott. Úristen! Ez a nő örök támadás. Az elmúlt nyolc nap alatt több gorombasággal tűzdelt igazságot vagdosott a fejemhez, mint halk szavú főnököm és örökké kotyogó kollégáim húsz év alatt. Mégsem lehet haragudni rá, mint ahogy szűkebb társaságunk sem tud megsértődni. Négyen tartozunk hozzá, négy komoly, meglett férfi, akikkel úgy bánik, ahogy éppen kedve tartja. Ann, egy alig 160 centi magas, vörös hajú és helyenként szeplős nőördög, akit azért szabadítottak á világra, hogy láthatatlan szarvaival megöklelje az embereket. A hallban a szokásos helyen ülünk, vacsora után. Ann a sarokban. Kicsi, törékeny, kissé hajlott alakja belevész a fotel négyszögébe, vörös, kötött ruhájának sárga fémövén csillog a neonfény. Cigarettázik és nagyokat köhög. Homlokát ösz- szeráncolja, lehúzza szemüvegét, nyomkodja a szemét. — Fáradt, Ann? — a hatvan év körüli pesti agglegény osztályvezető kérdi. — Ann sosem fáradt — mondom —, különösen a nyelve nem. — Tíz perc múlva lefekszem — jelenti ki Ann —, de hogy megnyugtassam magukat, nem vagyok fáradt. Nem vagyok fáradt, nincsenek különösebb gondjaim. A férjemmel jól élek, kitűnően megértjük egymást. Nincsenek komplexusaim, fixa ideám, általában kiegyensúlyozott életet élek. Nem úgy, mint Önök, tisztelt asztaltársaim . — ... bánattömegek — mondom. — Én nem szoktam panaszkodni — mondja az agglegény. — Nem? Tegnap egy órahosszáig egyebet sem tett, mint az apja malmát és vendéglőjét emlegette. Persze, nem panaszkodott, csupán arról beszélt: mennyi pénzük volt. Most már ne zokogjon, kárpótlást fog kapni ! — Jólesik elmondani .. . — Majd holnap folytatjuk — mondja Ann — letelt a tíz perc. Jó éjszakát. Magával, maga bánattömeg, holnap benézünk a Gemence presszóba. A Gemence presszó felé menet Ann belehunyorog a délelőtti napba és kézzel- iábbal igyekszik lépést tartani velem. Ann csattog mellettem, köhög és verejtékezik a homloka, de nem szól, előrelendült testtel lohol, mig csak a Gemence presz- szó elé nem érünk. — Egy fekete, kicsi Ann? A kávé jó és erős. Ann elégedetten gubbaszt a széken. — Ann, még három napunk van. Remélem, a három napok egyikén az enyém lesz. — Jé, de érdekeset mondott! Könyörgöm, ismételje el... Vagy mégsem... Tudja mit? Nem leszek a magáé! Megitta a kávéját, nevetett, rám nézett: — Rögtön sírni fogok, odaborulok a mellére és kérem, vigasztaljon. Aztán kiballagunk valahová a Gemence- patak partjára, elsuttogom: a férjem nem ért meg, és hagyom, hogy magáévá tegyen. Körülöttünk az aranyat csurgató Bakony, zöld falevelek, bús madárfütty, harkály kopog, és én, a csekély negyven évemmel igyekszem minél jobban mozogni, hogy magának örömet okozzak. Nem. Ezt másnak találták ki. Látja, az üdülőben majd mindenki megtalálta a párját. Maga rossz lóra tett. — Esküszöm, most jutott eszembe. — Na, látja. Közel tíz napig észre sem vette, hogy nő van maga mellett. És amikor észreveszi, máris azt kívánja: vágjam hanyatt magam. Elfecsérelt tíz napot, ahelyett, hogy a fafaragókat kereste volna fel, vagy itt a szabadtéri múzeum, a temető, ahol közel száz apáca alussza örök álmát, nem volt a templomban . .. — Téved, kicsi Ann. Mindenütt voltam. Az első két napon összejártam az említett helyeket, amikor még csak köszöngettünk egymásnak. Tudom, hogy I. István király a bencéseknek először itt épített kolostort 1018 táján. A fafaragókat is kerestem, beszéltem öregekkel, a nagyapjuk még fejszével dolgozott, veUát, talicskát, kenyérsütőlapátokat készítettek. Ma is foglalkoznak ilyenekkel, de gépekkel csinálják. Vége az ősi munkának. Hiába fintorog, ez tény. A templomban pedig láttam Derfmeister István: Szent család festményét. — Kihagyta a temetőt. — Hiába kajánkodik, ott is voltam. Méghozzá késő este. A Hold is világított, így mindent láttam. — Szellemeket is? — Ne csacsiskodjon. A halottak nem bántanak, az apácák pedig élőként sem. Tisztes öregkort értek el. A sírjuk gondozott és ápolt. — Ajánlom, menjünk — sürget Ann —, mert lekéssük az ebédet. A portán levelet kapott Ann. Rápillantott, megnézte a feladót, nem bontotta fel. Jött le az alagsorba ebédelni. Délután apró kavics kop- pant ablakomon. Ann állt lent, hívott és én mentem. — Meg akarom nézni a Borostyán-forrást. Azt mondják, valamikor Szent Gellért püspök élt ott, azóta csodatévő ereje van a forrás vizének. — Rendben van, kicsi Ann. Szívesen elkísérem. Ott mentünk fel a kolostor nagy parkja mellett. Ann szótlanul, fáradtan hunyorgott az út porára. Rosszkedvűnek látszott. — Ann, valami rossz hír? — Ugyan, milyen rossz hír érhet engem? — Ann, mindenkit érhet rossz hír. Nem válaszolt. Cseppet sem nőies, hosszú lépteit még inkább megnyújtotta, vállait szinte előredobva ment, mint aki óriási terhet cipel. — Ann, a Borostyán-forráshoz miért hívott? — Mert nő vagyok és egyedül mégsem mehetek oda. Ha erősebb lennék, legyen nyugodt, nem szólok. Megértheti, az alig százhatvan centiméteremmel nem vagyok fizikailag elrettentő jelenség. — Miért éppen ma délután kellett idejönnünk? — Mert holnap reggel elutazom. — De.. . — Tudom, még három napom lenne. Dacosan beletúrt vöröses kontyába, vizsgálódva járta körül a forrás köré épített széles kőkutat. Aztán feljebb mentünk a kápolnát elhagyva, oda, ahol a stációk kezdődnek, kíváncsian állt meg az elsőnél. — Mindenki mossa a kezeit — mondta —, lám Pilátus is. Ezt jól tudják az emberek. Mindig akad kibúvó. — Ann, hadd csókoljam meg .. . — Mondtam már, hogy .. . Remegett a hangja és hirtelen felszaladt a keskeny, köves úton a hatodik stációig. Bűnbánó Magdolnát nézte mereven, azután szó nélkül visszaindult. — Ann, ha akarja . . . — Azt akarom, hogy reggel ne kísérjen ki a buszhoz. Mégis ott voltam. Reggel fél hétkor már a hallban ültem. Hét óra negyvenkor indul a busz, hét óránál előbb nem jön Ann, hiszen tíz perc járás a megálló. Felálltam. Friss levegőre vágytam. Az üdülő előtt Rexi, a kuvasz ténfergett, a fénylő ablakokra pislogott. A Szőlőgyöp hegygerincén már ragyogott a nap. Sűrű, bő harmat remegett a fák levelein, az arasznyi gyepen, most valóban úgy tetszett, aranyat csurgat a Bakony. Hátam mögött megzörrent a lengőajtó. Ann volt, zöld nadrágkosztümben. Kezében kockás huzatú bőrönd. — Helló, Ann! Megyünk? Kivettem kezéből a táskát. — Maga mikor utazik? — kérdezte Ann . .. — Ha letelik a két hét. Szerdán délben egy órakor. A különbusszal megyek Pestig — feleltem. Ahogy én magát ismerem, még akkor sem megy. Magát ki fogják hajítani egy sziklára, olyan jól érzi itt magát! — Örülök, hogy jókedvű, Ann! — Mikor voltam én rosszkedvű? — Tegnap. — Régen voit. Különben nincs semmi okom a szomorúságra. Minden a legnagyobb rendben. — És a levél, a váratlan utazás? — Semmi. — Nem is nehéz ez a táska. — Én mindig annyit vállalok, amennyit elbírok. Nem várok mások segítségére. A megállóban cigarettára gyújtottunk. Már hallatszott a busz zúgása. Ann a kezét nyújtotta. — Ann, kicsi Ann, talán sosem látjuk egymást. Ugye, baj van? Felsegítettem az üres buszra. Utánanyújtottam a bőröndjét. Ott állt az ajtóban, meghajlott háttal, alakjában valami megnevezhetetlen teher sűrűsödött. — Ann, tudni akarom! Szemöldökei felszaladtak a homlokára, nevetett: — Százszor mondtam, semmi baj. És különben is, maga bánattömeg, tudhatná, én sosem panaszkodom . .. — Ann, kicsi Ann, ne menjen. Talán segíthetek . . . — Ugyan, nahát, maguk férfiak! Lám, milyen segítőkészek, önzetlenek! Nevetett. Soha nem hallott érdes, harsány hangon nevetett, és könnyek bújtak elő szemüvege mögül. Ez a nevetés harsogott bennem még akkor is, amikor az ebédlőben odatipegett hozzám Ilonka néni, Ann szobatársa. — Nézze csak, Ann itt felejtett egy felbontott levelet — mondta. — Miért éppen nekem tetszik ideadni és mit csináljak a levéllel? — Csak tegye el. Maga úgyis előbb találkozik vele, mint én. Biztosra veszem . . . Csupán délután szántam rá magam a levél elolvasására. Ahogy olvastam a férje levelét, úgy lett egyre hatalmasabb előttem a kicsi Ann . .. ,,.. . tudod, hogy szerettelek, azt is, hogy egy éve mást szeretek. A két hét, amit a végleges döntésre hagytál, még nem telt el, de már döntöttem . . . Megyek Bernadettel. A válópert hűtlen elhagyás címén add be . ..” A társalgó zsúfolt, s a családias zsongásból mintha Ann hangját hallanám: „...tudhatná, én soha nem panaszkodom . . * (Emez írásával szeretettel Icöszöntjük a 70. születésnapján Holdi Jánost.. . A hetvenedik? Kérdi hitetlenkedve egyikünk. Hogyan is lehetne már eny- nyi! Biztos, hogy átdob bennünket! Utánanéztünk. A tények makacs dolgok, így hát Kedves Barátunk: Éltessen az Isten! Veszekedjünk még együtt néhány évtizedig! Vagy tovább .. .) Miskolc város keleti kapuján belül, ott ahol Mindszent község a várossal érintkezik, volt a XVIII. század eleje óta egy fogadó, mely a Mindszent nevet viselte, az onnan kiinduló Mindszent utcáról. A fogadó melletti másik telek a serfőzőé volt. Mindkét ingatlan a tapolcai apátsághoz tartozott, azon keresztül a munkácsi püspökhöz. A fogadó később „Bárány korcsma”, majd Bá- ránka, vagy Kisbáránka néven vált a lakosság körében közkedveltté és az 1780-as évek végén a munkácsi püspökség kocsmáltatott benne. Ennek a kocsmának és a mellette lévő serháznak a helyén áll a mai üzletveze- zetőségi palota. Az épületlétesítésről több történet van közszájon. Az egyik szerint eredetileg papnövendékek számára építtette a munkácsi püspök, más forrás szerint bérpalotának. Leghihetőbb az a kis történet, amely Baross Gábor halála után kelt szárnyra és amelyet a Borsodmegyei Lapok 1892. május 20-i száma közölt. Eszerint az üzletvezetőség épületének a létrehozása Baross Gábortól származik: — Baross egy alkalommal felkereste Firczák Gyula munkácsi püspököt, akinek ezt mondta: „Én Miskolcon üzletvezetőséget helyezek el, szeretem Miskolcot, óhajtom annak emelkedését, mert életrevaló, élénkforgalmú város, összekötőkapocs a Felvidék és az Alföld között. Mivel a város elhelyezési nehézségekkel küzd és amennyiben tudomásomra jutott, hogy neked a város területén és pedig alkalmas helyen telkeid vannak, úgy a város, mint az ügy érdekében felkérlek, építtess Miskolcon egy üzletvezetőség céljaira szolgáló palotát, megígérem, hogy az építkezésnél a tisztesség határáig elmenő mindennemű kedvezményben részesíteni foglak”. — így mesélte el a történetet maga Firczák püspök. Az üzletvezetőség részére épülő palota leendő bérbeadására vonatkozóan megkezdték a tárgyalásokat az illetékes minisztériummal. A száznegyven ablakos épület 9,780 Ft évi bérért kerül kiadásra. Ha a megegyezés létrejön, az építésre megtétetnek az intézkedések. A tervező és az építész Blau Gyula lesz. Miközben a közvélemény az üzletvezetőségi épület sorsával foglalkozott, a vasutasok felkészültek a kijelölt és elfogadott lakások elfoglalására. 1892. április 26- án arról számol be a lap, hogy: „az üzletvezetőség hivatalnoki kara és családtagjaik holnap érkeznek meg Miskolcra. A hivatalnokok egy része a hivatalok berendezése érdekében tegnapelőtt már Miskolcra érkezett. Az előzetes intézkedések céljából megjött Görgey László főfelügyelő is és a Mindszent utcai Czakó-féle házban vett ki állandó lakást.” A hivatali munka előkészítése zökkenőmentesen ment és 1892. május 2-án a miskolci üzletvezetőség a Pollák-Friedman-féle házban megkezdte működését. Személyzete 119 főből állt. Üzletvezető: Görgey László főfelügyelő, üzletvezető-helyettes: Góth Lajos főfelügyelő. A város képviselő-testületé úgy érezte, hogy kötelessége köszönetét mondani Baross Gábor miniszternek, akiről az a hír terjedt el, hogy súlyos beteg. Ezért nem személyesen keresték fel, hanem Dioszeghv György városi főjegyző által szépen megfogalmazott köszönő levelet írtak, kifejezve benne a város háláját, köszönetét azért, hogy a város érdekeit magáévá téve Miskolcon létesítette az egyik új üzletvezetőséget. A mielőbbi gyógyulás reményében kifejezték jókívánságukat. Aznap rövid tájékoztatót is közölt a lap, A püspöki bérház címmel az építkezéssel kapcsolatban, mely szerint az építési terveket Blau Gyula építész készítette, az épület kétemeletes lesz, és amint írta — kivitele egyszerű, de nagyon díszes, ízléses kivitelű, elkészítésének a határideje még nincs kitűzve. 1892. május 9-én, délelőtt 11 órakor Baross Gábor, a vasminiszter, évtizedének egyik legaktívabb politikusa meghalt. Az országos lapok megható nekrológban méltatták tevékenységét, a vasút, posta, hajózás, távközlés érdekében kifejtett korszak- alkotó munkáját: — fényes csillag, alkotó nagy szellem váratlanul távozott, halála gyászba borította a nemzetet. A Borsodmegyei Lapok május. 13-án nagy vezércikkben búcsúzott a nagy halottól, ismertette pályafutását, elért kimagasló eredményeit, fájlalta elvesztését. A temetésen a városból népes küldöttség vett részt, mely a ravatalra „Hálája jeléül Miskolc városa” felirattal pompás koszorút helyezett. Az üzletvezetőségtől Görgey László igazgató, Góth Lajos igazgatóhelyettes, valamint Heverle, Sztankóczy, Giaro- ,ne, Zsifkovics és Faragó osztályfőnökök vettek részt. A fővárosi gyászszertartás után a temetés az illavai családi sírboltban történt. Az üzletvezetőség dolgozóinak dolgos hétköznapjait vidám órák itették változatossá. Örömünnep volt 1892. augusztus 6., egy meleg szombati nap, amikor fedél került az épülő palotára, megünnepelték az építők tervszerű, gyors munkáját, mely ha így halad továbbra is, az üzletvezeitőség számvevősége — mely a legnagyobb létszámú osztály volt, az ősz végére átköltözhet a Pollák-féle épületből az újba. Az igazgatósági palota használatbavétele — a bérleti költségek megtakarítása érdekében is — 1893-ban fokozatosan történt. Ezekről a lap nem hozott híreket, mert már más, új, időszerű témával, a törvényszéki palota építésével kapcsolatos tárgyalásokkal volt elfoglalva. Dr. Kamody Miklós Holdi János:
