Észak-Magyarország, 1992. június (48. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-15 / 140. szám

1992. június 15., Hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Posztumusz előléptetések 4 visszakapott becsület Mókán-vezetők voltak A miniszterelnök javaslatára a Magyar Köztársaság el­nöke katonai életpályájuk elismeréseként dr. Petrássy Mik­lós és Ginzery Sándor ezredeseket 1992. április 15-i ha­tállyal „posztumusz" vezérőrnagyokká nevezte ki. A II. vi­lágháborús magyar hadsereg két kiváló katonája, e meg­késett előléptetéssel, hosszú évtizedek után, ha haláluk­ban is, de visszakapta becsületét. A két odaadó honvéd­tisztet és humanistát a sztálini pártállam az ellenségek közé sorolta, annak minden gyöirelmes következményével együtt. Vajon miért döntöttek így, amikor az orvos ezre­des és a tüzértiszt az antifasiszta ellenállás, a miskolci Mokan-komitté vezető személyiségei voltak? Erre a kérdésre ifjabb dr. Petrássy Miklós bányamér­nök a következőket válaszolta:- Amikor az egész társadalom életét gyökeresen átala­kító változások indulnak el, és zajlanak le, az emberek nagyon szívesen állítják magukról, hogy ők is a kezde­ményezők, a korábban cselekvő ellenállók sorába tartoz­tak. Ha egy-egy jellemtelen alak az új rendszerben ügyes taktikázással és dörgölődzéssel valamicske hatalomhoz is jut tudatosan meghamisítja élettörténetét. Számukra rop­pant kínos, ha vannak hiteles tanúk, akik ismerik, hogy pontosan mit is tettek, vagy mit nem tettek annakidején. A miskolci antifasiszta ellenállás vitathatatlan történelmi tényeken alapult. Az érdemeket azonban később néhányon igyekeztek kisajátítani, s nekik már kényelmetlen volt apám jelenléte. O valóban az életét kockáztatva szegte meg a német és magyar fasiszták parancsait. Sokat tu­dott, ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy el­hallgattassák. Hasonló volt a helyzet Ginzery Sándor esetében is. Büszkén, méltósággal Ginzery Sándorról utcát neveztek el Miskolcon, agö- römbölyi városrészben. Az utcakeresztelőt a legendás tüzértiszit születésének 90. évfordulóján tartották meg. Akkor a városba érkezett az egykori ezredes két gyerme­ke, Faragóné Ginzery Nóra és Ginzery György. Mind­ketten az 1956-os forradal­mat követően távoztak Ma­gyarországról, mert semmi esélyt sem láttak arra, hogy az akkori politikai viszo­nyok között nehéz sorsukból idehaza kiemelkedjenek. Nó­ra most üzletasszony Bécs- ben, míg György Svájcban él, s mint egy zürichi gyár főmérnöke ment nyugdíjba. Gyakran látogatnak Buda­pestre, mert leginkább fő­városi lakásukban érzik ott­honosan magukat. — Külföldön megcsináltuk a szerencsénket — mondja György —, s ezért valószí­nűleg irigykednek is ránk. Én viszont még emlékszem azokra a hónapokra, amikor a barátaim egyetemre ké­szülődtek, és fel is vették őket. Nekem a leghalvá­nyabb reményem sem volt az egyetemi tanulmányokra. Édesapámra nem néztek jó szemmel, származásom miatt egyszerűen szóba sem álltak volna velem. „Horthysta" katonatiszt fia voltam. Ke­serű szívvel vettünk búcsút a hazánktól. — Édesapánk — veszi át a szót Ginzery Nóra — a realitásokat vette csak fi­gyelembe. Bár gyárakat ve­zetett Diósgyőrben, mégis ugyanúgy viszonyult a mun­kásokhoz, beosztottakhoz, Ginzery Sándor mintha ő maga is közéjük tartozna. Leglényegesebb tu­lajdonsága a humanizmus volt. Nem parírozott sem a náciknak, sem később a kommunistáknak. Amikor barnára sülten, világítóan kék szemekkel Capri szige­téről megérkezett a hadi­fogságot követő gyógykezelés­ről, reményektől eltelve mondogatta: Magyarorszá­gon demokrácia és jólét lesz. Milyen szörnyű csalódáso­kat hoztak a következő esz­tendők ... — A gyárak és a \malom megmentésével ő az antifa­siszta ellenállás egyik leg­jelentősebb személyisége volt. Miért mellőzték? — Úgy vélem — folytatja Ginzery Nóra — őt kezdet­től fogva tudatosan félreál­dították. Amikor eltűnt, majd halálhíre is érkezett, jó né­hányan úgy gondolták, hogy kisajátíthatják érdemeit. Ä kommunista hatalommal kapcsolatos véleményét nem rejtette véka alá. Az emlé­kezetes kékcédulás szavazás idején a rendőrségen köve­telte a visszaélések meg­akadályozását, majd egy bi­zonyos Fülöp elvtárssal több száz ember szeme előtt ösz- szetűzésbe keveredett. Bár igazolták, előléptetéssel ju­talmazták, mégis már ekkor érezhette, megfagy körülötte a levegő. 1947-ben egy szol­gálati gépkocsival Buda­pestre kívánt utazni. Az autó meghibásodott, Ernőd­nél súlyos balesetet szenve- dett. Rokkantsági nyugdíj­ba helyezték, s ezután kö­vetkeztek a legsúlyosabb megpróbáltatások. — Ismereteim szerint a család Miskolcról Budake­szire költözött. Miért tették ezt? — Megszöktünk a kitele­pítés elől. Édesapámnak ugyanis tudomására jutott, hogy mi i.s a listán vagyunk. Budakeszin a nyugdíj mel­lett vállalt munkát. Képzel­je el, répaátvevő lett! Kife­jezetten szegényes körülmé­nyek között éltünk. A bá­tyám vasesztergályosként dolgozott, én pedig sofőr voltam, Pobedát vezettem. 1951-ben történt egy ese­mény, amely feltétlenül jel­lemző édesapánkra. Az új hadseregben kevés volt a képzett tiszt, tüzérekből kü­lönösen nagy hiány volt. Ezért behívták őt is, és ka­pacitálták, álljon be ismét a katonák közé. Apám azon­ban kijelentette: „édes fiam az összes izmus közül én csak a humanizmust isme­rem! Hagyjanak nekem bé­két! Na, jó napot!” 1955-ben halt meg, hatvanéves korá­ban. — Önök sikeres, elismert emberekké váltak, mégpedig külföldön, ahol nem lehetett könnyű az érvényesülés. Mi­lyen útravalójuk volt a szü­lői házból? — Édesapám — mondja Ginzery György — kemény, fegyelmezett ember volt. Büszkén, méltósággal visel­te a terheket a megalázta­tások közepette. Ragyogó képességei voltak, hiszen hét nyelven beszélt. Fiatal korában kiváló eredmény­nyel végezte el a Ludovika Akadémiát, diplomát szer­zett a Keleti Akadémián. Teniszben, lovaglásban or­szágos hírnevet szerzett ma­gának. Emellett kitűnően fényképezett és amatőr fil­mezéssel is foglalkozott. — Ritkán mondtuk ezt ki — fűzi hozzá az eddigiek­hez Nóra asszony —, de ra­jongva szerettük őt. Bántot­ta a mellőzés, de sohasem siránkozott. Sárral dobálták .meg, befeketítették, s min­dent megtettek azért, hogy bátor cselekedetei a feledés­be merüljenek. Ez a posztu­musz előléptetés remélhető­en a tőle oly gyorsan elfor­duló harcostársakat is rá­ébreszti végre a valóságra. Ember volt és magyar Dr. Petrássy Miklós Ifjabb dr. Petrássy Miklós, bányamérnök, ma Tatabányán él családjával. Édesapja 1964 janu­árjában halt meg, ám fia úgy érzi, mintha mé*g ma is közöt­tünk lenne. — Nagyapám — mondja — gö­rög katolikus pap volt. Apámat mélyen vallásos szellemben ne­velte, amely meghatározta ké­sőbb az egész életét. Emlékeze­tem szerint apámat két tulaj­donsága jellemezte igazán. A szó valódi értelmében véve em­ber volt. Az orvosi pályára sem más, mint humanizmusa vezet­te. Másodszor magyarnak val­lotta magát, de sohasem ma- gyarkodott. Talán patetikusan hangzik, de már kimondhatjuk: a magyarság tisztasága, önzet­lensége benne valóban megtes­tesült. Senkit sem nézett le. A sebesült partizánban, a zsidó munkaszolgálatosban, a fogság­ból hazatérőkben csakis a szen­vedő embert látta, akiken se­gítenie kell. A háborúban cse­lekedeteit a néinetcllenesség mo­tiválta. Idejében felismerte, hogy a fasizálódás és a háború nem a magyarság érdeke. A kórhá­zat is azért mentette meg, mert tudta, hogy a szovjet csapatok bevonulását követően a gyógy­szerekre, kötszerekre, a beren­dezésekre szükség lesz. — Az ön édesapja az ellenál­lásban szerzett érdemei alapján az Ideiglenes Nemzetgyűlés tag­ja lett. 1945 februárjától a Hon­védelmi Minisztérium orvosi osz­tályvezetőjeként dolgozott. Az­tán egyik napról a másikra kegyvesztetté vált. Vajon miért? —- Ellenségei egyszerűen a sár­ba taszították. Vissza kellett költöznie szülőfalujába, Száraz- kékre (ma Baktakék), s mint magánorvos kezdett el prakti­zálni. ö sohasem panaszkodott, s a megaláztatásokat igyekezett méltósággal elviselni. A kegy­vesztettség okairól csak akkor beszélt, amikor már súlyosan beteg volt. Először is tekinté'- lyes, nagydarab ember volt, akit nem hagytak közömbösen a világ dolgai, s véleményét mindig őszintén elmondta. Nyil­ván tartott ő is a következmé­nyektől, de ha hazugsággal, su­nyisággal, vagy gonoszsággal találta magát szemben, köteles­ségének tartotta felemelni a hangját. Többen „jóindulatúan’* figyelmeztették is, jobb' lenne, ha tartaná a száját. A máso­dik: 1946-ban egy 150 fős, sebe­sülteket szállító szerelvényt kel­lett átvennie, amely volt hadi­foglyokat hozott a Szovjetunió­ból Magyarországra, A sebesült katonák siralmas állapotban és kétségbeejtő körülmények köze­pette szenvedtek a vagonokban. Apámat ez annyira felháborí­totta, hogy magából kikelve til­takozott a szovjet parancsnok­ságon. Harmadszor: az oroszok úgymond be akarták építeni, az­az besúgóvá alacsonyitani, amit ő valószínűleg roppant durván visszautasított. — Hogyan alakult a család sorsa Szárazkéken? — Apám keményen dolgozott. Járta a körzetet, ellátta a bete­geket. Bár magánorvos volt, mégsem a pénz után futott, ha­nem csakis hivatása vezette. Negyven hold földet örökölt, s ezért kuláknak, osztályidegen­nek minősítették. Nem kívánta magát állandó zaklatásnak ki­tenni, bennünket is féltett, ezért visszaköltöztünk Miskolc­ra. A kórházban, amelynek ő tulajdonképpen a megmentője volt, nem juthatott álláshoz. Előbb Hejőcsabán dolgozott kör­zeti orvosként, majd a rendelő- intézetben kapott munkát. 1956- ban súlyosan megbetegedett. Egy Magyarországon szinte is­meretlen kór támadta meg a szervezetét, egy olyan távol-ke­leti betegség, amely megöli a bélbaktériumokat. Tudta, hogy gyógyíthatatlan betegségben szen­ved, mégis az utolsó pillanatig küzdött az életéért. Jól emlék­szem a fantasztikus, szinte fa­natikus élniakarására. Ha ez nincs, biztosan hamarabb távo­zik közülünk. Így 1964-ben halt meg. Csöndesen temettük el. Megengedi, hogy két epizódot fölelevenítsek az életéből? — Tessék. — Apám 1942 szeptemberében, az orosz hadszíntéren, Kames- kán teljesített szolgálatot, mint a magyar hadikórház parancs­noka. Az udvaron található kút­ra közösen jártak vízért a kór­ház körletében települő német pékoszlop emberei és a magyar sebesültek. Egy alkalommal egy német katona csúnyán megver­te a magyar beteget, mert vé­leménye szerint jogtalanul me­rített vizet a kútból. Az eset apám fülébe jutott. Azonnal a németek körletébe rohant, s ott a sárga földig lehordta, s fele­lősségre vonta a verekedőt. Előbb németül, majd pedig magyarul kijelentette: „Nem bánom, ha az egész Hitler-ármádia idejön, de nem engedem, hogy sebe­sültjeimet valaki is bántalmaz­za!” A magyar hadsereg erdé­lyi bevonulásakor apám, mint orvos ezredes tartott a katonák­kal. Ennek ellenére mindenkit emberségesen kezelt, aki csak hozzáfordult. A még honvédsé­gi egyenruhát viselő, de már páriaként kezelt zsidó tiszteket pedig nem közösítette ki, mint mások, hanem a tiszti étkezdé­ben a saját asztalához ültette őket. A gyárak megmentője Ginzery Sándor Püspökladányban, 1895. már­cius 18-án született, polgári, ötgyermekes nagy családban. Iskoláit Borsban, Nagyváradon végezte, majd Budapestre, a Ludovika Akadé­miára került, később a törzstiszti iskolát és a törzstiszti főiskolát is jelesen végezte el. Több nyelvet — angol, olasz, német — beszélt. 1915 márciusában avatták hadnaggyá. Az első világ­háborúban 37 hónapig ütegparancsnok a szerb, a román és az olasz hadszíntéren. Az 1918-as polgári forradalom élére egységét teljes hadi- felszereléssel hazavezénylik. 1924-től 1947-ig Miskolcon szolgál különböző parancsnoki beosztásokban. Közben 1941-ben 7 hónapig a Délvidék és Erdély frontjaira moz­gósított 19. tüzérezred elsőosztályú parancs­nokaként szolgál. A Zentára való bevonuláskor 300—400 szerb lakost, köztük gyermekeket, asz- szonyokat ment meg a kivégzéstől. Beavatkozá­sáig - mint Újvidéken — bírói ítélet nélkül - nyolc férfit kivégeztek. A diósgyőri ellenőrző katonai parancsnoki beosztásában támogatja a munkások bérhar­cát, emiatt hadbírói'; majd becsületügyi eljá­rást indítanak ellene. Ezért évfolyamához ké­pest később léptetik elő ezredessé. A második világháború befejeződő idősza­kában Szálasira nem esküszik fel, a kiürítési parancsnak nem tesz eleget. A katonai ellen­állás vezetőivel (Pálffy György, Sólyom László és mások) barátságban van. A Mokan-komité október 20. és 25. között kéri fel katonai veze­tőjének. Kétnyelvű igazolványát (magyar­orosz) Tóth Béla állította ki. Hamis, nyílt pa­rancsot szerez a munkásmozgalom illegális cél­jainak legális megvalósításához. Az ellenállási mozgalmat elegendő szakképzett tiszt, tiszthe­lyettes hiányában nem tartja elég erősnek. A németekkel a Mókán vezetőinek beleegyezésé­vel, és utasítására tárgyal. A két diósgyőri gyárban gyárőrséget szervez, amelynek kulcspocícióit mokanosok töltik be. A hatóságok távozása után hadügyi utasítás nélkül átveszi a két diósgyőri gyár katonai pa­rancsnokságát. Hamis parancsokkal fegyvert és lőszert szerez az ellenállóknak. November első napjaiban a villamosműveket, a Barva-malmot és a német gázgyárat menti meg a német rob­bantástól a Mókán utasítására. Ezekbe az üzemekbe is gyárőrséget állíttat. Ginzery háborúellenes, németellenes, köztu­dottan baloldali. A nyilasok zaklatják, figyelik, a Mokan-tagok bújtatják. A vasgyárban három vasúti szerelvénygépet nem enged Németor­szágba szállítani, ezeket elrejtik. Egy összetű­zés miatt a Gestapónál feljelentik, közben rá­jönnek az üzembénításban töltött szerepére is. November 13-án, Christenssen SS őrnagy, Észak-Magyarország Gestapo-főnöke, Hitler ál­lítólagos parancsára személyesen tartóztatja le. Salgótarjánba, majd később Budapestre szál­lítják a Fő utcai börtönbe, amely akkor a Gestapo börtöne volt. Megkínozzák, halálra ítélik, ezt a sajtó és a rádió is közli, de téve­désből egy zsidó transzporttal Bécsbe szállít­ják. Tizenegy haláltábort él túl. Innsbruckban- Kokorin repülőhadnagy (Molotov külügyi nép­biztos unokaöccse fogadott fia), Joanda her­cegnő (az olasz király leánya), és az ő irányí­tásával a foglyok fellázadtak a kegyetlen bá­násmód ellen. Később Észak-Olaszországba szállítják őket, ahol olasz partizánokkal kerül­nek kapcsolatba. Egy antifasiszta Wermacht- század segítségével megmenekülnek a kivég­zéstől. Május 2-án 22 nemzet 176 deportáltját világhírű antifasiszta foglyokat az angol csa­patok szabadítják fel. (Dr. Tihanyi Endre 1985-ben közölt írása alapján.) B i B fii si ! r' F Jll ! LJ I Lil á I" *71 ;T1 rfTYjYt Tht*1 fv| fvritH |||xj||b^ H rf jSf8®« i f J||[ H II I I I H i rl • 1|| H I d f H H § Í| Dr. Petrássy Miklós orvos ezredes 1899. október 16-án született az abaúji Szárazké­ken. 1926. július 1-jén a magyar királyi ka­posvári vámőr kerületi parancsnokságon kezdte meg hivatásos tiszti szolgálatát. 1942 áprilisától orvos őrnagy, 1944. augusz­tus 26-tól1 a miskolci 546 sz. hadikórház parancsnoka, orvos alezredesi rangban. 1942—43-ban az orosz hadszíntéren teljesít szolgálatot. Miskolcon a már említett hadi­kórház parancsnokaként kapcsolódott be az antifasiszta ellenállási mozgalomba, mint a Mókán egyik szervezője. A dr. Petrássy vezette hadikórházban Miskolcon 1944. október 15-én, a kormány­zó proklamációja után az antidemokratikus plakátokat leszagatták. A kórház röntgen­gépét és ezer ágyra való felszerelését a bá- bonyibérci pincékben- rejtették el, mert tartottak tőle, hogy azt a németek a visz- szavonuláskor magukkal hurcolják. Októ­ber 21-én dr. Petrássy Miklós parancsot kapott a kórház teljes kiürítésére, azonnali összecsomagolásra és Pozsony környékére való távozásra. Az orvos ezredes elszabotálta a feladat teljesítését. Megbízható tiszttársaival kö­zölte, hogy Miskolcon kíván maradni. Az összes gyógyult és fennjáró betegnek — körülbelül 600 embernek — nyolchetes egészségügyi szabadságot adott azzal, hogy leteltével_ a kórházba tartoznak visszajön­ni,^ mert úgy számított, ha addig a szovjet erők nem érkeznek meg, a szabadság újra meghosszabbítható lesz. Az akkori rendel­kezések a szabadságolásokat szigorúan til­tották. A kórház kiürítése után is ezrével érkeztek az erdélyi, nagyváradi és debre­ceni kórházak betegek akiket egészségügyi szabadságos levéllel látott el. A kórházban százszámra állították ki az orvosi bizonyítványokat, amelyeknek be­mutatásával otthon maradhattak mindazok, akik nem akartak Miskolcról elutazni, és katonai behívó alapján kellett volna jelent­kezniük alakulatuknál. Az életet jelentő papírt katonák, munkások, parasztok és iparosok egyaránt megkaphatták. Dr. Pet­rássy megakadályozta a zsidó munkaszolgá­latosok és egy orosz hadifogoly elszállítá­sát, pedig erre parancsot kapott. Ugyanak­kor a sebészeten ápolt Dajkó Ferenc sebe­sült partizán zászlós okmányait megsemmi­sítette és új, hamis kórlapokkal adta át a miskolci polgári kórháznak. A kórház a korabeli tanúk egybehangzó megállapítása szerint 1944 őszén a kétségbeesett magyar honvédek és üldözöttek mentsvára volt. November 1-ig valamennyi alakulat el­hagyta Miskolcot, csak az 546-os hadikór­ház nem. November 21-én egy tiszti külö­nítmény érkezett a kórházba négy autó­val, de a szovjet támadás miatt csak más­nap vitték magukkal a megmaradt — el­enyészően kevés — felszerelést, az állo­mány egy részével. Petrássy érezve a ve­szélyt, néhány megbízható tiszt bevonásá­val a kórházi betegektől és a sebesültek­től összegyűjtött nagyobb mennyiségű fegy­vert és lőszert elrejtette, majd átadta a Mókán részére. Ebben együttműködött Ginzery Sándorral. A kórházparancsnok­nak tudomására jutott, hogy már nyomoz­nak utána, a hadbíróság szabotázzsal vá­dolja és elfogatási parancsot adtak ki el­lene. Ezért a megmentett munkaszolgálato­sokkal és az orosz fogollyal az avasi pin­cékben húzódtak meg a háború befejezé­séig. A nyilasok elfogják és két napig val­latják a feleségét, hogy Petrássy nyomára jussanak, de eredménytelenül. Az oldalt készítette: Udvardy József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom