Észak-Magyarország, 1992. április (48. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-04 / 81. szám

AZ ÉSZAK- MAGYARORSÄG IRODALMI MELLÉKLETE Vass Tibor Nagyanyám Arca: aknákkal körülsírt koplalás. Ráncok. Lánctalpak koraszülöttjei. Hajából kirobbant a fény. Árnyéka: repeszen alvó kenyér. Kézfogása emberi bilincs volt Búcsú Mészáros Györgytől Az élet-halál rostán a likak bővülnek, ya8y ni lettünk-leszünk egyre aprób- ,mivoltunkban, hogy oly gyorsan ^uilunk-ill;munk át rajtuk? Két-három eIenként távozik közülünk valaki, akit ^mertünk, szerettünk, aki -most látjuk, v°ztakor, mennyire hozzátartozott ^tünkhöz. , 'gy „rászedve” az ittmaradottakat ”_aSyott most itt bennünket Mészáros yörgy. Valaha úgy mondták volna CVei számát hallva: már nem volt ép- Pen f'alal, ma: még nem volt idős, él- etett volna még... Mészáros György r<P.Vid szenvedés után 58 éves korában elhunyt. ^evés nála „agilisabb” embert is­mertünk. Vállalati tisztviselő mivolta mögött ott volt közéleti tevékenysé- ^enek szép csokra. Tagja volt Eger áros Önkormányzatának s elnöke a mlturális bizottságnak. Tagja volt a agyar írószövetségnek éppúgy, mi- ent több tudományos társaságnak. 1 arsad almi kérdések iránti érzé­kenysége s érdeklődése az egyik leg- agctőbb kérdések vizsgálata-boncolá- sa felé vonzotta: kitűnő ciganológus Izgatta c népcsoport helyzete s 'esztette vizsgálódásra: asszimiláció, agy az együttműködés valamilyen e|yes s megvalósítható formája az egyéb népcsoportokkal? A cigányság nyelvét, életét, belső világát kutatva negy könyvet s számos tanulmányt írt e témakörből , sőt mi több, ilyen minő­segében Párizsban nemzetközi ta- acskozáson is részt vett. E tevékenykedő buzgalma mögött milyen „háttér” húzódott meg? Mily súlyos nehezékek terhelték? Magam csak most tudtam meg az egyik, halál­híréről közzétett nekrológból: 1956 után nyolc év börtönre ítélték, amiből ötöt le is töltött... írósereglésekből Miskolcról vagy épp a Tokaji írótáborból - mely utóbbi kuratóriumának tagja volt - Egerbe, hazafelé tartva nemegyszer meghívott útitársként gépkocsijába. Izmos, szerfölött magas, szikár al­katú ember volt, s oly szívesen invi­tált, hogy nem lehetett nemet mon­dani. Szerencs körül kérdezte, hol akarok kiszállni, nyilván arra gon­dolt: Miskolcon még esetleg intéz­nivalóm van. „A fővárosban”-vála­szoltam mímelt nagyképűséggel. „De hisz tudod, haza, Egerbe me­gyek.” - szólt nyomban. „Matyóor­szág fővárosában, uram!” - vissz­hangoztam nem kis öniróniával. Majd folytattam: „Van ugyan orszá­gunknak két provinciája, bizonyos Eger és Miskolc, ezek megszemlélé­sére is mielőbb sort kerítünk.. .” Megérkeztünk. Kemény, igen férfi­as kézfogása volt, kicsit mindig ag­gódtam a búcsútól. Most - földerülve — még bilincsszerűbb volt a kézfogá­sa. Emlékezetem úgy őrzi: ez volt utolsó személyes találkozásunk... Kiss Gyula ÍHASSERAL Böszörményi Sándor HAZATÉRÉS Hazatérve, a szemekben könnycseppek helyett idegtépő feszültség; a lehetőségek árnyjátékáért kik sorban álltak: kegyvesztettek. Bohém históriák keringenek szerteszórt kacajokkal, s elszalasztott, végül összetiport lehetőséggel. Vincze Csaba RINGATÓ Aludj, mint inni hajolsz; látod, ereim szálkás erek- rozsét úsztatnak patakháton a jóságos öregek. MM --------------------------------------------—---------------------------—­^ Taío% 1 fft* összeállításunk versanyagát a miskolci Új Bekezdés Társaság alko­dtól válogattuk. A szerzők a Költészet Napjára megjelenő IDOJELEK cí- Urbán Tibor rajz* ^ irodalmi antológiában szerepelnek írásaikkal. Költő az Olajfák hegyén Gondolatok DsidaJenő Nagy csütörtök című verséről A két világháború közötti romá­niai magyar irodalom egyik leg­eredetibb és legrokonszenve­sebb tehetsége, Dsida Jenő kis­gyermekkorától súlyos és gyó­gyíthatatlan szívbetegségben szenvedett. Sorsát krisztusivá avatta a folytonos készenlét az előre tudott, nem váratlanul rátö­rő halálra. Költői világképe a ke­resztény értékrendben, a bibliai hagyományokban gyökerezett. Verseit át- meg átszőtték a vallá­sos motívumok, már idegsejtjei­ben, a szeme nézésében, a ceru­zafogásában ott rejtőzött, és a természetesség, az egyszerűség va- rúzsával nyilatkozott meg mély katolikus hite. Jézus adott számára mércét a fájdalom mél­tóságteljes elviseléséhez. Tőle tanulta meg az „úgy legyen" alá­zatával hordozni keresztjét. Sűrűn idézte a bibliai szenve­déstörténet legemberibb epizód­ját: Krisztus viaskodását a rábí­zott küldetéssel, a halálfélelem­mel nagycsütörtök estéjén. A négy evangélium egybeszer­kesztett szövege így meséli el az eseményeket: Isten Fia az Olaj­fák hegyén várta Júdást és a fegyvereseket tizenegy tanítvá­nyával, „elméne . . . velük arra a helyre, amely Getszemáninak neveztetik, és mondá: »Üljetek itt, míg amoda megyek, és imád­kozom.« És maga mellé vévén Pétert és Zebedeus két fiát, bán­kódni és szomorkodni kezdett. Akkor mondá nekik: »Szomorú az én lelkem mindhalálig; vára­kozzatok itt, és virrasszatok ve­lem.« És egy kevéssel előbbre menvén, orcájára borult, imád­kozván és mondván: »Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e po­hár; mindazonáltal ne úgy le­gyen, amint én akarom, hanem amint te.« Megjelent pedig egy angyal a mennyből, bátorítván őt. És a halállal tusakodván, hossza­sabban imádkozott és lön az ő verejtéke, mint a földre folyó vér­nek csöppjei. Amikor fölkelt az imádkozásból és tanítványaihoz ment, alva találta őket, és mondá Péternek: »Simon alszol? nem virraszthattatok-e velem egy órá­ig? Vigyázzatok és imádkozza­tok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőt­len.« Másodszor ismét elment tő­lük egy kőhajításnyira, és térdre esvén imádkozott, mondván: »Atyám! ha e pohár el nem múl- hatik anélkül, hogy megigyam, le­gyen meg a te akaratod«. És visszatérvén ismét alva találta őket; mert szemeik el voltak ne­hezedve a szomorúság miatt, és nem tudták, mit feleljenek neki. És elhagyván őket, ismét elment és imádkozott harmadszor, ugyanazt a beszédet mondván. Akkor tanítványaihoz jött, és mondá nekik: »Aludjatok már és nyugodjatok. íme elközelgett az óra, és az ember fia a bűnösök kezeibe adatik. Keljetek föl, men­jünk; íme elközelgett, aki engem elárul.«’’ Jézus életének ezeket a vég­zetes pillanatait kapcsolta össze a személyes lét hétköznapjaival Dsida egyik legszebb és legis­mertebbverse, a Nagycsütörtök: Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elöl szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon. Dudás Sándor HÚSVÉT Királyosdit játszattak velünk, s melletted függünk, mint a latrok, keresztjén gyötrő szenvedésnek, gyászba öltözött fájdalomban. Kipántlikázva pucérságunk félelem piros palástjával, koronánk tövisei sajgó sebünk szeméből vért csurgatnak, békétlen ökleinket szögek béklyózzák szelíd csikókká, lábfejünk feszül, lépni hitvány, lándzsával kinyitva mellkasunk kapuja: bújj ki rajta, lélek! Elhullajtvaajkunkról aszó. Mire marad még bennünk erő: intésre, kábult túlélésre, vagy már csak a valamikori feltámadásban lehet maroknyi bizodalmunk? Kohut Katalin SZÜRKE, ZÖLD. PIROS Szűkülő falak közt szüköl a lélek. Kinőtte terét, nem terjeszkedhet. Súly alatt árválló pálma - félénken susogom magamnak: talán ketten... S ellobban ez is. Aztán, mintha a vég vetné rám hurokját: fogy a levegő... Szürke, dobozolt létezés az enyém, melyben felpiroslik olykor egy tető, és pálma-neszemre élősövény suttog ilyenkor. Zöldje a remény. A vers magával ragadó at­moszférája a személyes élmény és a mítosz, a konkrét és a sze­repként átélt helyzet bravúros összhangjából származik. Elvá­laszthatatlanul összefonódnak benne az utazás és a bibliai törté­net eseményei, a költő észrevét­len könnyedséggel szökken át új­ra és újra a székelykocsárdi váró­teremből az Olajfák hegyére, társítja a köznapit és a fenségest. A színhely invenciózus kiválasz­tása, az események szemléletes sorrendje, az élményfolyamat lé­lektanilag is pontos rajza totális jelentésűvé és érvényűvé avatja a lírai transzpozíciót, disszonan­cia nélkül építi föl az esztétikai lát­szatvalóság, a víziók és halluci- nációk mágikus birodalmát. A poéta doctusok fölényes biz­tonságával alkotó, a mesterség valamennyi fortélyát ismerő költő itt nem csökkenti a gondolatok súlyát formai játékokkal, kifeje­zésmódja nélkülöz minden sze­cessziós szépséget, nem enged a szakrális témában rejlő pátosz csábításának sem. A puritán versalakzat az utazás köznapi él­ményéhez igazodik. A kereset- lenség, az eszköztelenség inten­ciója nyilatkozik meg a tagolat­lanságban, a rímtelenségben, a jambusok dominanciájára alapo­zott ritmus prózai szürkeségé­ben, az összetapadó szószerke­zeteket is elemeire bontó mon- datáthajlások előfordulásában, a szókincs egyszerűségében. Alig van olyan fragmentuma a műnek, amely kilép a mindennapiság kö­zegéből. Az utazás váratlan meg­szakadásának sivár körülménye­it és következményeit dokumen­tatív hitelességgel leíró, kopár sorok mögött azonban mindvégig ott munkál a másik élményténye­ző: az azonosulás az Olajfák he­gyén imádkozó és verejtékező Krisztussal, akinek az élete a sorsértelmezés példázatává egy­szerűsödik. Ez a részletről rész­letre gazdagodó ambivalencia növekvő affektivitással tölti meg a szavakat, a bibliai párhuzamok összefüggő hálózata a profán eseményt, vele az emberi sorsot mítoszi magaslatra emeli. A művészi szándék megvaló­sulásának, a költői élmény ki­bomlásának három lépcsőfoka van: a „hat óra késést" rögzítő ténymegállapítás létértelmező önvallomásba, majd a Krisztus­helyzet totális átélésébe ível. A szimbolikus kitágítás, egziszten­ciális érvényesítés szakaszaihoz szervesen és szervezetten illesz­kednek a külső körülményekre utaló „idegjelentések": az első négy sor szorongató élményét fo­kozza az ellenséges, fenyegető külvilág tárgyiasult jelképe, a za­katoló, füstölő mozdonyok vízió­ja. Hangnemében és szerepében ezekhez a motívumokhoz kap­csolódik a befejező két sornak a Bibliával is egybehangzó, fizioló­giai szempontból is szabatos diagnózisa a legyőzhetetlen és megoszthatatlan, a sírásban fel­oldhatónál is elementárisabb fé­lelmekkel viaskodó ember verej­tékezéséről. A költői gondolat ki- teljesedése a stíluseszközök mozgósításában is nyomon kö­vethető: az ellentétek, az ismétlé­sek és a gyarapodó számú, ex­presszív hatású jelzők adekvát ki­fejezői a növekvő belső feszült­ségnek. Az elhagyatottságnak és a ki­szolgáltatottságnak arról az állo­másáról, ahová Dsida eljutott, nem indul vonat, nincs csatlako­zás az emberi szívekhez. Az er­délyi magyarság számkivetett sorsát, a romániai kisebbségi lét abszurditásait is megszenvedő költő mágikus művészettel örökí­tett meg, illesztett a hétköznapok közegébe és fokozott egyetemes érvényűvé egy múlhatatlan pilla­natot. Illúziótlan és könnytelen szembenézés ez a vers az ember végzetével: életünk egyetlen, sí­rig tartó nagycsütörtök este, amelynek mítoszi fényt sugárzó méltósága és heroizmusa tragi­kumából sarjad. Lisztóczky László ÁLMATLANSÁG Urbán Tibor rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom