Észak-Magyarország, 1992. június (48. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-11 / 137. szám

1992. június 11., csütörtök

ÉSZAK MAGYARORSZÁG 13

Horvátország

vendégeket vár?

Mintegy 22 milliárd dollárra, becsülhetők a horvátországi háborús károk. Az ország egyharmadán jelenleg is harcok folynak, illetve egyes területek még megszállás alatt vannak — tájékoztatta az MTI munkatársát Toncinic Zeljko, a hor- vát idegenforgalmi minisz- ítérium munkatársa.

Mint elmondta: Horvátország nemzeti jövedelmének 65 százaléka valamilyen módon kapcsolódik az idegen- forgalomhoz. Az ágazat tavalyi bevétele, amely 1990- héz képest 10 százalékos emelkedést mutatott, elérte a 250 millió dollárt. A háborús károk mintegy 10 százaléka érinti az idegenforgalmi ágazatot.

Az Extertours ügyvezető igazgatója, Feren.cz István az MTI-nek kifejtette: a jugoszláv tengerpart jelenleg mintegy 20—30 százalékkal olcsóbb, mint a görög, vagy az olasz üdülőhelyek. Napjainkban 7 éjszakáit, azaz 8 napot egy 3—4 csillagos szállodában 15—18 ezer forintért tölthet el egy személy. A magyar utazási iroda egy szakmai utat szervezett annak bemutatására, hogy a hőrvát tengerpartnak vannak olyan részei, amelyek a harcok áltál nem érintettek, és nyugodtan lehet ott pihenni. Várhatóan ezeket az utakat augusztus 1-jétől hirdetik meg. (MTI)

A Pofosz kongresszusa elé

Akar Ön sok pénzt keresni?

Ilyen kérdést feltenni egy hirdetésben . . . De mindennap olvashatjuk, hogy kiváló kereseti lehetőség, agilis, tehetséges emberek részére, csak válaszboríték, telefonhívás (esetleg 350 Ft befizetése után, mint amikor még a tévében hallottuk Mézga Aladártóll, hogy „egy forintért megmondom"). Azóta így megemelkedett a jó kereseti lehetőség hírének a tarifája. No, dehát valamit valamiért. Mert itt van például a jó hír: nyugati képzést és karriert biztosítanak számomra, önáfló munkát. Másik havi 200 ezret ígér (garantáltan szexmentes belga peep-show- ban — szóval le se kell feküdnöm). Egy harmadik nettó 45 ezret tud fizetni havonta. Hát aki ezen ajánlatoknak ellen tud á'llni, nem is normális.

Persze, hogy fizetem a válaszborítékot, a pénzt, hívom telefonon. És lássunk csodát, csak házalnom kell a megyében, és minden eladott áru után bizonyos százalékot kapok. Ajánlanak összecsukható, hordozható atomreaktort, pár millió mindössze, csak rá kell sóznom mondjuk valamelyik energiaínséges cégre. Trabantban elfér négy darab, ki kell venni az első ülést, kettő reaktort meg a csomagtartóba süllyeszteni. Ha idegesít az urán, akkor áruljak vízierőművet, utánfutóval! kettőt mindig magammal vihetek, működés közben bemutathatom a Sajón, a Szin- ván vagy a Hernádon. Ha sikerül eladnom legalább egyet abban a minutumban akár százezer forint is lehet a jutalékom.

Vannak még persze ezeknél sokkal jelentéktelenebb szerkentyűk és bizgentyűk, dehát én halmi fogkrémmel, porszívókkal nem házalok.

Különben is a múlt héten — tisztán baráti alapon — egy szuper-hiper német porszívót tukmáltam egy barátomra, minden volt hozzá, csak porzsák nem. (Azóta sem használja, azóta sem beszélünk.)

Szóval, ennyit a jól fizető vállalkozásokról. Habár! Azon gondolkodom, hogy feladok egy hirdetést, hogy válasz- boríték és pár száz forint ellenében én is tájékoztatom a tisztelt jelentkezőt bizonyos jó kereseti lehetőségekről. Előre nem árulom el, hogy mi lenne az, de — gondo-lom —, sejthető.

(bekecsi)

A Politikai Foglyok Országos Szövetsége harmadik kongresz- szusára készül. Nem rendkívüli dolog ez, de az előkészítés módszereiben rendkívülivé kell tennünk. Ezt két tényező is indokolja. Először is az, hogy a kongresszus minden tagtár- suníké. Szeretnérik megvalósítani, hogy valamennyi vélemény rendszerbe szedve érvényesülhessen, és ebben kifejezésre juttathassuk a demokrácia alapelveit. A kialakított vélemények közgyűlési jóváhagyása után kötelezővé válnak a kongresszusi küldöttek számára, és így elérhetjük, hogy a felszólalások valóban a tagok üzenetét és érdekeit tolmácsolják, és ne egyéni virtuozitások legyenek. Azután az sem hanyagolható cl; hogy véleményalkotásunk jelenlegi politikai helyzetünk szondázása, az eredmények felmérése, a hiányosságok feltárása.

Ha abból indulunk ki, hogy a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége érdekképviseleti

szerv és nem politikai párt, akkor ebből következik, bogy egyetlen politikai párt elkötelezettjei sem vagyunk, legfeljebb a támogatói. Más dolog, hogy tagjainknak külön-külön és egymástól eltérő politikai meggyőződése és világnézete lehet.

Mindenki tudja, hogy honnan jövünk. Érettkorú férfiak és pelyhedzö álló ifjak, megfontolt anyák és nagyon !fdikes leánykák és honleányok egy gondolatban és egy célra lelkesedtek: ez a hazaszeretet! Igaz, hogy »a kor filozófiája és pedagógiája megpróbálta a gondolat szabadságát gúzsba kötni, bilincsbe verni, hogy megértesse, az „igazi hazaszeretet az internacionalizmusba gyökerezik, és ugyanebben ér célba, amelynek a tartalma a moszkvai kommunizmus.” Ezt a súlyos fertőzést — a mai napig nem heverte ki a félreformált tudat, mert népünk félt és fél arról beszélni, hogy magyar! Míg a körülöttünk élő népek múltjukból való keserű ébredése egyfajta idegengyűlöletre vezetett,

amely ellenünk, magyarok ellen is irányul, nálunk a nemzeti öntudat, a hazafias formálódás addig sem jutott, hogy a magyarság öntudatáért szenvedők, meghurcoltak, meggyalázottak, szívből jövő, igazi megbecsülést kapjanak.

Honnan jöttünk? Megvalljuk és ma nem szégyelljük, hogy a börtönökből, fcgyházakból, sokan az akasztófák árnyékából, internáló és deportáló táborokból, a hadifogság legyőzötteket megalázó, nyomort és hala fit hozó szögesdrót-kerítései mögül. Amikor a II. világégés befejeződött, a történelmi leckék középpontjában azok a kommunista vezetők voltak, akik tanulmányaink idején már a legkegyetlenebb népirtást szervezték. Azt állították, hogy az ellenség az, aki gazdának, iparosnak, kereskedőnek a családjába született, mert a „kizsákmányolás” javaiból öltözködött, iskolázott, egzisztált. Bizonyításán maradt egy kazal- tűz keletkezése, de a gyújtogatást csak a „kulákok kezdeményezhették”, mert ők a „nép, a szocialista termelési viszonyok” ellenségei. A sokféle és válogatott eljárás kegyetlen vége az akasztófa volt. Megtiport és mcggyalázott öntudatunk új meg új formában juttatta kifejezésre a tőle idegen szellemiség rémuralma elleni tiltakozást. Hiszen a családok kebelében, a falu közösségében, a város még nem eléggé zajos forgatagában éltek a kor hősei, és. vérük szándékuk szerint is megvetés lett az ellenálláshoz, a szabadságharc kirobbanásához. Ez, és csak is ez volt 1956 forradalmának az oka, nem néhány kiszorított kommunista vezető hatalomba való visszakerülésének gyilkos törekvése, mások feláldozása árán.

Hova jutottak 1848 vörössapkás honvédéi? A költő ír a mankókról, a család befogadó szeretetéről, a könyörületi vacsoráról, a leterített szalmáról, de azt is megírja, hogy a hősnek vándorból az osztályrésze. Mivel különb a XX. század szabadsághőseinek a helyzete? Talán abban kellene ünnepelni sorsunkat, hogy cgy-egy kopjafát felállítanak, de márvány- tábla még nem hirdeti a diák- hősök életáldozatát. — Megyénkben 19 nevet említhetnénk, mint Ililéssy Gábor egyetemistáét Kiskinizsről, aki bátor volt harcolni társaival, és meghalni az akasztófán, amikor a „jogállam” kegyetlen ítéletét végrehajtották. Mikor becsüli meg társadalmunk, nem szóban, hanem legbelső érzéseiből népünk legjobb fiainak áldozatát? A magyar állam és a kormányzatok (tanácsok) kiemelten a legmodernebb épületeket bocsátották az MSZMP rendelkezésére. A „veteránok” megbecsülése a 30 év alatt példaértékű volt —, ma pedig megyei szervezetünk fennállása óta folyamatosan kért iroda és klubhelyiség igényét nem teljesítik. Az egykor csatákat járt harcosok legifjabbjai is 60 év körül vannak, zömében azonban 60 és 90 év közötti öregek, akiknek ügyes-bajos dolgait vagyunk hivatva intézni, segíteni. Most talán a könyörület arra az eredményre jut, hogy egy „pinceklubot” félajánl, ahova lemászní vagy onnan fellépkedni ne legyen kedve az eddig gyalázatban élt öregeknek?!

Azt is meg kell vallanunk, hogy a vezetés, érvényesülés, széllcmi kibontakozás lehetőségeit számunkra „káderlapjaink” lehetetlenné tették. A „biztonságot” oly’ híven őrző személyzetisek gondoskodtak arról, hogy a társadalom legalján maradjunk. Ez a kegyetlen személyzeti politika a társadalomban és az egyházban egyaránt érvényesült. Be kell látnunk, hogy megbánás és jobbítás szándéka nélkül haladunk tovább. Az egykori cselekvők, békeharcosok, végrehajtók, a káderek, KISZ-titkárok, a társadalmi struktúráért felelős személyiségek ma a leghango- sabban követelik a demokráciát, annak érdekében, hogy a hatalomban maradhassanak. A természetben nincs példa arra, hogy valami ilyen gyors és lényegi színváltozást tudna produkálni. A tiszta erkölcs szent nevében bizony csak a hányingerünkről tudunk számot adni.

Hol is vagyunk? Érdemrenddel a mellünkön, oklevéllel a kezünkben azok között az irigyek között, akik szemünkre hányják, hogy egyszer majd kárpótlást fogunk kapni. Nem a kár megtérítését, sem a vagyoni elkobzás eltörléséből származó adósság elismerését, csupán pó mást, amelyet egy következő kormány, egy'’ leendő parlament egyetlen kéz- legyintéssel eltörölhet nehéz gazdasági viszonyokra hivatkozva. Mert ugyan mire számíthatunk eddigi tapasztalataink alapján? Akik eddig sem ismerték el bűnnek, népirtásnak a golyózáporokat, vajon mit ígérnének holnapunknak, ha kezükbe nyernék a hatalmat?

Hol is vagyunk? Azok között, akiknek a zsebébe a legmélyebben nyúlt a pénzügyi politika. Hiszen a kevésből, az azonos értékű infláció a nincsen határáig juttatja a legszélesebb tömegeket, közöttük minket is. Ezért a változás véghezvitelére vállalkozó kormányzatot hibáztassuk? Hiszen ennek a kornak csak szónokai vannak és fizetésrendezői. Hiányzik Széchenyi István, aki egyéves jövedelmét volt kész a haza ol*- tárára helyezni. Vajon nem a közelmúlt, a tegnap szelleme tért vissza titkosan, hogy a tegnapra nemet mondók harci erejét a kormányzat köpönyege alatt megtörje? Bizony, a munkanélküliség réme is ugyanezt munkálja, és hiába okosak ma az egykori vasfüggöny építői és őrei, kimunkált gazdaságpolitikájuk összeomlása, a gazdasági struktúra romjai, lassan eltemetik a békés átmenet reményeit, de nem a jövőt! A tegnapi farkasok hízelgő hangja nem tévesztheti meg szelíd bárány társadalmunkat. A demokrácia nem határozatlanság, a jogállamiság nem lehet jogtiprás, korlátlan felelőtlenség, a pénzügyi források tisztázatlansága.

Miközben gondolataink születnek és azokat egymás számára papírra vetjük, mindig a Közérdekre gondoljunk! Hogyan tovább? A megyei központunkba érkező levelek alapján szekciókat szervezünk: mezőgazdáiké- dási, ipari, kulturális, állam- igazgatási, honvédelmi, vállalkozási, biztonságpolitikai szekciókat, ahol az ajánlásokat megvitatjuk, egységbe fogalmazzuk. Az így összeállított programot visszük közgyűlésünk elé, a kongresszusra.

Megöregedtünk, de ne feledjük, hogy szellemi értékeink eltékozlása ellenére annyi

eszünk maradt még, hogy közösen munkálkodva, hazánk

felvirágoztatásáért küzdeni tudjunk. Ha korunk szellemi ereje annyira meghanyatlott, hogy csak a materialista gondolkodás kategóriáiban képes vesztegelni, ébredjünk mi tettre, és talán végső fellobbanássai mutassuk meg a kivezető utat! A materialista filozófián nevelődött ifjú demokraták Indulatai

és értékmérői ne ámítsanak el bennünket. Ne higgyük, hogy ígéreteik a jövőre biztatóbbak lennének a higgadtan végiggondolt eszméknél.

Bán István

megyei elnök

Moszkvai nyomozás 1956-ról

Tizenhét hadosztály csőre tilt fegyverrel

Beszélgetés Gosztonyi Péter hadtörténésszel

Gosztonyi Péter hadtörténész, a magyar hadsereg második világháborús sorsáról írott és itthon késleltetett szenzációként ható könyve első (külföldi) kiadása elé ezt írta: művét azoknak a fiataloknak ajánlja, akik a második világháborús történelmünk „mostohán kezelt és sokszor torzul ábrázolt éveit” ismerhetik. Gosztonyi 1956 őszén a Kilián-laktanyában szolgált. Ma, Svájcban élő magyar történészként 1956, a forradalom történéseit is kutatja. Vagyis azt a témát, amely vagy három évtizeden keresztül még torzítottan sem lehetett „történelem”.

Gosztonyi Péter, Györkei Jenő budapesti hadtörténésszel, ez év tavaszán, Moszkvában elsőként kapott lehetőséget, hogy azokkal beszéljen, akik, sajnos, tör- ténelemcslnálók voltak.

— 1992 március végén 12 napot töltöttünk Moszkvában. Györkei ismerte a várost, hadtörténészként voltak kapcsolatai és megkereste azokat a személyeket, akikkel 1956-ról beszélhettünk, Jeszenszky Géza külügyminiszter jóvoltából lehetőséget kaptunk arra, hogy a moszkvai nagy-követségen lakjunk, a megbízott nagykövet pedig végig támogatta a munkát. tAz út tehát elő volt készítve, és politikailag is jól választottuk ki az időpontot; akikkel találkoztunk, hajlandók voltak a témáról nyilatkozni.

— Kikkel találkoztak?

Akik a Maléter- küldöttséget letartóztatták

— Én elsősorban katonákat akartam megkeresni, azért, mert a szovjet hadsereg 1956-os magyarországi tevékenységéről, szovjet katonai forrásból mindeddig semmiféle anyag nem létezik se nyugaton, se keleten. Sikerült két fontos személlyel találkozni. Fomin százados, az egyik, 1956- ban tolmácstisztként szolgált, jelen volt a november 3-i parlamenti tárgyalásokon. Ö fordított Malisenko ezredesnek és iMali- nyin hadseregtábornoknak. És ott volt Tökölön is, november 3-án este, amikor a Maléter-vezette küldöttséget lefogták.

— Ők miképpen látják ezeket az eseményeket most, utólag?

— Nézze, Fomin úgy beszélt a dolgokról, ahogyan szovjet részről látták. Mi nem vitatkozunk ezekkel az emberekkel, nem akarjuk meggyőzni őket. Katonák voltak, akik parancsot teljesítettek és végtére is birodalmi érdekből tartózkodtak Magyarországon. Az emlékeiket azonban fel akarjuk használni. Mint említettem, találkoztunk Malisenko altábornaggyal. Ma már nyugdíjban van, 70 esztendős. Ö annak idején ezredesként dolgozott a Székesfehérváron állomásozó különleges hadtest parancsnokságán. A felderítők főnöke, majd egy időben a különleges hadtest megbízott törzsfőnöke volt. Kerestük Las- csenko tábornokot, vele nagyon szerettünk volna beszélni, minthogy ő volt a hadtest- parancsnok, akinek a csapatai október 23- án bevonultak a fővárosba, majd elhagyták, hogy november 4-én újra bevonuljalak. Lascsenko azonban a halálán volt és április 20. körül meg is halt. Sajnos, vele már nem beszélhettünk. Találkoztunk Vol- kogonov és Bozsanov tábornokokkal, szovjet hadtörténészekkel, akiktől ígéretet kaptunk arra, hogy megfelelő kérések alátámasztásával lehetőségünk nyílik hadműveleti anyagokat is tanulmányozni. Ők azt tartanák a leghelyesebbnek, ha közösen rendeznénk ankétot 1956-ról. Persze, csak történelmi vonatkozásban, hagyván a politikát, amit én helyesnek is tartok. Éppen ezért szeretném is a magyar kormányzatnál szorgalmazni a tárgyalást, mert az Orosz Köztársaság illetékesei hajlandók erre. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy az iratanyagba betekinthessünk.

— Ezek szerint: most írásos anyagokat nem tanulmányozhattak?

— Most csak személyes beszélgetéseket folytattunk, de ezekből igen sok részletet tudtunk meg. A következő lépéshez azonban már kormánytámogatásra lenne szükség.

— Mit tapasztalt? Ezekben a katonákban, az Önök beszélgető partnereiben legalább nyomaiban föllelhető, hogy nekik is át kell értékelni 1956 eseményeit?

Kezdik belátni, hogy nagyot vétettek

— Őszintén szólva, óriási a zűrzavar a fejekben, s ezen nem lehet csodálkozni. Tény, hogy vannak olyan emberek, akik már kezdik belátni, hogy ők akkor nagyot vétettek a katonabecsülettel, a katonaerkölccsel szemben. Főleg a tököli letartóztatások vonatkozásában. A dolog, az ő szempontjukból egyáltalán nem könnyű. De hivatkozni szeretnék arra a nagyon szép emberi gesztusra, melyet tapasztaltunk. A moszkvai nagykövetség fogadására eljött Mikoján fia és ott volt Malisenko.

Eleinte nagyon zárkózott volt, de aztán másnap mégis megjelent az én előadásomon, a Magyar Kultúra Házában. Hozzászólt. A harmadik este felhívott telefonon és közölte, hogy beszélni szeretne velünk. Okmányokat, fényképeket mutatott, olyan dokumentumokat, amelyeknek a létéről nem is tudtunk. Tehát ez is arra utal, hogy nekünk ezeket az anyagokat meg kellene ismernünk.

— Minthogy Ön hosszú ideje foglalkozik 1956-tal, mit gondol, a moszkvai tapasztalatok módosították valamiképpen a véleményét? Egyáltalán mi az, ami merőben újat jelentett a számára?

— Nekem korábban is feltételezéseim voltak a szovjet katonai hadmozdulatokról október 23-ával, a magyar forradalommal kapcsolatban. Ezekhez most megerősítést kaptam. Arról van szó, hogy szovjet részről már október közepétől folytak a hadmozdulatok. Az itt állomásozó különleges hadtesten kívül — ez volt a megszálló csapat — a szovjetek október 23. előtt két teljes hadsereget mozgósítottak, felvonultattak a Kárpátokhoz. Ezenkívül két légi hadosztályt helyeztek készültségbe Lengyelországban és Észtországban, magyarországi bevetésre számítva. Temesvárról és Kárpátaljáról két hadosztályt indítottak Budapestre. Tehát 1956 október 23. és november 4. között, a számításaim szerint 17 hadosztály mozgott 'Magyarországon, s ez 200 ezer embert jelentett.

— Ennyire tartottak a magyar forradalom erőitől?

A harmadik világháború kitörését várták

— Nem. Ez nemcsak nekünk szólt. Ez azért történt, mert a szovjetek attól féltek. hogy a közel-keleti válság, a magyar válság beletorkollik a harmadik világháborúba. Nekem Malisenko elmondta: ők itt, Magyarországon leginkább attól tartottak, hogy a közel-keleti háború kirobbanása során a NATO-erők, illetve főleg a nyugatnémet hadsereg mazgásba lendül, majd Ausztrián keresztül bevonul a Dunántúlra. Kihasználja a krízist és megkezdi azt a feladatot, melyet a szovjetek 1945. május 9., a háború befejezése óta folyamatosan lehetségesnek gondoltak: a nagy német revansot. És ezért vonultatták fel ezt a nagy létszámú erőt Magyar- országon. Ők ugyanis jól tudták, hogy a Magyar Néphadseregre, mint szövetségesre, nem támaszkodhatnak.

— A moszkvai beszélgetéseken erre utalások történtek?

— Igen, ez így volt.

— A terven túl, hogy folytatni kellene ’56 moszkvai hátterének és körülményeinek feltárását, történt konkrét megállapodás is?

Új könyv: a fegyveres erők forradalmi szerepéről

— Meg kell mondani, hogy mindketten magánvállalkozásként és nem állami megbízásból jártunk Moszkvában. A kapcsolatfelvétel azonban megtörtént. Az eredményről beszámoltunk a kormány illetékeseinek, de folytatásról egyelőre nincs szó. Azt hiszem, nekünk kell megint lépni, kopogtatni.

— Tervez ilyen lépést?

— Muszáj. Ha most nem tesszük, nem tudhatjuk, hogy egy-két év múlva mi lesz az állami levéltárakkal. Kik kerülnek az élére, hogyan fognak bezárkózni? Most van az a történelmi pillanat, amikor a számunkra oly fontos iratokba belenézhetnénk.

Ettől függetlenül, 1956-ról szándékozik kiadni valamit Magyarországon?

Igen. Az én nagy tervem — ezen régóta dolgozom — a magyar fegyveres erők 1956-os forradalmi szerepének a bemutatása. Nemcsak a honvédségről, illetve a néphadseregről beszélnék, hanem az államvédelmi hatóság, a belső karhatalom mozgásáról. Foglalkoznék az ipari őrséggel és egyéb fegyveres őrségekkel, mindazokkal, melyeknek a létezéséről tudok, a működésüket azonban nem ismerem. Abban bízom, hogy hasonlóképpen a korábbi módszeremhez, most sem csak a levéltári anyagokra támaszkodhatok, hanem megtalálom azokat a túlélőket, akik hajlandók a történelmi igazság érdekében nyilatkozni. (MTI-Press)

Király Ernő