Észak-Magyarország, 1992. június (48. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-03 / 130. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 10 1992. június 3., szerda Rakéták helyett kerékpárt Hihetetlen, d!e való igaz, hogy a volt Szovjetunió egyik legnagyobb rakétagyára nem vaLahoJ a távold Urálon is túl működik, hanem Moszkva egyik elővárosában, Fiiiben. A gyár egyik legfontosabb terméke a Proton hordozórakéta, amely megbízhatóság, teljesítőképesség és gazdaságosság tekintetében jelentős mértékben megelőzi a hasonló amerikai, francia, japán és kínai hordozóeszközöket. A gyár ennek ellenére ugyanolyan túlélési gon dokira! küzd, mint a hadiipar más létesítményei, hiszen a katonai megrendelések csökkenésével' fokozatosan át kellene állmok a polgári felhasználást szolgáló termékek gyártására. A gyár titkosságának megszűntével egymásnak adják a kilincset Fiiiben ja külföldiek, akiket ámulatba ejt a gyár műszaki felszereltsége és megdöbbent az egyik üzemrészben eléjük .táruló látvány. A szupermodem űrrakétagyárban Druzsok márkájú gyermekkeréfcpárokát szerelnek össze. Az igazi meglepetést viszont az okozza, hogy az üzem ezekből -a szükséges, ám egyáltalán nem igényes termékekből jut igazi bevételhez. Az ok valószínűleg az, hogy megszűnt az űrprogramok állami finanszírozása. (AN) Jó hír a vállalkozóknak: Előrehozzák a Start-hitelt Régen elköltöttük az ez évre kiadott Start-hitel mennyiséget, de a bankok és a pénzintézetek — a nagy érdeklődésre való tekintettel — további kétmilliárd forintot bocsátanak ki a vállalkozók részére (ez a jövőre tervezett keret egy része). A kezdő magánvállalkozók finanszírozását segítő kedvezményes kamatozású hitel iránt óriási az érdeklődés. A német és a magyar kormány megállapodása alapján a magyar magánvállalkozók hitelfelvételét még egy százmillió márkás, összesen négy évre szóló hitelkeret is segíti, s ezt a magyar kormány ugyatniilye/n nagyságú hitellel egészíti ki. Eredetileg tavaly 40—40 millió márka, utána pedig évente 20 —'20 millió márka szolgálta volna ezt a célt. A nagy érdeklődés miatt az NGKM a Magyar Nemzeti Banknál kezdeményezte, hogy a következő két évre előirányzott magyar forrás már az idén a vállalkozók rendelkezésére álljon. Ez teszi most lehetővé a Start-hitel folyamatos kihelyezését, így a vállalkozók .hiteligényeit a pénzintézeteik továbbra is fogadják. Királyi végkielégítés „Fogd a pénzt, és tűnj el!” — ezzel1, az udvari etiketthez egyáltalán nem igazodó mondattal közölte a Conriere a brit királyi ház döntését, miszerint Sarah hercegnő és András herceg válását anyagilag is lezártnak tekinti. A vörös Fer.gie — brit sajtó nevezi így — már be is költözött új otthonába, nem messze a régi palotától. Az új rezidencia bére — fürdőmedencével, teniszpályával, személyzeti szobákkal — havi 4 ezer font. Ami nevetséges összeg ahhoz képest, amit a nászajándékként. kapott palota eladása után a magáénak mondhat. Az ingatlan értékét 5 millió fontra becsülik, ennek 30 százaléka lesz a végkielégítés. .Ezenkívül heti 3 ezer fontot kap háztartási költségeinek fedezésére. Erzsébet királynő arra is hajlandó volt, hogy kiegyenlítse hűtlen menyének adósságait; utazási, ruházkodási és egyéb számlái 250 ezer fontra rúgnak. Mindezek után a volt férj kötelessége, hogy a két gyerek nevelési, iskoláztatási költségéit fedezze, ide sorolva a dadák és a gyerekek körül sürgölődő személyzet bérét is. A mindenre kíváncsi bulvársajtó azonban tudni véli, hogy a gáláns elbocsátás nem valamiféle érzelmi kötelék bizonyítéka, hanem megváltás is: a hercegnő ezek után nem adhatja el az emlékiratait. (MTI-Press) Ötszázötven-millió éhező ember Az ENSZ környezetvédelmi programja (UNEP) májusban, a Rio de Janeiro-i csúcsértekezlet előtt egy hónappal tette közzé jelentését a környezetvédelem helyzetéről 1972 és 1992 között. A jelentés a környezeti tényezők szerint csoportosítja az elmúlt húsz év adatait. Népesség és egészségügy: — 1970 és 1990 között a Föld népessége több mint 40 százalékkal, azaz 1,6 milliárd fővel szaporodott. A következő húsz évben a világ össznépessége várhatóan 1,7 milliárddal gyarapodik, eléri a 7 milliárdot. A várható átlagéletkor 1970—75 között 56,7 év volt, 1985—90 között 61,5 évre nőtt. Ugyanebben az időszakban 1000 gyermek közül 71 halt meg ötéves kor alatt, míg húsz évvel korábban 94. Az iparilag fejlett országokban ezek az adatok kedvezőbbek: az átlagéletkor 73 év, 1000 közül csak 9 gyermek hal meg ötéves kor alatt. Latin-Amerikában 66, Dél-Ázsiában 57, Afrikában csak 52 év a várható élettartam. (A rosszul táplált gyermekek aránya a világon 39,3 százalék, a legrosszabb az arány Délkelet-Ázsiában, ahol 51,9 százalék.) Húsz év alatt javult a vízellátás és a közegészségügy helyzete, így csökkent a hasmenéses halálesetek száma, a himlő pedig szinte eltűnt. A hat legfőbb gyermekbetegség — gyermekbénulás, tetanusz, kanyaró, diftéria, szamárköhögés és tuberkulózis — elleni védőoltás következtében a halálozás az évi 5 millió főről 3 millióra csökkent. A szegénység azonban óriási probléma: 1116 millió embert nyilvánítottak szegénynyé, és 630 milliót nagyon szegénnyé. Lakóhely és táplálkozás: — 1990-ben a világ népességének 57,4 százaléka élt kistelepüléseken. A fejlődő országokban átlagosan 2,4 ember jut egy helyiségre; a lakosság háromnegyed részének nincs állandó lakása, 244 millió embernek, a városi lakosság 18 százalékának nincs biztosítva a tiszta víz; a csecsemőhalandóság a nyomornegyedekben gyakran háromszor magasabb, mint a gazdag városi településeken. A városi lakosság szegénynegyedekben élő aránya. Addisz Abebában 79 százalék, Casablancában 70, Calcuttában 67, Buenos Airesben 50, Manilában 35 százalék. A fejlődő országokban az urbanizált településterület kétszeresére (8 millióról 17 millió hektárra) nő a század végére. Az éhező emberek száma az 1970— 1990 közötti 460 millióról 550 millióra emelkedett, s 2000- re várhatóan eléri a 600—650 millió főt. Bár az egy főre jutó élelmiszer aránya 1990-ben nagyobb, mint 1970-ben, ez a növekedés a 80-as években annyira lelassult, hogy néhány országban sokan a napi betevő falathoz sem jutnak hozzá. A fejlődő országokban a gabonatermesztés 1970 és 1990 között 15, a fejlettekben 32 százalékkal nőtt. A művelhető föld aránya a fejlődő országokban 1970—90 között 0,28-ról 0,2 százalékra, míg a fejlettekben 0,64-ről 0,56 százalékra csökkent. Az előrejelzések szerint a művelhető földek aránya 2000- ig 0,23 százalék hektárra, míg 2050-ig 0,15 százalékra esik vissza. Ifalam A villanyrendőr bódéjánál megállt egy pillanatra. Fent, az üvegezett kalickában nem volt már senki, az út két oldalán felállított szemaforszemek színtelenül bámulták a forgalmat. Valamivel lejjebb, a Piva cukrászda előtt magasodó közóra sápadt fénnyel mutatta az időt. — Nyolc lesz öt perc múlva — morogta fogai között. Összébb húzta magán lódenkabátját, megindult a színház felé. Szerette ezeket az estéket, a magányos sétákat, a nyüzsgőmozgó tömeget, a nagyképűen végigzörgő villamosokat, mindent, mindent, az egész esti várost. Talán még az építkezési állványokat is, amelyektől nem tud megszabadulni ez az út sohasem. Szokásos esti sétáin rendszerint bekukkantott a presz- szóba is. A „Déryné”-ben a feltűnően csinos, vörös hajú kiszolgálónő már szó nélkül tette elébe a szimplát. Megvolt a törzsasztala is, soha nem ült máshová, innen mindent jól látott, az érkezőket, a távozókat. A színészeket névről ismerte és bizonyos tisztelettel tekintett rájuk. A jókedélyű, fiatal, népszerű komikussal pertuban volt, nemegyszer büszkélkedett ezzel a barátai előtt, nem véve tudomásul azt a tényt, hogy a komikusnak legalább még tízezer barátja van, akikkel szintén úgy beszélt, kezelt, s megivott egy pohár sört, mint vele. Ragaszkodott az effajta örömökhöz, a barátság hozta kis boldogságához, mert szenvedélyesen szerette az ismerőseit és ragaszkodott Is hozzájuk. Érthető. Egyedülálló, 45 éves agglegény. Az évek úgy elfogytak, oly sebesen, hogy észre sem vette. Csak múltak a hetek, a hónapok, és még mindig sehol senki, semmi, csak a város zúg, behallatszik a csukott ajtón is, meg a presszógép. A rettenetes magányt ma talán jobban érzi, mint bármikor. Talán az ősz hozta ezt a hangulatot. Lassan huszonöt éve keresi, kutatja azt, akit álmaiban dédelget, a kielégítetlen kívánás fájdalomérzetével. Voltak kalandjai, nem is kevés, perc-szerelmek, egy-két órai együttlét a legényszobában, pillanatnyi lángolás, ígérgetések, önmagunkat ámítgató szavak, s utána semmi több. Fizet. Néhány perc múlva újra kínt áll az utcán, s a Polónia neonbetűit bámulja. Az ablakok mögül kihallik a zongora hangja, fiatal, magas, nyúlánk testű szőke hajú lány les be a függöny hasadé- kán, szemében a keresés izgalma, a féltékenység dühe, a lemondás keserűsége, és Kóródi szívébe ismét jóadag méreg csöpppen. Lám, ez is vár valakit. Tovább megy, kerülgetve a járókelőket, s néz bele az arcokba. A vadász izgalmával szimatol, figyeli a szépen ívelt női szájakat, az orkánköpenyek alól elővillanó bokákat, az asszonyok szemét. Most, itt, a főutca közepe táján, itt még magasan lobog benne a remény lángja, még bízni lehet; talán a következő perc meghozza- a valakit, az évek óta keresettet, hiszen a sors kiszámíthatatlan. Valahol olvasta, hogy minden ember egyszer szerelmes lesz az életében, egyszer találkozik az igazival. De az a sors, úgy látszik, nagyon kegyetlen hozzá. Lassít a léptein. A Rácz cukrászda előtt megáll, beles, orrát megcsapja a kávészag, fülét a halk beszéd és egy vendég parancsoló basszusa: „Kisasszony, két dupla feketét kérek.” Odaér a buszmegállóhoz. Talán tízen várnak a buszra, egy széles vállú, atlétatermetű férfi halkan, de széles kézmozdulattal kísérve mondanivalóját, magyarázza egy fiatal, babaarcú lánynak: „... és, tudja Piriké, akkor azt mondtam édesapámnak, ha nem nyugszik bele, az ő tudta nélkül fogok mégesküdni és ...” Kóródi néhány lépéssel odébb ballag, nem akarja hallani az egész vallomást. Fél, irigy lesz, mint ahogy máris az. Szeretne az ifjú atléta helyében lenni. Léptek koppannak a háta mögött, apró, könnyed léptek, a cipő sarka kopog az aszfalton, s Kóródi megfordul. Először csodálatosan szép, ragyogó fekete szemet lát, kissé hosszúkás arcot, élénken pirosló, szív alakú szájat, fitos orrot. Földi tündérként közeledik feléje a nő, teljes nagyszerűségében. Csak bámul és hebegve válaszol, amikor kedves szoprán hangján a busz felől érdeklődik tőle: — Elment már a nyolctízes? — Igen, kérem ... azaz, nem ment még el... — Köszönöm szépen. Az egyik percben úgy érzi, mintha forró hamuesőt borítottak volna rá, a másikban didereg a teste. Nagyokat, mélyeket lélegzik, a „Fantázia” kellemes, édeskés illata árad a nőből, körülöleli, meghódítja a fejét, megállítja gondolatait. Lassan, egészen lassan indul meg újra benne a gondolatsor: vajon hány éves lehet, ki ez, hol dolgozik, asszony-e, vagy kokott, szerelmes-e, vagy szabad. S közben lázasan figyeli, nézi a szívének oly kedves ismeretlent, a húsz-egynehány éve keresettet, álmai asszonyát, zord agglegény életének jövendő melegét, mert meg kell ismernie, ha addig él is. Követni fogja. A busz lassan, simán, nesztelenül siklott a megállóhoz. Kóródi észrevétlenül az ismeretlen háta mögé került. Benn a buszban is úgy ült, hogy szemmel tarthassa. Egész úton figyelte, s önmagával vitatkozott. Az agya mintha ezt mondta volna: „Ugyan, te balga, te kopaszodó, száraz agglegény, elment a jó dolgod, mit gondolsz, ez a ragyogó szépség terád pazarolja szerelmét.” A szíve pedig azt suttogta: „Csak eredj, kutasd ki, hol lakik ...” Jól fél óra múlva, amikor a visszafelé jövő buszról leszállt a villanyrendőr előtt, diákos izgalommal motyogta maga elé: Komáromi út 23.... Komáromi út 23. * Másnap este, amikor Kóródi beült a Déryné Színház nézőterére, vidám és friss volt. A kellemes meleg, s az emberek szavaiból összeverődő zsongás most nem idegesítette, nyugodtan várta Shakespeare: Szentivánéji álom című mesejátékának megkezdését. Szerette ezt a darabot, ma talán ötödször látja, s az is érdekes, hogy új szereposztást hirdet a színlap. Ez is örömet okoz Kóródinak, de a legnagyobb öröm, az bent tanyázik a szívében, ez talán már szerelem. Egész napi munkája közben sem ment ki a fejéből az a gondolat, hogy elérkezett élete nagy pillanatához. Dédelgette, melengette ezt a gondolatot, kiszínezte az első találkozás pillanatait, s amit soha nem tett meg, munkaideje alatt, a mérnöki asztal mellett, talán ötször is elővette zsebtükrét, hosszú ideig vizsgálgatta az arcát. A gépírónő csodálkozva figyelte, feltűnt neki viselkedése. Ezt is észrevette Kóródi, de nem szólt, nem árulta el titkát, csak magában ujjongott, s izgatottan számolta a perceket a munkaidő vége felé. Először úgy tervezte, hogy a délután folyamán okvetlenül felkeresi a bájos ismeretlent, megtudja a nevét, érdeklődik életkörülményei felől. Aztán mégis másként döntött: nem, nem, hadd érjen, hadd lobogjon benne a vágy, hadd győződjék meg róla bizonyosan, hogy igaz-e ez az érzés, vagy sem. Vár három-négy napot. Az idő választ fog adni mindenre! A második felvonás első jelenete után Kóródi örömmel állapította meg, hogy ebben az új szereposztásban mennyire jobb a darab. Gördülékenyebb, líraibb, s a Puch igazán, remekel, pompás alakítás. Megelégedését fokozta ez a tény, s gyerekes örömmel kóstolgatta minduntalan a szép ismeretlen lakásának címét. . . Komáromi út 23. . . . Komáromi út 23.. . . Már odáig jutott, hogy nevet is adott a nagy ígéretnek. Talán ... talán Csillának hívja, vagy nem, inkább Mariann, ez zengőbb, ízesebb a szájnak, kedvesebb a fülnek. Bizonyára tisztviselőnő valahol, vagy gépírónő, s képzeletében maga előtt látta, ahogy fürge ujjaival játszik a gép billentyűin. Lehet, hogy egy hónap múlva már neki fog gépelni, de nem. Ah, badar gondolat, nem engedi dolgozni. Legyen otthon, szépítgesse a lakást, varázsoljon puha, meleg fészket, hadd vágyjon már egyszer ő is haza. Elég volt az esti sétákból, a nagy keresésből, a perc-szerelmekből. Lehunyja szemét. Most még élesebben, tisztán látja maga előtt az ismeretlent, s hallja a hangját. . . hangját? De mi ez? hiszen ez valóság! Felpattan a szemhéja, a színpadra bámul. Erdei rész, a sha- kespeare-i mesefigurákkal, derengő félhomály, s a tisztáson két alak: a tündérkirály és a tündérkirálynő. Oberon és Titánia. És ismét felcsendül a kedves szoprán hang, a fehérbe öltözött tündérkirálynő hangja: „Ah féltő Oberon, tündérim el Kerülni esküvőm ágyát s körét.” Kóródi előrehajol a széken, s úgy néz, néz a színpadra, Titániára, hogy semmi mást nem lát, csak öt, álmai királynőjét, a dédelgetett nagy titkot, az igaznak vélt álmot, a csodálatosan ragyogó szép fekete szemet, a keskeny, kissé hosszúkás arcot, a szív alakú szájat, a fitos orrot. Csak néz, néz a gyönyörű tüneményre, a bájos ismeretlenre, aki minden kétséget kizáróan egy és ugyanaz a tegnapi csodával. Jön, hogy felkiáltson, felrohanjon a színpadra, letérdepeljen elé, hogy szavakba öntse öregedő szíve minden vágyát, álmát, hogy elmondhassa: „De jó, hogy megtaláltalak, tündérkirálynőm!” Igen. Ezeket szeretné mondani. Helyette azonban visszacsúszik a székbe, oldalpillantást vet jobbra és balra, igyekszik erőt venni magán, és ... és ... hirtelen valószínűtlen messzeségbe távolodik el tőle Titánia alakja. Ez már a józan ész munkája, a rádöbbenés, ráeszmélés a szigorú valóságra. Arra, hogy ez a nő soha sem lesz az övé. Menthetetlenül túl van a férfikor delén, kopaszodó feje, s kezdő pocakja nem veheti fel a versenyt Oberonnal, és újra járhatja majd az utcát a villanyrendőrtől a buszmegállóig, s továbbra is a perc-szerelemmel kell megelégednie. Már higgadt. Tárgyilagos, a számok világához szokott agya a realitás, talaján mozog, de azért mégis fáj, nagyon fáj a szíve Titániáért. Még egy utolsó búcsú- pillantás a tündöklő női alak felé, azután kábán, kezét forró homlokára szorítva, lassan feláll, s a nézők rosszalló pillantása közben kibotorkál a színházból. A kijáratnál félrehúzódik egy pillanatra, helyet ad két fiatal lánynak, akik viharosan, szelesen igyekeznek fedél alá a zuhogó eső elől. S ahogy kilép az estébe, fáradtan, öregesen, megbékélve és mégis lázadozva suttogja: — Ég veled Titánia... Ég veled, Tündérkirálynő ... Hold! János
