Észak-Magyarország, 1992. április (48. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-24 / 97. szám

1992. április 24., péntek ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Az öncsőd haladékot ad A miskolci Meohvill (Me­chanikai és Villanyszerelő) Kisszövetkezet április 8-án öncsődöt jelentett. — Nem tehettünk mást, csak így juthatunk újabb 90 nap haladékhoz, hogy elke­rülhessük azt, hogy vala­melyik hitelezőnk megindít­sa a felszámolási eljárást — mondja a szövetkezet elnö­ke, Rohály István. Kicsit visszatérünk a kez­detekre. A Mechvill tíz éve alakult magántőkéből, ak­kor, amikor a kisszövetke­zetek épp hogy ébredeztek, s amikor még sokak sze­mében szálkát jelentettek. Az alapítók azonban meg­találták számításukat, volt időszak, amikor 120—180 embernek adtak kenyeret. Ahogy szűkült a beruházási piac, úgy csökkent a kis­szövetkezet megrendelési ál­lománya. Az elnök három évvel ezelőttre teszi azt az időpontot, amikor megin­dultak lefelé. — Termelési berendezése­ink nem éppen magas szín­vonalúak, kihasználatlansá­A Haza és Haladás Ala­pítvány támogatásával vál­lalkozói napot rendeznek áp­rilis 25-én, szombaton 9 órától a mezőkövesdi műve­lődési központban, illetve 26-án, vasárnap ugyancsak 9 órától az Emődi Polgármes­teri Hivatalban. A vállalko­:guk tovább rontja az esé­lyeinket — folytatja az el­nök —, de más is hozzájá­rult a lecsúszásunkhoz. A Miskolci Vízművek elő­ző vezetését említi. Koráb­ban a vízmű székházában bérelt helyiségeket a Mech- vill, s a bérbeadó egyre csak emelte ezek díját — ellehetetlenítve ezzel a kis­szövetkezetet. Végül hatal­mas erkölcsi és anyagi vesz­teségeket elszenvedve arra •kényszerültek, hogy a Ka­vicsbánya Vállalat egyik le­robbant épületébe költözze­nek, s. azt hozzák helyre. Közben a munka-megren­delések fogytak, velük pár­huzamosan a létszám is apadt. Manapság a Mechvill mindössze 16 embert foglal­koztat — kezük munkáját dicséri a miskolci Hungária Biztosító előtti tér parkosí­tása. — Mekkora az a követe­lés, ami miatt csődöt jelen­tettek? — Van egy tízmilliós kinnlévőségünk, tehát ennyi­vel tartoznak nekünk — zói nap célja, hogy a kezdő, a leendő vállalkozók megis- merkedhesenek a vállalko­zás jogi és gazdasági kérdé­seivel. A vállalkozói nap védnöke Pesti Ferenc or­szággyűlési képviselő. A Ha­za és Haladás Alapítvány minden érdeklődőt vár. folytatja Rohály István —, de mi is tartozunk 4 és fél millióval az eladóinknak, a TB-nek és természetesen, az államnak, adóval. Van 90 napunk, hogy rendezzük so­rainkat. A Mechvill is áldozata te­hát a magyar gazdaság vál­ságtünetének, nekik tartoz­nak és ezért ők sem tudnak fizetni. Sajnos, akad olyan partnerük, amely közben utód nélkül megszűnt, a tő­kéjét magánvállalkozásba menekítették, ezek a pén­zek elvesztek. Adósuk a Sa­jó Befektetési Rt. 2 millió­val, s az azóta felszámolt kisiparos kft., a Gamma. — Mégis, miben remény­kednek? — Három éve kezdtük helyrehozni a kavicsbánya leromlott épületét, mi úgy ítéljük, 10 millió forinttal növeltük az értékét, szerin­tük £50 ezer forinttal. Per­ben állunk, ha nyerünk, ez az összeg a miénk. — Összefoglalná a csőd I okait? — A szovjet piac és a be­ruházások összeomlása, a vízművek negatív hozzáál­lása, perünk a kavicsbányá­val és a hiába követelt ki nnlevőségek. — Mi lesz, ha nem sike­rül egyezségre jutni a hite­lezőkkel? — Akkor jön a felszámo­lás — mást nem tehetünk, megszűnik a kisszövetkezet. Hogy velem mi lesz? Vala­milyen vállalkozásba fogok. Van még két kisgyere­kem ... m. sz. zs. Hol is keressük me­gyénkben a Galyaságot? Filep Antal szerint- „az egykori Torna és Gömör megye Borsoddal határos részének a tája, a Bódvá- tól nyugatra, Aggtelek és Rudabánya között”. Hogy a falvakat említsük: Színpet- ri. Tornakápolna, Varbóc, Teresztenye, Égerszög, de ide tartozik még a kissé délebbre fekvő Kánó és Imola is. A tájat kerülge­tő utakon buszok, gépko­csik haladnak főként a nyári turistaszezonban Aggtelek felé, de errefelé csak kevesen tesznek kité­rőt. Pedig szép tájat talál­na errefelé a turista: dús erdőket, réteket, dombokat és múltat idéző kisfalvakat. A táj zártsága a meg­annyi más körülmény kö­zött az elnéptelenedés egyik oka. De, ha már így ala­kult, akkor a jövőt éppen a zártsággal lehetne meg­alapozni. Ilymódon gondolkodtak azok az emberek, akik 1991. szeptember 15-én megalakították a Galyasági Településszövetséget. Ki­lenc falu önkormányzata csatlakozott az alapítók maroknyi csapatához. Azzal a céllal hozták létre a véd- és dacszövetséget, hogy új életteret, esetleg új funkciót keressenek va­lamennyi kisközség számá­ra; hogy megállítsák a vidék és az ország szeren­csésebb tájai közötti elsza­kadás sajnos ma még je­lenlévő gyorsulását. Az alapítók elhatározták a múlt őszön, hogy lassan, kis léptekkel kezdenek hozzá a munkához, nehogy kudarc vegye el a munkál­kodók kedvét. Mindeddig nyolc közművelődési pályá­zatot írtak, négy országosat és négyet a megyei Mecé­nás Alaphoz. Ezekkel az •volt a cél, hogy felkeltsék á szakemberek érdeklődését a Galyaság néprajzi, építé­szeti, mondavilágbéli kü­lönlegességei iránt. A pályázatokkal egyide­jűleg megjelent a telepü­lésszövetség lapja, a Galya­ság. Az első és második példány már jelzi, hogy, amíg anyagilag bírják, minden negyedévben valós tartalommal tudják megtöl­teni a füzeteket. Eljut a Galyaság a polgármesteri hivatalokba, az iskolákba és a szövetség tagjaihoz. Azokból a 300 forintokból állítják elő, amelyek az egyéni tagsági díjakból folynak be. A szövetség önkormányzati tagjainak éves tagsági díját 10 ezer forintban határozták meg, ám, fájdalom, erről az ol­dalról nem nagyon érkez­nek a pénzek. Mint Bogsán Gyula, a szövetség elnöke örömmel újságolja, májusban, a Me­gyei Természetbarát Szak- szövetség szakmai irányítá­sa mellett hozzáfognak a tájegység turistaútjainak felújításához, mert számí­tanak arra, hogy a nyáron már jönnek bakancsosok. Talán az első fecskék, akik majd a Galyaság jóhírét keltik. A távolabbi cél ugyanis a falusi turizmus, vendéglátás megteremtése. Ennek érdekében vízre és telefonra adják be pályáza­tukat a Gaivaságra beván­dorló városiak, a szövetség alapítói. Ugyanők szeretné­nek perkupái központtal fogászati rendelőt, minila­bort és nőgyógyászaik ren­delőt nyitni vállalkozási alapon. 1. gy. Kővesden és Emó'dön Vállalkozói nap Az utolsó törvényesen kinevezett magyar királyi miniszterelnök Magyar- országon nem publikált, forrásértékű emlékiratá­ból, - mely az Európa Kiadó gondozásában je­lenik meg - részleteket közlünk 1944. őszének tragédiába torkolló ese­ményeiből. 13. A kormányzó sorsa Vattay előadta, hogy a leg­nagyobb aggodalomban van a kormányzó életbiztonságát illetően. A túlerő teljes fö­lénybe került, erőszakos be­avatkozásuktól bármely perc­ben 'tartani lehet. Igazat ad­tam Vattaynak, aki erre kö­zölte elgondolását. Szerinte nincs más kiút. a kormányzó és családja megmentésére, mint magukat a német biro­dalom védnöksége alá he­lyezni, természetesen megfe­lelő kiszállítás és méltó el­helyezés kilátásba helyezésé­vel. A tervet elfogadhatónak tartottam, az ahhoz szükség ges hozzájárulás elintézését azonban nem vállaltam Vattay erre a dönités és a hozzájárulás megszerzése ér­dekében elsietett. Éjfél múlt, midőn. Vattay egyedül visszatért. Közölte, hogy a kormányzó minden­nel egyetért. Egyetlen kikö­tése van: közvetlen munka­társait bántatlanul vihesse magával. Nem akarná őket egy új rezsim bosszújának kitenni. Ambrózyra gondolt Horthy, továbbá Lázár altá­bornagy testőrparancsnokra, Tost alezredes szárnysegédre és magára Vattayra. Ezzel a kormányzó lemondása, s ve­le kormányának sorsa elv­ben megpecsételtetett. A ma­gam részéről hibát követtem el azzal, hogy nem győződ­tem meg — egyetlen telefon- hívással — a kormányzó üzenetének valódiságáról. De álmomban sem mertem vol­na gondolni, hogy ez a defe- rálás személyes megerősítést kíván! Sürgős telefonösszekötte­tésbe léptem a német követ­séggel annak érdekében, hogy Veesenmayer a lehető­ség szerint mielőbb keres­Lakatos Géza EK-társulás: Ahogyan én láttam sen fel a két ország sorsát közvetlenül érdeklő közlésem meghallgatására. Veesenma­yer nem méltatott látogatá­sára. Maga helyett kb. fél három óra tájt Feine követ- ségi tanácsost küldte, akinek Hennyey és a többi említett minisztertársam jelenlétében az alább következő kijelen­tést tettem, melyet nevezett jegyzet formájában papírra vetett: „A kormánynak leg­újabban olyan adatok jutot­tak birtokába, melyekért a felelősséget nem vállalhatja, és ezéi't szándéka lemondani. A kormányzó átadja a hatal­mat a német birodalom ex­ponenseinek, és személyét, valamint családját a biroda­lom védelme alá helyezi. A megoldás feltételei: 1. a kor­mányzó és csalódja részére 25 évi országlásának, méltó­ságának és korának megfe­lelő bánásmód és elhelyezés; 2. közvetlen környezetét (név szerint megnevezve) ki- vihesse magával; 3. a német sajtó és rádió kormányzóel­lenes közleményeinek meg­akadályozása', nehogy ezek a kormányzó kinttartózkodá­sát lehetetlenné tegyék; 4. a magyar szélsőjobboldali ele­mek leszerelése, hogy min­den erőszakos lépéstől tar­tózkodjanak, ami csak feles­leges vérontásra és esetleges polgárháborúra vezetne.” Közbevetőleg megjegyzem, hogy nyilatkozatomban a kormány lemondásának csak szándéka szerepelt, mert eh­hez újabb minisztertanácsi határozatra lett volna szük­ség, amire az események nem adtak lehetőséget. Feine a kapott közléssel körülbelül 3 órakor távozott. Mi, említett munkatársaim­mal még kb. fél ötig marad­tunk együtt, nyomasztó han­gulatban és a teljes bizony­talanság érzetével. Az volta tervem, hogy minisztertaná­csot hívok egybe a reggeli órákban. Valamennyien leg­főbb — és szent — köteles­ségünknek tartottuk, hogy mindent elkövessünk az eset­leges polgárháború borzal­mainak elkerülésére. Ne ont­sa magyar a magyarnak vé­rét! Emellett mindnyájunk kívánsága volt a kormányzó személyének kímélése. Két és fél évtized alatt tisztele­tet és ragaszkodást váltott ki országszerte. Ezenkívül emberileg is kíméletet' érde­melt, hiszen gyermekeit egy­más után vesztette el. Tény­kedéseinket tehát egyrészt az ország sora, másrészt rész­vétünk a kormányzó iránt irányította. Ma mór tudjuk, hogy a né­metek semmitől sem riadtak volna vissza, hogy a hatal­mat a háború folytatása ér­dekében az általuk már rég­óta dédelgetett nyilasvezérek kezére játsszák. Mi viszont láttuk, hogy a német biroda­lom tekintélykérdésének megfelelőbb volt a zökkenés­mentes megoldás, a kor­mányzó engedékenysége te­hát a németeknek egyene­sen kapóra jött. Ezért ismét­lem önkritikám: igenis hi­bát követtem el, hogy a kor­mányzó engedékenységre va­ló hajlandóságát nem tettem alaposabb meggondolás tár­gyává. Az adott helyzetben is a mérlegelésre lett volna szükség akkor, midőn úgy tudtam, hogy a kormányzó saját elhatározásából hozta meg döntését. A valóság csak később derült ki! Az alkotmányos kormány­zás három tényezője az ál­lamfő, a kormány és a tör­vényhozás. Ez utóbbit meg­kérdezni teljes lehetetlenség volt. Az idő — a fenyegető belháború miatt — gyors és határozott megoldást sürge­tett. Viszont az első tényező — az államfő — egymagában nem diktálhatja a sorsdöntő lépés perceiben a drámai fordulat megoldását a még többé-kevésbé érintetlen má­sodik tényezőnek, a kor­mánynak, éspedig olyan for­mában, hogy az a nemzet sorsát is eldöntse, éspedig úgy, hogy azt szinte átadja az események sodrásának' Igaz, hogy a döntő lépés megtétele előtt meghallgat­tam a kormány jelenlevő öl tagjának véleményét. Nos valamennyien egyetértettek velem a németeknek való közlés haladéktalan megté­telét illetően. A sors iróniá­ja, hogy a kormányzó állí­tólagos elhatározásának el­lenőrzésére egyikünk sem gondolt. Ezzel egyéni felelőssége­met megosztottam ugyan a fél kormánnyal, ami vég­eredményben mégiscsak fél­megoldás volt. így a továb­biakban a tisztázatlan kér­dések egész sora merült fel, főleg azért, mert a németek sokkal gyorsabban cseleked­tek. Rövid, félórai pihenő után, október 16-án, reggel fél hat­kor ébresztettek fel, s hív­tak át dolgozószobámba. Feine követségi tanácsos óhajtott velem haladéktala­nul beszélni. Azt kívánta, hogy késlekedés nélkül uta­sítsam a vár karhatalmi pa­rancsnokát, hogy adja ki pa­rancsba a riasztott csapatok­nak, ne lőjenek a felvonuló német katonaságra. Annál kevésbé, mivel a németek a magyarokkal szemben hason­ló parancshoz tartják magu­kat. Mivel ez a kívánság megfelelt elgondolásunknak és megállapodásunknak, ezért óhajtásának eleget tet­tem. Kb. fél hat tájt kiad­tam telefonon a kért intéz­kedést Lázár altábornagynak. Ezután Feine roppant szí­vélyesen karonfogott és fel­szólított, hogy habozás nél­kül kövessem lent vái-akozó autójába, mert — mint mondta — minden perc idő- veszteség, az ügy kárára len­ne. „Hová?” — kérdeztem. „Gyorsan, gyorsan, a né­met követségre!” (Válasza abban a percben nem tűnt valószínűtlennek.) S hozzá­tette: „További sürgős meg­beszélésre!” A pár órával előbb megkezdett tárgyalások után gondolni nem mertem volna tőrbe csalásra. Pedig tőrbe csaltak, ravaszul ki­agyalt formában, sürgetőn, hogy mérlegelésre se legyen időm. Következik: Letartóztatá­som. Évi 250 millió dollár haszon Budapest (1SB). Tavaly Magyarország konvertibilis exportja 41, az importunk 85 százalékkal nőtt. Külke­reskedelmi forgalmunk het­ven százaléka szabadkeres­kedelem keretében folyik. Importunk kilencven száza­léka liberalizált, így az ipar­nak több, mini a kétharma­da versenyezni kénytelen a külföldi cégekkel. Az idei esztendő külkereskedelmi ki­látásairól Bogár Lászlót, a külgazdasági tárca államtit­kárát kérdeztük. „Exportunk az idén is nö­vekedni fog, de bizonyosan nem olyan mértékben, mint' tavaly” — szögezte le az ál­lamtitkár. Bár pontos ada­tok még nincsenek külkeres­kedelmünk első negyedéves teljesítményéről, annyit már látni lehet, hogy a legna­gyobb mértékben a gépipart érinti az exportmegrendelé­sek visszaesése. A kohászat, a vegyipar és a könnyűipar kiviteli lehetőségei kevésbé csökkentek, míg az építő­anyag-ipar az egy évvel ko­rábbinál nagyobb külpiaci megrendeléseket kapott. Va­lószínűsíthető tehát, hogy az idén sem lesz a külkereske­delmi mérlegünk sokkal jobb a tavalyinál. Az elmúlt évet 400 millió dolláros hiánnyal zártuk, s a külső folyamaito­kat figyelembe véve, ’92-ben is hasonló eredményre szá­míthatunk. A világkereske­delem növekedése lelassul, s ez keményen érinti Nyu- gat-Európát. Az általános re­cesszió a japánokra is ha­tással lesz, a szigetország korábbi kétszámjegyű gazda­sági növekedése két-három százalékra zsugorodik. Javít azonban a helyze­tünkön, hogy napjainkban már érvényben van az Eu­rópai Közösséggel kötött tár­sulási szerződésünk. „Ha a lehetőségeinket teljes mér­tékben kihasználjuk, évente körülbelül 250 millió dollá­ros hasznot könyvelhetünk el a szerződés kapcsán” — állítja Bogár László. Eny- nyivel kevesebb vámot és le­fölözési összeget kell ugyan­is kifizetniük a magyar ex­portőröknek akkor, ha a ta­valyinak megfelelő mennyi­ségű és összetételű terméket szállítanak a nyugat-európai piacokra. Hasonló, bár nem ekkora előnyökkel jár, ha megkötjük a megállapodásun­kat az Európai Szabadkeres­kedelmi Társulás (EFTA) or­szágaival. A vám- és egyéb kedvezményekből adódó re­latív nyereség az utóbbi eset­ben is elérheti néhány év alatt a 300—600 millió dol­lárt. Az értékesítési lehető­ségeket tekintve, javult az agrárszféra pozíciója, hiszen az említett társulási szerző­dés előnyösen érint bennün­ket. „Az előrejelzések sze­rint az idén 1—1,2 milliárd dollár értékű agrárterméket adunk el a nyugati piaco­kon, a keleti országokba pe­dig 500 millió dolláros kivi­telt tervezünk” — válaszol­ta kérdésünkre az államtit­kár. A nagyobbik probléma egyébként nem is a külpiaci kereslettel van, hanem az­zal, hogy terem-e elegendő exportálható mezőgazdasági áru. Nem számíthatunk arra, hogy a közeljövőben jelen­tősen bővül kivitelünk a volt Szovjetunióba, utódállamai­ba. Exportunk keleti aránya ma alig húsz százalékos, s az ügyletek szempontjából valószínűleg továbbra is a barterüzletek lesznek több­ségben. Az egykor a Szov­jetunióhoz tartozó köztársa­ságokban ugyanis összeom­lott a korábbi pénzügyi inf­rastruktúra, sok a piaci bi­zonytalanság, ezért nem le­het normális kereskedelmi tevékenységet folytatni ab­ban a térségben. Ráthy Sándor Kis lépésekkel a Galyaságért

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom