Észak-Magyarország, 1992. május (48. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-30 / 127. szám
1992. május 30., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 ti* Dob er dói ?! ■ !?:« li! zarándoklat Nagyapám meséi valahol a Piave folyó partján eredtek. Sokáig azt hittem, hogy ez is olyan, mint az Óperenciás tenger. Égig érő hegyekről, hömpölygő folyókról s csodálatos hőstettekről mesélt. Persze magát is beleszőtte a történetekbe, a főszereplő mindig egy tizennyolc esztendős szanitéc volt. A család minden tagja megtanulta a meséket. Mitagadás, néha már untuk is. Az egyre feledékenyebb, remegő kezű ősz öregember háta mögött időnként összemosolyogtunk, ha elkezdte mondókáját a Piavéről, az Isonzóról, Doberdóról, Udinéről... Aztán az iskolában is mindent megtanítottak az első világháborúról. Tudtuk, hogy az imperialista hatalmak között a világ újrafelosztásáért folyt a harc. Piros pont járt azért, ha szószerint elmondtuk az imperializmus meghatározását, ha felsoroltuk a központi hatalmakat és az Antant tagjait. S igen szégyelhette magát az a gyerek, aki azt találta mondani, hogy a szarajevói merénylet miatt tört ki a háború. Gavrilo Prin- cipről megtanultuk, hogy a szerb Narodna Obrana titkos szervezet tagja volt, de senki sem kérdezte, hogy mint csináltak a háborúban a szanitécek. Most, hogy ott lehettem a Páneurópai Unió miskolci csoportjának doberdói zarándoklatán, rá kellett ébrednem, hogy semmit sem tanultam az iskolában, s nagyapám meséire sem figyeltem eléggé. Hogy megértsük: nem mese és nem iskolai tananyag a történelem, látni kell a rettenetes hegyeket, a karsztba vájt lőálláso- kat, a goriziai múzeumban őrzött emlékeket s a katonasírokat. Felmenni a St. Michele magaslatra, megnézni a hatalmas fennsíkot, gyönyörködni a tájban és tudni, hogy ez volt maga a pokol: éhség, szomjúság, forróság, fagy és férgek kínozta a katonákat és persze a honvágy is. Meg kell keresni az erdő sűrűjében a 4. Honvéd ezred hőseinek tiszteletére állított emlékművet, elimádkozni a Himnuszt, a redipugliai osztrák - magyar katonatemető többezer síremlékéről leolvasni az isin e r ő s e n csengő neveket, elénkelni — amíg tudjuk- a katonadalokat, s virágot vinni a sírokra. Persze ezzel már mit sem változtatunk a megtörténteken, halotta- inkon sem sokat segítünk. Annál fontosabb viszont nekünk. A nemzetiszín szalaggal átkötött koszorún, kívül csak egy verset vihettünk az értelmetlen halált halt őseinknek. A redipugliai temetőben Karosi Imre lélekhez címzett levelét Csabai János színművész mondta el. íme, az Invokáció: “ Istenem, még haza se értem, máris otthon vagyok. Mikor delet kordult a gyomrom, megalázott és meggyötört a húsleves emléke, de kijózanított a babé, s nem átallta Erzsi nevét szürcsölni itt vagy kétezer jó magyar baka. Bizony kedveseim, itt befelé nőnek a virágok, akár a szív; itt beszűkülnek a világok, mint a penge; bezárva élsz, lélek; lelkem vagy-e még? Valahol az a Nagy Pogány Isten most vetkőzik meleg puha papucsra, miközben nagyujjam bakancsomból kinéz, lőnek-e? Feküdj, te barom! Arisztid atya motyogón babrálja ama babból készült rózsafüzérjét, de tudja ő is, ha Krisztus valóban ember és Isten fia, most lefeszíti magát a keresztről. Hisz kevés minden áldozat, s miként a templomban a kufárokat, nemcsak az ellenséget veri végig, de minket is. Lélek, hozzád fohászkodom, ne hagyj magamra, nélküled csak talpig tépett zsák vagyok, rongynak is durva. Lélek, bennünk madár lakik, repülne szabadon immár, de nem tucj, mert minduntalan, mint a sólyom lábát, visszafogja egy szadista röptető. Lélek, ne hagyj magamra.” Létek, ne hagyj magunkra... Filip Gabriella Fotó: Dobos Klára '■iájinzölós ; A tokaji szobor Veres Gyula Alpár szoborterve eredeti helyén, Tokajban. Hogy, hogynent - hisz’ mindenféle dolgok vannak és történnek mifelénk is - Miinnich Ferenc mellszobra egyszercsak ’’lelépett” talapzatáról, s valahova pihenni vonult. Ezzel eltűnt Tokaj Tárcái felől bevezető főutcájának addig sem túl feltűnő helyre állított egyetlen szobra, s támadt nagy üresség bizonyára nemcsak az egykori tanács épülete előtt, de egyik-másik lélekben is. A léleknek viszont - akkor is, ha nem kimondottan szép lélek, az a dolga, hogy épüljön, s hál’Istennek, - nézzünk csak jól körül, meg is van erre minden képessége. Tokajban ez a léleképülés, legalábbis annak látható része most kezdődik, vagy láthatóan, kézzel foghatóan, s körül- járhatóan most folytatódik azzal, hogy egy hatalmas márványtömböt kitettek az utcára. Helyesebben lefektettek oda, ahová az önkormányzat sok vita és zsűrizés, meg helykijelölési procedura után a felállítandó Széchenyi szobort szánta. Ez a hely pedig nem más, mint a város iskolaügyének egyik büszkeségével az új kollégium beszögelésével kialakult térség, alig kőhajításnyira attól a helytől, ahol hosszú évekig az árnyas lombok alatt a fent emlegetett Miinnich Ferenc hűsölt. Igaz ez, ha az utca oldalait a központ felé való igyekezetünk szerint nézzük, akkor már nem a baloldal, hanem a jobb, de reméljük, ennek ma már nincs szimbolikus jelentősége, még akkor sem, ha tudjuk, Széchenyi a legnagyobb magyar semmiféle önkényes megosztás és leosztás, de az általa vallott nézetek, törekvések és szándékok szerint sem kerülhetne a baloldalra. Viszont az a szerep, amit ő itt ezen a Bodrog-Tisza parti vidéken talált magának, s azt legjobb tudása és személyes befolyása súlyával érvényre juttatott, az mindenképpen a jobb kategóriájába sorolható, hiszen e két rakoncátlan folyó megszelídítése, árvízvédelme, s a hajdani ország akkori közepének egész vízgazdálkodását máig ható érvénnyel történő befolyásolása csak jobb lehetett, mint az addigi állapotok. Mindennek azonban csak a szavakkal való játszadozás szintjén lehet némi köze a tokaji szoborállítási szándékhoz. Sokkal több ennél a tavalyi Széchenyi évnek, amelynek keretében és természetesen szellemében az évek hosszú sora óta népszerű Tokaji Alkotótábor is zajlott. Széchenyi neve akkor éppen elégszer hangzott el ahhoz mindenféle úgynevezett médiákban, s ünnepségek alkalmával, hogy a képzőművészeket is megihlesse személyisége. Született is akkor jó- néhány terv, szoborállítási hajlandóság olt, ahol még nem volt neki, vagy valamiért időközben eltűnt, de pályázat kiírásáig, s a szándék megvalósításáig már sokkal kevesebb helyen jutottak cl. Tokajban eljutottak. Bizonyságul annak, hogy néha éppen a legbonyolultabbnak látszó dolgok megvalósíthatósága a legegyszerűbb, történt pedig a dolog eképpen. Az alkotótáborba került egy aprótermetű fiatal szobrász ember a hatalmas Hargita vidékéről Uzonból, aki sanyarú helyzeténél fogva hol is tanulhatta volna a szobrász mesterséget, mint Bukarestben. Veres Gyula Alpár, ez az uzoni fiú azonban mind kultúrájában, mind művészi ízlésében és látásmódjában megmaradt magyarnak, s az első magyar- országi - nevezzük így - továbbtanulási lehetőséget kihasználva, amely éppen a tokaji tábor invitáló nagylelkűségében jelentkezett, megérkezett Tokajba. Jóformán annyi szerszámmal, formázó eszközzel. amennyi egy ilyen nyári táborozáshoz, s az azt követő szokásos zárókiállításra való felkészüléshez szükséges. Szobra, az íróasztala előtt álló Széchenyi, - természetesen agyagból megformázva rövidesen ott állt a kollégium ebédlőjében, s csak akkor ébredt arra, hogy milyen nagy bajban van, amikor az önkormányzat szoborállítási szándékáról értesült, s örömmel vehette tudomásul, hogy a kiírt pályázaton is eséllyel indulhat. A történet úgy folytatódott, hogy a pályázat lezajlott, Veres Gyula Alpár terve a november végi zsűrizésen zöld utat kapott, s hozzákezdhetett a szobor —, élete első emberméretnél sokkal nagyobb köztéri szobra - kifaragásához. A szobor bulgár márványból készül, amelyet egy cdelényi vállalat perkupái üzemében fűrészeltek ki, s amiből egy ekkora hibátlan tömböt kiválasztani sem volt gyerekjáték. A szobor időközben kiönteteit gipszből, mintájául a megfara- gandónak, s most a gipszvonások márványba vésésének időszakában van a legnehezebb dolga uzoni származású tokaji szobrászunknak, aki nap mint nap szerszámhiánnyal küszködik. A kész szobor ugyanis még benne pihen a kőben, azt ki kellene bontani, ezt kemény márványról lévén szó csak különleges acélszerszámokkal lehet megcselekedni, azok pedig Romániába vannak bezárva. Veres Gyula Alpár pedig nem hagyja a szobrát. O, addig haza nem megy, mégha a körmével is kell kifejtenie Széchenyit a kőből, ameddig a szobor Tokajban nem áll. Ezt mesterei sem bo- csájtanák meg neki, akiktől a szakmát tanulta. Egy szobrász egész élete folyamán sem jut túl gyakran ilyen lehetőséghez, mint most Tokajban Veres Gyula Alpár. Izsák Mártonnak, Hunyadi Lászlónak, Balogh Péternek, Kocsis Elődnek - marosvásárhelyi, kolozsvári, bukaresti szobrászok ezek mind, akiktől Veres Gyula Alpár eltanulta a kőfaragást, bronzöntés művészetét, - például egész biztosan nem volt még alkalmuk köztérre Széchenyi szobrot tervezni. Ezen elmorfondírozhatunk a tokaji szoborállítóval, mint ahogy azon is, hogy két nagy, valóban európai mércével mérhető román tanára, Alexandra Deacu és Paul Vasilescu sem mintázott még Széchenyit soha, habár amit ez a magyar ember, a Vaskapu, az Al-Duna, s a most odatartozó erdélyi folyószakaszok szabályozásáért tett, megérdemelné. A bulgár márvány, a románoktól is tanuló székely szobrász tokaji munkája, így kaphatna most szép európai szimbólumértéket Széchenyi fel- magasuló szoborszemélyében. Gyöngyösi Gábor
