Észak-Magyarország, 1992. május (48. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-30 / 127. szám
t B C s. Varga István ÉLMÉNY ES EMLEK: RAÜENNA ...s egyszercsak ringani kezd velünk, (csak velünk!) kifelé a ladik. Bölcs, ki e kéjúton, ezen is mosolyog s ha sír is, hálakönnyet ont, hogy hány piazzát, hány s milyen Casa d’ Oró-t! látott, ha nem lát is viszont!” (Illyés Gyula: Kháron ladikján) A műveltség: folytonos lélek- utazás, állandósult párbeszéd múltunkkal. Az emlékezés: kegyelmi ajándék, tudatunk-szí- vünk legszebb titka. Főképpen, ha az ember a rómaiaknál 45 éves korig tartó iuvenes korból vált át a seniores periódusba. 1991. szeptemberének idusán, Riminiben a hajnal diadalmas fényben, tengerben fürdik. A kora reggeli hűvösség pillanatok alatt eltűnik. Minden jel szép napot ígér. A Rimini-Ravenna közti vonaton a természeti látványok özöne árasztja el szemünket: tenger, parti föveny, öblök, gyümölcsösök, olajfák sötétszürkés zöldje, itt-ott az ősz rozsdás színei. Kifeszített drótokon messzire futó, dúsan termő szőlők. Kék ég, tiszta levegő, víz és napfény - megfog a táj, az éghajlat, a színes olasz élet bűvköre. A hajnal gyöngyfényeivel indultunk útnak. Ravenna felhőtlen éggel, fényes őszi reggellel fogad bennünket az olasz „indián nyárban”. Az otthonosság érzése fog el. Szinte érezni a pillanat varázsát: megérkeztünk valahova. Sunt viae - vannak utak, amelyeken a vándoroknak megadatik, hogy szemük van a látásra, fülük a hallásra. Kövekből, képekből olvasni tudnak, számukra „minden múló dolog csak puszta jelkép”. A régi-régi korok nagyszerűségét idézi az idővel, pusztulással dacoló csodálatos „sziget”: Ravenna. Szaporodó órák és percek telve a lélek örömével, meglepetéseivel. Őszi áhítat a pompázó napsütésben. Otthonos érzelmi élménykörben tünemények igazi értelmét fürkésszük. Fejet hajtunk Dante, a nagy firenzei száműzött, a sommo poéta síremlékénél. (Hozzá képest Petrarca és Boccaccio csak minor!) Szülővárosa hiába kérte földi maradványainak kiadatását, hiába állított világhíres fiának emléket a Santa Croce templomban, hamvai az őt befogadó Ravennában nyugszanak. Magyarországot háromszor említi főművében, mindháromszor a Paradisóban. Fennhangon idézem: „O beata Ungheria, sí non lascia piu malmenare” - „Ó, te boldog Magyarország, csak ne hagyja magát félrevezetni már”. A múltjára méltán büszke kisváros féltve őrzi kincseit: mindent, amit értéknek tud. Nem a hatalmas méretű barokk dóm, hanem a régi templomok, pöttömnyi babtisteriumok csodás mozaikjai jelentenek élményt, lelki felüdülést, árasztják az életkedvet, a hit, a szeretet és reménység varázsát. A tünde fényben szinte megszólítanak a nemes homlokzatú épületek, a könyökszéles utcácskák, sikátorok rejtekében vagy a piazzák homlokterében. A San Vitale, a San Apolinare Nuovo, Galla Piacidia síremléke, mélykék égboltján csillagokkal, a transcenden- cia szimbólumaival, az Arianus Babtisterium a turistát lelkes vándorrá, a szépség koldusává, végül a végtelenség zarándokává változtatja. Lenyűgöz a San Vitale a színek és formák gazdagságával, az ízlés biztonságával, a belső arányok szépségével. Megszólal a csengő, kezdődik a mise. Felhangzik az ének: a vox humana, a gregorián dallam és a San Vitale együtt zengenek. Keresem, szinte látni vélem a feliratot: „Beatus... Áldott, aki az Úr nevében jön". Mindenütt csupa szakrális jel és üzenet, bűvöletes vizuális és zenei szépség a változatok nemes gazdagságában. Mozaikremekek, melyeknek alkotóik ismeretlenek. Eme művész-ignó- tusok művei túléltek másfél évezredet. Megpróbálom befogadni a színeket, a formákat, a mindenütt jelenlévő fényt. A mise áhítata, a délkörüli nap fénye új és új megvilágításban láttatja a főoltár fölötti mozaikképen Krisztust, a Világ Urát, aki két angyal közt Szent Vitálisnak nyújtja a mártírok koszorúját. Számomra ez a mozaikkép együtt és egyszerre láttatja a Világ Teremtőjét és az Újszövetség Megváltóját. A Teremtő első szava a „fény” volt, a második az „ember”, és csak a harmadik a „sötétség". A korai kereszténység, rtiírft 'éBhíajnali zsolozsma, a kegyéterrl átadásának időszaka. Az első keresztények mélyen hitték, hogy nem kárhozat, hanem irgalom árad, üdvösség fakad az isteni szóból. Nyoma sincs itt a XX. századi ember iszonyú félelmének, hogy tán jövő nem tőlünk függ, hogy sorsunk emberfeletti gonosz erők kezében van letéve. Soha nem látott jósággal, lágysággal ragyog Jézus arca. Ő nem a keleti egyház rettenetes, eljövendő, minden élőt és holtat megítélő Pantokratora. Úgy győzedelmes, hogy mindentudó, mégis jóságos és megbocsátó. Bár akarata ellenére senkit sem üdvözíthet, de mindenkit üdvözíteni akar. Szentjei pedig - mint a költők, művészek és a nők -, a Teremtő szeretetének, irgalmának közvetítői. Az első századok keresztényei a felületen nem ábrázolták a testet, a drágakövekből kirakott kereszt jelentette számukra az üdvösséget. Ez a szent kényszerűség csodálatos metaforája. A lelki valóságok lényege a művészet öntörvényű útján végtelen formában kifejezhető. Emberségünk nevelő ereje, szellemi-erkölcsi élménye érződik a ravennai mozaik-művészetben. Ebből az apró világból a teljesség igézete sugárzik: a ki nem szikkadt szeretet, barátság, életszerelem forrásozik. (Messze még a kor és a tragikusan ma- gárautalt költő vallomása: „Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm, csak nyilam szökhet rajta át: a vágy”.) A mozaikképeken nincs perspektíva, itt nincs is távolság, csak végtelenség: a dolgok rendezettségének békéje. A művész alázatos volt, mégis érezni: alkotóerő feszült benne, látomása volt a világról. Nagy erővel szól hozzánk mindaz, amit a mozaikkészítő szeretett: fák, virágok, madarak, szentek, színek, fények gazdagsága, az Úr mindent átható szeretete, kegyelme. Eleven az ízlés, a szellem, mert élő-eleven volt a szeretet, életpárti és dogmáktól mentes a vallásos érzés, amely sejtetni engedi: a Mindenség és az isteni lét gyökere azonos. A szemlélődés harmóniája révén párbeszéd kezdődik bennem: a látvány keltette érzések, gondolatok dialógusa. Az elmélyülés a dolgok mögötti lényeg keresésére indít. Felhangzik olaszul: „és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Az igazság és kegyelem tengerszemmélysége a „miképpen”. Mintha önmagunkra, haragtartó, gyűlölködő indulatainkra mondanánk átkot, csak akkor és úgy bocsássa meg az Úr a „mi vétkeinket”, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Az ima végén kérés: „de szabadíts meg a Gonosztól". Az Úristentől csak kérni lehet, kérni is csak azt, aminek megtétele nem áll hatalmunkban. A „séd libera nos a malo” szinte az egyetlen jogos kérés. A többi: a munka, az életküzdelem, a helytállás a mi kötelességünk. („Mindent a maga idejében kell adni, ami adnivaló, és kérni, ami kérnivaló" - figyelmeztet Szent Benedek Regulája.) A szeretet segít? Igen, ebben hinni tudok, de még rTem jött el a szeretet világa. Éppen ezért hiszek az irgalomban, a ravennai „Pantokrátor” jóságos Pqalmában. Lukács evangéliuma a vigasz: „mert Istennél nincs semmi lehetetlen”. Nem lehetünk olyan önhittek, hogy olyan vétket követünk el, amelyet az Úr végtelen irgalma meg nem tudna bocsátani. A tudásnak szenvedés az ára (pathei mathos). Az ember a kegyelmet gratis kapja, de vele együttműködve, az eredményért nagyon is meg kell küzdenie. Az áhítat, az imádság szférái tárulnak elénk: maga a világmindenség. A lélek súgja: „Sursum corda!" Emeljük föl szívünket, szabaduljunk meg a testi világ nyűgeitől! A mozaikokon - mint Giotto képein - csillagpor ragyog, a névtelen mesterek a csillagoknak üzennek, lelkűk sugárzó energiáival Istennek válaszolnak másfél ezer év távolából. Megérik bennem a nagy sugallat: az életet bölcsen kell szemlélni, mosolyogva, nem az indulat és gyűlölet torz fintoraival nézni mindenre, ami él. Ehhez derű, lelki egyensúly, ajellem fegyelmezése, következetessége szükséges: vágy és akarat az értelmes élet, a lélek csendje iránt. A pillanatban élünk. Nem szabad megölni, tisztelni kell a boldog pillanatot, a magunkét és másokét is. A ravennai fényes őszi napig azt hittem, csak verset, regényt lehet újjáélni, teljes művészi-esztétikai élményként megélni. Bejárva és megtapasztalva szépségeit, maradandó és teljes élménnyé vált a San Vitale: szemlélődésben elérhető tiszta élménnyé, a Végtelenség, a megsejtett teljesség ragyogó élményévé. Kivételes ajándéka a sorsnak: egyetlen nap alatt sikerült „teleélni” ezt a csodás kisvárost, magunkévá élni az időt, elmúlt korok üzenetét. Lélekben érezte magát otthon a vándor, elemi erővel fogta meg a látvány érdeknélküli tetszése, a csodás sejtelem: mélységes értelme van a földi létnek. Az emlékezés, az autonóm egyéniség parancsa, fényt derít a nagy titokra: mit szabad és lehet kezdeni életünkkel, mit kell folytatnunk okos ökonómiával, hogy mindazt, ami ránk vár, még elvégezhessük. Csodálatos a visszaút Rimini- be. Gazdagabbak lettünk Ra- vennával. Lehunyt szemmel emlékezem, élvezem a röpke nap friss élményeit: az ég és a tenger kékjét, Itália tiszta levegőjét, a pompázatos képek esztétikai és lelki örömét. Emlékeibe feledkezik a vándor, tudja és érzi: iszákjában kincseket rejteget. A korai kereszténység élő forrásaiból, művészi csodáiból merített- szemmel, füllel - életre szóló bőséggel. Györgyei Géza BÚCSÚLEVÉL A plébános a falu szélén lakott. Kerek arcú, magas homloké, nagydarab ember volt. Különösen fekete egyenruhájában mutatott méltóságteljesen. Szerette a káposztás tésztát, a ringlószilvát, a savanykás borokat, de legjobban mintás hátú, korcs kutyáját, a Bodrit, annak ellenére, hogy az már háromszor megharapta a postást. ,,Fiatal kutya ez még, azt sem tudja, mit csinál.” - mentegette ilyen alkalmakkor, és a sértettel közösen lehajtottak egy-egy üveg bort engesztelésül. Egy tavaszi reggelen hiába fii- työrészett kutyája után a plébános, Bodri nem jelentkezett a reggeli kolbászért. Kétségbeesve járta be a környéket, de hiába. Bodrinak nyoma veszett. Jobb ötlet hiányában jelentette az esetet a rendőrőrsön. A kék egyenruhás körzeti megbízott - egyéb fontos feladata nem tévén - nagy lendülettel fogott az ügy felgöngyölítéséhez. Bejárta a környéket, megvizsgált minden búvóhelyet, de Bodri sehol sem volt. Nem vesztve türelmét, fordított egyet a nyomozás menetén, és nekilátott a szomszédok alapos és lelkiismeretes kihallgatásának, ám senki sem tudott használható felvilágosítással szolgálni, így tanácstalanná vált. Aki látott már merengő körzeti megbízottat, az tudhatja milyen látvány, még akkor is, ha faluhelyen történik. Azt, hogy mégis megoldva zárhatta le az ügyet, a szerencsének és az időjárásnak köszönhette. A délutánra hirtelen feltámadt tavaszi szél az égen a bárányfelhőket, az udvar sarkában pedig egy gyűrött papírlapot kergetett, melyről szerencsésen kiderült, nem más, mm: a Bodri búcsúlevele. ,. Kedves Gazdi! C'”' sásson meg nekem, és ne is kert„. vi, mert világgá mentem! Fiatal vagyok, és úgy érzem többre hivatott, mint hogy egy omladozó falusi plébániát őrizgessek.” - írta golyóstollat és kicsit dőlt betűkkel Bodri.- „így jár, aki elhivatottságot nevel egy korcs kutyába!" - zárta le az ügyet a körzeti megbízott, és kiengedte maga előtt a plébánia kapuján a kajánul vigyorgó postást... Fecske Csaba UTAZÓ A napot a tenger elnyelte már, Ostia, akár a kagyló, amit a lustán megvonagló tenger dobott ki a fövenyre, ragyog a fürtös esti fényben, az utcán édes dal mereng még, egy mélyből föltüremlő emlék súgja: ezt egyszer már megéltem, és pillantásom tengerárja, mit egyszer elnyelt, most kihányja, de puszta parton holnap moszat lebeg csupán a tűző napon - „búcsúzom, a helyszínt elhagyom, de egy rész belőlem ottmarad. Temesi László LESBEN A TEST GYÖNYÖRÉRE Szavak suhognak az éjben, gyönyörűn vagy, te, gyönyörű állat: felnyerít benned az öröm a kéj kapujában, randul a tested, messzeiramlik a szó a lihegésed- értelek mégis. Lesben a test gyönyörére, árad a mozdulatod távoli tájra, parttalan mezökre, s átfogod mindet, akar az isten. «mawMfl»1 m: dewms mmm AZ ÉSZAK- MAGYARORSÄG IRODALMI MELLÉKLETE ^odaírni levél tamási áron Tóth Péter: Zajlik puffogva... Zajlik puffogva a jég felettünk Jön az idő a zúzos idő Utolér minket a tél kések delelése Alszanak a szétvetett lábú székek Olyan nyugodtak mint akik már nem is élnek Nézelődöm nem szólok nem beszélek Sikoly ezüst csengése száll Feltámad a szél néma bőgése Heroin-fehér ragyogást álmodik a fákra A fagy éles siráma kaszál Ólomkoporsó némasága tenyerei a tájra Smaragd tükrök üveges harmóniája Steril borotvaélek jéghideg csillogása Kialakul az üvegen a jégvirágok artériája Csikorgó idő reszkető gallyak gótikája Hirdeti a telet falak sírkő-magánya Zajlik puffogva a jég felettünk Tóth Péter: esöK Figyelj esik Behúzzák leveleiket a fák is Féltik őket mint qyermekét félti az anya Hallod apró cseppek toppannak ereszünkön Kevés ez az eső Nem oldja föl a port szívünkön Esik pocsolyává növekszik a víz gondokká a szomorúság Mint tócsán a buborékok remegünk Ne félj kedves egyszer úgy is elnémulunk akár ez az eső itt mert nem szeretünk Nézd egészen elhallgattak a madarak is Esik Vámmal egyidős: kilencvenöt évesek igének az idén. Ha ifjúságomra gondo- ■ meg tudom magyarázni, miért említem 'ütt őket. Nemcsak kortárs voltuk fűzi ‘ felékbe a világhírűvé lett székely írót s ! Vidékről származó édesapámat az em- ‘ Vetemben, hanem az a tény is, hogy fem könyvszekrényéből emeltem ki elő- Tamási valamelyik kötetét. Az Erdélyi képmíves Céh tetszetős és tartalmas so- featából csaknem egy polcnyi könyv sorozott ott, köztük néhány Tamásié. Arra km emlékszem, melyiket vettem kezem- ? először, mert miskolci gimnazista ko- imban szinte valamennyi elérhető művét Olvastam; néhányat - akkor már a Révai stvérek kiadásában -- magam is megvádoltam. Nehéz pontosan megmagyaráz- j’ mi vonzott minket - apát és fiát - Tamá- r°z. Székely humora és természetes böl- pssége, stílusának és nyelvének egyedibe mindenképpen ott volt a motívumok pött, s talán rokonszenves volt hőseinek [.Magatartása s felülemelkedése a baljós fejlményeken. Hozzá kell ehhez tennem, hogy a Lévay 2sef Gimnáziumban magyartanáraim - jferba Zoltán és Gyárfás Imre -, akik az fekes könyvtár őrei is voltak egyben, ti- JMat éves koromban a népi írók könyveit “fek sorra kezembe, s közéjük tartozott pTási Áron is. Meglehetősen jól ismer- fe írói világát, amikor nyolcadikos korom- ,n a városi diákparlament egyik nagyobb 'pású sorozata keretében alkalmam fp a megyeháza impozáns közgyűlési lsében előadást tartani róla. Nincs meg az akkor felolvasott szövegem, mint ,'°9y szétszóródtak a következő években jl saládi és diák-könyvgyűjtemény darab- Ls- Az előadásért nem kár, talán restel- Pp6 olvasnám újra, de a Tamási-, Mó- L'■'< Németh László-kötetek elvesztését jj? fe fájlalom. Olyan darabok voltak köz- j£p Tamási Árontól például a „Virrasz- h című esszé- és előadásgyűjtemény [Sy Németh László Püskinél megjelent L'Sebbségben" című nagy vihart keltett Hete - amelyek azután fél évszázadon [fern jelenhettek meg. Bd6lTI emlékiratot írok, mégis szükségesed iátszott ez a személyes hangú kitérő. '°9lalkoztat ugyanis, hogy mi határozza s 9 találkozásunkat egy-egy kortárs íróval i biűvel, illetve ezen belül az, miképp torta .0,1 el az olvasók Tamási-képe. gjyjuk most figyelmen kívül a szeren- Lu’ a helyzeti adottságot, a környezeti Jósokat! Azt kell mondanom: mestersé- Jj; 9átak és torzítások játszottak közre el- ,6 Orbán abban, hogy a minket követő jfezedék számára Tamási nem lehetett ,J^határozó élmény. Politikai szempontok ingatták magát az Erdélyből Budapp6 települt írót is, akit az „ifjúsági író” CePkörébe próbáltak kényszeríteni. jJOrnűvei olykor meg-megjelentek a hazai ^Padokon, ismételten kiadták az Ábeljaiét, 1954-ben - a Nagy Imre nevéhez j psolódó új törekvések egyik jeleként - gnjOssuth-díjat is megkapta, mégsem vi- ^Oette azt az írói rangot, amelyet Erdély- í az 1930-as években már elért. |P9y író alkotómunkája csak teljességed értékelhető, beleértve közszereplését ^Mindenféle szűkítés kárára van a hite- Ijh képnek. Tamási Áronhoz is csak az keli?^ közel, aki áttekintést szerezhet pá- y*ÓI, aki korlátozás nélkül hozzájuthat {ji(aihoz. Az - úgy vélem - benne van a af.Odatban, hogy sajátos hangú novellák- yvl6fentkezett először, amelyek a székely js ak világát, az ott kialakult gondolkodásba Magatartásmódot belülről képesek ^Mutatni. „Tündéri” világ ez, amely tele iJ költészettel és mítosszal, ember és a0r. erriher pr természet viszonyának en EMLÉKÉRŐL egyedi értelmezésével, ennek ellenére mégis realistának mondható egyéni ábrázolása. A regényekben és a színpadi játékokban is ugyanez a világ jelenik meg egy eredeti tehetség mással összetéveszthetetlen hangján. Tamási Áron azonban nem tündérvilágban élt, hanem székely népét képviselte íróként, közéleti emberként egyaránt. Elkötelezettségét nemcsak szépirodalmi művei - így az újrakiadástól évtizedek óta eltiltott „Szűzmáriás királyfi" vagy az arisztokráciát ábrázoló „Czímeresek" - juttatják kifejezésre, hanem cikkei, tanulmányai, nyilatkozatai is. Noha a két világháború között többnyire Erdélyben élt és publikált, igen szoros kapcsolata volt a magyarországi irodalmi élettel, valamint az úgynevezett népi mozgalommal. A Duna menti népek egymásratalálását kívánta elősegíteni, kapcsolatban állt Bajcsy-Zsilinszky Endre demokrata ellenzéki mozgalmával, résztvevője a Márciusi Front küzdelmeinek, irányítója a kisebbségben élő magyarok helyzetét feltáró Vásárhelyi Találkozónak (1937), az Erdélyi Helikon vállalkozásainak. Nem politikusként kért szerepet, hanem írói hivatásához hűségesen foglalt állást a magyarság, népünk kérdéseiben. A háború Budapesten találta, s itt is maradt 1966-ban bekövetkezett haláláig. Az 1945-ben és 1956-ban megnyílt történelmi lehetőséget felismerve gyakran hallatta szavát, s a népi írókkal együtt a Nemzeti Parasztpárt, illetve a Petőfi Párt vezető személyiségei között láthattuk. Az esélyek azonban nem reményei szerint alakultak, bármennyire tisztességes és követendő álláspontot képviselt is. A „fordulat éve" dolgozószobájába szorította vissza. De 1956. október 26-án a rádió mikrofonja elé állva felolvasta „Magyar fohász" című írását az emberi és nemzeti értékek fontosságát hangoztatva, társadalmi demokráciát és nemzeti függetlenséget óhajtva. November elsején újra megszólalt, a magyarság egységének fontosságát emelte ki, ezt állítva szembe a politikai és szellemi élet osztály- jellegű harcaival. 1956. december 22-én pedig a magyar írók nevében fogalmazta meg „Gond és hitvallás" című felhívását, amelyben rámutatott, hogy a változás hívei nem akarták a demokrácia és a társadalmi szocializmus vívmányait elsorvasztani, hanem élővé tenni inkább, „azaz a maga magyar testéhez szabni és nemzeti hagyományainak szellemével is megtölteni." Ideje, hogy teljességében lássuk az írói utat, a felelős és következetes emberi magatartást, Tamási tiszta emlékét. Halála után tért vissza a Székelyföldre; teste a szőke Nyikó-patak völgyében fekvő szülőfalu, Farkaslaka földjében porlad. Szép élmény volt nemrégiben néhány tanítványommal megállni sírja, kopjafája, a Szer- vátiusz Jenő és Tibor által faragott kvarcit síremléke mellett s elhelyezni tiszteletünk virágait. S faluján végighaladva elidőzhettünk a szülői házban, ahol most sógora kalauzolja a látogatókat, s ahol a paraszti porta, a szerény s mégis annyira otthonos hajlék hozzásegít elképzelni hősei környezetét. Reá s Ábelére gondoltunk, amikor autóbuszunk átsegített bennünket a Hargitán, amikor szétpillantottunk a völgyeken, hegyeken, erdőkön, amikor ráköszöntünk a szalmakalapos férfiakra, fejkendős asz- szonyokra. Az ő tájait járva, „Szülőföldem" című szép könyvének részleteit felidézve értjük meg igazán, milyen mesteri módon s lírai erővel gazdagította életműve által népünk és az általa lakott tájak ismeretét. Az író, aki egykor a „szellemi honvédelem” szolgálatában állt, ma könyveivel ahhoz segít hozzá, hogy értékeinket megtarthassuk szellemi s lelki tulajdonunkban. Kováts Dániel 1972-ben születtem Kazincbarcikán, azóta itt élek. írással komolya ban két éve foglalkozom, de hivatásomul mindenképpen irodalomrr vagy művészetekkel foglalkozó tevékenységet szeretnék választani, i évben volt alkalmam kipróbálni a pedagóguspályát is, hátrányos helyze gyerekeket tanítottam. Világuk megerősített meggyőződésemben: a műv szetek emberformáló és emberátmentő erővel hatnak. Azt hiszem, hot életünknek ez az a területe, ahol vágyaink a legtisztábban szólalnak me. Tóth Péter
