Észak-Magyarország, 1992. június (48. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-05 / 132. szám
1992. június 5., péntek ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 A Magyar Alapítványokért kuratóriuma Megyénkből is várja a jelentkezőket Ózdot és környékét is segítik A hajléktalanokat támogatják A Kontó Kft. (1054 Budapest, Tükör! út 3.) az. elmúlt évben hozta létre a Fejlesztő Központ a Magyar Alapítványokért elnevezéssel bejegyzett alapítványát. Szándékaikat kifejező mottójukat Kanttól vették, amely szerint „A cselekvés a szeretet valódi bizonyítéka”. — Kiket, miiként segítenek? — kérdeztük Csillag Pétert, az alapítvány kuratórium tagját. — Számítástechnikai eszközöket, információcserét szolgáló berendezéseket adományozunk alapítványok részére. További célunk az eszközellátás mellett, olyan információs rendszer kialakítása, amelynek segítségével a hozzánk forduló érdeklődők tájékozódhatnak a hazai alapítványok tevékenységéről, céljáról, dönthetnek A Veszprémi Tetőfedő Szakmunkásképző Intézetet az osztrák Bramac Kft., a magyar és az osztrák kulturális minisztérium, valamint a Veszprém megyei önkormányzat hozta létre. Az iskola ősszel kezdi meg működését, 120 tanulóval. A képzés hároméves lesz, az ország minden helyiségéből felvesznek diákokat. Szakmai tematikáját osztrák mintára készítették, ebből született meg a tanterv és a tankönyvek. Ez az iskola más, mint a többi — tudtuk meg dr. Molnár Attilától, az igazgatótól. Mert olyan tetőfedőket képeznek, akik a harmadik év végére megtanulnak németül, szakmunkásesetleges csatlakozásukról, az alapítványok támogatásáról. Az elmúlt év decemberében — pályázati elbírálás eredményeként — 13 alapítványhoz juttattunk el számítógépet. Így részesülhetett — többek között — juttatásban a miskolci Asylum Képzőművészeti Alapítvány is. 'Pályázatunk folyamatos. Ebben az évben is várjuk az alapítványok jelentkezését: májusban és várhatóan decemberben lesz eredmény- hirdetés. Lapjukon keresztül is kérjük a Borsod-Abaúj-Zemp- lén megyei alapítványokat, küldjék el címünkre alapító okiratuk rövid kivonatát, az alapítványi cél, a kezelő szervezet, a képviselő, a cím és a 'számlaszám megjelölésével. — faragó — bizonyítványukat az Európai Közösség minden tagállamában elfogadják, restaurálástól a legújabb tetők megépítéséig mindent tudnak majd. Láthattuk az általános iskolai igazgatóknak tartott bemutatkozáson az intézet makettjét — gyönyörű épület, megtalálhatók benne a kétemel et magas műhelyek, ahol gyakorolnak a nebulók és a kollégium, ahol élhetnek. Röviden: úgy tűnik, nagyon érdemes lesz, álcái borsodi gyerekeket is Veszprémbe küldeni. Mert nemcsak a tetőfedést tanulják meg, biztos perspektíva is áll a végzők előtt. m. sz. zs. Á dossziés Nem tudom, száz hónapja, vagy száz éve ismerem, de ismerem. A dossziés embert. Csak Isten tudja, hány rendszerváltást ért meg. Egy időben eltűnt, aztán —, mint derült égből villámcsapás — lassan csak megjelenik diplomatatáskájával, nyugodt, kimért modorával. Névről nem, inkább szokásairól ismerem én a dossziés embert. Ott dörgölődött ez minden rendszerváltás, minden új emberéhez, potentátjához. Néha együtt jelentek meg vidéki értekezletek, tanácskozások résztvevőiként a hatalom írástudóival. Rettenetes nagy bizalom, vagy nimbusz övezte megjelenését városi, járási, falusi fórumok felelősei körében is. Egyesek tartottak is tőle, mások, mint ismeretlen esélyest „kezelték”, rosszat mondani róla senkinek sem volt kedve. Oldalra fésült haja, tartózkodó, kimért beszéde, távol tartotta a bizalmaskodókat. A fekete diplomatatáska látványa egyenesen félelemmel töltötte meg a helyi hatalmasságokat. Mindenki jobbnak látta nem kérdezni, nem feszegetni kibenlétét, a hatalomhoz fűződő nyájas, szolgalelkű viszonyát. Inkább ne! S a dossziés ember e szerint viselkedett: nem kérdezett, nem feszegetett kínos dolgokat, megelégedett a hűséges alattvalók sunyi nézésével, a mások által kimondott szavak fenyegetésével . . . Ö inkább ilyenkor a pulpitus másik oldalán csak bólogatott, a megyeiek bölcsességét, hogy azt ne mondjuk — kompromisszumkészségét helyeselte és rázta a fejét, ha valamely - éppen ott nem lévő helyi potentát iilyen- olyan határozatát, stiklijeit ostorozták. Ilyenkor majdnem felszólalt, majdnem nyilvánosan ostorozta a kispolgári csökevényt, az imperialista ármánykodást, a falusi basák atrocitásait. Majdnem. A népes hallgatóság már-már látta felemelkedni, vészterhes tekintetét, fenyegető mutatóujját, ám hamar lehiggadtak, amikor mindebből annyi volt igaz, hogy szemével körültekintett a szánalmas hallgatóságon, és megvető tekintettel csupán annyit mondott, hogy „bizony ezt nem jól csináltátok, és köszönjétek e jóságos megyei—járási, városi politikusnak, hogy ily egyszerűen megúsztátok.” Óriás ez az ember. Atlasz vállaira falvak, városok, sőt egy megye összes gondja nehezedik. A dossziés ember mélységes elégedettséget érzett alattvalói iránt és visszahajolt sötét dossziéja felé, nagy gondba merevedett, minha az egész megye minden baja az ő nyakába szakadna. Roppant terhei alól néha fel-felné- zett, írt egy-két szót a mappa fehér oldalára, és kéjes nyugalommal várta a tapsot, a gyülekezethez szóló dörgedelmes penitenciák végét. Ekkor megnyugodott, hogy lám a megye összes baja reá nehezedik, de íme: egy jól irányzott pecsétnyomással akár készen áll százezrek bajainak orvoslására. Pedig! Pedig milyen nehéz az élet, hol titkárral, hol osztályvezetővel, csak a konfliktusok, az összekoccanások, de ő kitart és készenáll —, mint eddig évtizedeken át — végighallgatni össznépi beszédet, falusi ember Tiborc-panaszát — kész jegyzetelni akár órákon keresztül is — kit, mit, mikor, miért csinált, vagy nem csinált. És íme! Rendszerváltás ide, vagy oda, a dossziés ember ott ül most is az asztal túlsó felén, veszedelmes gondok terhe alatt görnyed, rajta a megye összes baja, bánata. Ir, jegyzetel, bólogat, igazat ad és fejét rázza, és már magasra emelné hatalmas kezét, ha vége nem lenne a gyűlésnek . . . (bekecsi) Miskolc négymilliója Budapest (ISB) „Az első évben csak tűzoltásra vállalkozhattunk, a második esztendőben pedig megkezdtük a hajléktalanokat ellátó országos intézményrendszer kiépítését” — mutatta be a sajtótájékoztatón egyetlen mondatban Lakner Zoltán a válságiroda másfél éves működésének rövid történetét. A Népjóléti Minisztérium helyettes államtitkára szerint irodájuk sohasem vállalkozhat az emberi krízis- helyzetek megelőzésére, csupán időlegesen és a katasztrófák kikerülésében segíthet az elesetteknek. Az 1990-ben létrehozott iroda először a Magyarországon évtizedek óta létező, de a szocialista állam által szinte mindvégig tagadott „hajléktalan ügy” megoldásával kezdte a munkáját. Az irodának akkor 30 millió forint állt rendelkezésére, sa pénzből többek között melegedőket, ingyenkonyhákat és ideiglenes szállásokat hoztak létre. Egy év múlva már 200 millió forintból gazdálkodhattak. Így, tavaly az ön- kormányzatokkal, az egyházi szervezetekkel és a civil humánsegítő csoportokkal szorosabbra fűzve a kapcsolatukat, megkezdték a hajléktalanokat ellátó hálózat még hiiányzó alapintézményeinek a felállítását és ezek országos rendszerbe való illesztését. Ma összesen 170 intézményben foglalkoznak a mintegy 20—25 ezres számú hajléktalannal, s az intézmények közül 18 a krízis- helyzetben levőket támogatja. Ezenkívül 48 átmeneti szálláshelyen fogadják a semmilyen lakhatással nem rendelkezőket és több menedékhely kapuját is megnyitották előttük. Ebben az évben már 580 millió forint áll a válságkezelő iroda rendelkezésére, s a pénzt többek között komplex szociális és egészségügyi gondozóhálózat kiépítésére fordítják. Ez utóbbi hálózat egymásra épülő intézményeinek alapvető feladata lesz a normális családi és társadalmi életből kiszorultak támogatása és lehetőség szerinti visszavezetése a társadalomba. Az iroda 'tavaly megkezdte és ebben az évben folytatja az úgynevezett térségi válságkezelést. Az első programot Borsod-Abaúj-Zemp- lén megyében Ózdon, illetve később térségére is kiterjesztve indították. Munkájuk során 17 településen mintegy 20 millió forint befektetésével a szociális jellegű infrastruktúra fejlesztését gyorsították meg. Mindenütt a helyi igényeknek megfelelően, az önkormányzatokkal együttműködve dolgozták ki a programokat, s ebben a munkában két, ózdi, illetve putnoki szociális menedzserük is segítségükre volt. Ezen kívül szintén 20 milliót fordítottak e régió egzisztenciálisan megrendült családjainak a támogatására, most pedig a közüzemi díjakat fizetni már nem tudó családok támogatási programján dolgoznak. A népjóléti tárca több millióval támogatja az ezzel kapcsolaLévai Kálmán 4. Szibériafélelem a Pavilon laktanyában Az eddigiek ismertetése ellenére sem vagyok biztos abban, hogy kellőképpen tudtam tájékoztatni a T. olvasót arról, hogy a három nap alatt; több mint 100 kilométert megtett társaság milyen fizikai és lelki állapotban érkezett meg, első gyűjtő táborába. A hatalmas laktanyában sokezer ember, zömmel magyar hadifoglyok, őreink az udvaron „hiánytalanul” átadtak bennünket. Ezt követően alsóruháig kellett vetkőznünk, ruháinkat ki kellett forgatnunk, zsebkendőn kívül semmi sem maradhatott birtokunkban. Zseb- és karórák, bicskák és egyéb tárgyak egy halomba kerültek. Itt szabadultam meg én is karórámtól, zsebkésemtől. A gondosan őrzött laktanyában megmutatták, hogy melyik épületbe menjünk magunknak helyet keresni. Csak ott találtunk helyet a vaságyakon, ahol szalmazsák nem volt, mert mint megtudtuk, a korábban útnak indított transzport szerelvény foglyai kiürítve, ruhának elvitték azokat. Több ágyon ketten is feküdtek, mivel így ta'karatlanul, egymást melegítették. A kitört ablakú épületben semmiféle fűtés nem volt. Terepszemlét tartottam az épületben, ismerősöket keresve. Az egyik ágyon egy holtan fekvő sorstársra találtam, aki alatt még a szalmazsák is ott volt. Ez a haláleset ott semmiféle megdöbbenést nem okozott, mert mindenki saját maga életének megmentésével volt elfoglalva. Segítséggel kivettem alóla a szalmazsákot, melynek Berta bácsi is megörült, hogy ketten elalszunk rajta. Nem mertem neki elárulni, hogy tetves vagyok, mert azt gondolhatta volna, hogy kényelmemet keresem, így az éjszakát egy ágyon töltöttük. Én napközben bejártam az összes épületet, ismerősöket keresve. Senkit sem találtam. Azt azonban lép- ten-nyomon tapasztaltam. hogy nagy volt a foglyok között a szökési szándék. Csak hallottam, de nem láttam, hogy az egyik éjszaka, krimibe illő módszerrel a szennyvízcsatornán keresztül többen is megszöktek. Állítólag több debreceni is volt közöttük akik helyi ismerettel rendelkeztek. Azt azonban láttam, hogy a laktanya vasút felüli kerítés szögesdrótján, egy szökni akaró civilruhás halott lógott, melyet elrettentő példaként az őrök egész nap nem távolítottak el. Három napig „élveztük” a Pavilon-laktanya, felbolygatott méhkashoz hasonló tömegének vészterhes világát. Itt illúzióvá vált mindenki számára a beígért „dokument”, mert innen már több szállítmány útba- indításáról tények árulkodtak. Ez a tudat szinte őr- jítőleg hatott a november végi hidegben, a rendkívül gyéren öltözött emberekre. A negyedik napon korán ébresztettek bennünket. A feltűnően nagybetegeket, sebesülteket félreállították. Nem volt kétséges, hogy újabb transzportot indítanak. De hová? Szibériába? Kifejezhetetlen lélki tusa ült az arcokon, mely többeknél sírásban nyilvánult meg. Szigorú őrizettel kísértek bennünket a közeli vasútállomásra, ahol egy hosszú teherszerelvény állt, nyitott vagonajtókkal. Megrázó jelenetek zajlottak le menetelés közben, mert a városban, az út mindkét oldalán, hozzátartozóikat kereső civilek sokasága kísért bennünket az állomásig. Többen fel' is ismerték egymást, feleség férjét, gyermek az édesapját. Nehezen tudták az őrök távol tartani a tömeget, mert az ottlévők mindegyike keresett valakit. Szívszorító jelenetek zajlottak le az egymást felismerők között. A sorból innen is, onnan is hallható volt, hogy ne jöjjenek közelebb, mert... A vagonok mellett folytatódott a civilek szánalmas kísérete. Élelmet, ruhaneműt dobáltak közénk, válogatás nélkül, önzetlenül. Teljesen üres vagonokba kerültünk, ahol sem szalma, sem egyéb berendezés nem volt. ÁlLatszállítási körülmények közé kerültünk. Egy-egy vagonba 60 embert zsúfoltak össze, feltehetően azzal a gondolattal, hogy így összebújva melegebb lesz a fűtetlen vagonokban. Mi, nyékládháziak, jól elhelyezkedve, egy vagonba kerültünk, mely nem volt az utolsó szempont ebben a mostoha helyzetben. Indulás előtt megkaptuk ellátmányunkat, mely egy vödör vízből és sós cibakból állt. Ezt egy .rögtönzött kocsiparancsnok igyekezett igazságosan elosztani. Tekintettel arra, hogy nem mindenki rendelkezett evőeszközzé!, így a néhány mosat- lan edényt használtuk mindannyian. Már jól elhagyhattuk Debrecent, amikor valaki el- csukló hangon elkezdte énekelni nemzeti imádságunkat, a HIMNUSZT-t, melyet rövidesen mindannyian sírva énekeltünk. Meleg borzongás futkosott rajtam vé- gig-hosszig, a mélységesen átérzett szöveg minden mondata alatt. Ezt szabad volt, ezt megengedhettük magunknak a bezárt marha vagonban. Mi mást tehettünk, tehetetlenül kiszolgáltatott helyzetünkben, miint megpróbáltunk hinni abban, hogy a sors, vagy Isten kegyelméből — ha mindannyian nem is —, de valamikor, egy bizonyos vonat vissza is hozhat bennünket. Volt, aki zokogott, volt, aki szepegett, de abban biztos vagyok, hogy a világ legszebb HIMNUSZ-át szívből igazán soha senki nem énekelhette rajtunk kívül. „Isten áldd meg a magyart ... Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. Vagonunk minden egyes kattanása azt jelentette számunkra, hogy mind távolabb kerülünk hazánktól. Legjobb emlékezetem szerint, így utaztunk Nagyvárad. Arad, Temesvár érintétos alap létrehozását — tudtuk meg Kovács Ibolyától, a minisztérium főosztályvezetőjétől. A támogatás lényege az, hogy a hátralék egy kisebb hányadát a tartozó családnak kell megfizetnie, míg a fennmaradó összeg nagyobbik részét a programban szintén résztvevő ön- kormányzatok, szolgáltató vállalatok és a minisztérium utalja át a hitelező vállalatnak. Miskolcon például 4 millió forintot szán egy ilyen program elindítására a tárca. Az iroda jelenleg három alapítványt kezel A Gyorssegély Alapítvány tavaly 198 település 35 ezer családjának juttatott tartós élelmiszert. Idei, több mint százmilliós költségvetéséből tovább folytatja ezt a tevékenységét a szervezet. A Hajléktalanokért Alapítvány állami és privát forrásokat is felhasználva, 'támogatja a hajléktalanokat, míg a Mocsári Lajos-alapítvány a határon túli magyarság szociális és egészségügyi jellegű kezdeményezéseit segíti. (Ráthy) sével a romániai Focsaniba, ahol nagy gyűjtőtábor működött. Szókincsszegénynek tartom magamat arra, hogy hűen közreadhassam azokat az érzéseket, amelyeket akkor éreztem, araikor a nagy közös karámba kerültünk. A „bábel”-i zűrzavar, itt enyhe kifejezésnek számított, ment a drótkerítésen belül, semmiféle jog, vagy szervezett rend nem uralkodott. A fűtetlen fabarakkokban próbáltunk magunknak helyet keresni —• természetesen csoportosan —, teljesen reménytelenül. Olyan fanatikus nemzetiségi csoportosulásokkal találkoztunk, ahol semmiféle esélyünk sem volt meghúzódásunkra. Így az egyik barakk folyosóján töltöttük az éjszakát. A kétnapos itt tartózkodás újabb, „lecke” volt — úgy gondolom — minden magyar hadifogoly és elhurcolt számára. A nemzeti sovinizmus az egoizmus, ha valahol, itt fékezhetetlenül dühöngött, mint palackból szabadult rossz szellem. Csak példaképpen: Akin jó állapotú lábbeli, vagy ruhanemű volt, könnyűszerrel levetkőztették, és örülhetett, ha kapott valami rongyot helyette. Ebben a vandalizmusban, a magukat otthon érző románok jártak az élen, akik attól sem riadtak visz- sza, hogy az esetleg ellenállót, jól meg is verik. Ittlétünk harmadik napjának reggelén, a tábor közelében húzódó sínpárra, hosszú szerelvény érkezett. Ennek következtében, hatalmas zűrzavar keletkezett a karámlakók között, mert mindenki tisztába volt azzal, hogy újabb szállítmányt fognak útba indítani — egyértelműen a Szovjetunióba. A táborőrséget nagyobbrészt a korábban dezertált román katonák látták el, akik a román foglyokkal annyira szolidárisak voltak, hogy több szállítmányról is lemaradhattak. A hatalmas tömeg végén csoportosultak és mire rájuk került volna a sor, a szerelvény megtelt. A nyéklódházi „stáb” hűségesen itt is összetartott, így sikerült egy négytengelyes olasz vagonba kerülnünk. A vagon itt is teljesen üres volt, csak az egyik sarokban volt egy szűk nyílás egészségügyi célból, vse- lamint a tetőn egy szellőzőnyílás. (Folytatjuk) Tetőfedő toborzó
