Észak-Magyarország, 1992. június (48. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-09 / 135. szám

1992. június 9., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 A Tiszai Vegyi Kombinát Rt.-ben is A csocsteljesítnények időszaka lejárt Ma a legfontosabb: a működőképesség biztosítása. Mára a TVK Rt.-ben is ér­zékelhetővé vált a gazdasá­gi visszaesés. A hajdani so­rozatos csúcsteljesítmények időszaka már a múlté, s az egykori reprezentáns csak naigy erőfeszítések árán tud fennmaradni. A világméretű gazdasági-társadalmi krízis meggyengítette piaci pozí­cióit, s a jelenlegi vezetést naipi cselekvésre kényszeríti. A több lábon álló gyáróriás egyik legnagyobb gondja a termelőberendezések műsza­ki feltételeinek biztosítása. — Hogyan lehet ezt megol­dani? — tettük fel a kérdést Vanyó Pál, műszaki vezér- i gazgató-helyettesnek. — A sokrétű feladatok végzését nagy létszámú szak­embergárda biztosítja. A műszaki igazgatóság az üze­meltetés és a iszolgáltatás- jellegű tevékenységen túl, a műszaki biztonsággal össze­függő környezetvédelem vál­lalati szintű koordinálást is ellátja, s mindezt a korábbi évekhez viszonyítva sokkalta kedvezőtlenebb körülmények között. Ezért Is tartom a leg­fontosabbnak a vállalat mű­ködőképességének megőrzé­sét, amihez viszont szilárd gazdasági alapokra van szük­ség. A TVK mindig élen járt a műszaki biztonság megte­remtésében, s ebből sem nap­jainkban, sem a jövőben nem engedhetünk. Az igazgatóság szervezeti felépítése nagyrészt a múlt­ból örökölt formában ölt tes­tet, jóllehet ezen a téren in­dokolttá vált a változtatás. Erről nincs egyöntetű véle­mény, de jómagam is az alapvető változtatások mel­lett voksolok. A korábbi évek-évtizedek alatt termé­szetessé vált, hogy szinte minden évben új gyárat, üze­met avattunk, s ezek az üzemeltetést követően a csúcson, vagy annak közelé­ben termeltek. Ez az adott­ság már a múlté. Ma lénye­gesen nagyobb erőfeszítések árán kell megküzdeni aa eredményeiként, s a korábbi szemlélet, munkastílus és -módszer nem elegendő. A részvénytársaság gyárai — nyugati szemmel nézve is — döntő többségükben korsze­rűek, de ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni az alapok re­formjára van szükség. Sokan a privatizálásban látják a jövő biztonságát, ehhez viszont hozzáteszem, csak abban az esetben lenne üdvözítő, ha nem (ön)célnak, inkább eszköznek tekinte­ném. Erre a lépésre fel kell 'készülni, méghozzá dolgozó­ink, a magunk, s nem, utol­sósorban a nemzetgazdaság érdekeinek ismeretében. Eb­ből a szempontból különö­sen fontos a műszaki igaz­gatóság jövőbeni szerepének tisztázása, hiszen minden egyes feltétel embereket ta­kar. Kétségtelen, a közel­múltban történt néhány bá­tortalan lépés a megújhodás­ra, de a lényegiét tekintve alig változott valami. A je­lenlegi menedzsment ezt « luxust nem engedheti, meg magának. A tények ismere­tében a meglevő veszteség- forrásokat fel kell számolni, mert csak ez alapozhatja meg a vállalat jövőjét. Egy örökölt, korszerűtlen, túl­szervezett szervezettel nem lehet biztonságot teremteni. A személyre történő szerve­zés káros hatása fékezi ezt a folyamatot, s ebben a fo­lyamatban a mi tennivalónk, hogy a pályát szabaddá te­gyük. A készség és a képes­ség két külön fogalom, s eb­ben csak az alkalmasság le­het a mérvadó, és az átállás a vállalat egészével össz­hangban valósulhat meg. A privatizálással, vagy e nélkül nagyon, lényeges a foglalkoztatás, ia munkahe­lyek stabilitása. Nem lehet drasztikus létszámleépítésben gondolkodni. És nem biztos, hogy a tőkebevonás munka­helyteremtéssel párosul. A mai labilis gazdasági közeg­ben egyetlen helyes módszer csak az lehet, hogy a fel­adatokat és terveket saját erőből oldjuk meg, ez vi­szont kizárja, hagy a végre­hajtásban résztvevők válo­gassanak a munkában. De ugyanezt a módszert, kell al­kalmazni jövőbeni beruházá­sainknál, mert szakmailag alkalmasak vagyunk erre a feladatra. Karbantartóink a korábbi évek beruházásai­ban jelentős tapasztalatokat szereztek. S végezetül egy kis adalék a vállalat környezetvédelmé­ről, amely a közelmúltban rossz színben tüntette fel a TVK Rt.-t. Ezt a féladatot kiemelten kezeltük a múlt­ban, s most is ezt tesszük. Az a bírság, amit ez idáig fizettünk, szinte elenyésző a vállalat méreteihez, techno­lógiájához képest. Az ér­vényben levő környezeti) normák vállalatszintű telje­sítése példaértékű indikátor­nak tekinthető. Az Olefin­gyár tartályparkjában kelet­kezett környezeti károkat magunk fedeztük fel, s idő­ben intézkedtünk a gócok felszámolásában. A műszaki igazgatóság a jövőben is arra törekszik, hogy az e terüle­ten elért eredményeket meg­tartsa, de móginlkább jobbá tegye. (fekete—Iaczó) Kitől kellene elvenni a gázsprayt? A magyarországi filozófia történetéről A Magyar Filozófiai Tár­saság és a, Miskolci Egye­tem Filozófia Tanszék© ren­dezésében június 11. és 13. között nemzetközi konferen­ciát tartanak a Miskolci Akadémiai Bizottság szókhá- zában. A tanácskozást Kovács Ferenc, a ME rektora nyitja meg, bevezető előadást Ta­más Gáspár Miklós, az MTA Filozófia Intézet igazgatója tart. Az előadássorozatot öt témakörben tartják meg: kérdésfelvetések a magyar filozófiáról; Lukács jelentő­sége ma; a neoskolasztikától a nemzetkaraikterológiáig; Erdély és Eperjes gondolko­dói; mai magyar filozófusok előadásai. A hét végén az országban több helyütt is használtak gázsprayt békés járókelőket megtámadó garázdák, rablók. Olybá tűnik, ezt az elsősor­ban önvédelmi célra kitalált eszközt nálunk, döntően tá­madásra, mások cselekvőkép­telenné tételére használják, öregek; és fiatalok ellen egy­aránt bevetik a gátlástalan támadók, mit sem törődve az esetleges igen súlyos követ­kezményekkel. Az egyik esetben, amelyik a Dunán­túlon történt (nos, nem azért hivatkozunk erre, mert az jó messzire esik és a hírt nehezebb hitelesítenie az ol­vasónak, hanem típusossá válása miatt) egyszerű szó­váltás lerendezésére vetették be a gázt. Ha te vagy az erő­sebb pajtás, kihívlak a kocs­mából, és majd megmutatom ki a legény kettőnk közül. Amit nem győzök ésszel és izommal, azt elvégzi helyet­tem a spray. Egyszerű, túlsá­gosan egyszerű a képlet. Látszatra. A támadót sikerült lefogni, kicsavarni kezéből a marokban szorított flakont és így a hősködő nyomban ár­ts, Imatlanná vált. Ártalmat­lan, ügyefoigyott nyápic fic­kóvá. Azzá, aki valójában volt és maradt gázspray nél­kül. Mit szóljon mindehhez az, akinek naponta gázsprays emberek sorfala között kell munkába mennie? Hihetet­len? Pedig így van. Mi, akik reggelente a miskolci Búza téri piacon sietünk keresztül, mert az a munkahelyünkhöz vezető legrövidebb út, sprayt kínáló árusok sora előtt ha­ladunk el. Kínálják, unszol­ják, olykor indulatosan, to- lakodóan. Néha az az ember érzése, hogy visszautasítás esetén valamelyik haragosan ránkfúj, hogy megtudjuk, milyen is az áru. Nos, nemcsak a fehérvári támadó, hanem a zugárusok kezéből is ki kellene végre csavarni a gázsprayt.-yf­Megemlékezés a normandiai partraszállásról A hét végén Normandiá- ban ünnepségeken emlékez­tek meg a szövetségesek má­sodik világháborús partra­szállásának 48. évfordulójá­ról. Caen normandiai város kö­zelében, Ranvillenél 120 brit ejtőernyős ereszkedett le a partra, hogy jelképesen meg­ismételje az 1944. június 6-i akciót, amely Franciaország felszabadításához és a szö­vetségesek győzelméhez ve­zetett. A 135 kilométeres szaka­szon végrehajtott partraszál­lással megindult ütközetben — a történelem eddigi legna­gyobb csatájában — három­milliónál több katona har­colt egymással a két oldalon, 76 napon át. A halottak és sebesültek száma meghalad­ta a 365 ezret. Az évforduló alkalmából a túlélők és a harcokban részt vett katonák családtagjai kö­zül sokan felkeresték a nor­mandiai partokon létesült katonatemetőket. Nagy töme­gek látogatták a partraszál­lás emlékének szentelt nor­mandiai múzeumot is. Lévai Kálmán Négy év a halál árnyékában 7. A tömegsír nyitva maradt Reggel őreink feltételez­hetően jelentették 'bírhaitat- ton (helyzetünket, aminek az lett a következménye, hogy egy tehergépkocsira szálltunk,, -mellyel 1944. de­cember 24-én, karácsony .estéjén, egészségünk és fi- aílkai állapotunk huszonne­gyedik órájában megérkez- itün,k egy hadifogoly kór­házba. ÍA fertőzés veszélye miatt a fogolykórházat a Iák ott településektől távol létesí­tették, .mely fabarakkokból ,állít, drótkerítéssel .körülvé­ve. A számunkra szokatla­nul naigy méretű vaságya­kon különféle rongydarabok voltak lerakva matrac he­lyett, melyekre négyen fek- Ihettünk ikét takaró alatt. A helyiségekben egy-egy dobkályha volt beállítva, amely inkább füstölt, mint fűtött. A barakk folyosójá­nak végén egy vasüst volt elhelyezve WC-használat céljából. Ilyen volt a „kór­ház” egy-egy barakkjának teljes felszerelése. Megérkezésünk után min­den ruhaneműnket eléget­tek, és egy hónap után me­leg vízben lefürödhettünk. Ami ezután következett, ab­ban sem volt még részünk Orosz ápolónők, alsó testré­szünkön kezdve, teljes szőr- telenítést hajtottak végre rajtunk, borotválással. Utá­na orvosi vizsgálat követke­zett, melyet egy orvosnő végzett tisztes távolságból, mivel látta rajtunk a tet- vesedés miatt keletkezett sebhelyeket. Az elfagyott végtagok kezelésére, kötsze­ren kívül semmiféle lehető­ség nem volt. Végre megszabadultunk tetveinktől is!!! A barakkban való elhe­lyezésem a lehető legrosz- szabbul sikerült, mert két német és egy román sors­társammal kerültem egy ágyra. A két egészen fiatal fiú igen rossz állapotban volt. Rövidesen egymás után elhaltak mellőlem. Azok a „nyomok” pedig, amelyeket maguk után hagytak, vérhas okozta haláluk miatt szá­momra sem a túlélés remé­nyét táplálták. A rendkívül gyenge élel­mezés és a gyógyszerhiány miatt (magas láz, vérhas és egyéb betegségek) a halál sűrűn szedte áldozatait. Egyedüli gyógyszer a kapott kenyér szénné égetése volt, mely Mészáros Miklós, fa­lumbeli sorstársamat telje­sen reménytelen helyzetéből az életnek megmentette. Két-három hét eltelte után német katonaruhákat kaptunk és többedmagam- mal tömegsírt ásni vittek bennünket. A nagy hó, a fagyott talaj, hitvány öltö­zetünkben komoly megpró­báltatás elé állított mind- annyiunkat. Néhány napon át életem egyik legször­nyűbb iszonyatát kellett át­élnem a tömegtemetéskor. A csonttá fagyott, patkányok által megcsonkított, mezte­len fiatal hullákat, egymás után dobáltuk a gödörbe. Mésszel leöntöttük, majd egy réteg havas föld került rájuk. A nyolc-tíz méter hosszú tömegsír nyitva ma­radt, várva a következő szállítmányt. Az elhaltak személyi azo­nosításával senki sem fog­lalkozott. (A „dögcédula” itt már nem volt a katonafog­lyok birtokában.) Szerencsére, legyengülé- semen kívül csak a hideg­től szenvedtem éjjel-nappal. Az emberi tűrés határán lévő állapotok és az esetle­ges fertőzés veszélye miatt vágytam elmenni innen is VALAHOVA. Kihasználtam az alkalmat, amikor feljavult, munkára jelentkező embereket keres­tek. Így kerültem el Kun László, falumbeli társammal az első hadifogoly munka­táborba. A tábor számára már nem emlékszem, de az bizonyos, hogy a IX. világ­háborúban a Szovjetunió el­len részt vett államok kép­viselői — japánok, finnek, bolgárok, jugoszlávok, len­gyelek, osztrákok, csehek, románok, magyarok és ter­mészetesen németek — itt mind megtalálhatók voltak. A tábor mintegy ötszáz négyzetméteren terülhetett el, mely ötsoros drótkerítés­sel volt körülvéve, jól meg­világított őrtornyokkal. A hosszú, harminc méteres barakkokban a foglyok ál­talában nemzetiség szerint voltak elosztva. Kivéve ahol én is tartózkodtam, ott ro­mánok is voltak. Az első orosz tél szá­munkra rendkívül hideg volt, a mínusz 30—40 fokos hőmérséklettel, melyet egész nap a szabadban, munkával kellett eltölteni. Ebbe a tá­borba 1945 februárjában ke­rültem. Tekintettel arra, hogy a 2—3 ezer táborlakó zöme német volt, ezért a fogoly lágerparancsnokság össze­tétele is német volt. Fel­adatukat az orosz követel­ményeknek megfelelően, né­met precizitással és német sovinizmussal végezték. A parancsnokok magasrangú tisztek voltak, akik jól tud­ták, hogy csak addig ma­radhatnak funkciójukban, amíg maradéktalanul eleget tesznek a követelmények­nek. Ennek fejében ők nem is vettek részt a romeltaka­rítás munkáiban. A lágeren belül működött egy konyha, egy fertőtlenítő zuhanyozóval, egy elsősegély hely, a láger egyik sarká­ban eg5^ latrina, a másik sarkában pedig a hullakam­ra. A kijárati kapunál volt felfüggesztve két darab sín­vas, amelyekkel jelezték az ébresztőt, a „Célungot” (lét­számellenőrzés) és a takaró­dét. Őszintén meg kell állapí­tani, hogy a láger területén viszonylagosan rend és tisz­taság uralkodott, a havon­ként egyszeri fürdés szőr- telenítéssel, fehérneművál­tással, mindenki számára kötelező volt. Ebben a lá­gerben a tetű már csak na­gyon ritkán fordult elő. Téli időszakra vattaruhát, fatalpú vászoncipőt, kesz­tyűt és kucsmát kaptunk. A nyári öltözetünket pedig né­met és magyar katonaruha képezte. Napi háromszori étkeztetésben volt részünk. Az ebédet munkahelyünkre szállították ki. Létfontosságú szerepe volt a rendszeres étkeztetésnek, mely általában nyáron fél liter csalán, vagy disznó- dudva levesből és két dl burizskásából állt, 20 deka­gramm kenyér fejadaggal. Télen káposztaleves és só­zott tyulka (apróhal) módo­sította egysíkúan ismétlődő élelmünket. Legértékesebb valutának pedig a 2—3 ciga­rettára való mahorka (őrölt dohánycsutka) számított, melyet naponta rendszere­sen megkaptunk. Ez az ellátás, ismerve a civil lakosság akkori hely­zetét és figyelembe véve a még folyó háborút, viszony­lag jónak volt mondható. A fűtést úgy oldottuk meg, hogy a munkahelyről mindenki annyi tüzelőt igyekezett lopni, amennyit ruháink alatt el tudtunk rejteni, mivel ez a cselek­mény szigorúan tiltva volt. Egyetlen vagyontárgyunk az „étkészlet” volt, ami egy félliteres konzerves doboz­ból és egy magunk által fabrikált kanálféleségből állt. A lágerélet egyetlen vál­tozatossága volt az esti ba­zár, ahol dohányért, kenyér­ért, mint valutáért, ruhane­műt lehetett cserélni, vagy venni. Én, mivel nem dohá­nyoztam, fejadagomért egy húszdekás kenyeret tudtam venni, ami előnyösen befo­lyásolta fizikai állapotomat. A kenyéreladással általában a németek foglalkoztak, rendkívül nagy önmegtartóz­tatással, azzal a céllal, hogy mint munkára alkalmatla­nok, időnként több lágerből összegyűjtve, hazakerülhet­nek. Rendszerint az ilyen vágyálmok nem válhattak valóra, mert a mostoha kö­rülmények között legyen­gülve, különféle betegsége­ket szerezve, magukra hagyva, ott pusztultak el felismerhetetlenül, nyomo­rultan. Akaratom ellenére, én is szemtanúja voltam annak, amikor egy ilyen szerencsétlen „csontváz” a latrinába esett. így temetni sem kellett, csak leírni a láger létszámából. Itt a lágerben, a kemény megpróbáltatások között alakultak ki igazi közössé­gek és barátságok, olyanok is, amelyek egy életre szól­tak. Így nekem Nagy János soltvadkerti, Zelenák Róbert bodrogkeresztúri sorstársa­immal elsősorban, akikkel még „MEKKÁBA” (latrina) is mindig együtt mentünk, mert a viszonylag nagy tá­volságon esetleg a sötétben a jobb ruháért le is vet- kőztethettek. Hihetetlennek tűnik, de igaz, mert több­ször is láttam, hogy vizele­tét tartani nem tudó, le­gyengült emberek, éjjel, evőedényüket használták, mintsem, hogy a hidegben WC-re menjenek. A kolompolástól függetle­nül, ébresztésre sem volt szükségünk, mert a „padló­ágy” nem éppen marasztaló kényelme és az örökös éh­ség ösztönösen ébresztett bennünket egyhangú napja­inkra. A mosakodásról itt már mindenki leszokott, mivel az állati sorban lévő „élőlények” azt nem is igénylik, de mód sem volt rá. 7S Ilyen körülmények között* fizikai és lelkiállapotul^ mindenre alkalmas vcW, csak éppen arra nem, hö§jr komoly hidegben, reggeltől estig nehéz fizikai munkát végezzünk. A láger és1 á munkahely közötti távolsá­got (2—3 kilométer) kifélé olyan lassan tettük megH— beleszámít a fogság idej|íü alapon —, hogy azt látnál egy egészséges csiga islGeí- szégyelite volna magát.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom